Ahogy szaporodtak a soraim, úgy tolult fel bennem egyre gyakrabban a kérdés: vajon minden szempontból körüljártam a kirekesztés problematikáját? Bizony nem, mi több, ez túl nagy feladat lenne egyetlen kutató tekintetnek. Lehetséges ugyan, hogy érzékeny vagyok a szociális eltérésekre, az etnikai alapon való megbélyegzést is elvi alapon ellenzem, mégis: a társadalmi "egyenlősdi" a fennálló különbségeket soha nem lesz képes korrigálni. Továbbá a vallási ellentétek nemhogy csökkentek volna az idő előrehaladtával, inkább tovább mélyültek, sőt a dogmatikai alapon elvileg egy platformon álló felekezetek közt nagyobb harc van, mint amit a világvallások hitvitáiban megfigyelhetünk. A hetero- és homofóbok is kölcsönösen megbélyegzik egymást.
Ezen a ponton jöttem rá, hogy egy fontos kérdés elkerülte a figyelmemet. A nemek elkülönüléséről van szó. Mivel a másik nem felé való viszonyunkat társadalmi konvenciók és előítéletek szabályozzák, készen kapjuk a beidegződéseket, tehát észre sem vesszük, mikor már nyakig gázolunk a macsóság, no meg a felfokozott női önérzet állóvizében. Amikor ebből a szempontból ismét elolvastam az eddig leírtakat, rá kellett ébrednem, hogy az én viszonyomat a nőkhöz is nagymértékben előregyártott forgatókönyvek szabták meg, sőt tudatosult bennem: szinte egyáltalán nem ismerem a nőket. Belátom ugyan, hogy mindkét nem alkatilag képtelen elfogulatlanul viszonyulni a másik oldalhoz, különösen fiatalabb korukban. Ám ha valaki - mint én is - közel kerül a fél évszázados jubilemhoz, mégis meg kell ezt kísérelnie, különben Freudnak lenne igaza, aki szerint minden gondolatunkat és cselekedetünket a libidónk determinálja. Mikor az emberben az évek előrehaladtával alábbhagy a szexuális gőz, illőnek vélem, hogy kialakuljon egyfajta elfogulatlan kíváncsiság, vajon miért okoz szüntelen meglepetéseket nekünk a másik nem a miénktől eltérő reakcióival?
Nem vagyok egy Flaubert, hogy azt állíthassam, "Bovaryné én vagyok". Németh László empatikus alkatával sem rendelkezem, aki az Iszony című regényében adta ennek tanújelét. Ám a kirekesztés problémája anélkül vált ennek a leírásnak a kulcs-témájává, hogy ezt akartam volna. Nem én írtam a könyvet, hanem ő írta önmagát, én csupán engedelmeskedtem a felmerülő tematikai súlypontok nyomásának. Nem kerülhettem tehát el, hogy a női egyenjogúság kérdésén ne gondolkozzam el. Ezen a ponton viszont tétovává váltam, mivel járatlannak, mi több, illetéktelennek érzem magam ebben a témában. Férfi mivoltomtól sem tudtam elvonatkoztatni. Ezért jutott eszembe, hogy megszólítsam Zsuzsát, aki úgy képes feminista lenni, hogy közben nő tudott maradni a férfiak által kormányzott világban, egyúttal a férfilélek nagy ismerőjének bizonyult a Talált nő című könyvében. Hajlandó volt velem egy nemek közti, diktafonnal rögzített, kötetlen párbeszédre, amely egy légkondicionált török étteremben történt meg. Elfogyasztottunk egy könnyű vacsorát, és beüzemeltük a kismagnót, de elötte még röviden beavattam őt az ebben a könyvben rá és a családjára vonatkozó részekbe.
Zsuzsa: - Most már megszoktalak így. De az a srác, akit megismertem, egy iszonyú cingár gyerek volt, aki nekem nem azonos veled. Azért is nem emlékszem ezekre a történetekre, mert azok nem veled estek meg, hanem egy vékony, cingár sráccal, aki gitározott, akit az Ági felkarolt.
Dönci: - Megajándékoztál ezzel a könyvvel, a Talált nővel, amiről azért beszélek ilyen tétován, mert lenyúlták rólam. Kölcsönadtam valakinek, és nem kaptam vissza. Ezt egyfajta irodalmi bókként is felfoghatod.
Zs.: - Ennek a könyvnek ez a sorsa. Állandóan azt hallom, hogy valaki lenyúlta. A másik az, hogy mindig WC-kben találkozni vele. Az emberek ott olvassák általában.
D.: - Olvastam ott is.
Zs.: - Az emberek mindig mondják, "láttam a könyvedet, az X Y WC-jében". Milyen könyveket viszel a WC-re? Hát a nagyon bensőségeseket. Az egy nagyon intim dolog, tehát akármit nem viszel oda be. Na mindegy...
D.: - Ez nem biztos. Beviszem oda a Kiskegyedet is, ami egy rémes olvasmány, de kényszerítem magamat rá, hogy megértsem őket... például a "Szabaduljon meg titkaitól" rovatot... szerintem néha a zsurnaliszták találják ki őket. Mindenféle könyvet és újságot elolvasok, jót és rosszat egyaránt, és utólag szelektálok közöttük. A nők rendszeresen meglepetéseket okoznak számomra, és ilyen értelemben a te könyved modellértékű. Egy kirekesztettségből fakadó frusztráció csendül ki belőle. Talán a "félkataton pasiról a sarokban", aki a meg nem született gyermeked apja, és az édesapádról írsz együttérzően, pozitív előjellel, a többi férfit, ha fontosnak is tartod őket, úgy tűnik, mintha a velük történteket a legszívesebben kiradíroznád az életedből. Arra gondoltam, hogyha valakinek ennyire markáns véleménye van a férfiakról, akkor megpróbálok ezzel farkasszemet nézni, és önkritikát gyakorolni. Egy jó kindulópont lehetne az a rész, amiről azt hitted, hogy nem fog tetszeni nekem, mivel obszcén szavak vannak benne, ami a hívő embereket általában irritálja. Noha nem a kedvenc szakaszom volt a könyvben, mindenesetre érdekesnek találtam azt, hogy egy nő megpróbál férfiaggyal is gondolkodni, és pöcse nő, tehát egy identifikációs játéknak fogtam fel.
Zs.: - Ennek számomra három szintje van. Kezdjük a legtávolabbival, ez a társadalmi szint. Teljesen mindegy, hogy kapitalizmus, kommunizmus, vagy szocializmus, egy patriarchális társadalomban élünk. Azt gondolom, hogy a patriarchális társadalomban alapvetően a nők vannak elnyomva, persze a férfiak is - más férfiak által, de legalul mégis csak a csajok vannak.
D.: - Kérdés, hogy ez megváltoztatható-e? Két példával világítanám meg: mikor a forradalmakról olvastam a történelemkönyvben, arra döbbentem rá, mindegy, hogy Sztálinról, vagy Robespierre-ről beszélünk, mindig véresebbek voltak, mint egykori elnyomóik. Amerikában is elképesztő dolgok történnek, például a csajok feljelentik a pasikat szexuális zaklatásárt, pedig azok csak megdicsérték őket a munkahelyen, hogy milyen csinosak. Egy haverom pedig azt mesélte, mostanában az USA-ban nem illő, hogy a férfi kezdeményezzen udvarlást, passzívan meg kell várnia a nő kezdeményezését.
Zs.: - Ezek szerintem nem extremitások. Azt próbáltam neked az előbb elmondani, hogy vannak társadalmi szintű dolgok, amikre az emberek farkasvakok, nem látják, hogy ott van. Ezek olyan fajta elnyomások, amik "magától értetődőek". A legtöbb nő is magától értetődőnek tekinti, hogy ő főzi a kaját, ő főzi a kávét és még seggbe is lehet csípni, meg alkalomadtán ki fog vele kezdeni a főnök, s őneki ezt dolga tűrni, még ha nem is szereti, mert csak így tudja megtartani az állását. S ez olyan mértékben van beépítve a társadalomba, hogy ez a norma, hogy... ezt gyakorlatilag elfogadják. Úgy látom, hogy a társadalmi szerveződés nem érte utol a biológiai evolúciót. Át tudom élni, hogy mit él át egy férfi, ha szembe jön vele egy nőstény. Hogy mit akarnak vele csinálni és miért, azt át tudom élni. Ma már megkövetelhető egy férfitől, hogy - nem akarom ismét az evolúció szót használni - ezt társadalmi körülmények között nem lehet, és az a fajta hierarchikus rend, ami érvényesül az állatvilágban, az ellen kell nekünk lépni, és egy nagyon nehezen megvalósítható demokratikus rendet... kitalálni, hogy ez hogyan lehetséges... hogy teljesen különböző biológiai késztetésű és állású lények tudjanak egyenlő jogúként létezni. Ezt még ki kell találni.
D.: - A demokrácia intézménye rengeteg kérdőjelet vet fel.
Zs.: - Persze, történelmileg meghatározott, hogy milyen demokrácia van, lehet és szükséges. Ez ideálisan a legszélesebb értelemben vett demokrácia, egyelőre ki kell találni, hogy milyen értelemben véve egyenlő a nő és a férfi. Ami engem illet, folyamatosan azok közé tartozok, akik küzdenek azért, hogy egyre egyenlőbbek legyünk. És azokban a kérdésekben, ahol szürkehályog van a szemünkön - mert vannak ezek a beidegződések - megmutatni, hogy nőnek lenni igenis deviancia, s normának lenni férfi, és megmutatni azokat a dolgokat, amely miatt a nőket deviánsoknak tekintik. A nők is deviánsaknak tekintik saját magukat, és a férfit a normának. És megmutatni a különböző társadalmi helyzetekben, hogy mi az, amit nem veszünk észre, mert természetesnek vesszük.
D.: - Az antropológusok beszélnek olyan történelem előtti társadalmakról, ahol a matriarchális rend volt mértékadó.
Zs.: - Igazából az a nehéz, hogy hogyan tud egy olyan társadalom létrejönni, ahol az emberek egyenlőek. Abszolút értelemben ezt nem tudom elképzelni.
D.: - Ne felejtsük el, hogy az önzés mindig is jelen volt.
Zs.: - Most én szimplán arról beszélek, hogy különböző társadalmi helyzetbe születtünk, különböző képességekkel rendelkezünk, amit hozunk magunkkal, családilag meg genetikusan, ez már eleve arra predesztinál minket, hogy ne legyünk egyenlőek, és ezzel szemben kell nekünk megfogalmazni egy új, demokratikus társadalom ideáját, miszerint afelé kell törekedni, minden nap előlről kezdve, hogy közeledjünk egy jogegyenlőség felé, ami még nincs teljesen kitalálva, illetve folyamatosan és útközben találjuk ki, hogy ez hogyan lehetséges.
Szóval ez az egyik szintje, a társadalmi szint, aztán jön az, hogy én milyen családból jövök, s nekem konkrétan milyen férfimintáim vannak. A harmadik szempontot most éppen elfelejtettem, de majd eszembe fog jutni.
D.: - Persze, hogy eszedbe fog jutni. De per pillanat nem is az a cél, hogy mindent tételesen megfogalmazzunk. Nekem is csikorog az agyam, mert most itt nem lehet rágyújtani, és már nagyon hiányzik egy korsó sör, ami az invencióimat megolajozná.
Zs.: - Szegénykém... ő cigizni akar, én meg sírni.
D.: - Te sírnál, én pedig letörlöm az izzadságot a homlokomról ebben a légkondicionált helységben.
Zs.: - Szóval te azt mondod, hogy nem ismered a nőket, én meg nem ismerem a férfiakat. Ez nálam abból is fakad, hogy ha a nőknél jó az anya-lánya kapcsolat, akkor a lányok... nagyon lassan szakadnak le az anyjukról, az anyjuk testéről mintegy, és úgy nőnek fel, hogy ebben az anyai testben vannak még felnőttként is.
D.: - Másfajta motivációk is vannak. Én például inkább az anyámhoz kötődtem, és egy csomó viselkedési mintát tőle tanultam meg, és talán ebből adódik az, hogy nem vagyok egy ilyen macsós, nők fenekét csipkedő... illetve hát az vagyok, ha erre kifejezetten felbiztatnak, de úgy egyébként az, amit te mondtál, hogy a főnők kifejezetten jogot formál erre, nos ez tőlem teljesen idegen.
Zs.: - Azért mondom ezt... amikor azt mondom, hogy társadalmi szinten van egy ilyen, hogy a férfiak... ez nem biztos, hogy egy konkrét esetben így lesz igaz. Olyan szinten igaz, hogy ha bekapcsolod a tévét, akkor kilencvenkét százalékban férfiak ülnek a legfőbb törvényhozás helyén, és nyolc százalékban nők, holott az utcán ötven-ötven százalékban vannak jelen, és ilyen torzulásról beszélek. És meg tud ez jelenni a mindennapi életben, a családon belül is. De tudok egyes esetekben neked mutatni olyan példát, hogy a családon belül megjelenik az egyenlőség, még olyat is, hogy esetleg fordított az eset, de az átlag, a statisztika szerint ez biztos, hogy fordítva van.
D.: - Hát... tetten értem magamat a saját házasságomban, az előzőben és a mostaniban is olyasmin, amit te macsós dolognak nevezel, férfibunkóságnak, meg ilyesminek, de ezek inkább a hétköznapi elkényelmesedésből fakadnak. Hadd mondjak egy példát: én nagyon tisztelem a feleségem, és szeretem is, meg minden, de tagadhatalanul egy olyan családban nőtt fel, ahol rendkívül erős a férfidominancia, és ráadásul ő volt a legkisebb lány, szóval ő hamuzta ki a kályhát. Ehhez képest a mi kapcsolatunkban ő már egy zöldhullámba került, de azért automatikusan megcsinál olyan dolgokat, amit én nem várok el, de idővel megszoktam. Ezek a puszta kényelemszeretetem miatt már fixálódtak. Ilyen értelemben tetten értem magam, hogy - bár nem vagyok kirekesztő - elfogadtam ezeket a játékszabályokat.
Zs.: - Tehát vitted tovább a társadalomban és a családban lévő rögzültségeket.
D.: - Sőt, egy-egy családi látogatás alkalmával kifejezetten bunkó is tudok lenni, mert az a légkör megerősíti bennem ezt a dolgot. Aztán hazatérünk, és akkor visszacsitul ez valamelyest. De ugyanakkor a nők részéről is látok ilyet, amit például akkor figyeltem meg, amikor Angliában voltam. Ha egy angol csajt megszólítottál, akkor ő nem feltétlen arra gondolt, hogy fel akarod szedni, vagy ilyesmi, míg mifelénk a csajok többnyire felhúzzák az orrukat, ha netán azt kérdezem tőlük, hogy merre van a Semmelweis Klinika.
Zs.: - Ott másképp kezelik a dolgokat. Egyébként jobban le fognak nézni téged, mint itt. Azért sem fogják felvenni, amit mondasz, mert őket arra nevelik, hogy ne mutassák ki annyira az érzéseiket.
D.: - Ezt a mentalitást károsnak tartom, mert így az emberek soha nem fogják egymást megismerni. Ami engem illet, kíváncsi vagyok - nemcsak a nőkre - általában az emberekre, például a természeti népekre, hogy miért éppen olyanok, amilyenek, milyen a vallásuk, meg minden. Néha kényszerítem magam arra, hogy számomra ellenszenves gondolatokat is elolvassak, Simone de Beauvoirt például.
Zs.: - Hát akkor ne olvasd.
D.: - Félreértesz, meg akarom érteni őket. A minap is elolvastam egy szikkadt lelkületű német csaj könyvét, egy propagandaművet, amely az abortusz melletti érveket rendszerezi. Kényszerítem magam rá, hogy - túl az egyet nem értésen - világossá váljanak számomra az ő indítékai. Vagy vegyünk egy másik példát: az hogy Hitler személye ennyire tabu volt, hogy az elfogulatlan vizsgálata ennek a frusztrált, megalomán személyiségnek sokáig nem volt szalonképes.
Zs.: - Meddig volt tabu? Mert amikor hazajöttem nyolcvanötben anyámhoz, az első dolog, amit a kezembe adott, "A saját érdekedben"-t, amit egy svájci pszichológusnő írt Hitlerről. A gyerekkoráról, hogy verte őt a porosz katonatiszt apja, hogyan lett tömeggyilkos eszerint a nő szerint és miért. És az anyám, aki éppen tüdőrákban haldokolt, azt akarta, hogy én ezt a könyvet elolvassam, és én nagyon tiltakoztam, "anyukám, te tényleg azt akarod, hogy ezzel a kis Hitlerrel én érezzek együtt?", és akkor azt mondta az anyám, hogy "hát... igen". Tudod, Bruria ilyen volt, na most a kedvéért nyeltem egy nagyot....
D.: - Vannak kriminálpszichológusok, akik az ilyen pszichopatákat empátiával elemzik, hogy a motivációikat jobban megértsék, és ez közvetve ahhoz vezetett, hogy ha lélektanilag feltérképezték az ürgét, akkor esetleg el is tudták kapni.
Zs.: - Na a lényeg az, hogy összeszedtem magam és elolvastam, Ez idáig rendben van, most már tudom, hogy mi történt és miért, viszont nem lett könnyebb a lelkem. Csak azt akarom mondani, hogy ez nyolcvanötben volt és ez a könyv már akkor több éve létezett.
D.: - Arra gondolok, hogy elolvastam Ormos Mária történésznek a Hitlerről szóló munkáját, s szerintem tett egy kis lépést afelé, hogy az ilyen emberek motívumait jobban megértsük. Ha több ilyen elemzés készülne, akkor a baj esetleg megelőzhető lehetne.
Zs.: - Én már látom azt, hogy Magyarországon ugyanez még egyszer megtörténhetne, mert olyan mélyen vannak beásva ezekben az emberekben a szükségletek az ilyen türánnra (?), egy totális vezetőre, a hatalomra, a tekintélyre...
D.: - Olvastam egy olyan könyet, amelyik Hitler okkultizmusát elemzi. Ekkor értesültem arról, hogy Churchill - bár nem hitt az okkultizmusban, de tudta, hogy a német kancellár hisz benne - mágusokat és asztrológusokat kérdezgetett, mert lépéselőnyhöz akart jutni, rá akart jönni, hogy mire gondolhat az ürge, ő is mérlegelt ilyen dolgokat. S amikor elolvastam ezeket az elemzéseket, arra döbbentem rá, hogy ezek másodkézből kapott információk. Egy csomó ember azt gondolja, hogy ha én elolvasom a Mein Kampfot, akkor valami nagy bűnt követek el. Ezek mind csak adalékok, de egyszer csak el kell jutnom odáig, hogy most már nem érdekel mások véleménye, hanem - lehetőleg - első kézből kapott információk alapján ki kell alakítanom a saját álláspontomat, ezért olvastam el a Mein Kampfot és az Asztali beszélgetéseket, vagy Sperl könyvét, amit háborús bűnösként a spandaui börtönben írt. Állíthatom, hogy nem lettem náci, sőt éppen ellenkezőleg. Az embereket nem helyes kiskorúnak nézni, és helyettük eldönteni, hogy az ilyesmi publikálható-e.
Zs.: - Én nem akarom ezeket elolvasni. Már ezt sem akartam, amit az anyám a kezembe adott. Arról van szó, hogy iksz idő áll a rendelkezésemre a földön, és ezt mivel töltöm. És minél kevesebbet akarok ilyen negatív erőknek a földerítésével tölteni. Azt gondolom, hogy Hitler attól létezhetett, hogy létezett egy népnek egy bizonyos állapota, amelyik a vállára emelte, amelynek a szükséglete őt életre hívta. Tehát bizonyos történelmi körülmények között keletkezett, más korban Hitler nem kerülhetett volna hatalomra, és semmit nem ért volna az a komplexus, ami ő, de bizonyos történelmi körülmények emelték őt a hátukra, és ezt az ő pszichopata személyisége csak meglovagolta. Ugyanakkor nem érzem fontosnak, hogy az ő gondolatait megismerjem.
D.: - Ebben az írásban, ahol helyet kap a veled való eszmecsere is, már leírtam egyszer, hogy jelértékűnek tartom azt, hogy a huszadik században kisebb a nagyformátumú politikai személyiségek szerepe, mint az előző századokban. Egy globális válság jele, hogy a diktátorok ilyen nagy mértékben avatkoztak bele az életünkbe.
Zs.: - Korunkban is látok nagy személyiségeket, például Gandhit.
D.: - Én nem nevezném őt a szó szigorú értelmében politikusnak.
Zs.: - De ők a politikával szemben igenis nagy mértékben hatottak. A politikai intézményrendszeren kívűl léteznek ők, Gandhit már említettem, vagy itt van Martin Luther King. De ezt pontosan a demokráciának az előretörése engedhette meg, hogy ezeket ne öljék meg rögtön, mint Spartacust, vagy Dózsa Györgyöt, hanem terük lett attól, hogy egy demokratikus intézményrendszer alakult ki.
D.: - Úgy tűnik - néha még helyesbítettél is, amikor az evolúció szót kijavítottad -, hogy mintha hinnél egy történelmi, társadalmi fejlődésben.
Zs.: - Nem biztos. Szkeptikus vagyok. Minden nap, amikor azt állítjuk, hogy minden ember egyenlő, ez nem egy létező dolog, ez legjeljebb egy célkitűzés.
D.: - Nem érzem magunkat, az európaiakat teljesen illetékesnek a tekintetben, hogy helyesen ítéljük meg a miénktől eltérő kultúrájú és vallású népek belső szabályait és az ebben megélt "szabadságot". Például az iszlám egy ugyanolyan heterogén áramlat, mint a kereszténység. Egymástól eltérő irányzatok léteznek benne, teszem azt a nők teljes elnyomásától egészen a harmonikus családmodellig.
Zs.: - Te, én elmentem a Születés Templomába. Jeruzsálem mellett van ez a templom. Elvileg, a történet szerint egy hegyoldalban, egy barlangban megszülte Mária Jézust. Betlehemben a busz letett engem a városhatárban. Eleve azt hittem, hogy be fog majd vinni a templomig. Két kilométert kellett gyalogolni a buszmegállótól a templomig. Közben több asszony odajött hozzám, hogy aggódnak értem és javasolták, hogy üljek taxiba. Féltettek, hogy valami bajom lesz. Nagy nehezen eljutottam a templomig egyedül, ami nagy szó, hogy addig nem történt semmi gond. Aztán még el akartam menni egy kis kápolnáig egy mellékutcába. Mária elhullajtott ott pár csepp anyatejet, és oda is építettek egy kis kápolnát. Abban a pillanatban elkezdett jönni egy pasas utánam, gyorsan és agresszíven, láttam rajta, hogyha elkap, akkor végem van, és el kellett kezdenem futni, rohanni a dögmelegben, vissza a templomba. Az utolsó pillanatban értem be. Láttam a pasin, hogy úgy elkapott volna, mint a sicc. Aztán amikor hazajöttem, elmeséltem ezt, és megmondta nekem egy barátnőm, hogy őt el is kapta egy ilyen pasas, és szigorúan tilos egyedül közlekedni egy nőnek. Betlehemben is szigorúan tilos. Te ezt nem tudod átélni, ehhez nőnek kell legyél. Elmehetek Amerikába, és a Lenkével körbe is utaztuk, és Fresnoban (?), egy kisvárosban majdnem tömegerőszak áldozatai lettünk. Nagyon sok olyan helyzet volt életemben, amikor ez vagy meg is történt, vagy közel voltam hozzá. Egyszerűen nem igaz, amit beszélsz. Ezek olyan általánosítások, amik nem felelnek meg a valóságnak. Én már nem is merek Keletre menni, pedig nagyon szívesen mennék oda, de még férfikísérettel sem biztonságos. Mondom, Betlehemben sem voltam biztonságban. Sajnos, ez a Föld, ahol élünk, a nők számára nem biztonságos. Nem azt mondom... egyébként, csak azért, hogy tudd, a statisztikák azt mutatják, hogy több férfit gyilkolnak meg nyilvános helyen. A nőket általában az otthonukban gyilkolják meg. De a férfiakat más férfiak ölik meg, igaz, jóval többet, mint nőt. De az utóbbiaknak a mozgásterük is korlátozottabb. A háremekbe be vannak zárva. Ez borzalmas. Lehet, hogy a férfiaknak a biológiai késztetése olyan, hogy minden nőt meg kell szerezni, ezt át tudom élni, személytelenek egy kicsit a nők felé való viszonyulásban, viszont - általában beszélek - ezt még nem érte utol a társadalmi szerveződés, hogy amit a társadalom megkíván, hogy a demokráciában jogegyenlők vagyunk, ezt még nem érte el a biológiai fejlődés.
D.: - De ha két ember szerelmes, akkor - legalábbis amíg a szerelem tart - addig monogámia van.
Zs.: - Nem. Miért lenne? A nők részéről nagyobb az esély, hogy monogámia legyen. Jó, akkor beszéljünk ezekről a viszonyokról itt, mert azért ez nem mindenütt van így.
D.: - Ha egy férfi tényleg szerelmes, akkor az az egy minden más nőt elhomályosít.
Zs.: - Ez meddig tart?
D.: - Sajnos egy olyan világban élünk, ahol ez egyre rövidebb időre szűkül le. Figyeld meg, hogy a mi kultúránkban a híres szerelmek mindig tragikusan végződnek. Ugyanis maguk a szerelmespárok vannak kirekesztve, és ez nem kedvez a kapcsolatuk kifejlődésének.
Zs.: - Itt egyfajta kacér szerelemről van szó. Azért kell meghalniuk, mert addig tart a szerelem, amíg meg nem kapják egymást. Mihelyt beteljesülnek, a kacér szerelemnek vége. Ez a lovagi, idealizált szerelem. Addig van idealizálva a nő meg a férfi, míg a végén már kivész belőle minden konkrét emberi, gyakorlati dolog, és ebből a lovagi, európai szerelem egy ideál, de pont az a hátránya, hogy ideál. Semmi köze a mindennapi élethez, tehát... nem kaphatják meg egymást Rómeó és Júlia, mert akkor meghalna az örök szerelem.
D.: - Én inkább úgy látom, hogy az európai kultúra - ami alatt az amerikait is értem - ellenségesen viszonyul a szerelemhez, gyanakodva szemléli, veszélyt lát benne.
Zs.: - De hidd el, hogy ők azért nem kaphatják meg egymást... a két család viszálya egy körítés. Valójában azért nem kaphatják meg egymást, mert ha egymásé lesznek, akkor már nincs is szerelem. Erről szól a kacér szerelem.
D.: - És milyen szerelem van még?
Zs.: - Hát az, amikor negyven évig élnek együtt, és kidolgozzák, ez nagyon ritka természetesen. Van ilyen, én is láttam már ilyet, nagyon ritka, és ott is vannak nehéz pillanatok, de ez egy állandó küzdelem egymással és pont az idealizmust kell elvetni, tehát konkrétan a másikat kell elfogadni, úgy ahogy van, s nem a másikról való ideált.
D.: - Félreértettük egymást. Szerelem alatt nem idealizmust értettem. Felfokozott érzelemmel kezdődik, persze...
Zs.: - A lovagi szerelem nem tud megmaradni a mindennapi élet korlátai között. Azonban tökéletes ideák nem léteznek.*
*(Az ilyen beszélgetéseknek az a hátránya, hogy az embernek mindig csak a lépcsőházban jut eszébe a megfelelő válasz. Nekem is otthon ugrott be, hogy példával világítsam meg a félreérthető elméleteket, mert Zsuzsával percekeig egymás mellé beszéltünk a szerelem témakörében. Amikor tizenhét évesen összejöttem Ágival, az akkori szituáció kiválóan modellezte volna azt a gondolatomat, hogy a külvilág ellenségesen viszonyul a szerelmesekhez. Sem hozzájuk nem mehettünk fel legálisan, nálunk pedig a szűkös körülmények, és a mostohám primitív pöffeszkedése akadályozta a kapcsolatunk kibontakozását. Ági baráti köre engem nem fogadott be, míg ő az én barátaimat bírálta. Tulajdonképpen éppen Zsuzsa és a fivérei voltak képesek és hajlamosak arra, hogy egy párnak tekintsenek minket, de még itt is titkos érzelmi gátakat alakított ki bennünk András mindkettőnk felé irányuló vonzalma. Egy ízben pedig Zsuzsa hozott zavarba azzal a kijelentésével, hogy "vannak férfiak, akik a farkukon keresztül gondolkodnak". Ma már tudom, hogy mit akart ezzel mondani, de akkor magamra értettem, ezért jó ideig gátlásosan viselkedtem a jelenlétében, és mesterséges bűntudat fejlődött ki bennem a szerelmem miatt. Nem tudtam elmondani Zsuzsának azt, hogy - noha él bennem egy objektív kiváncsiság a nők felé - nehezemre esik nőkben és férfiakban gondolkoznom. Szerintem az már nem jó, ha nemekre bontjuk a probléma megközelítését. Én embereket látok magam körül, akiknek a tetteit vonzások és taszítások determinálják, és ezt a társadalmi rend hibás válaszai torzították a nemek elkülönülésévé.)
D.: - De beszélhetünk arról is, hogy Ábrahám és Sára ugyebár, akik élemedett korban hozták össze Izsákot...
Zs.: - Ezen most nem akarok vitatkozni, de adok zsebkendőt.
D.: - ...és ballépéseket követtek el. Nem vitkozni akarok, hanem ez egy másfajta modell. És egyáltalán nem idealizált az a kép, amit róluk olvasunk, gondolj bele, Ábrahám annyira félt a Fáraótól - meg később a filiszteus királytól -, hogy Sárát az unokatestvérének vallotta, neki is azt mondta, hogy mondd azt, hogy a testvérem vagy. És Sára az uralkodók háremébe került. Ez egyáltalán nem egy kozmetikázott történet, kiderül, hogy az ősatya is egy gyarló emberi lény volt. Pontosan ezért hiszek benne, azért tartom igaznak, mert nincs szépítve.
Zs.: - Nem akarlak kiábrándítani, de én ezt az egész Ótestamentumot úgy ahogy van... talán a Dávid zsoltárait kivéve iszonyúan idegesít. Tehát az egész egy macsó társadalom, egy hihetelenül elnyomó, patriarchális társadalmat ábrázol. Az, ahogy átvette Áron törzse a hatalmat, az, ahogy lenyomták az egyistenhitet, ahogy a fél zsidó társadalmat lemészárolták. Tehát ez borzalmas, az egész úgy iszonyú, ahogy van. Amikor még itt a rendszerváltás elött már el lehetett kezdeni zsinagógába járni, akkor ugyanez volt, tehát a csajokat felnyomták a galériára. A nők azok legfeljebb nézhetik, ahogy a férfiak gyakorolják és adminisztrálják a vallást, szóval ők nem részesei ennek. Lehet, hogy otthon a vacsoránál részt vehetnek, főleg abban, hogy megfőzik a kaját, de hogy ők ebben nem lehetnek benne demokratikusan, az tuti. Amikor utoljára voltam itt a zsinagógában, akkor is odajöttek hozzám a sábeszdeklis fiúk, és felküldtek a galériára, én meg kivonultam a templomból. Tehát, ezt felejtsétek el. Ne haragudj, de nekem ez az egész zsidó-keresztény-iszlám úgy ahogy van végtelenül macsó és patriarchális, és én személy szerint... ha engem megkérdezel, hogy mégis melyik az a vallás, ami a szívemhez közel áll, akkor azt mondom, hogy a zenbuddhizmus. Az elsősorban számomra egy filozófia. Személytelen isten van benne jelen, és személytelen erők, de az egésznek van egy harmonikus gondolkozása, és egyfajta egyenlőség felé törekvése. Természetesen az is egy történelmi vallás, és mint ilyenből fakadó, a dalai láma is férfi meg az ő közvetlen környezete,* (Zs. itt véletlenül összemosta a zent és a tibeti buddhizmust) de mégis ebben a vallásban érzem a legnagyobb lehetőséget egy valódi egyenlőség felé. Természetesen New Yorkban mást is megismertem, amikor nagyon beteg voltam, végigjártam az ezoterikus iskolákat. Van ott egy olyan, hogy tudományos kereszténység, amit egy nő alapított, nagyon demokratikusan vezették ezeket és például a tisztségeket folyamatosan adták át minden tagnak, de még ott is kialakult egy idő után a férfiak dominanciája.
D.: - Azt tanácsolom, hogy olvasd el újra az egészet, és ne csak a Dávid zsoltárait, ugyanis éppen Jézus személyénél döbbentem rá arra - nem azonnal, hanem a közelmúltban -, hogy ő rendszeresen odacsapott ezeknek a tradícióknak.
Zs.: - Miközben betartotta őket. Még az utolsó este is megfelelt a zsidó szokásoknak.
D.: - Te is tudod, hogy csütörtök este nincs húsvéti bárány, csak ő tudta, hogy másnap elkapják, és ezért csütörtök este megtartotta. Mindig péntek este tartják meg. Rendszeresen balhé volt a szombat megtörésével Jézus körül, meg az összes vallási tradícióval. A nőkkel is nagyon finoman bánt. Például a samáriai asszonnyal való beszélgetésénél. Egyáltalán nem macsó módon szólította meg. Egyrészt humoros, amit mond, másrészt ezen az asszonyon keresztül terjedtek el a dolgai azon a környéken. Plusz akkor ő egy olyan nővel állt szóba, aki persona non gratanak számított a zsidók szemében úgy a származását, mint a vallását és az erkölcseit tekintve. De most kanyarodjunk vissza a te progresszív történelemszemléletedhez.
Zs.: - Nem tudom, hogy ezt honnan szeded. Nem mondtam ilyet, te rögtön értelmezted. A magyarországi tanulmányaim után elmentem Amerikába és ott is kijártam az egyetemet. Na most ott Max Weber volt a király szociológiából, szóval pont az ellenkezőjét mondom... illetve nem pont az ellenkezőjét, mert egy csomó hasonlóság is van, de a történelem egyáltalán nem egy egyenes irányú, egyenletes vonal, nem eszkatológikus, nem biblikus, tehát nem az van, hogy az örökkévalóságból ki van szakítva egy rész, van egy kezdőpontja és halad egy végpont felé, és ott minden megjósolható. Egyáltalán nincs így. A marxizmusban ez van. Marxnak tulajdonképpen halálosan vallásos a történelemszemlélete, még hozzá keresztény módon vallásos, egyszóval a zsidó-keresztény eszmekörben mozog. Na most Max Weber totál nem olyan, mint ő, megnézi a történelmi részleteket, és egyáltalán nem mondja azt, hogy innentől idáig kell menni. Amikor azt mondjuk, hogy minden ember egyenlő, illetve jogegyenlőségről beszélünk, akkor nem gondolhatunk arra, hogy a megszületett gyermek egyenlő a másik gyermekkel, mivel pontosan tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy más körülmények közt születnek, más adottságokkal, ezért azt állítom, hogy amikor ezt kimondjuk, akkor tulajdonképpen arra gondolunk, hogy erre kell törekedni, hogy ők mind a ketten megkapják a maximumot. Természetesen látjuk, hogy a valóságban nem kapják meg, és egyenlőtlenség van, És nincs jog előtti egyenlőség sem, mert a gazdagabb jobb ügyvédet szerez, mégis mindennap azt kell mondjuk, hogy minden ember egyenlő, mert ez egy törekvés, még akkor is, ha minden ez ellen tör. Amikor az ember ezt tanulja, akkor ugyan gyanús neki, hogy látja, ez egy szegényebb családból jött, bár amikor fiatalok voltunk, akkor mi is elég szegények voltunk, de azért a könyvek ott voltak. Vagy én nem tudok olyan gyorsan futni, mert én asztmás vagyok, tehát nem vagyunk egyenlőek. De mégis akarsz hinni abban, hogy létezik egy ilyen egyenlőség, s ha az emberiség megszűnik hinni ebben, akkor el fog pusztulni, ez az állításom. El fog pusztulni, mert jönnek az olyan rendszerek, mint Hitleré, vagy egyéb totalitárius rendszerek. Ráadásul - sajnos - olyan pesszimista vagyok, hogy azt gondolom, az emberiség újra meg újra kitermel olyan korszakokat, amikor lehetőséget ad egy Hitlernek, és ez még nem járt le.* (Ezen a ponton Zs. talán nem is sejti, hogy mennyire közel jár az eszkatologikus történelemszemlélethez, gondoljunk csak a Jelenések Könyvében megfogalmazott antikrisztusi végjétékra.) Magyarországon is látom ennek a lehetőségét. Abszolút! Keményebb, vagy nem annyira durva formáit. Tehát nem értem, hogy gondolod ezt. Nem tagadom, a marxista gondolkodás volt az alapom, az nagy biztonságot nyújtott, amikor felnőttünk. Állandóan kilógott a lóláb, és ez kényelmetlen kérdésekhez vezetett. De aztán végigolvastam Max Webert, meg az összes többit, aki pont nem ezt állítja, és egy külső rálátást adott nekem a marxizmusra. Nem, nem hiszek ebben. És abban sem hiszek, hogy létezik egy olyan, ami progresszivitás. Vagy például lehet, hogy technológiailag egyre fejlettebbek vagyunk, de e közben a technológia elvesz képességeket. Például az én gyermekorvosom ránézésre, tapintásra jobban tudta, hogy mi zajlik bennem, mint most sok orvos, a legkülönbözőbb gépekkel, de ő már nem tudná ránézésre megmondani. Oda kerülök elé, nem is ismeri a történetemet, fogalma nincs rólam. Amit a gép megmutat neki, annyit tud rólam elmondani. Ő kevésbé lesz gyógyító, mint az, aki az én gyermekorvosom volt. Ugyanígy, a gépek, a telefon elveszi a ráérző képességünket, hogy száz kilométerrel arrébb mit gondol az iksz-ipszilon. Ezeket jobban tudtuk azelőtt. Az emberek mennek az utcán és fülhallgató van a fülükön, folyamatosan mindenkivel dumálnak, és nem adnak maguknak időt a megemésztésre. Az egyedüllétre, az igazi egyedüllétre, vagy egyszerűen csak arra, hogy az utcán legyenek. Abban a pillanatban, hogy érkezik egy hívás, kiszakítják magukat abból, amiben vannak, és sehol nincsenek: ott sincsenek, meg itt sincsenek. Ezáltal elveszítik azt az időt, amit ott tölthetnének. Tehát azon a helyen nincsenek, sehol nincsenek, a kettő között sincsenek. Tehát nem feltétlen gondolom, hogy a technológia egyenlő a progresszivitással. Lehet, hogy bizonyos szempontból totál visszafejlődnek az érzékeink, a ráérző képességünk, a belelátásunk az emberi viszonyokba.
D.: - Jó, így már világosabb a dolog. Noha nem olvastam Max Webert, de az egyiptológusok állítják, hogy az általuk tanulmányozott kultúráról csak töredékeket tudunk. A hieroglifákat is csak fejtegetik. Ami tudható, hogy hirtelen, ugrásszerűen alakult ki, nem azt mondom, hogy egy pillanat alatt, de volt egy robbanásszerű progresszió, s onnantól fokozatos dekadencia jellemezte. Egyre rövidebb életű dinasztiák adták át egymásnak a helyüket, míg a legvégén már teljesesen elkorcsosultak. És sorolhatnám a sumérokat és a többit, akkor is ez történt.
Zs.: - Egy biztos, hogy a sumérok óta az emberi alaptermészet nem változott. És engem az egész íróságomban ez érdekel a leginkább. Akármilyen díszletek közé betesszük az embereket, akármilyen történelmi helyzetbe, ugyanazokat az emberi dolgokat látjuk: a féltékenységet, a szeretetet, a szerelmet, tehát az alapreagálások nem változtak. A társadalmi körülmények, a környezet átalakult, de az ember alaptermészete nem változott. Erre mondtam azt, hogy az emberi evolúció nem tudta lekövetni a társadalmat, illetve ahova a társadalom jutott.
D.: - Hajlok arra, hogy itt evolúció helyett de-evolúciót lássak. A génjeinkben is kimutatható a visszafejlődés. Rendkívül keveset tudunk a régi magaskultúrákról, de annyit azért igen, hogy az emberek akkor még jobban odafigyeltek egymásra.
Zs.: - Valószínűleg teljesebb életet éltek.
D.: - Még a harc is nyílt sisakkal ment, nem pedig ilyen aljas módon, ideológák mögé vonulva.
Zs.: - Nevezhetjük a különböző vallásokat ideológikusnak. Ott általában területi és hatalmi harcok folytak.
D.: - Azt gondolom, hogy a hit dimenziója, amit te a zenbuddhizmusban megélhettél, az teljesen ideológiamentes, vagy kellene, hogy legyen. Az evangéliumok engem arról győztek meg, hogy Jézus sem gyártott vallásos elméleteket.
Zs.: Miért, amikor például kikergeti a kufárokat a templomból, az neked nem ellenszenves, nagyon önkényes, erőszakos cselekvés?
D.: - Nekem speciel tetszett.
Zs.: - Az az ő nagyon személyes, provokatív hozzáállását tükrözi, és egyfajta istenképzetet önmagáról, hogy ő azt mondja, hogy ez így helytelen. Tehát ott például szerintem ellenszenvesen viselkedett. Nem mintha érdekelnének a kereskedők, le vannak tojva, éljenek, ahogy tudnak, de az, hogy ő úgy gondolta, hogy igazságot oszthat, az nem volt szimpatikus.
D.: - Akkor azért voltak galambárusok és kufárok a templomban, mert húsvétkor és a nagyobb ünnepekkor a zsidók tömegével elmentek Jeruzsálembe, és a törvény szerint áldozatot kellett bemutatniuk. Idővel fárasztóvá válhatott az, hogy állatokat kellett odavinni, többnapi járóföldről, ezért praktikus volt, hogy ezt ott helyben megvehették. Ebből alakult ki egy biznisz, kezdett már nem a templomról szólni a dolog, meg a szent cselekedetekről, ebbe csapott bele ostorral. Nem a kereskedéssel volt a baj, hanem hogy mindez Isten segedelmére történt.
Zs.: - Jó, de erőszakos volt, és önkényes, és törvényt osztott. Ilyen szempontból saját magát cáfolta meg. Igazán következetes a passzív ellenállásban és az erőszakmentességben Gandhi volt és Martin Luther King. Na jó, nem akarok vitatkozni.
D.: - Nyugodtan vitatkozzunk, mert pont erre, azaz vitára kértelek fel. Természetesen ennek van egy egészségtelen mértéke. Van terméketlen vita, van parttalan vita, de azt hiszem, hogy mi még nem tartunk ott.
Zs.: - A nőkről nem tudtunk meg semmit, sem a férfiakról.
D.: - Valóban. Arra gondoltam, hogy véresebben, szenvedélyesebben és provokatívabban fog majd ez a téma felmerülni. Kicsit udvariasra sikeredett az alaphang, pontosabban az írásaidhoz képest, mert cikkeket is elolvastam. Elég dühös volt, elég harcias, eléggé a kufárok közé ostorral csapó cikkek voltak.
Zs.: - Melyikre gondolsz?
D.: - Nem tudom, valamilyen női dolog volt, de alapvetően a könyved volt, aminek alapján a beszélgetést kezdeményeztem. Egyet értek veled abban, hogy a nők és a férfiak viszonyán változtatni kéne, de nincs olyan szinten a kapcsolatunk, hogy személyeskedni mernék. Arra gondolok, hogy egy-egy férfi nagyon megbánthatott téged, e miatt olyan frusztrációk értek, hogy kifejlődött benned ez az önérzetes, már-már feminista hangütés.
Zs.: - Én feminista vagyok. A femininistázás az ugyanolyan, mint a zsidózás. Engem már annyiszor lefeministáztak, holott én nem látok ebben semmi rosszat. A feminizmus nem uralomra akar törni, hanem egyenlőségre. Természetesen - mint mindennek - ennek is vannak szélsőségei, és militánsok, de... még Ady is feministának vallotta magát.
D.: - Hát, Csinszka erről tudna mesélni, hogy Ady mennyire volt feminista.
Zs.: - Vegyes volt Ady, de ő úgy látta, hogy ez egy jó dolog, csak itt Magyarországon ezt szitokszónak használják. Ez arra való, hogy a nőket a helyükre tuszkolják.
D.: - Hozzánk a primitívebb artikulációk jutottak el, a zsurnálszint, nem pedig az árnyaltabb megközelítések.
Zs.: - Nem hiszem, hogy az én Nap, Hold, klitorisz című cikkem egy kifinomult, nem-zsurnál megközelítése lett volna a problémának. Aki eljutott a végéig, az láthatta, hogy miről szól. Nem arról, hogy előírom, hogy hogyan kell elélvezni, hanem éppen ellenkezőleg, mindenki juthasson el oda, hogy úgy élvezhessen, ahogy neki jó. Akik csak a cikk elejét olvasták, a túl provokatív hangnem miatt úgy gondolták, hogy ez tűrhetetlen, de a tartalmáig már nem jutottak el.
D.: - Olyan cikkekről van szó, melyek évekkel ezelőtt íródtak, úgyhogy ne kérj rajtam számon bekezdéseket.
Zs.: - 2001-ben írtam, a Magyar Narancs-ban, az orgazmusról. De az nem arra futott ki, mint az emberek hiszik, hogy... tulajdonképpen a freudizmus ellen rohantam ki benne, mert Freud azt állította, hogy a nőknek a klitorisz az egy gyerekkori elfoglaltság, és ha felnőnek, akkor azt szépen ejteni kell úgy, ahogy van, és meg kell várni, amíg a férfi vaginálisan kielégíti őket. Na most a természet nem úgy alakította ki a nőket, hogy ez olyan egyszerűen megtörténhessen, ahogy Freud gondolta.
D.: - És Móriczka.
Zs.: - Embrionális állapotban párhuzamosan alakult ki, úgy a férfinál, mint a nőnél, csak ez hét és fél centi a nőben, csak a vége látszik, és amikor jönnek a férfihormonok a fiúkban, akkor ez tovább fejlődik, a nőnél pedig megáll a fejlődésben. De ezek a szervek ugyanazok a nőben és a férfiban. Ehhez képest Freud azt találta ki, hogy a felnőtt nő helyezze át klitoriszról a vagina mélyére az orgazmust. Az tény, hogy ott mindenféle érdekes érzéki pont van, de a legtöbb nő életében nem tapasztal meg vaginális orgazmust. Egyébként tanulmányok sora mutatja ezt, ez nem egy kitaláció. Csak annyit mondtam, hogy nagyon sokféleképpen lehet élvezni, örülni a szexnek és gyönyört találni benne, de rehabilitálni szoktuk...
D.: - Freuddal szemben hasonló fenntartásaim vannak, mint neked, talán még nagyobbak is. Már azt egy óriási tévedésnek tartom, hogy mindent a szexuális energiáinkból vezet le, még a művészetet is. Elég egy elfogulatlan pillantást vetni az életre, a természet rendjére, és már látjuk, hogy ez egyáltalán nem így van.
Zs.: - Mondjuk így, hogy a szexualitás egy nagyon fontos elem, de tény, hogy nem az egyedüli.
D.: - Helyére kell tenni a dolgokat, mert szexuálisan túldimenzionált világban élünk, s emiatt illő dolog más dolgokra is hangsúlyt fektetni.
Zs.: - De azért erről lehet beszélni.
D.: - Persze. De megint visszakanyarodnék a szerelemhez. Szerény tapasztalataim alapján... alkalmi kapcsolatban általában nem sikerült a partneremmel az, amiről te beszélsz, viszont ha az ember szeret valakit és tartós kapcsolatban él, akkor kölcsönös az öröm. És ez nem egy technikai kérdés, hanem egy odafigyelés, a másik emberre való rázizzenés, és ezen a ponton általában sikeres voltam. Nem azért, mert azt gondolom, hogy egy nagy férfi vagyok, hanem azt gondolom, hogy ez szeretet kérdése.
Zs.: - Az is, feltétlenül.
D.: - Jó, nyilván ha egy csaj egész nap akarja, és a srác pedig mondjuk csak havonta egyszer, és méretben meg fizikai alkatban is nagyok az eltérések, ilyen esetben nagyok a problémák. Szerethetik egymást bárhogyan, abból nem lesz semmi, vannak ilyen anatómiai eltérések, de az ember a hasonlót is keresi a másikban, meg a kontrasztot is. Tehát a szerelem előfeltétele lehet az is, hogy valami olyat látok a másikban, aminek fájdalmas hiányát érzem. És ha ő is felfedez bennem olyan testi-lelki tartalmakat, melyek az ő személyiségén túlmutatnak, ezen a ponton kezdődik a szerelem.
Itt ért véget a szalag, de szerencsére már nem sokat beszélgettünk a felvételen túl, nagyjából ennyi fért bele az időnkbe. Zsuzsa így is éjfél után fél órával szállt fel a buszra. Megmutattam néhány embernek a párbeszédünket - semmiképpen sem a hímsovinisztáknak -, ami persze nem egy reprezentatív felmérés. Érdekes, a legtöbben - nők is - inkább Zsuzsával szálltak vitába, mint velem, viszont senki sem volt közömbös, mindenki felélénkült a témától, tehát Zsuzsa mégis beletrafált olyasmibe, ami az emberek zömét foglalkoztatja. Sanyika például azt mondta, hogy túl udvarias voltam, amit azért tehetek meg könnyen, mert szuper feleségem van, tehát nem vagyok közvetlen érintve a nem túl nőies nőkkel való mindennapos konfrontációkban. Sanyika kétméteres, és Zsuzsához hasonlóan elég sokat utazgatott, tehát őt is elég sok támadás érte. Azt mondta, hogyha egy csaj egyedül vág neki a világnak, akkor ugyanazok a veszélyek és kihívások tornyosulnak elébe, mintha férfi lenne, tehát vállalnia kell a kockázatot. Hát, nem tudom, hogy igaza van-e, az angol diáklányok simán megengedhetik maguknak a spanyol tengerpartot, és még a rizikófaktor is alacsony, mivel ott a turista "szent tehén", a magas idegenforgalmi bevételek miatt. Ami az üdülési zónán kívül történik, abba nehezen éli bele magát egy férfi. Sanyika szerint - mivel a nők törékenyebbek, gyöngébb alkatúak a férfiaknál - rászorulnak arra, hogy az erősebb kar hárítsa el a veszélyeket, ez azonban nem megy másképp, csak ha a nő alárendeli magát az erőnek. Nagy problémának tartotta azt, hogy a nők férfias funkciókra törnek, ezért ritka az olyan lány, vagy asszony, mint az én feleségem. Na, abban biztos vagyok, hogy ez az elv nem vág egybe Zsuzsáéval.
Közelebb járt az igazsághoz az a vélemény, amelyik a gazdasági elnyomással magyarázza a problémát. Fokozatosan alakult ki a nők szavazójoga, hogy munkát vállalhassanak, tanulhassanak, "természetesen" egyenlőtlen feltételek mellett. Ezzel a folyamattal párhuzamosan megszűnt az, hogy a férfi tartja el a családot, ugyanazért, vagy még kevesebb jövedelemért immár ketten dolgoztak, megszűnt tehát a klasszikus tekintélyi láncolat. Ez elsősorban a munkáltatók malmára hajtotta a vizet, közben a nőknek is úgymond kinyílt a szeme, úgy érezték, hogy a továbbiakban már nem feltétlen vannak ráutalva az erősebb kézre, a nemek harca tovább mélyült. Létrejöttek a mutánsok, a nem túl férfias pasik és a nem túl nőies csajok, viszont megszűntek az olyan szélsőségek, mint amikor Debrecenben a haverom nagypapája nyilvánosházat üzemeltett, miközben olyan féltékeny volt élete párjára, hogy még az utcára sem engedte ki. Azaz még ma is megesik ilyesmi, azonban a jelenben már törvények születtek az efféle túlkapások ellen.
A beszélgetés végkicsengése úgy Zsuzsából, mint belőlem némi elégedetlenséget váltott ki. A téma elvi részéhez mindketten túl korrekt módon közeledtünk. Mindig akkor vált izgalmassá dialógusunk, amikor a vitapartnerem a személyes élményeiről számolt be. Úgy tapasztaltam, hogy a nők szélesebb érzelmi skálán mozognak, úgy a szerelemben, mint a szakítás radikalizmusában, a családot össze- és megtartó anyai ösztönöktől egészen addig, amit a költő úgy fogalmazott meg, hogy "...a férfierő roppant vásznait ujjai apró szallagokra bontják"* (József Attila). Ami az anyaságot illeti, Zsuzsa épphogy egy picikét tud többet erről, mint én, mivel nem született gyereke, ezt így fogalmazza meg a Talált nőben: "Például nem tudom, ismertél-e nőket teherbeesés előtt és után? - költői kérdés, nem kell megsértődni!
Én az első sikertelen terhességi kísérletem idején egy nagyon jámbor, a belváros porában békésen legelésző, farkát csapdosó tehénné változtam. És álltam a közértben ebben az önfeledt és békésen kotló állapotban, és folytak a könnyeim ettől a buján oktalan emocionális békétől, ettől a túlcsordult és tökéletesen értelem nélküli kielégültségtől, melyben az élet minden apró részlete további még oktalanabb kielégülésekre bújtatott pihenők nélkül." Hát... valahogy így kezdődik az anyaság.
Sajnos keveset tudunk a történelem előtti matriarchális társadalmakról, az amazonokról nem is beszélve. A bibliai Éden-dráma arról számol be, hogy a nő magához ragadta a kezdeményezést és ebből nagy baj lett. Az idő előrehaladtával a férfiak vezető szerepe is ellentmondásossá vált az öntörvényűség miatt, ebben az értelemben teljesen jogos, amit Zsuzsa felró nekünk. Ami engem illet, azért nem tudok egyenlőségben gondolkodni, mert az eltérő fizikai és biológiai alkatunknál fogva ezt lehetetlennek tartom, viszont az alá- és fölérendeltség sem egy rokonszenves idea a számomra. Az "egyenlőség" helyett az "egységet" kutatom. Valahol, valamikor ezt elvesztettük - nemcsak a nemek viszonyában - és ez vezetett a jelenlegi ellentmondásos, vallási, etnikai, társadalmi, vagyoni és szexuális feszültségektől terhes civilizációhoz. Ez elvileg feloldható lehetne, ha a férfi vadászösztöne nem a birtoklásra irányulna, ami háborúkat gerjeszt, hanem a családot, mint a legkisebb, oszthatatlan egységet szolgálná, és ebben támaszkodni merne az asszonyi intuícióra, a nő férfierőt meghaladó szívósságára. Ehhez képest a művészi fejlődés, a karrier, a szexuális szabadság és az emancipáció mind-mind családot fenyegető erővonalak. Zsuzsa könyvében is vannak olyan szakaszok, ahol és amikor - átmenetileg - rátalál az általa is áhított egységre, idemásolom az egyik kedvenc részt, melyben szerintem meghaladja mindazt, amiről beszélgettünk.* (Tibor, az egyik haverom, aki reagált a nemek harcának a problémájára, kölcsön adta nekem Zsuzsa könyvét, én azonban visszaadtam neki.)
"Születésnapom romjait eltakarítva, magamnak az ajtó mellett, a fickónak pedig az ablak mellett vetettem ágyat. A fickó nem mozdult, illetve rendkívül takarékos mozdulatokkal csupán Munkás cigarettáit szívta csutkáig. Mozdulatlansága, hallgatása, parazsának fel-felizzása ellenállhatatlanul magához vont, magába szívott. Mikor az utolsó cigi is az ujjbegyére égett, leoltottam a villanyt, gondolva, hátha állva szokott aludni.
Aztán nem bírtam tovább, és hatvanpercnyi némaság után megemlítettem, hogyha kedve kerekedik hozzá, nyugodtan feküdjön az ablak melletti ágyra. Legnagyobb meglepetésemre a fickó, mint aki csak erre az engedélyre várt, szép lassan megindult, és mintha mindig is erről lett volna szó, ruhástul leheveredett. Igazság szerint nem számítottam erre, valahogy nem számítottam abszolút értelemben semmire. A fickó előhalászott egy doboz tartalék cigit valahonnan, és az ágyon heverve tovább szítta körömig a Munkásokat. Aztán már azt sem, csak feküdt nyitott szemmel. Újabb hatvan perc után, úgy a pirkadat előtti végpillanatokban, nem tudván, hová rakjam, hová tűrtőztessem már vágyaimat, összeszedtem minden bátorságomat, és tettem neki egy ajánlatot angolul - egy ilyen félkatatón biztos nem ért angolul, és nem kell szégyenkeznem, ha pofára esek. Magyarul: teszek is ajánlatot, meg nem is.
- I wanna make love to you.
Tévedtem. Válaszolt, méghozzá ő is angolul:
- Me too.
Ez megrázott. Már az, hogy egyáltalán megszólalt. Az meg, hogy angolul, egyenesen kilőtt a kozmoszba. A kölcsönös engedély, illetve megállapodás az aktusban mindenesetre már megvolt, de még mindig váratott magára a kibontakozás. Meg se moccant. Viszont pirkadt. Fél órát adtam a pirkadatnak, aztán megelégeltem az eseménytelenséget - (hát már mindent nekem kell itten csinálni?) -, összecihelődtem magam, mint egy első áldozó, és áttolattam a palihoz. Mezítelenül mellé feküdtem, és hallgattam a lélegzését.
Meg se nyikkantam, féltem, ha megszólalok, félrebeszélek majd a lázas izgalomtól és forróságtól, mely lassan nyomult, áradt belém a férfiból,* (hohó, itt már nem félkatatón, sem nem fickó, illetve pali!) és egyre inkább hatalmába kerített. A szavakon innen semmit sem tudtam róla, a szavakon túl, a zsigerek birodalmában viszont mindent. Nem emlékszem mikor vont magához, mikor kezdett el ölelni, mert olyan volt, olyan magától értetődően tébolyító, mintha mindig is ölelt volna. Úgy simogatott, mintha ő lenne a simogatás maga, és úgy hatolt belém, olyan meghitt gyönyörűséget árasztva bennem, mintha soha nem is lett volna kívülem.
Aztán úgy estefele egymás karjaiban szíva körömig a Munkásokat, megkérdeztem tőle:
- Te honnan tudod mindezt, honnan tudod, hogy kell egy nőhöz nyúlni?
- Rengeteget gondolkoztam rajta - felelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése