2012. július 12., csütörtök

Intézet


                                                                                                                                                                                           
  Szüleim között úgy 9-10 éves korom magasságában elmélyült a válság. Váltak. A lakást kettéválasztották, így az anyámmal szoba-konyhává szűkült az életterünk. Megjelent apám második felesége - Judit -, egy csinos, intelligens és narkomán nő. Ő kedveltette meg velem a Rejtő-regényeket, ő volt az első a sorban, aki - nem tartva be ígéretét - spanyol gitárral kecsegtetett. Színesen tudott mesélni, közben gyakran - úgymond - elszaladt vele a ló.                                                                           
      Ám ez a házasság sem bizonyult hosszú életűnek, néhány év múlva apám lényegében eltűnt a látókörünkből, s a nyakunkon hagyta Juditot, aki rövidesen maga mellé vett egy kőművest, aki a hajlamaihoz méltó partnernek bizonyult. Rákapott a “Diana” sósborszeszre, amit gyógyszerekkel kombinált. Körülbelül egy év alatt ijesztően leromlott az állapota, a haja kifakult, lefogyott, a bőre öreges–petyhüdtté vált, a tekintete megmerevült, a beszéde akadozott. Hamarosan meg is halt (de előtte még végigment rajta a fél munkásszálló) – a kőműves maradt. A helyzetet súlyosbította, hogy nem fizette a villanyszámla ráeső részét, majd – amikor külön órát szereltettünk fel -, valamilyen trükkel tovább lopta az áramot. Ebből kifolyólag hónapokig gyertyával világítottunk. Sárika tehát a második mesalliance-a miatt is megütötte a bokáját.                                                                                                                                                        
      Közben én Bécivel és Szilvával – az új haverjaimmal – “nyomoztam”. Ez abból állt, hogy idegen lépcsőházakba settenkedtünk, lakásokba csengettünk be, majd elrohantunk; búvóhelyeket kutattunk fel, mindezt persze a délutáni “napközi” iskola rovására tettük. Egyszer felmásztunk egy bérház tetejére, de vissza már nem tudtunk jönni, a tűzoltók szedtek le minket. Elkezdett az anyám pszichológushoz járatni, aki – látszólag kedvesen – pacnikat tett elém, majd javasolta a gyámhatóságnál az állami gondozásba helyezésemet. Az utolsó estén, amit “szabadon” töltöttem, Bécivel és Szilvával hihetetlen mennyiségű fagylaltot toltunk az arcunkba. Ez volt a veszendőségem tora. Azóta tudom, hogy létezik fagylalt-katzenjammer.                                 
     Másnap anyám, egy szép derűs márciusi napon kivillamosozott velem Óbudára, elvitt egy kedélytelen épületbe, a belseje csupa linóleum és csempe, megölelt, megcsókolt és... a sorsomra hagyott. Itt mindenekelőtt meztelenre kellett vetkőznöm az alagsorban, majd ruhát vételeznem, olyat, amilyet a bentlakók viseltek. A fazonjukat ehelyütt nem szívesen jellemezném, nem tetszettek. A hajamat a kívánatosnál kurtábbra nyírták, majd bekísértek egy osztályterembe, csupa idegen arc közé.                                                                                                                                            
     Itt lényegében Bangó volt “az Úr”, egy körülbelül 15 éves cigánygyerek. A szünetben – látszólag kedvesen – elbeszélgetett velem. Nyílván érdekelte az “új fiú”. Néhány nap múlva már kiestem a kegyeiből, feltehetően nyámnyila alaknak tartott. Meglehetősen terrorizálta az egész osztályt, nem ártott jóba lenni vele. Egyszer az egyik nevelőnő hosszasan elbeszélgetett vele, aminek az lett a következménye, hogy Bangó sírva fakadt. Azóta tudom, hogy nem minden a nyers erő.                                                                                                                                                                                                              
     Az volt a legfeltűnőbb, hogy nincsenek itt lányok. Azaz voltak, az épület másik szárnyában, gondosan elkülönítve tőlünk. Eleddig nem foglalkoztattak különösebben, de a hiányuk felcsigázta az érdeklődésemet. Ezzel nem voltam egyedül, az osztályban a túlkoros kamaszok buja fantáziálgatásai adták meg az alaphangot. Mindenki rejszolt, rákaptam én is. Az ő szemüvegükön keresztül a szex kívánatos, de közönséges és mocskos dolognak tűnt. Nem hiszem, hogy a nemi elkülönítés mellett lehetséges lenne a harmonikus mentális fejlődés. Az én fantáziálgatásaim jóval emberléptékűbb irányt vettek: kifejezetten heteroszexuális és monogám jellegűek voltak. Hosszú vargabetűvel jutottam el oda, ahol most tartok, a házassághoz. Szerintem az életben a legelső erős impulzus bizonyul a legmérvadóbbnak.                                                                 
                                                                                                                                                                                                                                                                
     A Szél utcai nevelőotthonból végül is áthelyeztek, többnyire tűrhetőbb helyekre, majd tartósabb időre a budakeszi úti “Vasváriban” (nomen est omen) kötöttem ki. Ez hatalmas parkokból, kanyargó hegyi utakból, és három villából állt, amiket tudtommal Kohner bárótól és Weiss Manfrédtól “államosítottak”. A mi épületünk állt legalul, kívülről szemlélve egy gyönyörű, hatalmas fenyők közt meghúzódó, terméskőből és faragott faburkolatból épült, mesebeli kastély. Belülről azonban ugyanolyan linóleumos, csempés világ fogadott, mint bármelyik intézetben, a földszinten büdi menzával. Évekkel később hallottam, Deák Bill szólóalbumáról egy dalt, a szövegét Földes Hobó írta, címe: “Kastély a hóban”. Bár a zenéje nem fogott meg különösebben, mégis meglepett, hogy a dalszöveg milyen empátiával, irodalmi szinten rajzolja meg ezt a miliőt, jóllehet tudtommal se Bill, se Hobó nem éltek soha intézetben.                                                                                                                                                                               
     ’68-at írtunk ekkor, ez volt a “prágai tavasz”, a párizsi diáklázadások éve. Országszerte alakultak az amatőr színházak, a Cseh Tamás által megénekelt “világnézeti klubok”, gombamód szaporodtak – igaz osztódással - a beat zenekarok, akiknek a reprezentánsai ebben az időben mértek döntő csapást a slágercéh veteránjaira, s évekre a margóra szorították őket. Rossz volt mindezt bentről megélni, az eseményekről félig, vagy egyáltalán nem értesülni. Még a látszat szerinti identifikálódás sem volt a számunkra megengedett: a hajunkat hátul felnyírták, a kimenőruha fantáziátlansága, anti-divat fazonja tortúrává züllesztette az alkalmi hazalátogatásokat.                                                                                                                                                                       
     És ismét szökésre vetemedtem: hatalmas vargabetűvel, a Ságvári-ligeten keresztül látogattam haza. Estefelé kopogtattam be, nagy volt Sárika meglepetése! Immár a harmadik mesalliance-át élte meg: a munkásszállásról költözött “hozzánk” András, egy jókötésű parasztfiú, anyámnál úgy egy évtizeddel lehetett fiatalabb. Ügyesen focizott, mindig volt nála csokoládé (az edzéseken kapta), s velem – legalábbis eleinte - barátságosan viselkedett. A haját hátrafésülte, oldalt barkót eresztett, piros és fehér nyloningeket viselt és alulra szűkülő nadrágot, hegyes orrú cipőt, a farzsebében brifkót és nyeles fésűt hordott.                                                              
    Nem volt értelme túlságosan sokáig maradni, már berendezkedtek nélkülem. Vissza is vittek másnap az intézetbe. Nem tudom, mit akartam elérni ezzel a szökéssel: valószínűleg elszakadt bennem a cérna, és a figyelemfelkeltésnek ezt az abszurd módját választottam.                                                                                                                                                                                     
     A büntetés nem maradt el, bár a Vasváriban normálisabb nevelőket fogtam ki: Béla bácsit, akinek történelmi csengésű vezetékneve volt – Tildy. Nem tudom, hogy rokonságban állt-e a negyvenes évek vezető politikusával, mindenesetre később – a régi, archív filmrészletek nézésekor - némi hasonlóságot véltem köztük felfedezni. Személyisége alkalmassá tette a nevelői tiszt betöltésére, noha az én időmben már kissé lestrapált volt, időnként remegett az alsó szemhéja, emiatt “Bőrnek” csúfoltuk a háta mögött. Kreativitásra serkentett bennünket, részben az ő hatása volt, hogy sokat rajzoltam a “Pif” képregények stílusában, tűrhető karikatúrákat firkálgattam a környezetemről; ponyvákat kezdtem írni, de néhány fejezetnél soha sem jutottam tovább; képregényeket szerkesztettem meseszerű szövéssel, meg is ért néhány számot; verseket költöttem felejthető színvonalon. Béla bá’ volt az első ember, akinek - egy évvel az elemi iskola elvégzése után - elmentem a temetésére.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 
