Egyirányú utca

Ha késő éjszaka hazafelé bandukolva az egyirányú utcában menetiránnyal szemben felénk nyomuló rendőrautó mellettünk fékez, s igazoltatni próbál bennünket, lehetőség szerint ne azzal kezdjük, hogy a szabálytalanul közlekedő rendőrökön számon kérjük a KRESZ szabályait.

           Dénes József, az Európa Kiadó egykori gitárosa a következőket írja az I. kerületi rendőrkapitánynak címzett, ismeretlen tettes elleni feljelentésében: “1994. április 8-ról (péntek) 9.-re virradó éjszaka hazafelé tartottam (Bp. Fenyő utca). A Lisznyai utca emelkedő szakaszán – talán 100 méterre a házunktól -, jóval a “Behajtani tilos!” tábla után látom, hogy egy rendőrautó a menetiránnyal szemben, kb. 60-70 km-es sebességgel elém hajt, majd mellettem megállva kéri a személyi igazolványomat. A felszólításnak eleget tettem, azzal a megjegyzéssel, hogy “Uram, ez egy egyirányú utca!” Erre az egyik rendőr (hárman voltak, az egyik egy civil ruhás hölgy) minősíthetetlen szavak kíséretében belökdösött a rendőrautóba. Arra a kérdésemre, hogy mivel vádolnak, azt felelte, hogy bűncselekménnyel. Odabent a felettesük - azt hiszem az éjszakai ügyeletes tiszt – többször megütött, miután arra a kérdésre, hogy voltam-e már büntetve, többször is tagadólag válaszoltam. Ütlegeit kísérő szavai közül a legenyhébbek talán a “Ne hazudj, te szemét!”, illetve az “Itt fogsz megrohadni!” voltak. Ezek után kipakoltattak velem a zsebeimből minden holmit egy székre, majd bezártak egy fogdába teljesen indokolatlanul, mivel sem kihallgatás, sem jegyzőkönyv felvétele nem történt állítólagos bűncselekményem ügyében.

      Reggel kb. 5 óra 30 perckor kiengedett egy rendőr – nem a fentiek közül való – és felszólított, hogy pakoljam össze a holmijaimat, és menjek a fenébe. Mikor a székről a zsebembe tettem a holmikat, észrevettem, hogy hiányzik egy db 5000 forintos bankjegy. Amikor ezt szóvá tettem, a rendőr durva szavakkal visszazavart a fogdába. Újabb egy óra múlva előkerítette azt a két rendőrt, akik autóval előállítottak. Ők tagadták, hogy az eltűnt 5000 forinthoz bármi közük is volna, majd elzavartak azzal a megjegyzéssel, hogy panasszal élhetek ellenük a Budapesti Rendőrfőkapitányságon.

      Megemlítem, hogy azért nem vettem fel hivatalos jegyzőkönyvet a dologról, mert nem akartam újabb órákat eltölteni a fogdán, miközben a családom azt sem tudja, hogy élek, vagy halok, valamint tudom, hogy sérelmemet tanúkkal úgysem tudom bizonyítani, hacsak nem lehet jegyzőkönyv alapján azt a két férfit megtalálni, akiket mellém zártak aznap éjszaka. Az egyikük meg is jegyezte, hogy teljesen szabályellenes a székre kipakolt holmi.” 

      Dénes József maga is elismeri, hogy a rendőrök felhívták a figyelmét, tegyen nyomban feljelentést. Vajon miért várt ezzel május 3.-áig? – kezdi dr. Kapin György alezredes az I. kerületi Rendőrkapitányság vezetője, amikor arról faggatom, hogy kivizsgálta-e a feljelentésben sérelmezett rendőri intézkedéseket. – Természetesen meghallgattam az ügyben érintett beosztottjaimat, jegyzőkönyvet vettem föl erről, amit május 11.-én, Dénes úr feljelentésével együtt áttettem a Budapesti Ügyészség Nyomozó Hivatalához. Ők ugyanis az ilyen ügyekben az illetékesek. 

      Hogy miért jött menetiránnyal szemben az egyirányú utcában a járőrkocsi? – A Lisznyai utcában az utóbbi időben több autólopás és feltörés történt, ezért éjszakánként figyeltük a környéket. A járőrök lesben álltak, s úgy vélem, teljesen indokolt volt a részükről, hogy gyanúsnak találták, és igazoltatni próbálták az éjszaka két óra tájban arra haladó férfit. 

      A kapitány azt mondja, hogy Dénes József előállítására azért került sor, mert megtagadta az igazoltatást. Mikor ezt (Dénes beszámolója alapján) kétségbe vonom, dr. Kapin alezredes is módosít: - Nézze, én nem tudom, nem voltam ott, lehet, hogy tényleg odaadta a személyi igazolványát, lehet, hogy nem. Mindenesetre abban egy kilencedik kerületi lakcím szerepelt, nem pedig az első kerületi Fenyő utca. Maga készpénznek veszi, amit Dénes József mesél, nekem meg a rendőreim arról panaszkodnak, hogy a tisztelt állampolgárok naponta elküldik őket a kurva anyjukba…

      Az ügyeletes tiszt különben tagadja, hogy megütötte volna az “előállított személyt”. Ezt nem tőle hallom, dr. Kapin tolmácsolja. Arra, hogy vele, vagy a járőr tagjaival beszéljek, nincs lehetőség. Hogy történt-e bántalmazás hivatalos eljárásban, azt majd az ügyész dolga lesz kideríteni. Mint ahogy azt is, hogy hova tűnt Dénes József ötezrese. 

      Dr. Kapin rendőrkapitány ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan nem kíván véleményt nyilvánítani, ő jogszerűen járt el, amikor a feljelentést továbbította, a többi a Nyomozó Hivatal dolga. Annyit azért megjegyez, hogy a kerület rendőreit visszaélés vagy túlkapás miatt mostanában még nem jelentették föl. 

      - Ha a rendőr a kezét használja, tapasztalatból tudom, hogy azt nemigen ismeri el – véli a konkrét ügytől elvonatkoztatva dr. Balatoni Elemér, a Budapesti Ügyészség Nyomozó Hivatalának csoportvezető ügyésze, aki Dénes Józsefet már kihallgatta. 

      Dr. Balatoni, bár a rendőröket még nem hallgatta meg, megerősíti, hogy a jegyzőkönyvek alapján tagadják, amit a sértett felró nekik. Valószínűleg sort fog keríteni a szembesítésre is, de hogy ez pontosan mikor lesz, azt ne kérdezzem tőle. Jó esetben egy hónap múlva, talán már tisztább lesz a kép. 

      - Egy állítás, egy tagadás, nincs tényállás – jegyzi meg axiomatikusan az ügyész. Persze ezt sem a Dénes-ügyre érti, csak úgy általánosságban mondja. 

                                                                                                                         - tódor –

      

      Ez történt. Mivel láttam, hogy érdemi változás nem történik, tanácsot kértem az egyik gyülekezeti tagtól, aki akkor országgyűlési képviselő és képzett alkotmányjogász volt, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Megígérte, hogy beszélni fog a kerületi rendőrkapitánnyal. Így is tett, de az alezredes “természetesen” a saját embereit védte. A hitsorsos képviselő ezután teljesen kiszállt a dologból, sőt még telefonon is elérhetetlenné vált számomra. Elgondolkodtam ezen, és arra lyukadtam ki, hogy a maga szempontjából igaza van. Már így is vihar a biliben az egész ügy, lehet, hogy én fújom fel az egészet. Velem ugyan igazságtalanság történt, ám – ha a múltamat mérlegre teszem – járhattam volna rosszabbul is. Mellesleg a képviselő azokban az években éppen azért küzdött, hogy alkotmányjogilag garantált módon egymástól elválasztottá váljon a parlament, a bíróság, a belügyminisztérium és a rendőrség. Éppen tőle furcsa lett volna, ha jogászként és politikusként beleavatkozik a rendőrség “munkájába”. Amennyiben ezek voltak az indítékai, hogy ne forszírozza tovább a segítségnyújtást, megértem őt. De azért elmondhatta volna, akkor a megértésnél több sülhetett volna ki az egész történetből.

      Az ügyész lezárta az ügyet, bizonyíték hiányában, azonban a rendőrök a szembesítéskor már nem voltak olyan magabiztosak, mint azon az áprilisi éjszakán. Illedelmesen, a tányérsapkát a kezükben tartva tagadtak, mint a gyerekek a tanár előtt, mentették, ami még menthető. Noha az alezredesük megvédte őket, azért alapos fejmosást is kaphattak tőle, ami nem edzhette az önbizalmukat. Mellesleg a támadást tartották a legjobb védekezésnek, mert ők is feljelentettek engem, az igazolvány átadásának a megtagadásával vádoltak. A procedúra unalmasan elhúzódott tehát. A ferencvárosi rendőrségen nő volt az előadó, és hitelt adott a történetemnek. Azt mondta, ő már csak annyit tehet az érdekemben, hogy lezárja az ügyet, szintén bizonyíték hiányában. 

      Az ötezres bankó kérdése megható fordulatot vett. Természetesen Angéla családja is értesült a velem történtekről, így Bandi bácsi is. Említettem már, hogy az öreg ember - a Don kanyarban átélteket leszámítva - meglehetősen szórakozott volt. A szenilitása érzéketlenné tette az együttélés normáinak betartására. Gyakran ránk nyitott, a telefont félretette, az sem zavarta, hogy a kádban ülök, miközben ő a szükségét végzi. Az agyában a velem történtek rejtélyes utat járhattak be, ugyanis több évvel az eset után sírva fakadt, és így, könnybe lábadt szemekkel mondta, hogy nagyon sajnál engem; kérlelt, hogy fogadjak el tőle ötezer forintot. Ráébredtem, hogy nem rosszindulatból okozott nekünk annyi bosszúságot. Az agyérelmeszesedés gátolta meg abban, hogy szíve szerint cselekedjék, azonban évekkel később leesett nála a tantusz.

      Már a Naphegyen laktunk, amikor a gyülekezet is költözött, immár másodszor. Óbudán, a Vasas Sportcsarnokot bérelték ki a vezetők, hogy a folyamatosan növekvő létszám kényelmesen elférjen. Itt már nem barkácsolt erősítőkön szólalt meg a zene, hanem a legkorszerűbb felszereléseken. A hangfalak fel voltak függesztve, hogy közel és távol egyforma dinamikával lehessen hallani az előadást, csupán a mélynyomók voltak a földön. Itt már a zenészek is sokkal jobban játszottak, mint a budaörsi korszakban. A doboknál Pascal ült, az olasz származású dobos, aki az R-Go zenekart hagyta ott, miután csatlakozott hozzánk. Laza bőröket használt, mint a hard rock és a metál bandákban szokás, melyek öblösen és telten szóltak, feltéve, ha erővel ütötték meg őket. És Pascal erősen ütött. Időnként, mikor rácsapott a kínai cintányérra, másodpercekig mást sem hallottam. Az intonációs problémákkal küszködő baritonhangot egy kellemes tenor váltotta fel, Balogh Feri. Ő a Bergendy Szalonzenekarból távozott, hogy a keresztény értékrend szerint éljen. Nagyon jószívű srácnak ismertem meg, egy személyben sokat tett azért, hogy lerombolódjanak bennem az előítéletek a profizmus irányába. A legnagyobb hangorkánban is képes volt biztosan intonálni, sőt – ellentétben a legtöbb énekessel – a hangszeres játékot nem háttérnek, hangtapétának fogta fel, hanem lereagálta a mögötte megszólaló árnyalatokat. Közben arra is törekedett, hogy a szellemi dimenzióba bekerüljön, és ez gyakran sikerült neki. Rövidesen követte őt a gyülekezetbe öccse, Balogh Misi. Említettem már őt ennek a könyvnek a lapjain, mint kitűnő gitárost, aki Jimi Hendrix interpretálásával szerzett nevet magának. Időnként ő is felbukkant a színpadon a saját szerzeményeivel, bár ezek a dalok már jóval szolidabb stílusban íródtak. Évekkel később többször felléptem Vácon, ahol azt tudtam meg, hogy ott a mai napig legenda övezi a két testvért, elsősorban Misit, mivel a rock iránti vonzódás nagyon erős arrafelé. Olyan sráccal is találkoztam, aki az öltözködésében Misit utánozta, természetesen a rockos korszakát. 

      A szintetizátor is korszerűbben szólt, mint Budaörsön. És ki játszott akusztikus gitáron mellettem egy idő után? Slamó, a zeneszerző-gitáros, akinek a lelkén az Edda legkorábbi, egyben legismertebb slágerei száradtak. Ebben az időben a No együttest vezette.  A színpad jobboldalán fúvósok játszottak, a balon pedig idővel egyre több klasszikus hangszer tűnt fel: hegedűk, brácsa, cselló, klarinét, fuvola és hárfa. Még később a színpad hátterébe egy kb. negyven tagú kórust állítottak.

      Annak dacára, hogy ennyi kiváló zenésszel bővültünk, és a hangosítás is korszerűsödött, a barkács-zene megmaradt. Hogy miért? Külön-külön jól játszottunk ugyan, de tulajdonképpen mindenki improvizált, azaz úgy muzsikált, ahogy akart. Még ez sem lett volna baj, de a színpadon teljes káosz uralkodott. A belméret közepes volt, ehhez képest akkora hangerő szólt, amit még azóta sem hallottam, még hardcore bandáknál sem, ez lehetetlenné tette a biztos hallást. A jobb szárny nem hallotta a balt, természetes, hogy másképp értelmezték a zenét. Mi több, ekkora létszámnál már hangszerelésekre lenne szükség, karmesterre, illetve egy olyan vezetőre, aki képes összehangolni ennyi muzsikust. Egy ízben ezt szóvá tettem, és azt a választ kaptam, hogy egy olyan direkciónál, amit javasolok, nem áradna ki a Szentlélek. Ez egy olyan érv, amely kaput zár minden további érv előtt. Soha sem tudtam biztos módszert megfigyelni a “Szentlélek kiáradására” vonatkozóan, de egyet tudok: noha szereti a spontaneitást, ám ahol Ő uralkodik, ott rend van. A káoszon néhány vezető és a hangmérnökök próbáltak úrrá lenni oly módon, hogy a keverőpulton bizonyos hangszereket lehúztak, másokat feltoltak. Ez a módszer érthető módon gyengítette bennem a zenei késztetést, ezt idővel észrevették, ezért egyre gyakrabban a gitár vált “néma hangszerré”.

      A fenti körülmények torzulást okoztak a jellemekben. Versengésnek éppen nem lehetne nevezni, de kialakult egyfajta nyomulós mentalitás. Néha szerettem volna pihenni, átadni valakinek a gitárt, ám ez hosszú távon könnyen járhatott volna azzal, hogy a vezetők leírnak. Maradt tehát a kötelességtudattal átitatott zenélés. Az Ámen zenekar megszűnt számomra: először mint alkotási terület, később – ahogy egyre türelmetlenné váltunk egymás felé – végleg repültem a bandából. Nehéz idő volt ez számomra. Emlékszem, az a könyvterjesztő cég adta ki a zenekar második albumát, ahol beszerzőként dolgoztam. Így esett, hogy nekem kellett többedmagammal a bakelitlemezeket borítóba raknom, mert kifutottunk a határidőből. Nem elég, hogy már nem játszottam a fiúkkal, még ezt a békát is le kellett nyelnem. Kínomban kínrímeket gyártottam, olyasmiket, hogy “nem valami kasa dolog, hogy egész nap tasakolok”, vagy “nem haragszom Pajor brother, de ez még nem come together”.

      Mert fura mód akkoriban egyfolytában a megbocsátás szükségességéről szólt a tanítás. Kulcs-igévé vált a Máté 6, 14-15.: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket”. Kemény beszéd ez annak, aki éppen ezzel a problémával küszködik. Bármennyire harcoltam az indulataimmal, a megbocsátás nem ment automatikusan. Legalább egy év telt el, mire képessé váltam egykori társaim felé, ha baráti érzésekre nem is, de higgadt, józan, egyúttal jóakaratú magatartásra. Sőt, idővel Tamás részt vállalt az önálló zenei munkáimba, mint szövegíró és alkalmi énekes.

      Ugyanis a kreatív zenei munka belső szükségletemmé vált. Már az Ámen első lemezének megjelenése után kutatni kezdtem abba az irányba, ahol hiányérzetem támadt az album meghallgatásakor. Sajnáltam, hogy hangszerelési finomságok tűntek el az énekléskor, amit még a keverés folyamán sem lehetett korrigálni, mivel nem jól raktuk fel a szólamokat. Továbbá igényem támadt az összetettebb vokális megoldásokra is, mert ebbe az irányba is egyoldalúnak éreztem a munkánkat. Ezért amikor Folk Iván barátom zenei és hangmérnöki segítséget ajánlott fel, azonnal vázlatokat készítettem. Elhatároztam, hogy ezúttal nem a hangszeres szólamokat játszom fel először, hanem csak egy harmóniavázat veszek fel a magnóra, erre építem fel a kórusokat, amit magányos dallamok váltanának fel időnként, majd ehhez a maghoz építeném hozzá a hangszereket, ügyelve arra, hogy mindegyiket hallani lehessen. Ezenkívül arra kértem Ivánt, figyeljünk arra, hogy a szerzeményeink ne váljanak el élesen egymástól, hanem dolgozzunk bele egymás dalaiba, akár még a komponálás szintjén is. Így is történt, azonban elég lassan haladtunk, mivel csak munkaidő után tudtunk egy-két órát lecsípni a szabadidőnkből, ezért kb. fél év is eltelt, mire elkészültünk. Ez a komótos munkatempó rányomta a bélyegét a végeredményre. Valahogy túl nyugodtra sikeredett az egész, mai ésszel már több ritmust és dinamikát vittem volna bele. Viszont megjelent benne az általam fontosnak tartott eklektika, és rengeteg értékes tapasztalatot szereztem a munka során. 

      Más zenészek lemezeinek a munkálataiban is örömmel vettem részt, mivel kreatív módon viszonyulhattam az elképzeléseikhez, időnként még szabad kezet is kaptam. Ez szintén értékes tapasztalatokkal járt az együttműködés terén, valamint azzal a megnyugtató érzéssel, hogy nem is vagyok annyira összeférhetetlen, mint amennyire az Ámennél látszott a viták során.

      Az évek előrehaladtával egyre több muzsikus csapódott mellém. Egy idő után érettnek láttam a helyzetet arra, hogy önálló zenekart alakítsak. Utólag úgy látom, hogy ez nem így volt, elsietettnek érzem az akkori próbálkozásaimat. Érdekes zenéket írtunk, de az énekes-basszeros barátom, Sanyi szövegeit eléggé vallásosnak tartottam. A billentyűs, Ákos kitűnő dzsesszista, valaha a Miniben is játszott, ám a rock nem volt a vérében, sőt annyira rá volt gyógyulva a szintetizátorokra, hogy úgy éreztem, túl sok időmet rabolja el a hangszínek keresése. Ezekből szívesen kimaradtam volna, hogy felszabaduljak a munka érdemi részére, de nem volt mese, asszisztálnom kellett. Karcsi, a dobos is inkább egykori mesterem, Gadó Gábor mellett szerzett múlhatatlan érdemeket, nem igazán a rock volt az ő éltető közege. Ráadásul a pénztárcánk lapos volt. Hiába segített Folk Iván, mint hangmérnök, az anyagi korlátok a sequenceres zenei szerkesztésre kényszerítettek rá minket, ami érdekes munka ugyan, ám az élő zene halála. Ennek ellenére a kazettáink elég szépen fogytak. 

      A következő albumunkhoz már szponzor is felajánlotta a segítségét, éppen ezért határidők satujába kerültünk. Sietnünk kellett, nem volt időnk a kiérlelésre. Ráadásul nem akartam túlságosan visszaélni az anyagi támogatással, ezért Pécsen kerestem egy olcsó stúdiót. Na, az ottani srácoknak sikerült produkálnia az életem talán legborzalmasabb hangzását. Az a stúdió egyszerűen nem tudott eleget még ahhoz sem, hogy legalább egy demót létrehozzunk. Hazatérve kénytelen voltam újabb pénzösszeget kérni a szponzortól az újrakeveréshez. A végeredmény valami olyasmi lett, mint amikor egy öregasszonyt a sminkesek, a fodrászok és a plasztikai sebészek valamelyest feljavítanak, de ettől az ember még nem szeret bele. 

      Ez a kazetta is jól fogyott, de akkor már elegem volt a zenekarosdiból. Rájöttem, hogy nem vagyok vezetőnek való. Ahhoz a muzikalitáson kívül más képességekre is szükség van: arra, hogy az illető élvezze a szervezést, ami engem inkább fárasztott. Amikor pedig számlákat töltöttem ki, telefonálgattam, nyomdákba és tamponnyomások után rohangáltam, végképp úgy éreztem, hogy ez már nem zenélés, hanem valami más, így aztán a legjobb barátsággal elváltam a társaimtól. Két év, sok tapasztalat, némi önismeret.  

      A hazánkban kialakuló relatív vallásszabadság lehetővé tette, hogy a gyülekezet lelkészképző főiskolát alapítson. Nagyszabású építkezés kezdődött, aránylag rövid idő alatt át lett adva a ház-csoport. Irodák, garázs, osztálytermek, büfé, meg minden. Mindehhez kaptunk némi állami támogatást is. Lehetővé vált, hogy végre olyasmiket tanuljak, amit mindig is szerettem volna. Érettségi bizonyítványom ugyan nem volt, de azzal biztattak, hogy a főiskolával párhuzamosan, vagy utólag elvégezhetem, akkor megkapom a diplomát. Ami engem illet, egyáltalán nem érdekelt a diploma s egyéb papírok. A történelem izgatott, és a többi tantárgy. Sajnos a család és a munkám nem tették lehetővé a nappali tagozatot, jóllehet éppen ott indult be intenzív módon a képzés. Mi, levelező tagozatosok, havonta egyszer vettünk részt konzultáción, ahol sűrített oktatás folyt, továbbá jegyzeteket kaptunk, hogy otthon is tudjunk tanulni, de értelemszerűen ez a módszer nem tudott olyan komoly munkává válni, mint a mindennapi oktatás. Mégis örültem a lehetőségnek, a tandíj nagyon méltányos volt, egy szerény keresetű ember is elő tudta teremteni a kiszabott összeget. 

      Számomra a héber és az ógörög tantárgyak jelentették a legnagyobb kihívást. Latint nem tanultunk, ugyanis nem általában a holt nyelvek studírozása volt a cél, hanem a Szentírás eredetiben való tanulmányozása. Voltak fakultatív tantárgyak, pl. a retorika és az angol, én az utóbbit választottam, de már az első évben abbahagytam, mert az órák időpontja egybeesett a munkaidőmmel. Néhányszor ellógtam a melóból, de utóbb lelkiismeret furdalásom támadt emiatt, ugrott az angol nyelv. Filozófiatörténetet tanultunk, pszichológiát és az utóbbihoz kapcsolódó biológiai ismereteket, ez azonban nem volt nehezebb a gimnáziumi anyagnál. A történelmet már említettem, a második évben ehhez kapcsolódott az egyháztörténelem. Külön tantárgy volt a fundamentális teológia, az Ószövetség és a krisztológia, ez utóbbit a Pásztor tanította. Nagyon szigorú volt, nála nem létezett szóbeli, csak írásbeli vizsga, egyszóval nem kápráztathattuk el verbális mesékkel, pontok alapján osztályozott. Nekem mindig hármast adott, pedig sokat bifláztam a kérdéses tantárgyat.

      Azonban az év végére héberből és görögből csúnyán lemaradtam. Reménytelennek látszott a vizsgázás, mert még július végén sem tudtam az alapokat. Két kedves lány - akik testvérek, s egyben az évfolyamtársaim voltak – próbáltak rábeszélni a lehetetlenre. Felajánlották a korrepetálást. Nehéz szívvel ráálltam a dologra, majd a párom asszisztálásával, hogy szó ne érje a ház elejét, nekigyürkőztünk a munkának. Egészen a nyár végéig tanultunk, kiváló volt a módszerük. Mindenekelőtt éppen a tanulás szisztémáját sajátíttatták el velem, rá kellett ébrednem, hogy eddig a pontig a tudásom nem állt egyébből, mint ami az évek során spontán módon rám ragadt. Nem szárazon, hanem játékosan fogták fel a nyelvi jellegzetességeket, fokról-fokra vezettek be egy stabil alap létrehozásába. Annyira jól tanítottak, hogy a végén Angéla szintén kedvet kapott a főiskolához, és szeptemberben ő is beiratkozott. Sikerült levizsgáznom, sőt éppen a két nyelv javította föl az év végi átlagomat. Nagyon hálás vagyok nekik még ma is, mert nem egyszerűen bebifláztuk az anyagot, hanem kulcsot adtak a tanulás metodikájához.

      A második évben héber exegézissel egészültek ki a tantárgyak, végre aránylag önállóan elemezhettünk egyszerűbb, összefüggő szövegrészeket. Fél év múlva tovább bővült az anyag görög exegézissel és államelmélettel. Ha nem is voltam jeles tanuló, de jó volt az átlagom, igaz, a tanárok zömét nem mondhatnám különösebben szigorúnak. Az egyetlen problémának éppen a levelező jelleget nevezném, mivel év közben épphogy tanultunk, ezt követte a fél éves hajrá, majd ismét lötyögtünk, hogy aztán az év végi szigorlatnál ismét nekiduráljuk magunkat. Munka és család mellett csupán ennyire futotta. Emellett a módszer mellett sokat felejtettünk, ezért újra és újra vissza kellett térni az alapokhoz.  

      

      Mikor a feleségem tanulni kezdett, majd a gyerekek is megszülettek, kritikussá vált a helyzet a vizsgaidőszakokban. Hiába segített a nagyi, a tanulás keresztezte az egyéb élethelyzeteket. A párom felől már ekkor hűvös fuvallatok érkeztek felém. Próbáltam toleráns lenni, mivel a fiatalasszonynak az iskola volt az egyetlen lehetősége arra, hogy kitörjön a gügyögésből a gyerekek mellett. Ráadásul anyagi problémáim támadtak. Az öcsém leszerelt, és beköltözött a nagyvárad téri lakásba. A haverjai is ott laktak, s mellettük rászokott a heroinra. Nemhogy nem fizették a rezsiköltségeket, de a kéglit teljesen lelakták. Eleinte ingyen kapta az anyagot, de az első szóváltásnál benyújtottak neki egy tizenötezer forintos számlát. Azt mondta nekik, hogy majd én kifizetem. Amikor erre nem voltam hajlandó, az egész lakást darabokra verték. Az összes ablakot betörték, a gáztűzhely eltűnt, még a gázóra is lerepült a falról. Ennek ellenére kibérelte egy kisebb keresztény csoport, istentiszteleti célokra. Vállalták a felújítást is. Én azonban megreccsentem anyagilag, vissza kellett költöznünk a Szabadság-hegyre. Ráadásul a cég, ahol dolgoztam, becsődölt. Eleinte gitároktatást vállaltam, de elég bizonytalan megélhetési forrásnak bizonyult, mellékkeresetnek még megjárta. Ekkor vendéglátóhelyeken kezdtem gitározni, amit még mostanában is csinálok időnként, de kezd lefutott dologgá válni. 

      Ezek közül talán a Big Mambo volt a legemlékezetesebb, a Pál utca és a Mária utca sarkán, tehát Molnár Ferenc grundjának a helyén. Egy lépcsőn lehetett oda lemenni, a design-ja már az első este megfogott. A bárpult mögé a leggázosabb Bundesliga focistákat ábrázoló újságkivágásokat ragasztottak, míg a falakon fotók lógtak, melyekről lecsúszott véglények néztek velem farkasszemet. De voltak olyan képek is, amik század eleji életmentő és tűzoltó gyakorlatokat mutattak be. A hátsó helységben egy kis színpad állt, a falát a leggiccsesebb művirágokkal borították be, és egy poszterrel, amiről két italos-, vagy kenyeresfiú mosolygott a vendégekre, de lógott ott egy fapapagáj is. Itt zenéltünk mi. Minket roma zenészek váltottak, akik a legósdibb slágereket játszották, szaxofonnal és szintetizátorral. Mi alkalmazkodtunk a hely szelleméhez, mondjuk egy blues evergreen után Szécsi Pál következett, majd minden átmenet nélkül a Szűkített ötödnyi távolság című darab Bartók Mikrokozmosz sorozatából. Ezt Carlos Santana interpretálásával oldottuk, vagy például Chopin Cisz moll etűdjével, de játszottunk cha-cha-t, mambót, Shadowst és Mozart szonátát is. Időnként az úri közönség táncolt, sajátos koreográfiáknak lehettem a szemtanúja. Például a srác úgy tekergette a lány kezét, mintha egy ridikült akarna kicsavarni belőle, miközben mindketten idétlenül vonaglottak. 

      Egy idő után természetesen a leghazaárulóbb fazonok kezdtek idejárni, ebben az időben ismertem meg Fodor-Cornidest is, aki szívesen kocogtatta az öngyújtójával az asztal lapját a zenénk ritmusára, de régi becsvágya volt az is, hogy valamelyik stúdiófelvételemen triangulumozhasson, ugyanis ebben az esetben legális módon kinyomtathatná a névjegykártyájára, hogy Cornides András, triangulumművész. Szívesen helyt adnék a becsvágyának, de ehhez végre már be kéne fektetnie egy triangulumba. Ő egyébként a legelszálltabb társaságban Gáti őrnagyként mutatkozott be, és élvezettel állta a gyanakvó pillantásokat. Az autója műszerfalára egy rendőrigazolványra hasonlító noteszt dobott hanyagul, ami többek közt azzal az előnnyel járt, hogy úgy haladt át a közúti ellenőrzéseken, mint kés a vajon. (A kocsi egyébként CIB rendszámú volt.) De az sem volt probléma, ha mégis megállították, ilyenkor kollegiális hangot ütött meg, amire a rendőr nem tehetett mást, mint hogy a kezét a sapkájához emelve jó utat kívánjon. Pedig nem egy ilyen esetben csontrészeg volt, amit ügyesen palástolt. Mondtam is neki, hogy szerintem a lopásnál jövedelmezőbben és gyümölcsözőbben kamatoztathatná a képességeit karakterszínészként. Mert természetesen nem rendőr volt, hanem azokban az években osztrák és német szupermarketek megkárosításából tartotta el magát.

      Az is tetszett a Big Mamboban, hogy befogadó módon viszonyult az olyan csövesekhez, mint például Kroszbár, aki valaha hatalmas agylövést kapott. Azokban az években minden ismerősét arra kérlelte, hogy kalauzolja el egy krisnás templomba. Én persze nem egyengettem az útját ebbe az irányba, inkább biztattam, hogy jöjjön el a gyülekezetbe. Ha jól emlékszem, egyszer el is jött, de nem dobta fel az ottani miliő. Nem tudom, mit evett a krisnásokon, én pont ellenkezőleg voltam velük. Egyszer agitált az egyikük, hogy lépjek az önmegvalósítás útjára. Azt feleltem neki, hogy elég egy futó pillantást vetnie rám ahhoz, hogy lássa, én már meg vagyok valósulva. Kroszbár egy kedves őrült volt, akit még Pajor is kedvelt. Meghúzta magát a Big Mamboban, melegedett záróráig, miközben tarkította az ottani társaság összetételét. De azért a toleranciának is voltak határai. Dixit és a haverjait például kitiltották, mivel az állandó lejmolásaikkal rontották a hely image-ét, és a forgalomnak sem használtak vele. Carlo sem sokáig emelte a színvonalat. Egyszer elkérte az egyik gitárt, majd iszonyú hamisan énekelni kezdett, zárórakor meg fennhangon követelte a gázsi egy részét. Ezután évekig nem láttam.

      Azért akadtak rátermettebb közreműködők. Például egyszer Menyhárt Jenő játszott el néhány számot, máskor meg efZámbó Öcsi. Más alkalommal egy ír srác ugrott fel a színpadra, aki megszólalásig hasonlított Phil Collinsra. Elég jól énekelt, ezért megkockáztattam, hogy próba nélkül belevágjak az I can’t Dance-be a Genesis-től. A hatás frenetikus volt, igazi identifikációs bravúr. De a legendás Liversing együttes gitárosa, Szendrő Zsolt is közreműködött időnként. Még egy kitűnő zenész megfordult ott, “Patkány” Dezsőnek hívták. Neki a hetvenes években váltam a csodálójává, mikor még a Rózsa utcában tanulgattam a gitárt. A Sörkatakombában játszott, a Krúdy Gyula utcában. Fantasztikus ritmizálással, többszólamú harmóniaszerkesztéssel gitározott, egy tangóharmonikással passzolgatták át egymásnak a zenei poénokat. Nem a Big Mamboban találkoztam vele először, hanem a hajós utcai Picasso Pointban. Éppen zenéltünk, amikor látom, hogy a kirakatüvegen keresztül egy öreg bácsi integet felénk. Kéz és arcjelekkel próbálta az értésünkre adni, hogy borzalmasan játszunk, zenei zérók vagyunk. Nem sértődtem meg, mert az évek során megszoktam a roma zenészek gizdaságát. Dezső bácsi nem tudta, hogy ismerem, ezért igen meglepődött, amikor visszaintegettem neki, befelé invitáló kézjelekkel, mutassa meg, mit tud. Na, akkor meglódult a muzsika szekere, körbeültek, meg minden. Ezen fölbátorodott egy másik öreg, letett az erősítőre egy ezrest, majd kornyikálni kezdett. Nagyon gyík hangja volt, és természetesen magyar nótákat énekelt. Egyből tágult a kör, ám Dezső bácsi még ebben a helyzetben sem tudott rossz lenni. Mikor vége lett a bulinak, odaadtam neki a bankjegyet, ami aznap este már a második meglepetés volt számára. 

- Fiam, bocsásd meg nekem, hogy csúfoltalak! Nagyon fajin gyerek vagy, már bánom, hogy meg akartalak sérteni. Az igazság az, hogy jól játszotok, csak nekem van ilyen csúf természetem. - Ezek után nem csoda, hogy a Big Mambo rendszeres látogatójává vált, és felejthetetlen perceket nyújtott. 

      

      Miczánka eltűnt. Jelértékű mozzanat, hogy a kanárit is kiengedte a kalitkából. Misi mindenkinek telefonált, így nekem is, hátha tud valaki a hollétéről. Egy idő után kénytelen volt a rendőrséget is bevonni a keresésbe. Hosszú napok, hetek múltak el az idegőrlő bizonytalanságban. Végül a rendőrök eleget tudtak meg Mihály körülményeiről, sor került a holttest azonosítására. Ugyanis Miczánka öngyilkos lett. A Szépvölgyi útnál lépett ki a sövények takarásából a HÉV elé úgy, hogy a vezető már nem tudott fékezni. Ő egyébként sokkos állapotba került. 

      Az özvegy gyásza óriási volt, a gyerekeket is nagyon megviselte az anyjuk halála. A mai napig egyfajta finom zárkózottság jellemzi mindnyájukat, mint az agarakat, akik a többi kutya felé csupán tartózkodó érdeklődést mutatnak. A tragédia után egy évvel az egyik kisfiú is meghalt.

      Természetesen felmerült a felelősség kérdése. Misi a szektás agyrémeknek tudta be a történteket, a presbiterek pedig a férj elvilágiasodását említették, mint nyomós okot. Nehéz volt eldönteni, hogy kinek van igaza. A barátom akkor már évek óta Tarr Béla Sátántangó című filmjében dolgozott, mint szereplő és zeneszerző. Az elhunyt és a vezetők egyaránt jelértékűnek tartották a film címét. Miczánka eltökélte, visszavezeti az urát “az Úrhoz”, egészen pontosan a gyülekezetbe. Misiben megvolt a jó szándék. Csak azért, hogy közelebb kerüljön a feleségéhez, egy ideig ismét járni kezdett a Vasas Sportcsarnokba. Ám a habitusa túl jelentékeny volt ahhoz, hogy ne küldjenek rá néhány presbitert. Ő azonban undorodott a pénzszagú nyomulásoktól, de a hurráoptimista everybody is irritálta. Az adakozásról szóló tanítások, továbbá a nyomában járó gyűjtések pedig végképp a falhoz kenték, tehát ismét lelépett, ezért a házastársak közt a nézetbeli különbség tovább mélyült. Az asszony böjtölni és imádkozni kezdett a férje megtéréséért. Mivel a Mihályhoz fűződő kapcsolatom az idő sodrásában mélyebbnek bizonyult, mint azt bármelyikünk gondolta volna, időről időre meglátogattam, ezért Miczánkával is találkoztam, körülbelül két héttel a halála előtt. Nem hordozta látványosan a lelki, szellemi problémáit. Úgy tűnt nekem, hogy normálisabb mindkettőnknél. Akkor már hetek óta böjtölt, és hibátlanul artikulálta nekem a párjával kapcsolatos hitét s reményét. A legtöbb ismert vallásban böjtölnek, közismert, hogy a test megfeszítése kaput nyit a szellemi dimenzióba. Azonban – ahogy természetes szinten megfontolandó, kit engedünk be a lakásunkba - nem közömbös, hogy milyen szellemi erőknek nyitjuk meg magunkat. Mivel Misivel együtt élt, a barátom érzékelte a zavarodottságát. Van a családnak egy villája Budaligeten, itt szokták kipihenni a várost. Miczánka becsöngetett a szomszédokhoz, hogy a szellemi élet fontosságát hangsúlyozza nekik. Rá kellet szólni, hogy hagyja már békében őket. Ám Misi is alulértékelte a probléma súlyát, ő sem látta előre, mi fog történni. Azt hangsúlyozta utóbb, hogy milyen karizmatikus gyülekezet az, ahol nem működik a szellemek megítélésének az “ajándéka” (χαρισμα). Ebben van némi igazság, ha nem is egészen úgy, ahogy ő gondolja. Már a nyolcvanas években morbidnak találtam a rockkoncerteken és sportrendezvényeken kialakuló tömegpszichózist. A gyülekezethez csatlakozva azt reméltem, ez nem fog folytatódni. Mégsem így történt. Egy héten többször egybegyűltünk, s ebben a szituációban egy Miczánkához hasonló karakter egyszerűen eltűnt. Senki nem vette észre – így én sem -, hogy micsoda belső válságon megy keresztül. Ilyenkor mindenki magával és az “alkalommal” volt elfoglalva. Ez mindenképpen felelőssé teszi a környezetet, nem kellenek hozzá “karizmatikus ajándékok”. (Most jöttem rá, ahogy legépeltem az idézőjellel keretezett keresztény szlogent, kimondva s leírva egyaránt tautológia.) Nem Hitler óta tudjuk, de ő tette egyértelművé a huszadik század számára, hogy a tömegpszichózis három választást tesz lehetővé: uralni a helyzetet, felolvadni benne, vagy megszökni belőle. Ez a gyülekezet felelőssége. Teológiai értelemben semmit sem lehet számon kérni rajta, mivel a Pásztor korább hangsúlyozottan az öngyilkosság ellen tanított, az Írásból Saulnak, Izrael első királyának, Akhitófelnek, továbbá Júdásnak a negatív és tragikus példáit emelte ki. Történt ugyan egy-két a Miczánkáéhoz hasonló végzetes eset, de – figyelembe véve a több tízezer személyre rúgó létszámot – ezek százalékban ki sem fejezhetőek, nem lehet azt mondani, hogy a történtek az amerikai öngyilkos szektákkal egy lapon említendőek.   

      A házi csoport felelőssége - ahová a fiatalasszony járt – már összetettebb. Ha valahol észlelni kellett volna a válság jeleit, az éppen itt volt. Azért merem ezt ideróni – jóllehet egyszer sem jártam ott -, mert volt alkalmam a csoport vezetőjénél negatív előjelű befolyásolást megfigyelni. Egy ízben elmélyült a vita a feleségem és köztem. Úgy tűnt, hogy önerőből nem tudunk a problémán úrrá lenni, ezért azt javasoltam, kérjünk tanácsot a vezetőktől, az illendőség kedvéért én egy férfitól, ő pedig egy nőtől. Így is történt. A férfi vezető történetesen korrekt tanácsot adott nekem. Azt mondta, hogy igazából csak szabad emberek tudják szeretni egymást, tehát nekünk is azt javasolja, engedjük szabadon egymást, s meg fogjuk látni, feljavul a kapcsolatunk. Azonban a nőnemű tanácsadó – a kérdéses csoport vezetője – olyan értelemben nyilatkozott rólam, hogy egy kevély férfival kettőt lehet tenni: eltűrni a kilengéseit, vagy önmaga korrigálására ösztönözni. A párom beszámolt a beszélgetésről, ezek után nem csoda, ha azt ajánlottam, hogy szerintem jól tenné, ha a jellemzésemet gondolatban egy határozott sztornó vonallal áthúzná, és a továbbiakban a hölgyet nagy ívben elkerülné. A fentieket mérlegelve valószínűsíthető, hogy Miczánka sem a legjobb tanácsokat kaphatta a férje ráncba szedésével kapcsolatban.

      A Pásztort sem hagyták közömbösen a történtek, ám a megközelíthetetlensége ezen a ponton már felkiáltójeles hangsúlyt kapott. Misi arról számolt be nekem, hogy mire sikerült beszélnie a vezetővel, több időpontot beszéltek meg vele, majd autón szállították egyik helyről a másikra, mint a maffiózók egy Coppola filmben. Amikor végre létrejött a találkozó, a Pásztor egy sötét színű autóval állt meg mellette, leeresztette az ablaküveget és azon át nyújtott neki kezet. A beszélgetés folyamán felajánlott neki egymillió forintot, miközben mélyen a szemébe nézett. Ismerem a barátom érzékenységét, ezért jóhiszeműen közelítettem meg a Pásztor gesztusát. Ezt lehet úgy értelmezni – mondtam -, hogy együtt éreznek vele, osztoznak a fájdalmában, és ha már segíteni nem tudnak, legalább az anyagi terhek egy részét le akarják venni a válláról. Azt felelte, hogy ha ilyen értelemben beszélnek vele, akkor elfogadta volna a támogatást. Azonban ő úgy látta, lojalitást várnak cserében tőle, hallgatást, a probléma eltusolását. Egy epizód arra utalt, hogy ebben a kérdésben igaza van. A Pásztor velem is részletesen elbeszélgetett a tragédia egészét és részleteit körüljárva, majd arra biztatott engem és Pajort, hogy legyünk a barátunk mellett, és próbáljuk megnyugtatni. Így is történt, bár ezt megtettem volna instrukció nélkül is. Ott voltunk mellette, és természetesen a felelősség kérdése is felmerült. Mihály ezt elhárította magáról, én vitába bocsátkoztam vele. Azt mondtam neki, itt értékrendek drámai konfliktusáról van szó, és Miczánka ezek között őrlődött. Egy hasonlattal világítottam meg az állapotát: egy malomkő nem képes őrölni, kettő kell hozzá. Több órás eszmecsere után úgy tűnt, Misi kezd megnyugodni. Itt már egy autóban ültünk, és Pajor azt találta mondani, hogy nem kéne megszellőztetni a dolgot, mert épp most, a választási kampány idején, ez negatív hatással lehet az országos eseményekre. Na, ezt nem kellett volna mondania. Mi köze a politikának ahhoz, ami a barátommal és a családjával történt? Misin is látszott, hogy letüdőzi az érzéketlen, bugris felvetést. Ismerem Tamást, ezért tudom, hogy magától nem mondott volna ilyet. Az egyik legtehetségesebb, legérzékenyebb srác az országban. Ő is ismeri azt az újszövetségi szakaszt, hogy “örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”. Ahhoz, hogy az ő száját ilyen mondatok hagyják el, agymosáson kellett átmennie. Ekkor hasított belém először a kétely, nem biztos, hogy nálunk minden esetben a tiszta, hamisítatlan evangéliumról van szó. Miczánka halála teljesen értelmetlen lenne, ha nem világítana rá arra, hogy nem szabad az emberi érdekeket fölérendelni az isteni dolgoknak. Akkor és ott ráébredtem, én is agymosáson mentem át, ehhez képest az elektro- és inzulinradír piskóta, desszert volt. Persze vitatkoztam Misivel. Kerestem az érveket, védtem, ami még védhető. De mit mondhatok a könnyező özvegynek, aki elvesztette a párját, azt az emberi lényt, aki – miközben családanyaként is helytállt – színjeles volt a lelkészképző főiskolán. Ezt mellesleg nem tehette volna meg, ha Mihály valamelyest nem támogatja a tudásvágyát, és a legrosszabb esetben is csak ironikus kommentárokat fűzött a tananyaghoz. 

      Ezt az egész könyvet azért írom, hogy kiszálazzam magamnak, mi az igaz és a hamis közötti különbség, bibliai hasonlattal: elválasztani a konkolyt és a búzát. Tudom, azt a parancsot kapták az aratók, hogy ne válasszák szét, mert esetleg a búza egy része is kárba vész. Hagyjuk az ítéletet arra, akit megillet. De egyszerűen nem tudok továbblépni addig, míg ezt meg nem teszem, vállalva a következményeket. A tollamat nem a gyűlölet vezeti, jóhiszeműnek vélem magam. De sem én, sem az Egyház nem tud a veszteglő állapoton túljutni, míg a fenti esetek fel nem dolgozódnak. Misivel a mai napig vitatkozunk. Ő azt állítja, már a budaörsi korszakban is baj volt a kréta körül. Azt feleltem neki, hogy ez esetben mindketten ostobák volnánk, megvezetett lúzerek. Szerintem a nyolcvanas évek az országos méretű ébredés embrionális állapotát hordta magában. Ami a Horthy-érában, vagy a Kádár-rendszer idején lehetetlen volt, az akkor kéznyújtásnyira került tőlünk. Egyelőre a romlott emberi természet diadalmaskodott, de nagyjából ismerem az egyháztörténelmet: még a legsötétebb időkben is ott egzisztált búvópatakként a szellemi underground. Óriási szellemi fellángolások történtek már a múltban, melyek ugyan kihunytak, de egyre erősebb hullámokban törnek fel újra. Csak nem képzeli az én barátom, hogy bedőltem volna egy szélhámos dumának? Nem, akkor engem egy szellemi ember szólított meg, aki korábban őszintén kereste Istent. Ennek az eredménye egy ígéretes növekedés lett, amely annyira hirtelen, ugrásszerű volt, hogy ember legyen a talpán, aki ennek pásztori lelkülettel meg tud felelni.   

      Az anyám is meghalt. Németországban lett beteg, az orvosok embóliára gyanakodtak. Sikerült félrekezelniük, nem volt túl fontos számukra egy magyar turista, plusz az első aggasztó tünetek egybeestek a húsvéti ünnepekkel. Itthon derült ki, hogy tüdőrákos. Nagyon idegeskedett, mert a szakemberek mindent elhallgattak előle. Nekem mondták el – mint a legközelebbi hozzátartozónak -, hogy mi az ábra. Csak magamból tudok kiindulni, engem mindig fojtogatott a hazugság légköre, ezért elmondtam neki mindent, amit szerintem jogában állt tudnia. Akkor megnyugodott valamennyire. A nagybátyám a makrobiotikus kúrát javasolta, Sárika és én az orvosok által javasolt kemoterápia mellett döntöttünk. Persze emlékeztem arra, hogy éppen anyám imádkozott eredményesen Józsikáért, akinek így legalább a mája újjászületett, ezért nem zártam ki a csoda lehetőségét. Böjtöltem, imádkoztam, de azért eléggé le voltam nyomva. Anyám szerette volna elrendezni a dolgokat velem, de erre nem voltam hajlandó. Azt mondtam neki, te nem halsz meg, már az is hitetlenség, ha ilyesmiről beszélünk. Szegény, sóhajtva mondott le a remélt végrendelkezésről. Sőt, egy nap a kórházi ágyánál üvöltözésre is sor került. Nagy nyomás volt rajtam, és az éppen odalátogató nagybátyám egyik ártatlannak vélt megjegyzésére elszakadt bennem a cérna. Beolvastam neki, sérelmezve az egész család gőgjét és antiszemitizmusát. Még a híres-hírhedt Csurka-tanulmány is szóba került. Az enyiméhez hasonló emelt hangon azt felelte, erről majd akkor beszélgessünk, ha elolvastam a vitatott írást. Zengett a kórterem, Sárika csak kapkodta a fejét. “Ne veszekedjetek, gyerekek!”- kérlelt minket.

      Soha nem vetettem meg egy-két korsó sört, ám az idézett események magasságában szokásommá vált a mindennapi ivás. Részeg ugyan sohasem voltam, az istentiszteletekre is “tisztán” mentem, de utána azért benyomtam a magamét. Anyám hozzánk költözött, lélekben felvérteztem magam a hosszadalmas ápolásra, de a feleségem szintén bedobta magát. Sárika erre rá is szorult, nagy fájdalmai voltak, drogokkal kezelték. Utóbb tudtam meg – mire nem képes az anyai szív -, hogy ezekből az öcsém is kapott kóstolót, és nem keveset. Ám mielőtt pálcát törnék felette, ajánlatos felidéznem, hogy régebben nekem is vett bort, amikor látta a lerobbant állapotomat.

      Hamarosan kiderült, a rák a májra is áttétesedett, ez felgyorsította az eseményeket. Járt hozzánk egy szelíd keresztény lány, aki orvos volt, szívesen vette le a vállunkról a teher egy részét. Egy nap tőle szokatlan határozottsággal, mi több, eréllyel azt mondta, hogy sürgősen mentőt kell hívni, mert a kiszáradás jeleit látja szülőmön. Akkor láttam utoljára úgy, hogy az öntudatánál volt. Megkértem egy-két presbitert, hogy látogassák meg, hátha az ő imájuk hatékonyabb az enyéménél. El is jöttek, de az egyikükön láttam, a halálnak ilyen tömény jelenlétére nem volt felkészülve. Imádkoztak, majd villámgyorsan elhúztak. Nem hibáztatom őket, velem is történt már ilyesmi. Annyi haszna volt a látogatásuknak, hogy egy asszony, aki az anyámnál még valamivel jobban érezte magát, odahívott az ágyához és azt mondta, rendkívülinek tartja azt, amit teszünk. Kérte, hogy érte is imádkozzunk, mert az ő hozzátartozói csak azért látogatják meg, mert szeretnék, ha a halála előtt rájuk íratná a vagyonát. Megkértem az egyik vezetőt, hogy törődjön a hölggyel.

      Érdekes, a haláltusát nem láttam olyan borzalmasnak, mint a környezetem. Az öcsém be sem jött a kórházba, azt mondta, ő ezt nem bírja nézni. A kórteremben lévő betegek érthető módon szörnyűnek találták azt, hogy a saját későbbi haláluk külsőségeit végig kell nézniük. Az orvosok már láttak egy csomó hasonló esetet, ők objektíven viszonyultak a tünetekhez. Az egyikük félrevont a folyosón, és suttogva figyelmeztetett, hogy nagyon gondoljak meg mindent, amit mondok, mert a haldoklók nagyon élesen hallanak mindent, még a távoli beszélgetéseket is, ne tévesszen meg az, hogy nincs öntudatánál. Ott ültem mellette, fogtam a kezét, vagy átöleltem, néha megnedvesítettem egy zsebkendővel kicserepesedett ajkait. Időről időre úgy tűnt, hogy felismer, ilyenkor földöntúli mosoly suhant át az arcán. Ez a mosoly él bennem tovább, ez a legnagyobb ajándék, amit valaha tőle kaptam. Elgyötört testéből a megszokott emberi mértéket meghaladó szeretet áradt. Szerintem nagyon nem mindegy, mi módon hal meg valaki. Később, amikor én is kórházba kerültem, a szomszédos ágyon halt meg egy bácsi, és az utolsó mondata istenkáromlás volt; olyasmi, amit az emberek nap mint nap mondanak, ám abban a helyzetben nagyon fonákul hatott. Egy másik öreg csak sóhajtozott, béketűrően viselte a sorsát, tudtommal nem is halt meg, átkerült az intenzív osztályra. Életre szóló tapasztalat, hogy nem a halál ténye, hanem a minősége az, ami lényeges. 

      Este tíz felé szólt a doktornő, hogy el kell mennem, mert rövidesen bezárják a kórház kapuit. Megígérte, hogy azonnal telefonál, ha történik valami. Hajnali két óra tájban hívott, hogy Sárika meghalt. Megköszöntem a felvilágosítást és letettem a telefont. 

      Az anyám folyószámláján volt annyi pénz, ami fedezte egy szerényebb temetés költségeit. Az egyik rokon javasolta, hogy van a budafoki temetőben egy családi sírhely, olcsóbb, ha ott helyezzük nyugalomba. Ehhez szükséges volt a nagymamám írásbeli hozzájárulása, amit el is intéztem, egy napot sem vett igénybe, hogy elboronáljam az adminisztrációt. Igen ám, de néhány nap múlva megjelentek nálam a rokonok. 

      - Te, a nagyi azt állítja, hogy lyukat beszéltél a hasába. Ő csupán hamvasztáshoz járult hozzá, nem pedig rendes temetéshez. A pillanatnyi helyzet szerint az az ábra, hogy ő nem fog majd beférni a sírba. 

      - Nem gondoljátok, hogy a jelenlegi helyzetben bizarr ez a felvetés? – feleltem kérdezve. – Ráadásul már minden le van vajazva, még a temetés időpontja is. 

      - Tudjuk, de a nagyi teljesen maga alatt van. Nem lehetne Sárit mégis hamvasztani?

      - Ami engem illet, semleges vagyok ebben a kérdésben. De úgy rémlik, hogy a német rokonok olyasmit mondtak, hogy anyám rendes temetést szeretett volna. Hívjuk fel az egyik presbitert, hiszen kereszténynek, közénk tartozónak vallotta magát, tehát a szertartás is gyülekezeti segítséggel fog lezajlani – próbáltam lezárni a vitát.

      Az elöljáró is a temetést tartotta komilfónak. Igen ám, de én már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy újra tárgyalni kezdjek egy hiénával. Végül a nagybátyám vállalta magára az átszervezést, és a vele járó plusz költségeket.

      A szertartást próbáltam újszövetségi mintára megszervezni, ezért a ravatalnál egy idős keresztény Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez írt első leveléből olvasott fel. “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is elő hozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt” – és így tovább, ebben az értelemben. A ravatalnál és a sírnál a kitűnő jazzgitáros, Gyárfás Pista zenélt, a rokonság nem kis megütközésére. Közben az öcsém is megérkezett – némileg elkésve – az éppen aktuális csajával, mindketten túrafelszerelésben, hátizsákkal. Kezdett az egész tragikomikussá válni. De én sem akartam megnyúlt képpel a gyászolót adni. Mint a legközelebbi hozzátartozók, az öcsém és én mentünk a koporsó mögött, mely egy fekete Barkason zötyögött, sőt kissé kilógott; mellettem Angéla, mellette meg a csaj, ezért remélem, hogy a rokonság nem látta, hogy kuncogunk, érezve a helyzet erőltetettségét. Az öcsém szerint ilyeneket mondtam, hogy “Piroska és a Barkas”. Hiába, már gyerekkoromban, az iskolai évzárón bebizonyosodott, mennyire nincs érzékem a szertartásokhoz. Miért, templomi orgonát kellett volna a temetőbe szállítani? Vagy CD-ről menjen Chopin Gyászindulója? Nem, az nem lenne újszövetségi, de talán ószövetségi sem. Szerintem Dávid király fogta fel helyesen a szeretett gyermek elköltözését. Amíg az újszülött haldoklott, a király sírt, megszaggatta a ruháit, mikor pedig meghalt, akkor belenyugodott a megváltoztathatatlanba, megkente a fejét olajjal, és jól bekajált. Mikor még a Szabadság-hegyen laktam, és legurultam autóval a városba, szívesen rövidítettem le az utat a Bürök utcán. Nos, ott balkézre esett a zsidó temető, jobboldalt pedig a Farkasréti temető közismert része. Az előbbi teljesen elhanyagolt és elhagyatott volt, az utóbbit pedig sűrűn látogatták, virágrengeteget láttam, mécseseket és díszes kriptákat. Ebből is látszik, hogy a zsidók életpártiak, csak akkor szembesülnek az elmúlással, ha elengedhetetlenül muszáj, míg a “keresztények” egész életükben gyászolnak. Jézus már az izraeli temetkezési szokásokat is bírálta, kíváncsi vagyok, mit szólt volna egy halottak napja körüli vircsafthoz, amikor ott a hegyen lehetetlenné válik a közlekedés. Az egész nem egyéb, mint egy szörnyű bazár, vámszedőkkel és hiénákkal. Korunkban a születés és a halál vált a legnagyobb biznisszé. Nekem éppen a kegyelet érzése azt súgja, hogy a legjobb lenne az egészet megkerülni. Ha majd egyszer eljön az elköltözésem ideje, a legszívesebben otthon hunynám le a szemem, és kimaradnék az egész buliból. Kaparjanak el a kert hátsó részén, de már csak akkor, mikor szaga van a testemnek, tehát biztosan meghaltam, mert nem szeretnék egy sírban felébredni, s tehetetlenül dörömbölni. Aztán meg egyenek és igyanak, zenéljenek az emlékemre, ne bánkódjanak, inkább mondják azt, hogy rendes srác voltam, de azt sem bánom, ha a hülye dolgaimat is megemlítik. Így még utoljára megszökhetnék legalább a halott-biznisz elől. 

      Az öt évfolyamból álló főiskola harmadik évének a végén kimaradtam. Azt gondoltam, csak halasztok addig, míg a gyerekek elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy könnyebbé váljon az iskolába járás. Túl nagy strapa volt a párommal együtt készülni a szigorlatokra, miközben a gyerekek bömböltek. Ráadásul a tanárok kezdeti lendülete is ebben az időben torpant meg. A konzultációk és a jegyzetek stílusa szárazabbá vált, nehéz volt nekidurálni magam a tananyagnak, az egyháztörténelem felé is meglankadt az érdeklődésem az Azuza utcai ébredés magasságában. Persze jóhiszemű vagyok, s felteszem, hogy ez a hullámvölgy az iskola életében szükségszerű, átmeneti szakasz lehetett, ami az élet belső logikájából fakadhatott, ugyanis a legjobb oktatókkal itt találkoztam eleddig, és a két korrepetitor hölgy (Földessy lányok) folyamatos önfeláldozását nem lehet eléggé hangsúlyozni. 

      Mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem. A párom egy évfolyammal tovább tanult, mint én, azaz utolért engem, majd ő is bemondta az unalmast. Az évek során kezdtünk karakterben eltérni egymástól. Az öltönyt, amit a Pásztor ajándékozott, kihíztam, de egy darabig még “adtam magamra”, zakóban jártam a gyülekezetbe. Ahogy múltak az évek, úgy váltam egyre közömbösebbé a külsőségek iránt, míg a párom szépsége egyre nyugtalanítóbb alakot öltött. Megvált a loboncos hajától, és rövid, design-os frizurát csináltatott magának. Művészi táncot tanult, de nekem sohasem mutatta be a tanultakat. Egyre áramvonalasabb cuccokat kezdett viselni, s a testével is sokat törődött. Egy darabig próbáltam lépést tartani vele, fogyókúráztam, meg minden. Ezt akkor hagytam abba, amikor azon kaptam magam, hogy másról sem beszélek, mint a leadott kilókról és a különböző fogyókúrás technikákról. Így váltam mellette fokozatosan egy slampos, köpcös fazonná, a kontraszt egyre kirívóbbá vált. Ha meglátogatták a barátnői, a csicsergésük átűzött Bandi bácsihoz; a Don kanyar megrázkódtatásai és a tévéműsor sokatmondóbbnak tűnt. 

      Először a feleségem lépett le a gyülekezetből, de már én is csak kötelességből jártam. Angéla egyszerűen ráunt a többórás tanításokra, melyekben gyakoriakká váltak az ismétlések, és a politika témaköre már nemcsak a választási kampányok idején volt napirenden, hanem rendszeressé vált. A másik kedvenc téma a “tévé-terror” alatt sínylődő atyafiak cikizése volt. 

- Látom rajtatok, hogy tegnap a Dallast néztétek. A materializmusotok szinte tapintható. A hedonizmus szellemét is érzem a csarnokban. A szombati összejövetelek minősége azon múlik, hogy pénteken mit csinált “Dzsoki”. De “Szamanta” is itt kísért köztetek. Higgyétek el, ezek a sztárok az életben boldogtalan emberek, némelyik valóságos roncs. Ne dőljetek be a “dolcse vitának”! – zúgott el a dörgedelem némelyik szombaton az emberek feje felett. “Honnan tudja a nevüket?” – reagáltam gondolatban. Számomra ugyanis ezek a nevek ismeretlenek voltak, legalábbis azidőtájt. “Lehet, hogy ő is nézi?” – szőttem tovább a gondolatot. Próbaképpen belenéztem egy-két epizódba, hogy ki ez a Dzsoki, de egyet sem sikerült végignéznem, a felénél úgy éreztem, hogy máris túl sokat tudok – szörnyen unalmas volt. 

      Az üldözöttség-tudat prolongálódott, jóllehet a Kádár-korszakban agyonhajszolt kis csoport hatalmassá és már-már támogatottá vált. A színpad két oldalán biztonsági őrök álltak az istentisztelet alatt, de az első sorokban is szép számmal foglaltak helyet. Nem keveseknek körülményessé vált a csarnokba jutás, vagy egyáltalán nem engedték be őket. Azzal próbáltam meggyőzni magam, hogy ezek elszigetelt esetek, ám az idő előrehaladtával olyan sokszor voltam tanúja hasonló eseményeknek, hogy egy ideig a kapusok túlterheltségével magyaráztam, majd ebből az érvből is kifogytam. A jelenlegi apósom volt a szemtanúja egy olyan epizódnak, hogy egy embert a biztonsági őrök bántalmaztak, és amikor kivezették a csarnokból, a gyülekezet felállva tapsolt. A történtekről a sajtó is beszámolt. És – hogy ez a rémálom fokozódjon – újabban azt hallom, az emberek úgy léphetnek be a kapukon, hogy átkutatják őket, és fémdetektoros készülékekkel vizsgálják meg mindannyiukat. Hát, nem tudom, ha muszáj, alávetem magam egy ilyen procedúrának, mondjuk egy hivatalos irat beszerzése kedvéért, de nem szívesen látogatnék meg egy ilyen módon túlbiztosított gyülekezetet. A Szentírásban sem olvasok az üldözött eklézsia ilyen típusú ellenállásáról. Az egész nem szól egyébről, mint egy jobb sorsra érdemes vezető irracionális félelméről, jóllehet gyakran hallom beszélni az embereket a gyülekezetről – jobbára az ellenszenvüknek adnak hangot -, de soha, egyetlen ízben sem voltam tanúja annak, hogy valaki tevőlegesen ártani akart volna nekik. Tehát az üldözöttség-érzés mesterséges fenntartása tarthatatlan.

      A Pásztor többször biztatott arra minket, hogy mindent, amit tesz, vagy mond, vessük egybe a Bibliában olvasottakkal. Tessék. Nagyon korrektül tanított bennünket arról, hogy helytelen gyakorlata a történelmi egyházaknak a laikusok és a klérus – a beavatottak – mesterséges szétválasztása. A szentté avatást is helytelenítette, mivel az Újszövetség a mindenkori Egyházról, mint szentek gyülekezetéről beszél. Azt is elmagyarázta, hogy mit jelent a “szent” szó: nem egy glóriás fazont, hanem egy elválasztottságot Isten céljaira, a profán dolgoktól való tartózkodást. Idáig rendben is volna, azonban a házi-csoportok vezetőinek az eligazításán azt mondta, hogy ők különleges elhívás részesei, fontosabb feladataik vannak, mint az egyszerű keresztényeknek, és a kézrátétel ünnepélyes aktusa által tekintéllyel ruházta fel őket, továbbá azt tanította, hogy ezt a tekintélyt a viselkedésükkel is nyomatékosítsák, például az öltözködésükkel és a distanciával, azzal a bizonyos három lépéssel. Ezek a zártkörű tanítások létrehoztak egy elit-tudatot, exluzivitást, elkezdődött nagyon nem mindeggyé válni, hogy ki ül az első sorokban, holott Jézus pont ezért dorgálta meg a farizeusokat. Tehát egy dolognak két verziója lépett érvénybe: egy nyílt és egy zárt. Így történhetett meg az, hogy a vezetők egy része (nem mindegyikük) ellentétbe került az újszövetségi tanításokkal. “Atyámfiai, ne legyen személyválogatás a ti hitetekben, a mely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban. Mert ha a ti gyülekezetetekbe bemegy egy aranygyűrűs férfiú fényes ruhában, bemegy pedig egy szegény is szennyes ruhában; És rátekinttek arra, a kin a fényes ruha van, és azt mondjátok néki: Te ülj ide szépen; és a szegénynek ezt mondjátok: Te állj ott, vagy ülj ide a zsámolyom mellé: Nem mondtatok-é ellent magatoknak, és nem lettetek-é gonosz gondolkozású bírákká? Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik? Ti pedig meggyaláztátok a szegényt. Avagy nem gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurcolnak-é titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, a melyről neveztettek? Ha ellenben megtartjátok a királyi törvényt az Írás szerint: Szeressed felebarátodat, mint tenmagadat, jól cselekesztek. De ha személyválogatók vagytok, vétkeztek, elmarasztaltatva a törvény által, mint annak megrontói.” Ehhez képest nem egyszer elhangzott a pódiumon, hogy lehetőleg középosztálybelieket hívjunk az összejövetelekre, a nincsteleneket és a pszichésen károsodottakat talán később, mikor az egyház teherbírása megerősödött. Bibliai példákkal is illusztrálva volt a tanítás: Lídia bíborárusnő példájával, hogy Pál őt szólította meg a missziós kőrútja során, s nem a vagyontalanokat. A juhokat pedig azért kell füves legelőre terelni, azaz jó tanításokkal ellátni, hogy dús gyapjuk nőjön, és nyírni lehessen őket a későbbiekben. Vagy Jézus meggyógyította ugyan a gadarai megszállottat, de utána elküldte magától. 

      Tehát gyengült bennem a késztetés. Közben beláttam, hogy a lakást el kell adni, mert az öcsémmel nem lehet együtt élni, pláne közös ingatlant birtokolni. Egy keresztény csoport vette meg a kéglit, elég jó áron. Egyik vezetőjük az öccse volt annak a férfinak, akivel a Pásztor a gyülekezetet alapította. Mikor létrejött az üzlet, melynek során szívélyes kapcsolatba kerültem vele, bátorságot merítettem arra, hogy megkérdezzem, mi volt az ő családjukkal a problémája a Pásztornak, amiről én is hallottam egyet mást. Az elöljáró készségesen elmondta az egész történetet, és a hangját nem fűtötte át negatív indulat, inkább bensőségesnek minősíteném. Nos, a bátyja tulajdona volt a budaörsi ház, azonban nem bírta a fokozódó hatalmi és rendőri macerákat, ezért Angliába emigrált, az ingatlant pedig a gyülekezetre hagyta. Az öccse – azaz aki a történetet elmondta nekem – tovább járt a csoportba. Az üldözések hatására kezdődött el az úgynevezett “szellemi harc”, Pál apostol Efézusbelieknek írt levelét alapul véve, miszerint “… nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” Ilyesmikre hivatkozott a Pásztor, amikor azt állította, hogy a szellemi harc során nyomásokat érzékelt az ő családjuk felől, ezért arra kéri őt, hogy egy darabig – amíg el nem múlik a szellemi konfliktus – ne látogassa a feleségével a csoportot. Ők engedelmeskedtek, és egy-két hét múlva érdeklődtek, hogy jöhetnek-e ismét. Igenlő választ kaptak, azonban a “nyomások” sajnálatos módon megismétlődtek, sőt megszaporodtak. Egyre gyakrabban kényszerültek arra, hogy a személyükkel ne terheljék túl a csoportot, míg egy ízben az asszony azt találta mondani, hogy “talán ha nem foglakoznátok annyira velünk, akkor nem lennének ezek a nyomások”. Na, ezen a ponton végleg ki lettek tessékelve abból a házból, ami ha a tulajdonuk nem is, de bizonyos értelemben az örökrészük volt. A tulajdonviszonyok – keresztényekről lévén szó – nem voltak tisztázva, ezért peres úton feltehetően birtokon belül kerülhettek volna, de ezt ők nem tartották helyes lépésnek az ébredésre való tekintettel. Leléptek tehát, úgy, hogy meg tudtak maradni az elkötelezettségben, és megbocsátották mindazt, ami rossz velük történt. (Lehet, hogy mégis Misinek van igaza, és már a kezdetet is az emberi érdek fűtötte át?)

      Eleinte a párommal komolyan vettük a “korán reggel vesd el a magot” típusú szakaszokat, ezért elmentünk a budaörsi házba, amikor ott hajnali imacsoport könyörgött a gyülekezeti célokért. Itt is “szellemi harc” folyt, mégpedig némelyik család ellen. “X, Y családtól jövő vádlás, kárhoztatás, a Jézus nevében távozzatok a gyülekezet fölül!” Ez volt a legenyhébb kifejezés. A fent említett család is szerepelt az imakommandó listáján. És mi részt vettünk ebben, mert azt hittük, ez a kereszténység. Amikor az “ima” után áment mondtunk és hazabuszoztunk, már útközben minden ok nélkül iszonyatosan összebalhéztunk, ami csak napok múlva csillapodott, és ez több ilyen hajnali könyörgés után megismétlődött. Rá kellett ébrednem, hogy az imának nemcsak pozitív, hanem ellentétes hatása is lehet. Eleinte úgy értelmeztem a jelenséget, hogy a “birodalom visszavág”, ezért egy idő után lemondtam a szellemi harcról, míg érettebb nem leszek, de idővel rá kellett jönnöm, hogy az ilyen ima egyszerűen bűn, még akkor is, ha jóhiszeműen vágtam bele. A Pásztor is arra intett minket, hogy óvakodjunk attól, hogy nem szellemi, hanem pszichikai indítékokból imádkozzunk, mégis gyakran gyűlt egybe ilyen típusú imakommandó presbiteri, vagy pásztori vezetéssel. A hajuknál fogva ide lehet ráncigálni újszövetségi példákat, Pál is mondott ki átkokat emberekre, de ezek kivétel nélkül minden esetben olyan személyek ellen irányultak, akik teljes mértékben azonosultak az Ellenség céljaival, míg az én tapasztalataim alapján a szellemi harc nem ritkán jó emberek ellen irányult. Az ilyen ima nem irányulhat személyek felé, hiszen éppen a szellemi harcot indokló, fent idézett részben olvasható, hogy az igazi ellenségeink a magasságban vannak. A Messiás pedig kifejezetten arra tanított, hogy “szeressétek az ellenségeiteket, és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak”.

      Később – amikor már leléptem a gyülekezetből – többször kerestem a visszautat, a szellemi megújulás lehetőségét, de nem sikerült a tömegben feloldódnom, ezért elhatároztam, hogy felkeresek egy házi csoportot, hátha ott újra elkapom a fonalat. Pechemre épp egy választási kampány idejére esett a kérdéses összejövetel, ezért nem szellemi célokért gyűltek egybe. Az SZDSZ emberei jöttek oda, hogy a kopogtatócédulák begyűjtésének a részleteiről tárgyaljanak a csoporttal. Amikor elmentek, kezdetét vette a “szellemi harc”. Átkokat mondtak Orbán Viktorra és a Szabó Albert által vezetett hungaristákra, bőven idéztek a Zsoltárokból olyan részeket, mint, “legyen útjuk sötét, csuszamlós, s az Úrnak angyala kergesse őket… Érje őt romlás váratlanul, fogja meg hálója, amelyet kivetett, essék belé a veszedelembe”. Hát, ezt az imát nem hallgatta meg az Úr, mert akkor éppen a Fidesz nyert, de nekem akkor és ott ment el végképp a kedvem a politizálástól és a gyülekezetbe járástól. 

      A démonoktól való irtózás is nem ritkán irracionális módon nyilvánult meg. Egyszer az egyik belvárosi irodában volt dolgom, amit felfüggesztettem, mert egy asszony lépett be és lelki tanácsadást kért. Látszott rajta, hogy járatlan még a szellemi dolgokban. Korrekt módon eligazították, ám amikor elment, a tanácsadók démonűzésbe kezdtek. Űzték az asszonyból áradó sötét szellemi erőket. Én azt olvasom a Levelekben, ami a gyülekezeti rendről szól, hogy “a hitben erőtelent fogadjátok be, nem ítélgetvén a vélekedéseit”, valamint azt, hogy Jézus egy ízben még a démonokkal is irgalmas volt, s megengedte nekik, hogy a disznónyájba költözzenek. Pajor pedig egyszer arról számolt be nekem, hogy találkozott Gasnerrel, aki nagyon nyitott volt az evangéliumra.

      - Na és Gasner mit mondott? – kérdeztem.

      - Mit tudom én, nem vagyok kíváncsi a démonjaira – így Tamás.

      Most, ahogy felidézem a régi eseményeket, átlapoztam a főiskolai jegyzeteimet. A szolgálati ajándékokról szóló tanításon akadt meg a szemem, a jegyzet az Efézus 4, 11 alapján rendszerezi a szempontokat, ami alapján valakiből “szolgálati ajándék”, azaz Isten személyes elhívása alapján vezetésre predesztinált ember lehet. “És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul. A szentek tökéletesbítése céljából, szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”.  A jegyzet alapján a pásztor a megtérteket gondozza. A pásztor, a püspök, felvigyázó (έπισκοπoς) egy tisztséget jelölnek. Ennek a feltételei: 1. feddhetetlen, 2. egy feleségű, 3. józan 4. mértékletes, 5. illedelmes 6. vendégszerető 7. tanításra alkalmas 8. nem borozó 9. nem verekedő 10. nem rút nyereségre vágyó 11. szelíd 12. versengéstől mentes 13. nem pénzsóvárgó. (a jó pásztor az életét adja a juhokért) 14. a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja 15. ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodjon. A jó pásztor megkeresi az elveszetteket, és visszahozza a nyájba. Az jellemző rá, hogy vonzza magához a juhokat, és a juhok keresik az ő közösségét. Nos, amikor “leszereltem”, nem keresett meg. Egyszer Mihály rám szabadított két srácot, akik Pécsen a helyi rádió számára készítettek riportot. Arra akartak rávenni, hogy nyilatkozzak arról, hogy – miután leléptem – utánam jöttek, s nem engedtek szabadon távozni. Azt feleltem nekik, hogy nem nyilatkozom, mellesleg annak, amit állítanak, éppen az ellenkezője igaz, hiányzott a felkeresés. Hogyan léptem le? A végén a Pásztor egyszerűen levegőnek nézett, a környezetemben vákuumba kerültem, feleslegesnek éreztem magam. Egy nap a baritonhang beszélt a fejemmel, azt mondta, egy ideig felfüggesztik a zenei szolgálatomat, amíg nem látják rajtam a pozitív változást, korrigálnom kellene magam. De miben? Ezen töprengtem, és hetek múltak el szellemi tétlenségben, az összejövetelekre sem jártam. Tulajdonképpen nem voltam megsértődve, inkább valami megkönnyebbülésféle érzés suhant át rajtam. Nem ragaszkodtam a zenei pozícióhoz, mivel már régóta borzalmasnak találtam, a Big Mambó típusú zenei szituációk jobban felspannoltak. Csupán a feleslegesség tudata bántott, de ez irányba nem kaptam biztatást, ezért a korrekciónak sem láttam értelmét. Egy hónap múlva telefonált az egyik felvigyázó, érdeklődött, hogy mi van velem. Semmi – feleltem -, pihenek, majd megyek, ha egy kicsit jobban érzem magam. Juh minőségemben nem vonzott a Pásztor jelenléte, nem kerestem vele a közösséget. Úgy éreztem, most nála van a labda, majd passzol, ha úgy gondolja. De nem gondolta úgy. Nyolc évet húztam le a gyülekezetben, ez az átlagnál jobb idő, az én időmben kb. öt év volt a standard. Ez – a jelenlegi baráti beszámolók szerint – mostanság egy-két évre redukálódott. Ha néha elmentem egy-egy összejövetelre, az első néhány széksort leszámítva már senkit nem ismertem, és ők sem engem. A büfénél lézengett néhány “kerítésen ülő”, azaz félig kint, félig bent levő, de az ő társaságuk sem dobott fel. A gyülekezet statisztikája jó, egyre többen járnak oda, de az evangélium nem statisztika. Hol vannak azok, akikkel “betöltekeztem”? Utánuk ment vajon a Pásztor, mint a fiatal Dávid, hogy kiszedje őket az oroszlán szájából? 

      Azzal sincs semmi problémám, hogy a Pásztor jól él, szerintem sem lenne komilfó, ha Ladával várná a reptéren az amerikai testvéreket. A jól forgolódó presbiter tényleg “kettős tisztességre méltassék”. De vajon mennyi lehet ez? Kéthavi átlagfizetésnek megfelelő apanázs? Nem tudom, de ha egy vezető életszínvonala jóval magasabb, mint a tekintélye alatt lévőké, akkor nem képes együtt érezni az ő szükségeikkel, mivel más perspektívából látja a dolgokat. Régi nóta már ez, történelmi példák miriádja igazolja. 

      Ahogy egyre megközelíthetetlenebbé vált, úgy vette őt körül élő sövényként a hízelgők hada. Már nem ismerte név szerint a juhokat. Eleinte ellenállt a talpnyalásnak. Mikor az egyik diakónus arról beszélt a pulpituson, hogy otthon kirakta a fényképét a falra, utólag korrigálta az illetőt.

      - Remélem, tudod Áron, hogy amit az előbb mondtál, az bűn. Az Egyházban Jézus személyét kell a középpontba állítani, nem a vezetőkét, de az ő képét sem tanácsos a falra kirakni, mivel a látás a hit útjába állhat. – Így beszélt eleinte, ám idővel mégis kultikus személlyé vált. Mégis kifejlődött a klérus és a laikusok kettőssége. Én sem tudom, hogy lehet ellenállni egy ekkora kísértésnek, de azt olvasom, Pálnak sikerült, mert arra tanította a korinthusbelieket, hogy ők nem Pálé, vagy Apollósé, hanem Isten tulajdonai.

      Olybá tűnt egy ideig, hogy a párommal jobban ki fogunk jönni, mint régebben. Megszűntek a tabuk, szabadabban lélegeztünk, nem szekáltuk egymást. A szépségipar iránti vonzódása odáig fokozódott, hogy elvégzett egy smink- és maszkmesteri tanfolyamot. Én újra zenélni kezdtem, ami fokozatos lelazulással járt együtt. Big Mambo, Közgáz, Crossroads, Tilos az Á, Váci utca, Picasso Point, ami kapásból az eszembe jut. Az utóbbi helyen megismerkedtem egy sráccal, aki nagyon boldognak látszott. Amikor ennek az okát firtattam, azt mondta, most ért véget a Jom Kippur ünnepe, és megszabadult a bűneitől. Szadduceusnak vallotta magát, s arra kért, hogy ne a polgári nevén szólítsam, hanem hívjam őt Gaddielnek, ami azt jelenti, Isten szerencséssé tesz. Kissé elcsodálkoztam, mert azt hittem, a szadduceusok már rég eltűntek az idő homályában, és lám, itt van egy, élőben. Mivel tudtam, hogy ez a felekezet csak a Tórát fogadja el isteni ihletettségűnek, ezért jókívánságom jeléül elmondtam neki az Ároni áldást. “Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad, és könyörüljön terajtad. Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád, és adjon békességet neked”. Gaddiel annyira örült az áldásnak, mintha legalábbis adtam volna neki tízezer forintot. Elgondolkoztam utóbb, hogy Jézus a szadduceusokat a vallásos materializmus negatív példáiként említi. A gyülekezetben, ahova jártam, az emberek az Ároni áldás első félmondatával köszöntötték egymást, ezért a jelentése az évek során megkopott. És íme, itt van egy ember, akinek valódi örömöt tudtam okozni vele. Lehet, hogy materialista, az áldás felé mégis nagyobb az affinitása, mint a keresztényeknek. 

      Egy arabbal is összehaverkodtam, aki muzulmánnak vallotta magát. Jó fej volt a srác, ezért meg mertem osztani vele a vallásával kapcsolatos fenntartásaimat. Egyszer kikerestem a Koránból azt a szakaszt, amely a hitetlenek, azaz a nem muzulmánok felé drasztikus szankciókat javasol. Ebben az értelemben érdeklődtem a dzsihád mibenléte felől. 

      - Már az is dzsihád, hogy mi ketten beszélgetünk – felelte. - Ez a külső kerítés, a szelíd meggyőzés formája. Vannak belső kerítések is, és csak a legvégső esetben, minden érvből kifogyva megengedett a szent háború. A terroristák nem hithű muzulmánok, mivel ha mondjuk az USA gazdasági nyomást gyakorol az arab országokra, akkor a Korán csak gazdasági ellennyomást tesz lehetővé. Fegyvert a muszlim csak abban az esetben foghat, ha fegyverrel támadnak rá. Ez a dzsihád. 

      Egy barátom nemrég Tunéziában nyaralt. Kissé tartott az araboktól, mivel csak a média által róluk vetített, egyoldalú képet ismerte. Fokozatosan engedett fel feléjük, látva a szaporodó pozitív példákat. Noha a többségük nagyon szegény, mégis nagyon szeretik a hazájukat. Egy ízben beszélgetésbe elegyedett velük a szálloda bárjában, és megkérdezték tőle, hogy milyen hely Magyarország. A barátom azt felelte, elég szar, erre az arabok átültek egy másik asztalhoz, és többet szóba sem álltak vele. Más: noha a Koránt olvassák, gyakran mégis a Tóra szellemében cselekszenek, ugyanis a Törvény szerint ha valaki talál valamit, akkor ki kell tennie egy feltűnő helyre, mondjuk egy kerítésre, hogy aki keresi, az könnyen megtalálja. Nos, a haverom karonülő gyerekének elveszett a kis sapkája, ami arrafelé elég nagy pech, mert déltájban ott akkora a hőség, hogy még a légkondis szállodában is csak a kádban lehet kibírni. Az arab pedig, aki megtalálta a sapkát, leült a tűző napon a tér közepére, és a térdére tette a sapkát. Amikor elkérték tőle, nagyon örült, hogy végre megvan a gazdája. Azután állandóan köszöntötte őket, érdeklődött a gyerek hogyléte felöl. 

      Nagyon szelíd népség lakik arrafelé. A vidámparkban a legagresszívebb játék a dodzsem volt, egyébként kis csónakokon lehetett hajókázni a festett pálmafák és zsiráfok, oroszlánok és zebrák övezte vízen. A szexualitásuk is tisztább, mint minálunk. A haverom nevelt lánya már valóságos hölgy, valahol a pubertás és a nagykorúság között félúton, kedvező anatómiai adottságokkal. Nem csoda, ha az arab fiúk az ismeretségét keresték a strandon. A nevelőapa egy darabig kísérgette, hátha közbe kell lépni, de rájött, hogy teljesen felesleges. Egyszerűen csónakáztak, labdáztak, raggae-t hallgattak. Az is kiderült, hogy ott egy huszonéves fiatal még többnyire szűz. A többnejűségről egyszer a következőképpen oktatták ki a havert. 

- Fogadni mernék, hogy te már több nővel voltál, mint én, s némelyiknek még a nevére sem emlékszel. Én viszont, ha a magamévá teszek egy nőt, akkor egy életen át a gondját viselem.

      A nőkhöz való viszonyukról is egyoldalú képet fest a média. Eltakart arcokról, a háremből ki sem léphető, rabszolgasorba taszított, a csiklójukat leoperált nőkről hallani állandóan. Nyilván ezek is valós adatok, az iszlám egy ugyanolyan heterogén kultúra, mint a miénk, de a barátom egészen mást tapasztalt Tunéziában. Ott szeretik a nőket és vigyáznak rájuk, a feleségek pedig már megszokták a többnejűséget, s megférnek egymás mellett. 

      Egy arab nem feltétlenül azért alkudozik, mert be akar csapni. Ha egy egetverő árat mond a portékájáért, abban az a gesztus rejlik, hogy meg akar a vevővel ismerkedni és egy tea mellett konzultálni. Ez sokkal személyesebb, mint egy szupermarketben a vonalkód alapján kiperkálni a lóvét, vagy hitelkártyával fizetni. Erre a haverom mondott egy irreálisan alacsony összeget, mire az arab kihajította az árut az utcára, és őrjöngeni kezdett, hogy tönkre akarják tenni. A teátrális gesztusok fokozatosan szelídültek, míg a mérleg nyelve megállt valahol középen. Az európai számára csak az csodálatos, hogy lehet erre ennyi idejük.

      Az arabok keveset piálnak. A barátomat kísérő haver már unta egy kissé az ott dívó happy hangulatot, be akart már tolni az arcába egy kis nyakolajat. A környéken csak egy hely volt, ahol piát lehetett kapni, ezért azt hitték, hogy nagy sor fog ott állni, de nem, két-három vevő lézengett a boltban. 

      A kontraszt kedvéért ideírom, hogy – szintén ez a haverom – mit tapasztalt Auschwitzban. Munkaügyben utazott Lengyelországba, és ha már ott volt, hát odalátogatott. Meglepte, hogy ugyanolyan hely, mint bármelyik más város, lakóházak, utak és parkok szegélyezték az egykori haláltábort. A fiatalok Iron Maiden pólóban feszítettek és Adidas cipőben, az élet normális mederben folyt. Maga a tábor hatalmas volt, el lehetett tévedni benne. Nemcsak kivégzések, hanem közmunka is folyt ott, természetesen a gázkamrák környékét látogatták a leginkább a turisták. Főleg amerikaiak, németek és hollandok; Kelet-Európából elvétve mennek oda. A látvány még ma is sokkoló, egy lelazult, rastahajú amerikai lány teljesen kába, megnyúlt képpel járta a barakkokat. A gázkamrák környékén hegyekben álltak a kis gyerekcipők, két-háromévesek lábára valók. A falakon a fotók hullahegyeket ábrázolnak, kikötött kisembert vernek rajtuk a kápók, mégpedig élvezettel, miközben a többi gyermek fásultan vár arra, hogy rájuk kerüljön a sor. Aki csak Spielberg-filmből ismeri a holocaustot, az meglepődik a vagonok kicsiségén, amivel az embereket odaszállították: a barátom a két kezével könnyedén átérte a szélességüket, nehezen fogta fel, hogy férhettek bele annyian. Elgondolkodtató, hogy a mi kultúránk nem is olyan régen milyen hatékony volt a brutalitásban, és most a civilizáció nevében ítéli el a terrorizmust, jóllehet az nem kevés iszlám országban jobbára ismeretlen. A média felelőssége az egyoldalú kép, ahogy az eseményekről tudósít. Néhányan a túlélő értelmiségiek, művészek közül pedig éppen kegyeleti okokra hivatkozva tesznek kritikai megjegyzéseket a napjainkban elharapódzó holocaust-businessre.

      A Big Mambo volt “a kályha, ahonnan elindulhatunk”, azon csekély helyek egyike, ahol nem éreztem bozgornak magam. Sajnos, néhány éves működés után bezárt. A Váci utcában egyedül játszottam egy szál gitáron, több szólamban. Elég nagy kihívás volt, és gyakorlásnak sem utolsó, mégis itt történt meg velem először, hogy azért fizettek nekem, hogy ne játsszak. Eléggé gyéren látogatott hely volt, sejtésem szerint a tulaj itt moshatta a pénzét, de néha beült oda egy olyan társaság, akik a gyorsító drogokon voltak rajta. Ehhez pedig a techno zene kompatibilis, ezért valóságos kínszenvedést okoztam nekik a gitárjátékommal. Az egyikük adott egy ezrest, és arra kért, hogy tartsak már egy kis szünetet. Megkérdeztem a tulajt, hogy ilyenkor mi a regula. Azt felelte, “a vevőnek mindig igaza van”. Itt beszélgettem el egyszer egy pornósztárral, akinek az egyik haverom mutatott be. Intelligens lány volt, s visszafogottan öltözködött, vagyis nem látszott meg rajta, hogy miből él. Kiderült, csak elvétve szórakoztatja a munkája, csupán azért jár a forgatásokra, mert sok pénzt keres vele.

- Mégis, akkor hogy bírod ki? – kérdeztem.

- Kokainnal – felelte. Hát, kíváncsi vagyok, hogy most – közel egy évtized elteltével - hogy néz ki, milyenné vált a tekintete, és milyen egészségnek örvend. 

      Itt zúzódott meg a lábam is. Egy emelvényen kellett játszanom, ahonnan létrán lehetett lejönni. Egyszer rosszul léptem, utána hetekig nyomtam az ágyat. A nejem akkor egy külső filmforgatáson sminkelt, a lányaim nyaraltak valahol, a környezetemben mindenki magával volt elfoglalva, egyedül a kaukázusi juhász, Borisz nyilvánított felém részvétet. Eléggé tartottam tőle, ugyanis ez a kutyafajta félvad, nem igazán idomítható, megharapott már néhány embert (bár tudtommal mindig a habiszti típust), egyszer a lányom kezéből is kikapta a szendvicset, nyilván úgy vélte, hogy alatta van a falka-hierarchiában. Ha az apósom részegen aludt, és a közelébe mentünk valamiért, akkor fenyegetően morgott. Mégis benne mutatkozott együttérzés, amit úgy fejezett ki, hogy a lábamat nyalogatta, éppen a fájós részen.

      Ezek után nem csoda, hogy nem a Váci utca volt a kedvenc helyem. Szerencsére Bacsek átcsábított a For Sale-be, ami a közelben, a Vámház kőrúton volt, a Vásárcsarnokkal szemben. (Ő volt az a srác, aki utcazenészként móresre tanította a Kacsa-táncot játszó szaxofonost, és bocsánatot kért a Pásztortól.) A bejárattal szemben, a kandallónál zenéltünk, aminek csak esztétikai funkciója volt, a helységet légkondicionálták. A repertoárja gerincét Tolcsvay, Fonográf, LGT számok alkották. Játszott bluest is, de inkább a countryban jeleskedett. A For Sale-ben történt meg másodízben, hogy azért fizettek, hogy ne játsszunk. Kigyúrt fazonok kajáltak közvetlen a kandalló mellett, és ránk szóltak, hogy nyugodtan akarnak enni, inkább rendeljünk a pultnál valami italt az ő számlájukra. Evelin, a pultos mindjárt töltött is Pistának egy dundi pohárral a tizenkét éves Chivas Regalból, én beértem sörrel. A főnöktől megtudtuk, hogy ők “védik” a helyet, tehát maffiózók, ezért a visszafogott modort tanácsolja nekünk, ha velük érintkezünk. Amikor ismét megjelentek, mi már rutinosan letettük a gitárt és a pulthoz slattyogtunk. Ám egyszer a főgengszter is velük tartott, és megkérdezte tőlünk, hogy tudunk-e játszani valamit Santanától. Tudtunk. Attól fogva szabad volt zenélnünk, akkor is, ha nem volt ott a “Corleone”. “A Santanától játszatok” – harsogták teli pofával. 

      A helységet faburkolat borította, a padlóra szalma volt szórva, s mindenhol kosarakban állt a földimogyoró, amit ingyen lehetett fogyasztani. Majdnem minden nap jó volt a forgalom, az igényesebb vendégek a galérián foglaltak asztalt, ahova lépcsőn lehetett felmenni. Sok szép nő vonult föl ezen a lépcsőn (szerintem ott bármikor hevenyészni lehetett volna egy szépségversenyt), ilyenkor akaratlanul is hibáztunk a zenélésben. Később – amikor megjelent egy bombázó – már szándékosan fogtunk a gitáron egy “zsé” dúrt, hogy felhívjuk egymás figyelmét a jelenésre. A konyha kitűnő volt, annak dacára, hogy a góré sűrűn kirúgta a szakácsokat, ilyenkor maga állt a helyükre. A cápauszony levestől a krumplistésztáig terjedt az étlapon a választék. A mi kedvencünk a párizsi csirkemell volt, krumplipürével és sajtmártással, vagy a parajjal töltött olasz csőtészta, raguval és reszelt parmezán sajttal. Bacsek kifejezésével élve “ultrabrutál” porciókat mértek ki, mi már rutinosan zónaadagot rendeltünk, azzal is jól lehetett lakni. Egyszer a Gipsy Kings hazánkban koncertezett, majd utána nálunk vacsoráztak. Bacsek nagyon berezelt. Mondom neki “ne izgulj, ők is emberek, nem ismerik a magyar könnyűzenét, nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne latin zenét játszunk, mert abban tényleg ők a királyok”. A sztárok jól érezték magukat, és a tapsuk őszintének hangzott.

      Még egy személy említésre méltó azok közül, akik odajártak. Ő is a Santanára volt rágyógyulva. Produkciónkat nagyvonalúan honorálta, tízezer forintnál kisebb címletet nem ismert. Ha megjelent, már nyomtuk is a Santana egyveleget.* (Egyszer, ha netán találkozni fogok a világhírű gitárossal, szívesen vendégül látom egy italra, mert rengeteg borravalót köszönhetek a művészetének.) Később közelebbről is megismertük a bőkezű mecénást. Kiderült, az MSZP sorait erősíti a második vonalban, és nagyivó, nagytermészetű ember. Egy terjedelmes céget vezetett, ahol az irodája tele volt Lenin szobrokkal, komunista relikviákkal és kitüntetésekkel. A For Sale-ben nemcsak pénzt adott nekünk, hanem rengeteg italra meghívott minket; ezek közül a legemlékezetesebb a tequila-boom és a “villamos” volt. Az előbbit úgy kellett inni, hogy egy kis üveg pezsgőt a talpával odacsaptuk az asztal lapjához, majd a túlhabzó italt öntöttük fel tequilával, az így nyert koktélt egy hajtásra kellett kiinni. El lehet képzelni, milyen állapotban zenéltünk tovább, egy-egy ilyen tequila-boom után. A “villamos” nem állt egyébből, mint az asztalon sorba rakott Vilmos körte felesekből, melyek szerelvényekként állomástól állomásig vesztegelve vártak az áldomásra.

       Egy ízben még cégének a rendezvényére is minket hívott meg zenésznek. A színhely egy vidéki szálloda volt, stílusa valahol a SZOT üdülők és a vadászkastély között. Rendes műsort szervezett, táncosokkal és majorette-ekkel. Az ellátás pazarnak számított, még a dolgozók is itt kapták meg a prémiumot. A szobánkban tele volt a frizsider. A zenélés hajnalig elhúzódott, még másnap is játszottunk némi alvás után. A góré frenetikus gázsival honorálta a produkciónkat, de ha a buli egészét nézem, úgy vélem, eltapsolhatott néhány milliót.    

      Egyszóval: kevés pénzünk volt, de jól éltünk. Sajnos, a For Sale-ben a társalgás jóval egyoldalúbb sémák szerint folyt, mint a Big Mamboban. Ez alól Kresalek Gábor társasága jelentett kivételt. Ő történész, azon belül az ’56-os események specialistája. Az Élet és Irodalomban publikáltak tőle és a barátaitól egy cikksorozatot, melyek a múlt és a jelen kávéházi kultúrájáról szóltak. Ami a jelent illeti, nem túl rózsás képet festettek róla. Gábor azonban megemlített néhány biztató szigetet a McDonalds kultúrában, s egy mondatot szentelt a mi zenei tevékenységünknek is. Így történhetett meg az, hogy egy cikken belül József Attilától, Babits Mihálytól és Kosztolányi Dezsőtől a mi nevünket mindössze néhány bekezdés választotta el. Megemlítette a Múzeum Kávézót is, “ahol Józsi pincér sármja sok keserűséget feledtet”. Az idézett mondat nagyon tetszett, ezért az egyik éjjel, munka után átsétáltunk oda. Józsi pincér valóban feldobta a kis kávézó színvonalát, és a társaság is kitűnő volt. Fekete Jenő járt oda, a kitűnő blues gitáros és énekes, a Quimby tagjainál is ott csengett le az éjszaka. Az sem volt egy közömbös szempont, hogy ott ülve nem kellett rettegnünk a közúti ellenőrzésektől, egy korhely saláta mellett kipárolgott belőlünk a sör, és hajnalban biztonságosan hazaautózhattunk. Időnként Mihály is felbukkant a For Sale-ben, amiről egy tréfás, közepes hosszúságú bökverssel emlékezett meg.

“Ha kinn hideg van és zúg a szél,

Vár minket a jó öreg For Sale,

Esténként, ha a szélroham heves,

Itt jó meleg a nagy tál bableves.

A hangulat finom, bársonyos,

A leves, amit kérek, tárkonyos

És a sok jó régi nóta mellett

Rendelek filézett pulykamellet.

Lecsúszott a mell, megvolt a leves

Most jöhet elő egy jó feles

Mire lejátszom egy pár kört,

A vendégek fizetnek négy-öt sört.

A főpincért úgy hívják, hogy Elek,

Nála én is sok sört rendelek,

Egymás után mennek el a telek,

Én meg csak itt énekelgetek.

      Vele már egy ideje a Balatonban is játszottam, míg Bacsek ezzel párhuzamosan Deák Bill zenekarában herflizett. Két fiatal srác volt rajtunk kívül a bandában, Simon, a basszeros, és Immánuel, a dobos. (Csupa bibliai név.) Mihállyal elég sok bort ittunk, míg a ritmusszekció ásványvízen, teán élt. Nyugodt fazonoknak tűntek, még restelltem is némiképp, hogy mi, öreg bohémek rossz példát mutatunk nekik. Ám egy nap kiborult a bili. De a srácok szintén kiborultak, ugyanis elfogyott a muníciójuk. Heroinoztak. Kezdtem megérteni, miért macerálja Simont a faterja állandóan, telefonon és levélben. Velük vettünk fel egy albumot, “A fény közepe a sötétség kapujában” címmel. Életem talán legnagyobb ostobasága volt, hogy a felvételek alatt visszaszoktam a dohányzásra. Ugyanis, noha a munka közben sokat nevettünk, ez csak némileg oldotta a hatalmas stresszt, amely a karakter- és módszerbeli eltérésekből fakadt. Egy szál cigi tényleg nyugtató hatású volt, azonban mára már “hétszerte gonoszabbá” vált az állapotom ezen a téren, mint hajdanán. Misi a dalszövegekben lényegében Miczánka tragédiáját dolgozta fel, költői színvonalon. Komolyan vettem a lemez címét, ezért a meglehetősen darkos szöveg- és dallamvezetést reménykeltő, világos tónusú gitárjátékkal ellenpontoztam. Az eredeti versekben előfordultak a Pásztort cikiző, személyeskedő részek is. Azt mondtam Misinek, hogy nem szeretném, ha a cenzort látná bennem, de úgy vélem, hogy a kérdéses szakasz nem méltó hozzá. József Attila példájával világítottam meg a szituációt, aki egy cikizős verset írt, amelyik már a formanyelvével is Babits alliterációs technikáját pellengérezi ki. Ez azért történt, mert Babits nem ítélte oda neki a megpályázott irodalmi – Baumgartner - ösztöndíjat. A költőfejedelem epébe mártott tollal karikírozta a kollégáját.

“Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól dalolni restell,

s idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

És így tovább, ebben a stílusban. Tovább szőttem a példát egy újabb idézettel, amiben a költő korrigálja magát, szerintem – mondtam – ez egy sokkal jobb vers.

“Magad emésztő, szikár alak!

Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,

beszélt a nyele,

aztán meguntad. Így volt?

S eldobtad, ahogy az égbolt

az unt csillagot ejti le.

Én fölvettem és rádhuztam vele.

Így volt?

Sajnálom, kár volt.

Nem folytatom az idézett verset, mert már ennyi is modellértékű. Nagyon örülök, hogy Mihály hallgatott rám, s nem duplázott rá a “holt költők” gyarlóságaira, a történelem ezúttal nem ismételte meg önmagát.

      Lacit még Budaörsön ismertem meg. Az evangélium széles spektrumából a gyógyításra és a csodákra volt érzékeny. Aktivitását biztató eredmények kísérték, nem kevés gyógyulásról számolt be nekem. Karcsi csoportjában haverkodtunk össze, de amikor megnősültem, egy időre kikerült a látószögemből. A gyülekezet ugrásszerű növekedésekor a presbiterek a balassagyarmatiak vezetésével bízták meg. Ezen a poszton nem érezte a helyén magát, úgy vélte, neki nem dumálnia, adminisztrálnia, lelki tanácsadásokat tartania, hanem cselekednie kellene, mégpedig a természetfeletti zónában. Ráadásul nem minden tanítással értett egyet, de vezetőként lojálisnak kellett maradnia, ő sem taníthatott mást. Ezt az idő előrehaladtával képmutatásnak érezte, ezért szeretett volna lemondani a hivataláról, de a presbiterek nem engedték, hogy mást csináljon. Ebből a helyzetből úgy talált kiutat, hogy elment egy blues fesztiválra, és jól leitta magát – ilyen állapotban már tényleg nem lehetett lelkek pásztora. Azt mondta nekem, hogy a rhythm and blues feeling még mindig őszintébb, mint az akaratlan hazudozás. Javasolta, hogy zenéljünk együtt. Jól tudott énekelni Robert Plant stílusában, azonban olyan ritmusszekciót trombitált össze, amit nem vállaltam fel. Amikor én szerveztem meg a zenészeket, jó eredményeket tudtunk elérni, pubokban és fesztiválokon léptünk fel: Led Zeppelin, Doors, Cream, Jimi Hendrix, John Lee Hooker és Rolling Stones számokat játszottunk. Egy rövid időre visszarepülhettem a kamaszkorom világába, s mindaz megvalósult, amire akkor nem volt mód. Ám a ritmusszekció vendéglátós zenészekből állt, kevesellték a pénzt, amit kerestünk, hiába érveltem azzal, hogy az efféle zene felfuttatásához idő kell. Leléptek, s utána már nem éreztem energiát új tagok kereséséhez. 

      Ám mielőtt a vég bekövetkezett volna, egy motoros találkozóra voltunk hivatalosak, amit a Devil’s klub szervezett. Nagy színpadon nyomtuk a rock and rollt. A fesztivál során tragédia is történt: a környékbeli hentes fia nagymenőnek képzelte magát, s addig trükkösködött az országúton, míg végül elvesztette az uralmát a motor felett, és szörnyethalt. Maga a fesztivál inkább hasonlított egy búcsúhoz, össznépi bazárhoz, mint keményfiúk találkozójához. A szervezőknek annyira tetszett a produkció, hogy Pistát és engem meginvitáltak a fesztiválzáró, zártkörű rendezvényre is. Ebből nem sokra emlékszem, mert a német Hell’s Angels tagjai egy olyan bivaly spanglit kínáltak körbe, amitől egyből padlót fogtam, az éjszaka további eseményei mint filmszakadás törlődtek az emlékezetemből. Ezt megelőzően azonban elruccantunk a környékbeli falu strandjára, ahol a büfésben egy nem mindennapi embert ismertem meg. Nagy toleranciával látta vendégül a vad srácokat, egyáltalán nem ütközött meg a kilengéseiken. “Ilyen ember szeretnék lenni!” - mondtam Pistának. 

      A záróbulit követő reggelen nagyon restelltem magam, hogy nem dolgoztam meg a gázsiért. Mégis zokszó nélkül kifizették a honoráriumunkat, ők sem nagyon emlékeztek az éjszaka történtekre, mivel szintén kibuktak, csak a csajok maradtak ébren, akiknek Bacsek hajnalig játszotta a Micimackót, a Paff a bűvös sárkányt és hasonlókat. Elhatároztuk, hogy távozóban még meglátogatjuk a büfést, és meglepjük valami apró ajándékkal. Mikor megtaláltuk, látszott, hogy épp nagy elfoglaltságban van, ugyanis azt a gyümölcsöt időben kell leszedni. Mégis időt szakított ránk, sőt előkapott egy még jobb piát, mint amit mi vittünk neki. 

      A rövid látogatás után egy éttermet még útbaejtettünk hazafelé, itt regenerálódtunk, amikor megérkeztek a minket vendéglátó motorosok. Mivel furdalt a lelkiismeret a kurtán-furcsán félbemaradt éjféli szeánsz miatt, javasoltam zenésztársamnak, hogy kárpótoljuk őket egy rögtönzött műsorral. Így is történt. Azonban a buli túl jól sikerült, a rengeteg whiskytől kiújult a hasnyálmirigy-gyulladásom, az út felénél át kellett adnom a volánt, annyira rosszul lettem. A kórházban kötöttem ki, egy hónapig nyomtam az ágyat. A feleségem nem sok részvétet mutatott felém – mindenért engem okolt -, de azért látogatott.    

      Közben Laci nagyon lelazult. Amilyen eufórikusan élte meg a hitet, olyan vehemenciával vetette magát e világ hullámai közé. Ennek az lett a következménye, hogy elvált, majd új asszonyt vett magához. Született egy gyermekük, melynek a nevelése közben a nő még Lacinál is jobban lelazult, piált és drogozott. Ekkor Laci azt találta megoldásnak, hogy egyszerűen lelépett a gyerekkel. A válóper során az asszony vérvizsgálati papírokkal bizonyította, hogy nem Laci a vér szerinti apa, hanem egy közös haverjuk. Ez akkora csapás volt Laci számára, hogy hosszú ideig a legszörnyűbb retorziók és a megbékélés között ingadozott. Sikerült úrrá lennie negatív indulatain, a jobbik énje kerekedett felül. Istent kezdte keresni, ismét a gyülekezet székeit koptatta. Sikerült helyreállnia, rendezett körülményeket teremtenie, és harmadszor is megnősült, gyermeke született. Ám ezen a ponton már nem elégítette ki a gyülekezetben dívó látszatkereszténység. Hiányolta a csodákat, de a tanításról is azt tartotta, ami a Zsidókhoz írt levélben olvasható. “Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú: Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és a rossz között való különbségtételre.” És ennek a kritikának minduntalan hangot adott, ezért egy nap a biztonsági őrök nem engedték be a csarnokba. Ez már a jelenben, azaz a fémdetektoros korszakban történt, de ezúttal Lacinak – egyelőre – sikerült elkötelezettnek maradnia. *Azóta ismét lelazult.

      Egy mobiltelefon-társaság szervezett turnét ismert és kevésbé ismert művészek közreműködésével, hogy a színes műsor keretén belül népszerűsítse a termékeit az ország távoli területein. Pistát és engem is beszerveztek. A gázsi kielégítő volt, és az ellátás is megfelelt. Szállodákban laktunk, nagy buszokkal szállítottak bennünket a városokba és falvakba. Még majoretteket is alkalmaztak, akik nagyon komolyan vették a feladatukat. Kezdetben az egyik megyeszékhelyen tartottunk utcai demonstrációt, hogy az emberek ne pusztán a plakátokon és a helyi rádión keresztül értesüljenek a sportcsarnokbeli eseményekről, hanem élő bemutatókkal is kedvet csináljunk nekik – az egyébként ingyenes – rendezvényhez. Hatalmas transzparensek voltak kifeszítve, CD-ről hangzó zenére szalagokkal és pomponos labdacsokkal ugráltak a szoknyás gidák, időnként mi játszottuk a country-western zenét, majd egy fazon megafonba rikoltozta a küszöbön álló program helyét és idejét, tiszta röhej volt az egész. Később azt találták ki, hogy a falvakba is buszozzunk ki, a sportcsarnok nézőterét megtöltendő. Ezen a ponton vált a magyar valóság komikussá, egyben modellértékűvé. A szervezők az utcán osztogatták a szórólapokat az éppen arra járóknak; ez azért volt hatástalan, mert napközben a falu apraja-nagyja a földeken dolgozott. Bacsek és jómagam ismertük a vidéki emberek  életritmusát, ezért a Közértben és a kocsmában plakátoztunk, tudván, hogy a falusiak zöme ezeken a helyeken szokott munka után összeverődni. Közben a majorettek nyelték a port, ami a táncuktól verődött fel. Az erősítés csapnivaló volt, a gépzene úgy nyekergett, mint egy Sokol rádió, amiből épp kifogyóban van a laposelem. Amikor pedig egy traktoros arra pöfögött, megállt és kikerekedett szemmel bámulta a soha nem látott csodát, közben a motort sem állította le, ezáltal a műsor idétlen némajátékká silányult. Végül megszántuk őket, és a Marshall erősítőmhöz csatlakoztattuk a CD-lejátszót, így már többé-kevésbé működött a dolog. Az első két-három faluban még eljátszottunk egy rövid blokkot, később ennek semmi értelmét nem láttuk, inkább a kocsmában bekkeltük ki az akciók végét. Úgy véltük, ha áramot szerzünk valahonnan, majd beüzemeljük a Marshallt, továbbá elhelyezzük a frekventált helyeken a szórólapokat, máris többet teljesítettünk, mint az ugribugri kis szöcskék. Ha zenélni hívtak minket, egy idő után a leghazaárulóbb dalokat játszottuk el, hogy legalább ne unatkozzunk, ezért végre lemondtak a zenei szolgáltatásról, nyugodtan hűsölhettünk a kocsmákban. Azonban a nőnemű csoportvezetőnőt irritálta ez a szabotázs, úgy vélte, többet kéne dolgoznunk a pénzünkért, ezért állandóan megjelent az ivó ajtajában, és enyhén hisztérikus hangon próbált cselekvésre sarkallni bennünket.

- Higgadj már le nővérem, nem vagy a feleségem – próbáltam beláttatni vele, hogy túlreagálja a szerepkörét. A kocsmában ülő helybéliek nevettek, vagy jó esetben somolyogtak a bajszuk alatt, ugyanis úgy értelmezték a szópárbajt, hogy a nő a szeretőm, tehát még nem a feleségem, de máris úgy viselkedik, mint az ő feleségeik a sokadik házasságban eltöltött esztendő után. Ily módon természetes szövetségesekre találtam, és a fehércseléd megszégyenülve lépett ki a csapszék ajtaján.

      A kampány után természetesen beköptek minket a turnéfőnöknek, aki a továbbiakban eltiltott az alkoholfogyasztástól mind a kettőnket. Erre mi még inkább a lovak közé dobtuk a gyeplőt, s minden alkalmat megragadtunk a piálásra. Erős kontrasztot alkottunk a többi zenésszel, különösen a Buldózer nevű banda énekesével, aki – noha meglehetősen marcona külsőt kreált magának – egy igen-igen stréber fazon, és állandóan a rossz híreket szállította rólunk. Cseppet sem tartom rendkívülinek, hogy éppen ő vokálozott az Omega turnékon. Szerencsétlen, nyomulós senki, az örök vokalista. Amikor a rendezvény végén autóba ültünk, az összes felszerelést átböngészte, hátha lopáson kap minket. Szánakoztam rajta, mert csak az egyébként is bokros teendőit szaporította. Sajnos, az efféle ipsék modellértékűek a magyar könnyűzenében.  

      A sportcsarnokba rendkívül kevesen jöttek el, a hatalmas felhajtás dacára. A személyzeten kívül mindössze néhány lézengő ült a tribünökön. Nem tudom, mit képzeltek, talán hogy a Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben élő, munkanélküliséggel küszködő lakosok majd tolongani fognak a mobiltelefon előfizetéseknél, ráadásul a kilencvenes évek derekán, mikor még nem tetőzött a mobil-mánia? Nem vonzotta őket oda még Hevesi Tamás és Somló Tamás személye sem. Ellenben a legjobb technika volt felpakolva, Bacsek akusztikus gitárja úgy szólt, hogy még a legendás trió, Al Di Meola, Paco da Lucia és John McLaughlin soundja mellett sem vallott volna szégyent. Ekképp fonák dolog volt ágyúval lövöldözni a verebekre. Néhány ilyen fellépés után abbamaradt a hajcihő: még a neves telefontársaságnak sem volt annyi kapacitása, hogy ilyen kétes értékű reklámra az ablakon szórja ki a zsozsót. 

       

      Nem lehetek jó megfigyelő, mert olyan területre tévedtem, ahol outsidernek számítok. Szerettem volna egy állandó, zenés munkahelyet, közel a Szabadság-hegyhez, hogy gyorsan és biztonságosan hazaautózhassak a kertek alatt. Így tévedtem be egy bárba, az Ostrom utcában. Nem tűnt fel a főnök feminim hanghordozása, és a bárpult mögött a csinos, fiatal fiúkat ábrázoló képek, csak utóbb jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy homokos-bárba mentem be. Sikerült a góréval egy mindkettőnk számára megfelelő gázsit kialkudnom, majd az első fellépésem időpontjában is megállapodtunk. Ezekben az években Fodor-Cornides előszeretettel látogatta a kisebb-nagyobb fellépéseimet, miközben öngyújtójával az asztal lapját kocogtatta. Megkértem, hogy jöjjön el a haverjaival a debütálásomra, hadd lássa az affektált hanghordozású góré, hogy forgalomnövelő tényező vagyok. El is jöttek, és szorgalmasan rendelték az italokat, mialatt zenéltem. Az elfogyasztott szesztől virágosan macsós hangulatuk támadt, amit a főnök úgy értelmezett, hogy jó nagy balekok lehetnek, ezért megnyomta a plajbászt, amikor a számla rendezésére került sor. Nem tudta, hogy az egyikük a Mester utcában bárt üzemeltet, a másik egy pizzériát, ergo a kapatosságuk dacára teljesen képben vannak a cech nagyságát illetően. 

- Ó, madame, nem lesz ez egy kicsit sok? – próbálták tréfára venni a tulaj mohóságát, akit váratlanul ért az élcelődés, és nem túl férfiasan duzzogni kezdett. 

- Szivikém, ne vegye annyira komolyan a dolgot, csak vicceltünk. Tudja mit, hozzon még három kávét – vette fel a fonalat a ferencvárosi bártulajdonos. De Fodor sem akart élc nélkül távozni. 

- Milyen helyes kis cicanadrágja van magácskának! – álmélkodott. Ugyanis a góré aznap este sztreccsnadrágot viselt és pomponos papucsot, meg csillogóan türkizszínű, testre simuló garbót, amely nem fedte a nyakát, hanem a mellére omlott. Ezek után persze nem nekem állt a zászló, az első szünetben ajtót mutatott, még a gázsit sem akarta kifizetni. Azonban a barátaim addig unszolták, a fenti tónust a végletekig poentírozva, hogy végül mégis kiköhögte a dohányt. 

- Hát fiúk, köszönöm nektek ezt a baráti szívességet – mondtam nekik szemrehányóan, immár az utcán.

- Miért, te komolyan itt akartál játszani? – kérdezték nevetve.

- Naná, nekem tökmindegy, hogy kinek-kinek milyen a szexuális kötődése, amíg nem válik kötelezővé. Ezzel az erővel abbahagyhatnám a zenélést, amennyiben radikálisan el akarnám határolni magam a melegektől. Nekem a családomra kell gondolnom – válaszoltam, egyre dühösebben. 

- Oké, majd szerzünk neked egy bőrfecskét, hogy autentikus legyen a fellépőruhád – csipkelődtek velem.

- Nagyon viccesek vagytok. Fodor, ez a második hely, ahonnan a haverjaid miatt repülök. A Cotton Clubban már a második évemet tapostam, amikor beállítottál a Lajossal, aki addig kekeckedett a tulaj feleségével, amíg onnan is kirúgtak. “Uraim, távozzanak, ez nem egy kocsma, hanem egy melegkonyhás étterem!” – utánoztam a nő sipákoló szavait.

- Á, szóval az is egy “meleg” hely volt?! – humorizált tovább a pizzériatulajdonos.

- Na jó, sziasztok – próbáltam elszakadni tőlük. De ők bármennyire vidámak voltak, szerették volna a csorbát kiköszörülni. Zolit, a bártulajdonost kezdték agitálni, hogy vegyen föl engem. Nagy nehezen ráállt, így valamennyire kárpótolva éreztem magam. Három hónapig játszottam Zolinál.

      Misinek nagyon tetszett a történet, mikor a fülébe jutott, s állandóan a bőrfecske viselésére buzdított, még a színpadon is, a közönség füle hallatára.

- Oké, felveszem, de csak akkor, ha te is fejedre húzol egy olyan maszkot, amin csak a szájnak, az orrluknak és a szemnek van hagyva egy kis rés, de az is bezippzározható. A Pulp Fictionben lehetett látni ilyet – replikáztam. A másik kedvenc témája a vezetési stílusom volt. Tényleg rosszul vezettem, mivel a harmincas éveim derekán lettem jogosítványtulajdonos. A Kadlott Mazsola művésznevet adta nekem; Kadlott azért, mert a zenei szolgáltatások vállalásánál nem vagyok válogatós, potom összegért még limonádé dallamok eljátszására is kapható vagyok, a Mazsola keresztnév pedig úrvezető mivoltomat poentírozta. Később még a Mazzola Bugatti név-verziót köszönhettem Misinek. Egyszer a publikum soraiból beszólt nekem egy magát bennfentesnek vélő fazon, hogy szépen kér, játsszak már el egy Kadlott-egyveleget. Egyszer meg is leptem magam egy Kadlott Karcsi kazettával, hátha találok rajta egy-két használható számot. Amikor a stressz miatt az átmeneti aranyér-problémáimra panaszkodtam, Mihály egy régi sláger interpretálására kért fel. Mivel vonakodtam attól, hogy bohócot csináljak magamból, ő játszotta el. 

Három aranyásó ment a hegyek között

a vízesés felé

ó halihó

az aranyér’.

      Zoli bárja a Liliom és a Mester utca sarkán volt, újabban kínai büfé nyitott ki a helyén. Éjfél után roma zenészek jártak be oda, hogy munka után bedöntsék az utolsó whiskyt. Pazarul öltözködtek, arany is volt rajtuk. Tetszett nekik, ahogy gitározom, a cimbalmos még azt is fontolgatta, hogy esetleg elvisz egy külföldi melóba, de még aznap este megorrolt rám. Tudtam ugyan, hogy a cigány társadalom erősen megosztott, mégis váratlanul ért, ami történt. Elmeséltem nekik, hogy régebben Fejér és Somogy megyében gyűjtöttem cigánydalokat. Meg is mutattam egyet, mire a cimbalmos felugrott, mint akit a darázs csípett meg. 

- Ne szórakozz velünk öcsém, mert megjárod! Mit képzelsz, kik vagyunk mi?! Muzsikus cigányok, mi nem játszunk ilyen jajgatós nótákat, ne nézz minket oláhcigánynak! – ripakodott rám dühösen, majd faképnél hagyott. Pénzt tett a pultra és távozott. Bántott a dolog, s amikor legközelebb találkoztunk, bocsánatot kértem tőle. Elmagyaráztam, hogy én semmi rosszra nem gondoltam, az autentikus cigányzene értéket jelent számomra. Ha sejtettem volna, hogy idegesítik az ősi dallamok, akkor nem játszottam volna el. Még egy whiskyre is meghívtam. Nagy nehezen megbékélt.

- Jól van öcsém, már nem haragszom. De tényleg azt hittem, hogy csúfolódsz velem. Értsd meg, a muzsikus cigányok nem játsszák ezeket. Jazzt, swinget, klasszikus zenét, magyar nótát és csárdást azt igen, de amit mutattál, az koldus zene – válaszolt. És abban a pillanatban, mintegy vezényszóra, a rádióból a Grammy díjas Deep Forest jól ismert hangzása csendült fel, de ezúttal nem Sebestyén Márta énekelt, hanem egy cigány bácsi dalolta, hogy “hej, kisangyalom!”.

- Hallgasd csak bátyám, ezek a franciák milliomosok lettek, mert feldolgozták ezt a “koldus zenét” – ragadtam magamhoz a szót, miközben örültem a váratlan egybeesésnek. - Az USA-ban nem arra kíváncsiak, hogyan játszol swinget, abban ott túlkínálat van. De az ősi énekeket nem ismerik, ezért azt többre becsülnék.                 

      Imi hívott még a bandájába, aki Ági öccse. Egy darabig a kaposvári színházban kapott szerepeket, majd – nővéréhez hasonlóan – a zene kezdte el érdekelni, így ismét bejáratossá váltam a pozsonyi úti lakásba. Ági felé a “három lépés” és az “intelligens hozzáállás” között próbáltam egyensúlyozni, ezt ő baráti gesztusként értékelte. Hamarosan megtudtam, miért. Egy olyan lemezbe vágott bele, melyen klasszikus- és könnyűzenei hangszerekre írta át a Spions, Kontroll Csoport és Európa Kiadó slágereket. Mivel az utóbbinál a szerzői jogok egy része az enyém, arra kért, járuljak hozzá a számok újraformálásához. Rábólintottam. Azonban neki az aláírásom is kellett. Eleinte csak lustaságból nem írtam alá, később – amikor már óránként csengett nálunk a telefon – egyre jobban idegesített a nyomulása. Tényleg, mi a jó nekem ebben az egészben? Már letagadtattam magam, ha rám csörgött. Minél többet töprengtem az egészen, annál nagyobb hülyeségnek véltem az ambícióit, olyasminek, mintha Soltész Rezső gyúrná át a maga képére a P. Mobil számokat. A sokadik telefonnál kerek perec közöltem vele, hogy nem járulok hozzá a munkájához. Azzal meg végképp kiborított, amikor egy este megjelent a Big Mamboban, ráadásul a Bahia Kiadó főnökével, és az agitálásával elrabolta a számomra oly értékes műsorszünet perceit. Végképp elzárkóztam az Európa Kiadó számok átdolgozásától, hasonlóképpen Lukin Gáborhoz, aki Los Angelesből írt egy szigorú levelet, melyben sikerrel akadályozta meg a Trabant örökzöldek adaptációját. Úgy látszik, nagyobb tekintélye lehetett Ági szemében, mint nekem, mert a céltudatos nő mégis felvette az Európa Kiadó dalait, a szerzők közül pedig törölte a nevemet. Immár másodízben lopták el a szellemi javaimat. Most kezdjek el pereskedni? Aprópénzért? Idegbeteg állapotomat némileg mérsékelte, amikor eszembe jutottak Jézus szavai a megbocsátás kulcsfontosságáról. Felrémlett, mennyi rossz napot és fejfájást okozott az, hogy letüdőztem az Ámen zenekar kirekesztését. Elhatároztam, hogy ezúttal megspórolom az érzelmi költségeket. Azonban ebben az esetben nem az Újszövetség, hanem József Attila két sora segített a lelki regenerálódásban. 

“Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,

magadat érte kínokba veretted…”

Így aztán sikerült megnyugodnom. Ám később kiderült, hogy egykori párom minden, csak nem gyenge nő. Imivel már az első lemezünket kevertük, amikor Ági – feltehetően az öccse kérésére – megjelent, és magabiztosan beleszólt a munkánkba. Itt már kijöttem a béketűrésből, csillagokat láttam. Dühösen közöltem velük, hogy a dalok zömét én írtam, noha Imi ízlése szerint, és elzavartam az okvetetlenkedőt. Hogyan gyakoroljak megbocsátást egy olyan emberrel, aki időről időre belelóg az aurámba, sőt folyvást a tyúkszememre lép? 

      És a dolognak ezzel nem lett vége. Egyszer Imivel játszottam egy sétahajón, ott is rám szólt, hogy vegyek le a hangerőből. Más. 2004 a nyarán – szintén hajón – az Európa Kiadó egyik koncertjén működtem közre. Már a büfében lazítottam a fellépés után, amikor látom, hogy Mihályt agitálja. Kiderült, azt akarja, hogy a barátom és én mellettem ő is részt vegyen a legújabb Tarr-produkcióban, amelyben Misi zenei gondolatait én írtam szét szólamokra. Ismét arra kényszerültem, hogy nemet mondjak. Sőt, utóbb a rendezővel is voltam kénytelen voltam  vitatkozni, jóllehet ezt akartam a legkevésbé. De ezt az embert, ha kidobod az ajtón, bemászik az ablakon. Ez már nem természetes lelkierő, szerintem még a kulcslyukon is képes lenne bebújni. Amikor egykor szakított velem, a kapcsolatunkat Sámson és Delila példájával világítottam meg. Mára rájöttem, hogy ez már-már bóknak számítana. Rá inkább Jezabelnek az esete illik. Ő még Illés prófétát is meg tudta félemlíteni. Ágival kapcsolatban akkor lennék nyugodt, ha egyszer s mindenkorra eltűnne az életemből. Ám úgy tűnik, ez egy kis ország, kis piaccal, ezért szorongva várom a következő csörtét. S ha már Jezabelnél tartunk, adjon az Isten nekem ahhoz erőt, hogy ne Jéhu, hanem Illés lelkületével legyek képes ellenállni a női varázslásnak. Bárcsak “megasztár” lenne, mint Soma, ott nem zavarnánk egymás köreit. Mindkettőjüknek erőssége a nyomulás. De – sajnos – a volt barátnőmnek túl jó az ízlése ahhoz, hogy hazánkban a csúcsra jusson. 

      Fodor-Cornides a görög tengerparton nyaralt, itt ismerkedett meg Adamis Annával, aki a hatvanas években vált ismertté, mint az Omega együttes szövegírója. Az “Ülök a hóban” című daluk maradandó gyerekkori élményem volt. Az is meglepett, hogy nő létére empatikusan tudott férfiak szájába illő gondolatokat írni. Később sokáig az LGT-nek írt szövegeket, majd hosszú ideig nem hallottam róla. Fodor megmutatta neki a Balaton lemezét, ami némileg kíváncsivá tette a hölgyet, noha Bartha Tamás gitárjátéka jobban tetszett neki. Be lettünk mutatva egymásnak, Anna alkalmi látogatójává vált a For Sale-nek. Ugyanakkor Czakó, aki a Grencsó Kollektívában, valamint Gyárfás Pista mellett basszusozott a John Bull Pubokban, Imi bandájában is bevállalt néhány évet. Egy nap Czakó lelkesen mondta, hogy megismerkedett egy őrült milliomossal, aki – kellő mennyiségű whisky elfogyasztása után - időnként beszáll a Pubban egy bluesba, elég jól énekel, és ilyenkor egy széket pörget a feje fölött. Nos, ez a székpörgető egyre inkább fantáziát lát egy önálló zenekar szervezésében, még anyagi áldozatokra is hajlandó lenne. Sikerült egy elég jó csapatot összehozni, néhány számról demót készítettünk. A milliomos ugyan intonálási problémákkal küzdött, de hallani lehetett, hogy idővel úrrá lesz rajta. A demót megmutattam Annának, és neki is tetszett. Összehoztunk egy Dönci-Adamis szerzeményt, Anna nővér morze ujjai gyorsan kalapálták egységes dallá az ötlettöredékeket. 

“Mennék már innen,

ide mi köt?

De sarkamon egy porszem

még visszalök.”

És így tovább. Problémát csupán az jelentett, hogy Anna lakásában elefánt voltam a porcelánboltban. Finoman élt, szép tárgyakkal vette körül magát. Kb. másfél óra munka után szerettem volna rágyújtani, legalább az erkélyen. Házigazdám ki nem állhatta a cigaretta szagát. Elővett egy apró, műtárgynak ható, ezüst hamutartót, amibe egy csikk épp elfért. Félve hamuztam bele, hátha meggyalázom az ereklyét. Újabb egy óra múlva már azon törtem a fejem, hol van olyan semleges terület, türelmi zóna, ahol meglódulhatna a muzsika szekere. A milliomos vetett véget a dilemmának. Munkaebédet szerveztem a Szabadság-hegyen, ahol megismerkedtek egymással. Rövid idő múlva Anna félrevont, és azt mondta, hogy szerinte nem lesz a dologból semmi. Így is történt. A beat-veteránnak jó lehetett az emberismerete, mert a találkozás után néhány héttel a székpörgető énekes “véget vetett a zenének, s hazamentek a legények”. Kiderült, hogy első az üzlet, aztán jöhet a szórakozás. Azóta nem hiszek abban a csodában, hogy egy gazdag ember zenésszé lényegülhetne át. Talán fordítva.

      Fodor-Cornides a “szakmájából” kifolyólag kitűnő megfigyelő volt, ami csak azért nem mélyülhetett emberismeretté, mert ő türelmetlen és dekoncentrált karakter. Barátilag figyelmeztetett, hogy okosan tenném, ha jobban odafigyelnék a páromra, mert tapasztalatból tudja, hogy régen rossz, ha egy nő már nem is balhézik. A macerák barométerként jelzik, hogy az asszony még törődik a társával, amikor ezt abbahagyja, az annak a biztos jele, hogy leírta magában a pasit. És neki lett igaza. Angéla teljesen lelazult a filmforgatások alatt, a jó ég tudja, miken ment át. Még a tekintete is megváltozott. Egyre jobban elidegenedett tőlem, a saját útját járta. Megpróbáltam ugyan közös programokon közeledni felé, de a több mint heterogén baráti köre ellenszenves volt nekem, inkább mélyült, mint csökkent a szakadék kettőnk között. Az egyik barátnője részletesen beszámolt neki a férje szexuális szokásairól, joggal tartottam attól, hogy kölcsönös információcseréről van szó. Az említett barátnő Pistával is összeszűrte a levet, és ő szintén nyugtalanító dolgokról számolt be. A zenésztársam komoly kapcsolatot ambicionált vele, de a nő erre nem volt hajlandó, lazán vette a férfiakat. Az egyik partnere a lakását újította fel, a másik – egy külföldi – anyagilag támogatta, amiről nem szívesen mondott volna le csupán azért, mert Bacsek nagytermészetű. Tőle tudom, hogy a nő azt javasolta a feleségemnek, hogy dobja be magát egy kicsit jobban nálam, ettől általában jobban megnyílik a férfiak pénztárcája. És a párom baráti körében ez csak a jéghegy csúcsa volt. Nyugtalanná, mi több, féltékennyé váltam, és aki féltékeny, az nem képes a diplomatikus magatartásra. Úgy jellemeztem a barátnőt, hogy szerintem még egy prostituált attitűdje is etikusabb az ő magatartásánál, mert nyílt lapokkal, szabott tarifával “dolgozik”, és nem adja a “tisztességes nőt”. Ezt a jellemzést Angéla úgy értelmezte, hogy veszélyeztetem az önállóságát; végképp tűrhetetlennek tartotta, hogy ennyire beleszólok az életébe. Hiába védekeztem a véleménynyilvánítás jogával, ez volt nála az utolsó csepp a pohárban, és végleg kiadta az utam. Bármennyire láttam rajta az elidegenedés jeleit, mégis váratlanul ért a szakítás, mert tényleg hiszek abban, hogy a házasság egy életre szól. 

- Ezek a te szádból – ismerve az életvezetésedet – csak üres szavak, a házassági anyakönyvi kivonat pedig mindössze egy darab papír, amit annyiba sem veszek, hogy válást kezdeményezzek – reagált az érveimre.

      Ebben a helyzetben kapóra jött egy meghívás a Káli medencében. Egy panzióba hívtak zenélni, Pistát és engem. Talán egy kis távolság és szünet orvosság lehet - áltattam magam. A panzió szuper hely volt, kényelmes szobák, az udvar akusztikája kitűnő, még halkan is lehetett úgy játszani, hogy azt mindenki hallja. Fodor már hetek óta sátrat vert a kertben, feltehetően ő hívatott meg bennünket. Említésre méltó még Nyikita, aki sok országot bejárt, ezért az egyéniségében keveredett a kozmopolita és a peremvárosi lokálpatrióta feeling. Az önérzetes piások közé tartozott, méltósággal, kimért mozdulatokkal vedelt. Megkérdeztük, hogy miért hívják Nyikitának; a történet érdekes és nehezen hihető, ám a történelem már ennél cifrább sztorival is szolgált. Mindenesetre leírom, úgy, ahogy ő elmondta.

      A sztálini rendszerben született, amit a Hruscsov-éra követett. Hruscsov nevéhez fűződik az, hogy az ENSZ-ben levette a cipőjét és azzal verte az asztalt, hogy a szavainak nyomatékot adjon. Az ’56-os felkelést is ő verette le. Azonban új haveromnak jóval kellemesebb emlékei fűződnek hozzá. Magyarországi látogatásakor úttörőket vezényeltek a reptérre, a diktátor fogadására. Ő is köztük volt, és amikor Hruscsov elsétált előttük, egyből kipécézte magának, mégpedig azért, mert az egyik unokájára hasonlított. Magához szólította, és tolmács közvetítésével elcsevegett vele. Ennek az lett a folyománya, hogy maga mellé ültette a fekete autóba. Az egész politikai protokoll forgatókönyve fel lett rúgva, a testőrök és kísérők a fejüket csóválták, mikor a várhatóan váratlan helyzeteket mérlegelték. A megszabott útvonaltól eltértek, a biztonsági intézkedések körülményessé váltak. Egy játékbolt előtt állt meg a konvoj, ahol Hruscsov sok értékes ajándékkal lepte meg új kedvencét. Közben elment az idő, és a kisfiú aggódni kezdett, hogy otthon balhé lesz a dologból. Erre az autókaraván elindult a lakótelep felé, ahol ő lakott, majd a házuk előtt leparkoltak. Természetesen hatalmas feltűnést keltettek a munkás miliőben a luxuskocsik. A fater aggódott, mikor meglátta a fiát, és az első kérdése az volt, hogy már megint milyen balhéba keveredett bele. A tolmács szavaira nagy nehezen megnyugodott, végre beléptek a kis lakásba a magas rangú vendégek és a testőrök. A faternak volt egy külön szobája, oda hívta be Hruscsovot és a tolmácsot. A testőrök nyugtalankodtak a szabálytalanság miatt, de le lettek intve. Kisvártatva vidám hangok szűrődtek ki a kis szobából, még poharak csilingelését is lehetett hallani. A muter ezen a ponton jött ki a béketűrésből: határozottan a szobába lépett, a vodkásüveget pedig kidobta az ablakon. A tolmácsnak oroszra kellett fordítania az asszony szavait, miszerint bármilyen nevezetes ember is a vendégük, az ő lakásukban ezt nem lehet csinálni, úgyhogy felszólítja a jelenlevőket, hogy távozzanak. Hruscsovnak nem lehetett ismeretlen ez a hang, teljesen felfogta a helyzetet, és a személyzettel együtt hátracsapott fülekkel távozott. Akár igaz a történet, akár nem, de elhíresült, ezért nevezik a haveromat Nyikitának.

      Ogival is itt haverkodtam ismét össze. Ő volt az, aki ’77-’78-ban a kortárs zene felől közelítette meg a punk rockot a Spions-szal. Már elfelejtettem, hogyan gondolkodik egy punk, ezért meglepődtem, mennyire begurult, amikor azt találtam mondani neki Menyhárt Jenő születésnapi buliján, hogy ő egy jó zenész. Két év múlva, a panzióban higgadt le annyira, hogy fel tudja velem venni a fonalat. 

      Este felé a házban közismert művészek gyűltek össze. A zenésztársam érezte a kissé elemelt miliőt, ezért nem annyira Fonográf számokat játszott, mint inkább bluest, balladákat, majd Cseh-Bereményi szerzeményeket. Már besötétedett, nem lehetett felismerni az arcokat, csak sziluetteket láttunk és parázsló cigarettákat. Néhányan együtt énekeltek velünk, s Pistának feltűnt, hogy valaki milyen ügyesen “utánozza” az eredeti énekes hangját, ezért a szünetben odament hozzájuk. Nagy volt a meglepetése, amikor látta, hogy tényleg Cseh Tamás ül ott. A közismert trubadúrnak tetszett a mi verziónk, sőt helyenként a sajátjánál is jobban, ezért meghívott minket másnap délután a házába, amely nem messze volt. Borospalackot vett elő, jó minőségű badacsonyit. Régen léphetett már fel, mert amikor megkértük, hogy játsszon valamit, a gitárját szó szerint por lepte, csak némi törölgetés után csendültek fel az első akkordok. Ellenben egy elöltöltős medveölő hosszú puska csillogott és villogott a falon, gondosan megolajozva. Kiderült, hogy Tamás indián, nyári táborokon vesz részt, wigwammal, kenuval és csónakokkal. Attól fogva, hogy a skalpolás kérdését feszegettem, fenntartásokkal kezelt engem a továbbiakban. Nem sejtettem, hogy érzékeny pontjára tapintottam. Neki ez többet jelentett a gyerekkori indiánosdinál, ő tényleg indiánnak érezte magát. Komoly szakirodalmat gyűjtött össze a sziúkról és az irokézekről, Geronimoról és Ülő Bikáról. Olyasmi volt ez nála, mint Stendalnál az elegancia. A műveiről bármit mondhattak, de felszisszent, ha a ruhájára tettek megjegyzést. Hosszú órákba került, mire úgy-ahogy helyrehoztam a baklövésemet. Jó fejnek ismertük meg, de megfigyeltük Pistával, hogy amikor éjfél után a borról áttért a pálinkára, akkor kopni kellett, mert az élő fába is belekötött, persze másnap kedvesen megkövetett mindenkit, akit megbántott, de itt született meg az egyik kínrímem.

“Mi ez a nagy csattanás?

Megérkezett Cseh Tamás.

      Világossá vált, hogy a panzió atmoszférájához illene Misi művészete, tehát elutaztunk érte. Otthon jutott az eszembe, talán a párom is megenyhülne felém ebben a környezetben, s a gyerekeknek is jót tenne egy kis üdülés, ezért velük utaztam vissza. Ez lett életem legborzalmasabb vakációja. Mindenki jól érezte magát, engem leszámítva. Vízpart, bulik, zenélés, de az asszony levegőnek nézett. Minél hidegebb volt hozzám, annál jobban kívántam. Természetesen ez másoknak is feltűnt, ami fokozta belső feszültségemet. Az ember élhet a legparadicsomibb körülmények között, ha a lelkében hordozza poklot, de a börtön sem töri meg, ha a bensejében harmónia van. Kilógtam a sorból, a Káli medencében vált világossá, hogy minden elveszett. Angéla élte a maga világát, nem engedett közel magához.

      Hazatérve még hosszú hónapokig hígítottam a helyzetet, de minden egyre rosszabb lett. Az anyósom hozzánk költözött, most már arra sem volt lehetőség, hogy négyszemközt rendezhessük a kapcsolatunkat. A szülei természetesen az ő pártját fogták, egyszóval ismét vákuumba kerültem. Fel lettem szólítva, hogy jövő márciusig költözzek el, mert eladják a házat, hogy mindnyájan külön költözzenek. Bandi bácsi meghalt, tehát az ő személye sem volt már összetartó erő. Pedig épp az ő elköltözése a túlvilágra tette lehetővé, hogy kényelmesebben rendezkedjünk be. A párom már testileg is idegenkedett tőlem, miközben egyre jobban kívántam. Csapdába estem, hiszen nem remélhettem más nőtől feloldódást, mert eleddig még gondolatban sem csaltam meg. A kulcslyukon át néztem, ahogy fürdik. Legalább a testét birtokolni akartam, ezért pénzt ajánlottam neki, hogy összebújhassak vele. Ő ráállt az alkura, még poénnak is tartotta. Úgy értelmezte, így legalább beszállok az állandó vitákat gerjesztő telefonszámlába.

      Természetesen vonakodtam felautózni a hegyre, ebbe az ellenséges légkörbe. Nem egyszer látott vendégül Fekete Jenő a Kálvin téri lakásán, de időnként másoknál is meghúztam magam. Vettem egy önkormányzati lakást, ismét a Ferencváros lett a közvetlen környezetem. Mikor beköltöztem a pici kéglibe, üres volt és sivár. Tartottam attól, hogy a lányaimat tiltani fogják tőlem, ezért szüntelen telefonáltam, mikor lesz “láthatás”. Mindig azt a választ kaptam, hogy még nyaralnak, legyek egy kis türelemmel. Egy nap végképp felment bennem a pumpa, s bejelentkezés nélkül elmentem a kelenvölgyi panellakásba, hogy lássam, mi a valós helyzet. Az asszony volt otthon egyedül, azt mondta, bármikor megérkezhetnek. Órák múltak el némaságban, még kávéval sem kínált. Kinyitottam a frizsidert, találtam benne egy frissen felbontott borosüveget, azt majdnem egy hajtásra lehúztam. Ebben az állapotban az alkohol nemhogy csillapította, inkább fokozta a bennem növekvő adrenalint. A némasága, valamint a gyerekek késése annyira felingerelt, hogy úgy megvertem, ahogy még senkit soha, majd dühösen elrohantam. Ezzel aztán végképp elszúrtam mindent, immár nem volt semmi remény a kapcsolat rendezésére. Fura mód nem jelentett fel, embereket sem küldött rám, sőt kiderült, még a lányokat is bármikor láthatom.