     Több fiatal, képesítés nélküli nevelő foglalkozott velünk, közülük egy szobrász srác a legemlítésre méltóbb: megszólításakor gyakran ingadoztunk a Laci bá’ és a Laci között. Kecskebőr dzsekit, Levis’ farmert (!) és fapapucsot viselt, a haját félhosszúra engedte. Beszédstílusában keveredett az argó és az irodalmi magyar, amit egzotikus csengésű idegen szavakkal fűszerezett. Nem azt mondta, hogy “frankó”, hanem: “csodás, mint Sorento”; az ilyen kifejezéseket, mint “pofa be” kerülte, helyette inkább azt mondta, “tedd fel a sordinot”. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi a szürrealizmus lényege, azt felelte, “az egy szűrő, amin átfolyik a valóság”. Ő vezette be az erre alkalmasakat a fafaragás és a linóleummetszés rejtelmeibe, ex-libriseket gyártottunk. Megismertetett a térképrajzolás alapjaival, készítettem is egy hatalmas kinagyítást: már csak néhány kocka és a színezés volt hátra, amikor meguntam és abbahagytam a pepecselést. Ő szerzett be aktuális magyar bakeliteket és szalagos külföldi felvételeket, így a “Let it be”-t előbb ismertem meg, mint a “Hard days night”-ot. Később már olyan nevek is megjelentek zenei panteonunkban, mint Joe Cocker (az ő “With a little help from my friends”-ét előbb ismertem meg, mint a Beatles-eredetit), a Rolling Stones és a Led Zeppelin is hallótávolságba került. Laci bá’ kirándult el velünk Pomázra és Szentendrére, nem ritkán éppen akkor, amikor ott kora ősszel patinás környezetben a korabeli képzőművész-világ persona non grata-i állítottak ki.                                                                                                                                              
     A szobrai fából készültek: érdekes átmenetet képeztek a figuratív és a nonfiguratív között. Sokatmondó fantázianeveket adott nekik: pl. “Kampó” (a fiatalkorú bűnözés szimbóluma), “Tóbiás”, “Kardforgató nő” és “Jimi Hendrix”. Sajnos, nem volt igazán tekintélye előttünk, iszonyú pofátlanságokat engedtünk meg vele szemben. Azóta és általa tudom, hogy a mélyreható nevelés nem túlzottan tekintélyelvű.                                                                                                                                                                                                                                                      
      Volt még egy érdekes fazon a fiatal nevelők között: Misi. Valóságos hippi volt, Lennon-szemüveget és hosszú hajat viselt. Hihetetlen hülyén tudott öltözködni, pl. egy oldalcipzáras, sliccnélküli, női kordbársonynadrágban flangált állandóan. Nem is értem, hogyan merték a közelünkbe engedni. Ő is festegetett, az intézet után még össze is haverkodtunk. Említést érdemel még Józsi bá’, akit az előbbieknél ugyan kevésbé színes, ám vidám férfinek ismertünk meg. Sötétbarna haját középen választotta el, és körszakállt eresztett; belvárosi, értelmiségi feelingje volt. Ügyesen rajzolt és amatőr szinten basszusgitározott.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            
                                                                                                                                                                                          
       A gitár! A nagy álom! Az egyik nyári szünidőben Sárika gondolt egyet s vett nekem egy hathúros dobozt. Játszani egyáltalán nem lehetett rajta: a középső fekvésben már fél centi volt a távolság a húrok és a fogólap között, de akkor is: gitár volt! Primitív dallamokat pötyögtem ki rajta, pl. az “Égi lovast”: nagymértékben megnőtt a “kóterben” a renomém. Akkordkíséretre alkalmatlannak bizonyult és mégis: az első gitárt nem lehet elfelejteni! Elkezdődött a cincogós korszak, a “hangszart” tiszta kvartokban hangoltam - mint később megtudtam, Wes Montgomery is ezt tette -, ha már három húron jelent meg a motívum, az igazi kalandnak, pionír revelációnak számított. Közben a képesítés nélküli fiatal nevelők a Weiss Manfréd-villa pincehelységét próbahelységgé minősítették -, felbukkant az életemben az első igazi beatzenekar, Genius volt a nevük. Dalaik megformálásakor láttam és hallottam, hogyan alakulnak át egyes dallam-, harmónia-, és ritmusképletek muzsikává. Laci bá’ öccse, Gyuri is belógott az aurámba alkalmasint, mint a Krém együttes énekes-gitárosa. 
      - Laci bá’, miért pont így hívják őket? – firtattam egyszer.
      - Mert a zene krémjét játsszák – hangzott a tömör beavatás. Utólag úgy látom, hogy a névválasztás direkt utalás volt a legendás Cream zenekarra, akik akkor a kevesek, a beavatottak számára volt csupán hozzáférhető. Igazi profiknak számítottak, náluk már létezett ez a fogalom, hogy hangszerelés. Rock and roll animalként kavarták fel a kóter poshadt szellemi állóvizét. Akkora bulit csaptak egy farsangi rendezvényen, hogy – mivel kísérletképpen átengedték a “Szilágyis” csajokat - nagy szerelmek szövődtek.
       Én akkor ismerkedtem meg az első fogásokkal. Az egyik nyári szünidő alatt – 13 éves voltam ekkor - raktárhelységben dolgoztam egy hónapig és a keresetemből vettem egy immár felhangolható hangszert. Sárika még ugyanezen a nyáron befizetett egy gitár-gyorstalpalóba: egy cigányprímás veje oktatott. A szünidő végén már gitár-fenoménként érkeztem vissza az intézetbe. Zoli haverom – akinek az eminens minősítését csupán minősíthetetlen magatartása rontotta le – hetek alatt elsajátította tőlem a frissen elsajátított fogásokat, megalakult életem első zenekara. Józsi bá’-tól – aki már kissé meglankadt a gyakorlásban – Zoli potom összegért megvásárolta a basszusgitárt, amit nem volt túl nagy technikai feladat rákötni a rádióra; Budai az asztalon verte a kettő-négyeket, már csak a saját szerzemények hiányoztak, hogy “igazi” bandának nevezhessük magunkat. Néhány hónapon belül ezek is megszülettek: az egyik egy kicsi lányról szólt, aki “... pereg és forog, olyan szép, mint az angyalok...”, a másik pedig egy kísértetházról, ahol “csend van, s a kastélyt homály öleli...”. Később megzenésítettem József Attila “Medvetánc”-át és az egyik alkalmi bökversét, a “Gyügyü, gyügyü, Döncike” címűt. Ezért neveznek a mai napig Döncinek. Az úttörő seregszemlén ezekért a dalokért oklevelet kaptam, bár egy másik kóter Shadowst és Metrót játszó zenekara komoly konkurenciának számított. Béla bá’ – Isten nyugosztalja – a Szemle után remegő szemhéjjal üdítőre és szendvicsre invitált, mivel a saját személyemben tornásztam fel az intézet renoméját, ugyanis az énekkarunk – amiben szintén szerepeltem – kissé hamisan adta elő a “Lenin”-t és a “Pajtás, daloljunk”-ot. 
      Ez az énekkar egyébként érdemel néhány szót. Egy bácsi – a nevére nem emlékszem – plántálta a fejünkbe a kommunista indulók és csasztuskák nem túl bonyolult dallamait. Volt egy jókora horpadás a homlokán, talán egy világháborús repesz okozhatta. Néha eljátszott egy olasz slágert a harmóniumon, így érzékeltette modernségét. Nem bizonyult jó énektanárnak, vagy talán nem szívesen nélkülözött egy fix hangot, különben elmagyarázta volna, hogy a mutálás ideje alatt fel kellene függeszteni az éneklést. Hol csengő gyerekszopránon, hol dörmögő baritonon szörföztem, s elvesztettem egy életre azt a tónust, ami énekessé avatja a nebulót. Annyi hasznom talán mégis volt a dologból, hogy feltérképeztem egy énekkar belső struktúráját, mivel megismertem az összes szólamot. Sajnos ezek a dallamok többnyire párhuzamosan mozogtak, úgynevezett “suszter-tercekben”, így aztán komolyabb zenei fejlődést nem segítettek elő.                                                                                                                                                 
        Az iskolai énektanárunk viszont éppen avval lendített rajtunk nagyot, hogy semmit sem erőltetett. Liberalizmusa egészen odáig ment, hogy zenehallgatással egybekötött, úgynevezett “lyukas” órákat tartott, ahol bárki bármit csinálhatott, feltéve, ha nem járt túl nagy zajjal. Ily módon fejlesztette a muzikalitásunkat. Gyakran ment Kodály Zoltán “Háry Jánosa”, Prokofjevtől a “Péter és a farkas”, Mozarttól a “Kis éji zene” és a “Varázsfuvola”, vagy J. S. Bach “H-moll szvit”-jének a “Battinerie” tétele. Ezek a művek beépültek a zenei tudatalattimba és sokkal többet használtak, mintha hülye úttörő dalokat kántáltunk volna. Ezeken az énekórákon még a kottaolvasás alapjait is megtanultam, mert – bár nem volt kötelező – szerintem érdekesen “mesélte el” a tanárunk. A többi tantárgy oktatóiról sajnos nem mondhatom el ugyanezt: valóságos kínszenvedést jelentett lélektelen, monoton, vagy hadaró beszédmódjuk; sulykoló gesztusaik a maradék tanulási kedvemet is elvették.                                                            
          A 8. osztály II. félévétől kezdve a pályaválasztás lett a fő téma. Ez részben abból állt, hogy egy nagy Tröszt megpróbált beszipkázni minket: gyárlátogatásokat szerveztek szendviccsel és üdítővel. Mit mondjak? Nem sikerült túl nagy buzgalmat ébreszteniük, hogy fejest ugorjunk az Iparba.                                                                                                                                                                                     
        Én a Képző-be jelentkeztem, nem túl nagy reménységgel. És az események bizony ezt igazolták. A nevelőotthonban talán a legügyesebb rajzolónak számítottam, a Török Pál utcában viszont – amikor megpillantottam a többiek munkáit – be kellett látnom, hogy technikailag alaposan le vagyok maradva. A perspektivikus ábrázolásmód alapjait ismertem ugyan, de még nem vált a véremmé; a többi jelentkezőével összehasonlítva a rajzaim merevek és suták voltak. Az első fordulón kirostáltak. Maradt tehát a “B-verzió”, a hangszerkészítés. A konziba meg se kíséreltem a jelentkezést, mivel híján voltam a szisztematikus zenei képzésnek. Akkor úgy nézett ki, iparos lesz belőlem.                                                                                                                                                      
      És végre eljött az évzáró! Minket búcsúztattak! Ez azt jelentette, hogy nem kell többet lehetetlen ruhákat felvennem, csikófrizurát hordanom, izoláltan élnem!                                                                                                                                                                                                                                                                        Sárika is eljött a záróünnepségre, a mostohaapámmal együtt. Mindketten elegánsak voltak, s az alkalomhoz illőek, csak én nem voltam az. De haladjunk sorjában: a szocializmusról szóló cirádás körmondatok, valamint a bizonyítványosztás után az énekkar következett. A probléma csak az volt, hogy mindössze néhányan tudták a dalok szövegét. A srácok többnyire csupán hümmögtek és halandzsáztak, úsztak az árral, miközben a szülőknek és a tantestületnek háttal állt a mi énekmesterünk, és villámló szemekkel, rángó arccal, szélesen gesztikulálva s gránáttól sújtva próbált rendet teremteni a jóvátehetetlenül rendetlenben. Valahogy az egész gulyáskommunizmus tragikomikuma benne volt a szituációban. Mit tehet ilyenkor a nebuló? Megmaradhat szolid keretek között, ám gyötrődve (karvezetőnk ezt tette), vagy lazára veszi a figurát, és a dolog komikumát nézi. Aznap épp szoprán fekvésű volt a hangom, tehát az első sorba állítottak. Több perces kornyikálás után végül nem bírtam már tovább, és belenevettem (mit belenevettem? beleröhögtem) az ünnepségbe. Sajnos, ez némileg ragadós volt, többen vihogtak már mögöttem, igaz, óvatosabban. A helyzet hovatovább tarthatatlanná vált, a műsort félbe kellett szakítani. A derék zenész mindenki előtt alaposan leteremtett, miközben én üggyel-bajjal próbáltam úrrá lenni a rekeszizmom működésén. Elkaptam anyám tekintetét, amint éppen a láthatatlanná válás lehetséges és lehetetlen módozatain töri a fejét. Így hoztam szégyent az intézetre – távozáskor. Azóta nem kenyerem a protokoll. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése