Természetesen vonzott az a városrész, ahol gyermekként felcseperedtem. A környékbeli zsibárusnál szereztem be mindent, amire szükségem volt, nagyjából berendeztem a kéglit, de még évekig matracon aludtam. A magány fojtogatott, de nem voltam képes új kapcsolatba belevágni, mert nagyon kötődtem a páromhoz. Az intimitást a rengeteg tévécsatorna és a pornófilmek pótolták. Amikor csak lehetett, nem otthon töltöttem az időt, hanem a haverokkal. Azelőtt is elszívtam néhány dudillát, ekkor azonban vásárolni kezdtem. Sokat szívtam, gyakran kerültem morbid helyzetekbe. Figyelmeztető jel volt, hogy egy ízben eltűnt egy nagyobb pénzösszeg a zsebemből, amikor ilyen állapotban voltam. A dolgaimat nem intéztem, kerültem a rációt.
Egy rádiós látta, hogy ülnek a poénjaink a For Sale törzsközönségénél, ezért meghívott bennünket egy élő adásba a reggeli csúcs idején. Amatőr lehetett, mert nem tudta, hogy a pub légkörétől elemelt stúdióban a vicceink másképp fognak hatni. Ráadásul hajnalban kellett bemennünk a Bródy Sándor utcába, ezért úgy döntöttünk, hogy egyáltalán nem fogunk aludni. Az ólmos fáradságból Pongrác segített ki úgy, hogy megkínált minket egy kis speeddel kevert kokainnal. Ennek megfelelően a produkció is kissé radikálisra sikeredett. Elnéztem a rádiósok töketlenkedéseit, ezért azt javasoltam Pistának, hogy olyan verziót játsszunk, ami fittyet hány a korrekt rádiós nyelvezetre. A Kaláka együttestől játszottuk a “Volt egy fakatona” című számot. A második szakaszban eltértünk az eredeti szövegtől, mely a következőképpen hangzott.
“Volt egy fakatona,
Fából volt a lova,
Kengyele, kantárja
A kádár munkája,
Fából a patkója,
Fakovács patkolta,
Fából volt faragva
A föld is alatta.
Ez volt az első versszak, melyet a másodikban így módosítottunk.
“Volt egy fakatona,
Fából volt neki (mije?) a lova,
Kengyele, kantárja
A Kádár munkája,
A Grósz meg elbaszta,
Fakabát tángálta,
Fából volt faragva
A nő is alatta.
A felvételvezető az üvegfalon át integetett nekünk, hogy hagyjuk abba, de nem, végigjátszottuk a nótát, sőt ráadást is adtunk, hasonló hangnemben. Nem úsztattak le minket, egyenesben ment az adás a Reggeli Csúcsban. Elképzeltem a hajnalban rádiót hallgató, borotválkozó ürgét, aki nem hisz a fülének, vagy a csúcsforgalomban araszoló hivatalnokot, ahogy hangosan szidja a az egyre simlisebb kultúrpolitikát, és azt mondtam: megérte! Persze gázsit nem kaptunk, és a rádióba se’ hívtak minket többet. Ellenben jó néhányan gratuláltak nekünk utólag, dicsérték a hevenyészett, hazaáruló produkciót.
A szexuális hibernáltságból – úgy nyolc hónap után - egy csinos dunaújvárosi csaj rántott ki, kezdtem egy kicsit ismét férfinak érezni magam. Azért necces volt a helyzet, mert elugrottam otthonról, a nő pedig bezárkózott és senkit sem engedett be, még engem sem. Már Nyikita segítségét kértem, hogy törjük fel a kéglit, de akkor váratlanul ajtót nyitott, és egy késsel hadonászott. Utólag az is kiderült, hogy megitta az összes vodkát, amit vettem neki, de a Xanaxokat, amit a hűtőszekrényben talált, szintén az arcába tolta. Szerencsére megúsztam ennyivel, azonban az egyéjszakás kalandoktól is elment a kedvem.
A Vidámpark szabadcsapat hívott zenélni ebben a válságos helyzetben. Ezzel párhuzamosan futott a Balaton és Imi bandája. Minden évben játszottunk a Szigeten, a Balatonnal még a Nagyszínpadon is nyomtuk. A Vidámpark közönsége nagyon szigorú volt: a kemény mag a csepeli hazaárulókból és karalábétolvajokból állt, szerették a balhét. A dobost sörösdobozzal célozták be, s nekem is gyakran táncolt a mikrofon az orrom előtt, mikor beindult a pogozás, ilyenkor egy jól irányzott rúgással tágítottam az embergyűrűn. Szerintem egy normális rajongó sörökkel honorálja a zenészek erőbedobását, ezek viszont megitták a színpad szélére rakott műanyag korsókat; sőt az egyik ráömlött a basszusgitáros effektprocesszorára, ezért az percekig elnémult.
A Vidámpark frontembere, Zsolt női vokállal színesítette volna a hangzást, ezért elhívta a próbákra az unokahúgát, Ágit. Ő Veszprémbe járt a főiskolára bennlakóként, tehát elég ritkán tudott megjelenni. Egy idő után várni kezdtem, hogy mikor bukkan fel, hatott rám a nőiessége. Megkérdeztem Zsoltot, nem csaphatnánk egy bulit valamelyik próba után, hátha közelebbről megismerhetem. Így is történt. Szerelmet vallottam a kislánynak, de ő nemet mondott. Hajnalban – miután távozott – elkezdtem ugrálni Zsolt hátán; “haver, kosarat kaptam, gyere, hányjuk le a falat!” A frontember hajlandónak mutatkozott az alkoholizálás keményebb változatára. Amikor elváltunk, ismét megjelent a lány, úgy látszik, mégis foglalkoztathatta a személyem. Randevúkat beszéltünk meg, fokról fokra bontakozott ki a kapcsolatunk. Ezen a ponton már házasságon törtem a fejem. Kértem, avassa be a szüleit a vonzalmunkba. A fatertól nem tartottam, mert az egyik nagyobb fellépésünkön a Szigeten találkoztam vele, s a koncert után lelkendezve hívott meg egy, sőt több italra, mondván, hogy Radics Béla óta nem hallott ilyen elementáris riffelést. Joggal bízhattam tehát abban, hogy egy szép nap virággal és a papa kedvenc italával fogok beállítani hozzájuk, szépen megkérem a lányuk kezét, aztán ásó, kapa, nagyharang, s a lagzi Hencidától Boncidáig fog tartani. Nem így történt. Lehet, hogy a fater kiváló zenésznek tekintett, de kizárt dolognak tartotta, hogy a veje legyek, sőt a család szemefénye még el is lett tiltva tőlem. Csinszka apja, Boncza úr szintén leinformálta Ady Endrét, azonban hiába kapott kedvező referenciákat, visszatérő kérdésévé vált, hogy “jó, jó, de te hozzá adnád a lányodat?” Körülményessé váltak a randevúk, de ez még nem lett volna baj, azonban Ági sem vállalt be engem száz százalékosan. A barátság irányába próbálta terelni a kapcsolatunkat, ezt viszont csak akkor tartottam volna lehetségesnek, ha már a kezdetekben ez alakul ki köztünk. Így azonban távol tartottam magamtól.
Egy korban hozzám illő keresztény lánnyal is gyakran találkoztam ebben az évben. Nagyon csinosnak és intelligensnek találtam, nem zártam ki a lehetőségét, hogy komoly kapcsolat szövődhet közöttünk. De csak a szívélyes barátság szintjéig jutottunk el. A lányt zavarta az engem körüllengő áporodott cigarettaszag, és amikor együtt mentünk el a Filmszemlére, hosszú ideig csevegett egykori évfolyamtársaival, anélkül, hogy engem bemutatott volna nekik, ezért rá kellett jönnöm, hogy nem ő a párom.
Fodor-Cornides öngyújtója továbbra is megnyugtató ritmikai háttért biztosított számunkra a For Sale-ben, de ő is ekkor szakított a barátnőjével, s ez a körülmény önkritikus rohamokra késztette. Abbahagyta a lopást, az alkoholizálást szintén mérsékelni próbálta, ezért nemcsak a saját, hanem a mi káros szokásainkat is előszeretettel ostorozta, időnként mániákus szinten. Ez érthetően idegesített bennünket, pláne amikor csontrészegen javasolta azt, hogy hagyjuk abba az ivást, továbbá azt állította, hogy minket már nem a zene, hanem a pia tart össze. Ettől a nyilvánvaló ellentmondástól begurult, és kilátásba helyezte, hogy ha tovább feszegeti ezt a témát, akkor kiüti a zoknijából.
Két év együttlét után kezdett a For Sale varázsa megkopni. A beszédtémák állandósultak, Bacsek egyre nagyobb mértékben szólt bele az életembe. Ági irántam való érzelmeiről is akkor kérdezte ki őt, amikor benne még ingadozott a mérleg nyelve. Nyilvánvaló, hogy nem használt a kapcsolatnak a fogadatlan prókátor. Közben én a legzűrösebb nőügyeibe sem avatkoztam bele. De azt is megszabta, hogy melyik haverom látogathatja a For Sale-t, kezdtem úgy érezni, hogy a fejemre nőtt. A megnyilvánulásaiból kiviláglott, hogy a felfogását a falka-szellem hierarchikus jellege hatja át, ezért szükségesnek tartja tisztázni egyszer s mindenkorra az erőviszonyokat, míg az én szabadságcentrikus individualizmusomba ez nem fért bele. Nehéz helyzetemben egyre inkább igényeltem a terapikus hatású függetlenséget.
Ide kívánkozik egy olyan epizód, melynek során végképp kiderült számomra, hogy ez a For Sale-ben soha sem fog számomra megvalósulni. Két csinos egyetemista lány ült bárszékeken a kandalló közelében. Nagyon tetszett nekik a zenénk, és a pincérrel küldtek nekünk két korsó sört. Kissé meg voltam lepődve, mert a stílusuk és a ruházatuk nagy társadalmi különbségeket sejtettek. Azonban a zene az életem során gyakorta bizonyult hídnak a szociális eltérések között, ezért egy cseppet sem voltam elfogódott, amikor a műsorszünetben odaültem hozzájuk, hogy megköszönjem a gesztusukat. Érdekes eszmecsere alakult ki köztünk, jóval magasabb színvonalon, mint amit már megszoktam a pubban. A csillogó női szemekből egy lehetséges párkapcsolatot lehetett kiolvasni valamelyikükkel. Ám ezen a ponton Bacsek és Fodor is bekapcsolódott a beszélgetésbe, eleinte a hölgyeknek kijáró udvariassággal, de amikor átültek az asztalunkhoz, a direktebb csajozás irányába terelték a párbeszéd fonalát. Fodor a középkorúak jópofának szánt poénjait vetette be, míg Bacsek a thai masszázs részleteit ecsetelte, amellyel intimitásokra célzott. Egyre jobban restelltem magam a barátaim miatt, és egy cseppet sem csodálkoztam, mikor a lányok udvariasan elbúcsúztak tőlünk. Rájöttem, hogy Bacsek mellett soha nem lesz egy rendes társam.
S egy este végképp kenyértörésre került sor. Sanyi - akit évekkel a történtek előtt a házasságtörése miatt rúgtak ki a gyülekezetből -, amikor megtudta, hogy hol játszom rendszeresen, időnként felbukkant a For Sale-ben. Már túl volt azon a nőn is, aki miatt azidőtájt kiborult a bili. Eléggé lepukkantnak látszott ahhoz képest, hogy régebben jól menő könyves hálózata volt. Valahol az Isten háta mögött zenélgetett hétvégenként, persze az ottani ízlésnek megfelelő mulatós dalokat, örülhetett, ha elsüthetett egy-két Máté Péter számot. Természetesen hiányzott neki a muzsika elementárisabb formája, ezért látogatta egyre sűrűbben a pubot. De már eljárt felette az idő, kiment a gyakorlatból, csak azért engedtem meg neki, hogy elénekeljen néhány számot, mert régebben nagyon rendes és nagyvonalú volt velem. Pistát azonban idegesítették a parókás zenei megoldások, ezért kisvártatva elparancsolta őt a mikrofon mellől. Pedig Sanyi aznap este az új nőjét is magával hozta, hogy villoghasson előtte egy kicsit. Épp ezért érezte sértőnek Bacsek elutasítását, s – miközben mi már belekezdtünk az obligát repertoárba – halkan, kitartóan és szüntelenül Pistát stuffolta, de a következő szünetben se’ volt képes leállítani magát. A zenésztársam egy idő után teljesen bepöccent, megragadta Sanyit, a padlóra küldte, majd kitaszigálta az utcára. Ez után a nő következett; őt is kipenderítette, jóllehet az asszony az események alatt teljesen csendben volt. Széket kellett kivinni neki az utcára, annyira sokkos állapotba került. A megalázott pár elment látleletet vetetni, miközben én Pistával szálltam vitába azon, hogy lehetett ennyire agresszív. Már-már sikerült megegyeznünk, ám ott nyomta a szöveget Bacsek haverja, egy született intrikus. Addig-addig kavart, míg kapott tőlem egy sallert, tehát én is belekeveredtem a konfliktusba. Közben megérkeztek a rendőrök a két sértettel, s én a jegyzőkönyv felvétele folyamán nekik adtam igazat, egyszóval Bacsek ellen vallottam, akit le is tartóztattak, súlyos testi sértés vádjával. Nemsokára már érte aggódtam. Próbáltuk a Múzeum Kávézóból elérni a mobiltelefonján, de a készüléke – nem túl meglepő módon – teljesen süket volt. Napokig tartották benn a rendőrségi fogdán, ezalatt teljesen kikészült idegileg, ezért nem csoda, hogy – mikor végre kiengedték – megszakította velem a kapcsolatot. Elmondott mindenféle rendőrbérencnek, vamzernek, lehetetlenné vált a kapcsolatunk rendezése. Egyedül játszott tovább a For Sale-ben; később hasztalan keresett maga mellé jobbnál jobb gitárosokat, azok nem tudták már prezentálni azt a bizonyos izét, ami az évek során kialakult köztünk. Rövidesen ő is repült a For Sale-ből, beszámolója szerint azért, mert hangosan zsidózott, s mivel a góré zsidó volt, értelemszerűen nem tűrte el az effajta szószaporítást.
De már nekem is elegem lett ebből a come together-ből. A zenészpartnerem olyan szinten belelógott az aurámba, hogy terhessé vált a jelenléte. Azt, amit mi csináltunk, csak abban az esetben lehetett volna bulinak nevezni, ha szabadságból tudjuk űzni az ilyenféle kocsmai rock and roll – meglehet, lightos – változatát. Úgy éreztem, nem vagyok önálló mellette, s így már nem volt komilfó a történet. Azt persze sajnáltam, hogy ilyen csúnyán ért véget az egész. Utólag úgy látom, nem kellett volna a rendőrök intézkedési pozícióját felindult szavaimmal is megerősítenem. Magamat is hibáztatom a történtekért, jobb lett volna békésen elválni. Csakhogy akkoriban vele már semmit nem lehetett megbeszélni. Csak az ő hangját lehetett hallani, és én ritkán kiabálok túl másokat. Szerintem Pistának kerülnie kellett volna az önbíráskodást. Ha szól a főnöknek, vagy a fizetőpincérnek, és ők tessékelik ki az okvetetlenkedőt, a konfliktus végére ez egyszerűen tett volna pontot. Azonban abban az időben már túl sok fű és alkohol volt mindkettőnk fejében ahhoz, hogy civilizált módon tudjunk elrendezni a problémát. De azt is bántam utólag, hogy Sanyit annyira közel engedtem magamhoz. Hiába volt velem régebben több mint rendes, ha az összes erkölcsi problémája beáramlott az életembe. Lehet, hogy mégis a keresztény felvigyázóknak volt igaza abban, hogy “az ilyennel együtt se egyetek”? Igaz, én nem ettem, “csak” ittam vele, mégis létrejött a transzferálódás. A történet azzal a tanulsággal szolgált, hogy az efféle ürgéket nem lehet felvállalni, mert a saját életem ugyanolyan zűrössé válik, még a haveri kapcsolat szintjén is.
Érdekes, alig penderültem ki a For Sale-ből, rá egy-két hónapra megismertem a leendő feleségemet. Mihelyt lehulltak rólam a személyes kontroll láncai, újra szikrázni kezdtem. A nők a szívélyesebb arcukat mutatták felém, akár mackóként ronthattam volna a málnásba, ám a válás, továbbá az azt követő relatív sikerek (amiket inkább kudarcnak neveznék), óvatossá tettek. Nem éltem a pillanat kínálta lehetőségekkel, mivel úgy véltem, az ilyesminek ki kell fejlődnie. De mielőtt leírnám ennek az új szerelemnek a kibontakozását, előbb vázolnom kell azt is, hogy milyen körülmények között találkoztam Szonjával, az új párommal.
Említettem már, hogy a szakítás krízisfolyamata során szívesen aludtam a barátaimnál, hogy ne kelljen nap mint nap a bukásommal szembesülnöm. Ez vezetett az egyik éjszaka ifj. Sebestyén Péterhez, akinél egy kis házibulit hevenyésztünk, s persze ott is aludtam. Valaha ő is Karcsi csoportjába járt, és – Lacihoz hasonlóan – szintén lelazult. Ebben a csoportban időnként eljöttek a húgai is, akik akkor még tíz-tizenegy évesek voltak, következésképpen aberrált az olyan ürge, aki nőt lát ekkora gyerekemberekben, épp ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy az a leányka, aki az asztalok és a padok alatt játszik, egy évtized múlva a feleségem és gyermekeim anyja lesz. Nos, az átmulatott éjszaka után másnaposan ébredtem, mert csöngettek az ajtón. Péter szülei érkeztek látogatóba, s velük jött a legfiatalabb lányuk, Szonja. Rég nem láttam már őket, meg is lepett, hogy a kis csemetéből érett, bögyös-faros nő lett.
A Sebestyén családon keresztül értesültem a “nagy szkizmáról”; azaz, hogy a gyülekezetben a vezetők egy része fellázadt a kézi vezérlésű egyházmodell ellen. Bírálták a személyi kultuszt, az egyre kevésbé emberarcú tömegdemonstrációkat, a lelki pressziót, amely miatt némelyikük depresszióssá vált, ezért nyugtatókkal és savlekötő tablettákkal próbálták túlélni az összejöveteleket, miközben a természetfeletti gyógyulást prédikálták. De az intézményesülés folyamatában szaporodó ellentmondásokat sem hagyták szó nélkül: nem fért bele az ő elgondolásukba az, hogy egy ügyvezető igazgató csupán aláírja a papírokat, azonban a felelős döntések meghozatalában semmi néven nevezendő kompetenciával nem bír. Az anyagiakkal való visszaéléseket is bírálták: követelték, hogy a gyülekezet költségvetése legyen mindenki számára áttekinthető. Először csak a presbitériumon belül harapóztak el a viták, később a házi csoportvezetők, majd a gyülekezeti tagok is értesültek a válságról. A Pásztor a leghatározottabban visszautasított minden kritikát, még a jóhiszemű felvetéseket is. Azt mondta, hogy különbség van a beiktatott vezetők, és a szolgálati ajándék, vagyis az Isten által személyesen elhívott személy között. Olybá tűnik, átugorta az Újszövetségben az afféle szakaszokat, ahol Akvila és Priscilla, két “mezei” keresztény “nyíltabban kifejtette az Úr útját” Apollós, a nagyhírű tanító előtt, vagy amikor Pál apostol Péter képmutató magatartását bírálta abban a kérdésben, hogy helyénvaló-e rituálisan elkülönülniük a zsidó törvények alapján a pogányoktól. Tudom, hogy az utóbbi esetben apostol bírált egy másik apostolt, mégis idevágónak érzem a kérdést, a Pásztor nagymértékű elkülönülése miatt, a gyülekezet növekedésével arányosan. A Pásztor az egyre inkább elmérgesedő vitában előszeretettel idézte az ószövetségi példákat: szerinte az őt bírálók olyanok, mint Kóré és Dáthán, akik Mózes tekintélyét vonták kétségbe, továbbá hasonló büntetésre is méltóak. Mirjam és Áron esetét szintén találó példaként citálta a problémával kapcsolatban; a Tórából tudjuk, hogy a két vezetőnek vissza kellett venniük az arcukból, miután Mózesnek a kusita nővel való intim kapcsolatát feszegették, sőt Mirjam csak Mózes imájára gyógyult fel szörnyű betegségéből.
A nézeteltérés elfajult. Olyannyira, hogy a presbiterek egy része eltávozott és új gyülekezetet alapított. Természetesen kíváncsivá tettek a fejlemények, mivel eleinte nem értettem az egészet, ezért elhatároztam, hogy mindkét csoportot meglátogatom. Egy este, amikor a “lázadókat” óhajtottam meghallgatni, a kapu előtt odajött hozzám egy fazon, az “anya-gyülekezetből”, és arra próbált rábeszélni, hogy ne menjek be oda.
- Miért nem? – kérdeztem.
- Mert azok ott bent eretnekek, elferdítik az Úr beszédét, és támadják Isten felkentjeit – válaszolt. Érdekelt, amit mondott, és az is, hogy mit keres ott, ha ennyire elítéli őket, ezért az eszmecserénk annyira elhúzódott, hogy mire bejuthattam volna az épületbe, már véget ért az összejövetel, azaz úgy távoztam, hogy nem lettem okosabb. Néhány nap elteltével ellátogattam a frissen felépített gyülekezeti csarnokba, mely a hívők adományaiból épült fel a város szélén. Pajor odajött hozzám és felháborodva ecsetelte a lázadás egészét és részleteit. Nagyon tetszett neki, hogy nem sikerült meghallgatnom őket, és óva intett a további kísérletektől, mondván, azok hálátlan, ördögi figurák, akiknek a puszta szavuk is mérgező hatású. Hát, ez inkább arra ösztönzött, hogy csakazértis mérlegeljem az érveket, pro és kontra.
És elgondolkoztam Tamás átváltozásán is egyszersmind. Valaha a leghitelesebb rock and roll kamikazeként rontott neki a civilizáció kollektív hazugságainak, a keresztény értékrend képviselőjeként azonban összekeverte a hűséget a vak lojalitással. Tudtommal a hit és a hűség sok nyelvben egy szótőről fakad, így a latin, angol és a magyar nyelvben is. Ha egyéb dolgokkal keverjük össze, felemásan jutunk a hit dimenziójába. Régebben magamat is rajtakaptam az öncenzúrán: meg akartam felelni… nem az evangéliumnak, hanem egy sajátos nézeteket valló gyülekezet értékrendjének, ezért sikeredtek felemásra azok a zenei kísérleteim, melyek ebben a korszakban készültek. Rájöttem, olyan, hogy “keresztény zene” – nincs. Csak zene van. (Ezt éppen Bach szerzeményei bizonyítják.) Persze léteznek csodálatos pillanatok, amikor belekerülünk az imádásba, de ennek nincs stílusa. Azért olyan borzalmasak a különböző keresztény indíttatású dalok, mert a művelői prekoncepcióktól terhelten muzsikálnak. Ha változtatnának ezen, akkor ők játszanák a glóbusz legizgalmasabb zenéjét. A jelenben ez éppen fordítva van, az öncenzúra miatt, amit a felekezeties mentalitás, a keresztény ideológiák fejlesztenek ki a lelkekben. Tamás tehetsége egyedülálló, mégis mások húztak hasznot ebből. Jól emlékszem arra, amikor elkészült a második Ámen lemez, forgolódtunk bizonyos körökben, a munkánkat népszerűsítendő. Soha nem felejtem el, Geszti Péterrel beszélgettünk, pontosabban Tamás monologizált pazar módon, a projekt egészét és részleteit színesen ecsetelte, Geszti ábrázatán pedig látni lehetett, amint odaadó figyelemmel, csillogó szemekkel leveszi a figurát. S egy-két évvel később megszületett a Rapülök-produkció, ami nem egyéb, mint Tamás és Gyuri tömény ötleteinek, hangszereléseinek és verbális gegjeinek a felszódázott, jégkockával hűtött, médiabarát verziója, amiben gondosan kerülték a keresztény gondolatkört. De a barátaimnak még a harmadik lemezükkel is sikerült egy lépéssel a kor divatja előtt járniuk, jóllehet az már teljesen elütött az én ízlésemtől: diszkó-hangzást raktak össze a hip-hop ritmusvilággal, amit a színpadon pólóban és suhogó selyem-melegítőben break-táncosok próbáltak attraktívvá tenni. S mit tesz Isten, röviddel ezután a Viva tévécsatornán ömlesztve fogyaszthattuk a hasonló stílusú termékeket. Még a szupergagyiban is sikerült megüberolnia másokat, s az elsők közt jelent meg. Az Animal Cannibals szuperlatívuszokban nyilatkozott Pajor pionír tevékenységéről. Azonban Tamásban még ott motoszkálhatott az eredeti igényesség, mert készített egy – szerintem – marha jó rövidfilmet, kifejezetten viccesnek találtam. Billről szólt, a külföldre szakadt hazánkfiáról, aki hol csetlik-botlik, hol pedig leleményes módon feltalálja magát a rendszerváltás magasságában, a gulyás-kommunizmusból a pacal-demokráciába való átmenet idején. Muszáj volt röhögnöm azon a poénon, amikor a Billből Bélává vedlett hőst figyelmezteti a partnere, hogy “lassíts Béla, mert az útkanyarban ott “kaszálnak” a zsaruk!”, s valóban, odaérve látni lehetett, ahogy az egyenruhások komótos mozdulatokkal lendítik kaszáikat a térdig érő tarlóban. A nyomozó pedig a helyszínelés folyamán azt az utasítást adta a rendőröknek, hogy “fésüljétek át a terepet!” Erre a gyakori viccek céltáblái, a “Szolgálunk és védünk” jelmondat képviselői engedelmesen letérdeltek, fésűt vettek elő, majd avval egyengették a füvet fazonosra. Egy másik jelenetben a Bélának átmenetileg szállást adó házaspár leküldte a főhőst a boltba daráért. Amikor visszatért, jött az obligát kérdés: “Béla, van dara?” És ezen a ponton csapott át zenés előadásba a kisfilm, ugyanis mindhárman énekelni kezdték a Che Guevara forradalma idején elhíresült dalt, melyet minden magára egy kicsit is adó pol-beat énekes repertoárján szerepelt a KISZ-építőtáborokban, azonban a film szereplői nem a címadó szöveggel énekelték, hogy Quantanamera, hanem így: “Van dara Béla”.
A Pásztornak nem tetszett a film. Azt mondta – a gyülekezet előtt -, hogy cikizős, személyeskedő a stílusa. Tamás pedig korrigálta magát, vagyis a film nem lett többé levetítve, jóllehet nem kevés munkát feccölhettek bele ő és a közreműködők. Bennem azonban az a felismerés szilárdult meg, hogy azok, akiknek a gondolkodása alapjaiban tekintélyelvű, érzéketlenné válnak az irónia minden árnyalatára, mivel azt gúnynak veszik. Kár, mert egykori vezetőmnek valaha jó humorérzéke volt, még a kommunista hatalom nyomását is derűvel reagálta le. Szomorúnak kéne lennem, mégse vagyok az, ugyanis amikor igazi tehetségekről beszélhetünk, akkor még az a látvány is lenyűgöző, amikor egy tízkilós samuval verik szét darabokra mindazt, ami bennük nagy formátumú és elementáris. A mi Pásztorunkat valaha éppen az erős ellenszelek tették bátorrá és emberfelettivé. Egyszer Orosházára mentünk, hogy a helybélieknek megmutassuk a kereszténység értékrendjét és az erejét. A város légköre érezhetően materialista volt, olyannyira, hogy az ottani intelligencia a gyengeséggel, a tudatlansággal és a babonával azonosította mindazt, amit mi képviseltünk. Ennek megfelelően ellenséges közönnyel hallgatták végig az Ámen és más előadók produkcióit. Úgy látszott, eltökélték, hogy aznap a keresztények lesznek a reggeli, déli és az esti étlapon. Minden zenész – bevallom, én is – elvérzett a fagyos publikum láttán. Nem így a Pásztor. Mai napig jó prédikátornak tartom, de aznap rátett még egynéhány lapáttal arra, amit már ismertünk tőle. Körülbelül egy óra alatt elmondta a Biblia lényegét, ráadásul olyan nyelvezettel, amit a materialisták is könnyűszerrel követhettek. Nagyot nőtt akkor a szememben, és sokat tanultam tőle akkor a tekintetben, hogyan kell helytállni az ilyen szituációkban, sőt időnként sikerrel alkalmaztam ezt a módszert, természetesen a zene területén.
Mivel a “lázadókat” nem sikerült meghallgatnom, felhívtam a Sebestyén családot, hogy mondják meg, hogy hol és mikor lesz a következő összejövetel. Szonja vette fel a telefont, és segítőkészen felajánlotta, hogy ő majd elkalauzol. A Boráros téren találkoztunk, ő érkezett korábban. Nagyon csinosnak találtam, jóllehet egy vékony, kopott és rosszul szabott kabátot viselt, ám ez inkább együttérzést váltott ki belőlem. Természetesen nem a lehetséges élettársat láttam benne, hiszen egy keresztény család legfiatalabb lánya volt, különben is a szellemi megújulásban reménykedtem ebben a zűrzavarban, ami a vezetők vitája nyomán bontakozott ki. Utólag hálát adok Istennek, hogy ebből az egészből kimaradtam; ha volt valami haszna a lelépésemnek, akkor éppen ez. Még nem láttam tisztán, ezért a hit reneszánszát reméltem ettől a kavarodástól. Sajnos, az ottani állapotok sem győztek meg arról, hogy az aposztatáknak lenne igazuk. Náluk is erősen ment az anyázás, egyébről sem szólt az összejövetel, mint a Pásztornak és az iránta lojálisaknak a kritizálásáról. Nagyon rossz vért szült a rengeteg – időnként személyes – sérelem hangoztatása. A dolgok nem olyan feketék-fehérek, hogy aki tegnap még a testvérem volt, az ma már sátánfajzat. Nyilatkozat is készült arról, hogy mi tette elkerülhetetlenné az aposztáziát, aminek a sorait nem szívesen idézném ide. Mivel a vidéki városok csoportjai eltérő módon viszonyultak a válsághoz, ezért a közös erővel felépített ingatlanok tulajdonviszonya is bonyolulttá vált. Tudtommal a peres ügyek tovább fokozták az elmérgesedett helyzetet, amiről Pál apostol szavai jutottak eszembe, aki feddőleg beszélt némelyekkel, mikor a pereik világi bíróságok elé jutottak. Az apostol figyelmeztette őket, hogy eljön az idő, mikor ők angyalok felett mondanak majd ítéletet, ezért méltatlannak tartotta, hogy pogányok és hitetlenek elé viszik a vitás ügyeiket. “Miért nem szenveditek el inkább a kárt?” – kérdezte tőlük. Azonban az elszakadók javára kell írni, hogy jóval a másik csoport előtt abbahagyták az indulatoktól átfűtött beszédet, s elkezdtek egy szerényebb, csendesebb és emberléptékűbb attitűdöt kialakítani. Nagyobb hangsúlyt fektettek a kapcsolatok építésére és egymás személyének a megbecsülésére. A vezetők is törekedtek arra, hogy elérhetőek legyenek, kirándulásokat szerveztek, ahol bográcsból láttak vendégül mindenkit, még a hozzám hasonlóakat is. Ezeken a kötetlen találkozókon az emberek jobban megismerhették egymást, a kapcsolatok kevésbé voltak formálisak, mint a hatalmas sportcsarnokban, ahol a tömeghatás merevebb viszonyokat tett csupán lehetővé. A vezetők és a zenészek jobban kijöttek egymással, mivel gyakrabban cserélődtek a színpadon, így a nyomulós mentalitás veszélye is csekélyebb volt. (Ezt kellett volna már réges-régen rendszeresíteni.) Az anyagi viszonyokat átláthatóbbá tették, de továbbra is intézményes keretek közt mozogtak. Mindez nagyon szépen hangzik, de ehhez nem kell kereszténynek lenni, bármelyik vitorlázó-repülő klub, vagy ötórai teadélután alkalmas a fenti értékek létrehozatalára. Én azért szerettem összejövetelekre járni, mert valaha az Írás élő és személyes módon szólt hozzám. Közösségre nem vágytam különösebben, de tudtam, a közös, egy akaratra épülő hit emberfeletti dolgokra képes, még arra is, hogy a törvényszegés erejét visszatartsa. Ez az eklézsia küldetése, nem a keresztény klubok megszervezése. Ami a konfliktust illeti, nem foglaltam egyikük mellett sem állást, mivel nem féligazságokban, hanem személyekben tudtam csak gondolkodni. Mindkét oldalon ismertem csodálatos, példaértékű embereket, azonban a vitának már a puszta hallgatása is rossz érzéseket keltett bennem. Ha a hívők torzsalkodnak, az a kívülállóknak azt sugallja, hogy az egyéb, amúgy is súlyos problémáik mellé felesleges még a hit igáját is a nyakukba venniük. A személyes életemben az lett a konfliktus személyes haszna, hogy lefújtam a port a Bibliáról, és újraolvastam az egészet. És új értelemet kaptak bizonyos szakaszok: például amikor Éli fiai, akik az oltár körül forgolódtak, korruptnak bizonyultak az anyagiak és az asszonyok körüli sündörgés kérdésében, akkor a nép megosztottá vált, megutálták az adakozást, s ennek vereségek sorozata lett az eredménye. Reményt keltettek bennem azok a részek, amikor a vereség és bukás idején חוהי olyan embereket szólított meg, mint Jefte, aki “henyélő emberekkel tanyázott és portyázott”. Modellértékűnek véltem Roboám királynak, Salamon fiának a történetét is. Az új uralkodó nem a bölcsek, hanem a talpnyalók véleményére adott, s ahelyett, hogy enyhített volna a nép terhein, még nagyobbakat varrt a nyakukba; ennek lett az a következménye, hogy az ország kettészakadt. Lelkendezve osztottam meg a haverokkal a friss látást, ekkor történt meg az, hogy egy fiatalasszony – Gabi, az ifjabb Sebestyén Peti párja – elgondolkodtatóan korrigálta az interpretációmat.
- Dönci, szerintem jól tennéd, ha tovább olvasnád Izrael kettészakadásának a történetét. Mi történt a lázadókkal? Még rosszabb királyt kaptak, mint Roboám: Jeroboámot, aki Bételben aranyborjú oltárt állíttatott fel azért, hogy a tekintélye alatt élő nép ne menjen Jeruzsálembe az ünnepek idején, hanem otthon maradjanak, s ezzel egy idegen isten tiszteletének vetett alapot. Ennek lett az a következménye, hogy az asszírok szétszórták a tíz lázadó törzset, és még a mai napig nem sikerült újra egybegyűlniük, vagyis egy néppé válniuk – felelt Gabi okosan a felvetésemre. – Júda törzse lojális maradt Roboámhoz, a túlkapások ellenére, ezért a jelenben is együtt vannak. Ők is gyarló módon képviselték a Törvényt, náluk szintúgy rossz királyok uralkodtak, ám ott akadt mutatóban néhány jó is, ezért nem vetett véget a babiloni fogság a zsidóságnak, mint népnek – zárta le a történelmi gondolatmenetet.
Valóban, ebből a könyvből is kiviláglik, hogy a bűneim, melyek számosabbak a fejemen levő hajszálaknál, egyetlen alapbűnre vezethetőek vissza: a lázadásra. Ha meglátok egy rendőrt, közterületfenntartót, vámost, katonát, politikust, papot, vagy presbitert, egyből a szabotázson, a szökésen, a tekintélynek fityiszt mutatáson jár az eszem. Lehet, hogy Gabinak van igaza, és Júda tette jól, mikor hagyta magát Roboám által palira venni? Pál apostol azt állította, hogy a közrend és a törvény képviselői Isten szolgái, akiknek – feltéve, ha nem bűnös dolgot parancsolnak – engedelmességgel tartozunk. Hát, ez nem a kedvenc igém. Pedig van füle-farka, némelyik tapasztalatommal is egybevág. Egy időben gyakran léptem fel Gyenge Lalival, aki ma már menő dobos. Régebben ő dobolt az egyik legnagyobb sztár szólóalbumán.
- Na és, Lalikám, mennyit fizetett az a nagy ember? – firtattam azt, amit amúgy is sejtettem.
- Ötvenezret.
- Drága Lali, te nem vagy gyenge zenész, csak a vezetékneved sugallhatott ilyesmit, amikor aprópénzzel fizettek ki. Én, amikor egy-kétezer példányszámban készítettem kazettákat, pontosan ennyit adtam a kollégáimnak, jóllehet előtte még csinos adomány-csekket fizettünk be a gyülekezet kasszájába.
A dobos szűkszavú fazon, tehát csak vállat vont. Mégis jól tette, hogy hagyta magát levenni, mivel mostanában – ha nem is gazdag – nem jár a cipője mellett. De mit csináljak? Ha azt ambicionálnám, hogy bejussak a krémbe, előbb-utóbb nagyon rossz fejek közt találnám magam. A börtönben figyeltem meg, hogy minél szörnyűbb alak valaki, annál menőbbnek számít odabenn. Épp ez tette a kinti életet kívánatossá. Borzasztó a jelen felismerése, hogy ebben az értelemben az egész ország egy nagy sitt, és a piramis csúcsán dőzsöl a selejt.* (Shakespeare ezt a Hamletben úgy fogalmazta meg, hogy "Dánia börtön".) Hogy legyek ilyen körülmények között tekintélytisztelő? Mi a tétje itt az előrejutásnak, a karriernek?
Efféle dilemmák között őrlődve, a karizmatikus vircsaft kellős közepén került kezembe a Bartus-könyv, a “Fesz van”. A szerző újságíró, valaha a gyülekezet tagja volt, majd pszchiátriai kezelésre szorult, amiért a gyülekezetet tette felelőssé. A könyv még inkább felkavarta a kedélyeket, mint az eddig történtek. Ügyesen forgatja a tollat, ezért eleinte érdeklődve és tetszéssel olvastam, ahogy számba vette a gyülekezet visszásságait. Az elején néhány fejezet novellaértékűre sikeredett, például amikor leírja, hogy egy idős hölgyet összekevertek valami tekintélyes személlyel, és az ennek megfelelő protokolláris tisztelettel fogadták, vagy amikor Balogh Feri öltönye lett a cikizés tárgya, amit a jószívű énekes a Pásztornak szánt ajándéknak, sőt még egybe is vágott a személyes tapasztalataimmal. Ám ahogy a szerző belelendült az írásba, úgy vált a stílusa egyre heveskedőbbé, durvábbá és személyeskedőbbé, majd a tényektől is elrugaszkodott a valótlanságok irányába. Szerintem, ha nem az első indulat vezette volna a tollát, hanem vár egy-két évet, amíg lehiggad és az adatoknak is alaposabban utána tud járni, akkor egy értékes könyvet adhatott volna a vásárlók kezébe, de így, epébe mártott tollal inkább ártott, mint használt. Ott voltam, amikor Mihály felhívta, mivel őt is megemlítette az írásban, Bartus nyilván azt gondolta, Miczánka tragédiája beleillik az emberellenes szekta koncepciójába.
- Remélem, az írásod többi részében nincs annyi tárgyi tévedés, mint abban a néhány mondatban, amit rólam fogalmaztál meg. Először is, a volt feleségem neve nem Ficzánka, hanem Miczánka. Másodszor, a Balaton nem egy néhai, hanem jelenleg is működő zenekar – sorolta a telefonkagylóba. – Harmadszor, a nevem nem úgy írandó, hogy Vigh, hanem Víg. Az sem dobott fel, hogy leírtad az esetet, mivel a gyermekeim elől egyelőre eltitkoltam az öngyilkosság tényét, a még nagyobb traumát elkerülendő. Gondolod, hogy jót fog tenni nekik, ha netán valamelyik osztálytársuk a kezükbe adja a könyvedet? – kérdezte a barátom. Bartus beismerte, hogy sok adatról csupán másodkézből értesült.* (Tudom, én is leírtam a történetet, de ez nem ellentmondás, mert a gyerekek közben felnőttek.)
De én is tudok olyan esetről, ahol a szerző nem mondott igazat. Nagy Józsiról, az egyik vezetőről beszélt úgy, hogy ő egy falánk, és meglehetősen együgyű, alacsony intelligenciájú ember. Nos, ennek az ellenkezője igaz. Hosszú ideig jártam le Józsival Egerbe, volt alkalmam látni őt válságos pillanatban bátran és okosan viselkedni. Való igaz, hogy kövér testalkatú, de nem a falánkság miatt ilyen, hanem fiatal korában aktív ökölvívó volt, s hirtelen, egyik napról a másikra hagyta abba az edzéseket. Köztudomású, hogy a sportolóknál a hirtelen leállás gyakorta vezet elhízáshoz. Többször étkeztünk együtt, ilyenkor mértékkel evett, jobbára az én porcióm volt tekintélyesebb. Érettségi bizonyítvánnyal rendelkezett, és együtt jártunk a főiskolai konzultációkra is. Nagyon jó felfogásúnak ismertem meg, bár néha egy kissé naivnak tűnt, de ezt inkább a javára írom. A legtöbb ember, ha nem tud valamit, akkor ezt palástolni igyekszik. Ő nem, inkább kétszer is megkérdezett valamit, ha nem értette pontosan. Szerintem ez dicséretes jellemvonás, noha korunkban nem a legnépszerűbb. Például elismerte, hogy nem ért a zenéhez, serdülőkorában a legszívesebben diszkózenét hallgatott, ezért az autóútjaink során nem ritkán tett fel ezirányú kérdéseket. Ugyanis az volt a feladatunk, hogy azokat az embereket, akik Egerben megtértek, segítsük a gyülekezetté válás útján. Józsi az alapvető keresztény tanításokat mondta el nekik, miközben azt is megfigyelte, hogy kik a legaktívabbak és a legelkötelezettebbek, ezeknek egyengette az útját a felé, hogy idővel kormányozni tudják a csoportot. Az én feladatom a zenélés volt. Én is megfigyeltem, hogy kik a legtehetségesebbek, ők fokozatosan kapcsolódtak be mellettem egy kisebb zenekari felállást alkotva, miközben elmagyaráztam nekik, hogy mik a legfontosabb szempontok, mitől gurul a dolog. Egy-másfél év elteltével már képesek voltak önálló összejöveteleket tartani, tehát a mi küldetésünk ideje is lejárt. Ez egyben azt bizonyítja, hogy nem az volt a célunk, hogy embereken uralkodjunk. Józsi példaértékű számomra abban is, hogy képes volt egyszerre humoros és tekintélyes lenni, továbbá úgy tudott lojális maradni a vezetőséghez, hogy közben nem vált szolgalelkűvé. Ezek ritka tulajdonságok, ezért Bartus könyvét több mint fenntartással fogadtam. Egyszer volt alkalmam látni a szerzőt a TV1 “Össztűz” (vagy Kínpadon?) című műsorában, melyben – ha jól emlékszem – egy SZDSZ-es, vagy MSZP-s képviselőt kérdezgettek egy aktuális témában. A tárgytól jócskán eltérve a MIÉP és a Csurka képviselte politikai vonalat kezdte bírálni, a műsorvezető kénytelen volt rászólni, hogy erről talán máskor beszéljen, mert per pillanat nem ez a kérdés. Mindezt mérlegelve úgy vélem, hogy a szerző nem annyira a gyülekezetet, hanem inkább magát járatta le az írásával. Azt is megfigyeltem, hogy azok, akik leléptek, többnyire azért járnak az élen a kritikában, mert ezzel a saját kudarcukat próbálják palástolni. Az én mérlegem több jót, mint rosszat mutat, és ez a mai világban nem kis dolog. Hálátlanság lenne kígyót-békát kiabálni olyanokra, akik éveken át a hitsorsosaim voltak.
Szonja egyre gyakrabban bukkant fel a fellépéseimen, ez kisvártatva feltűnt nekem. Mivel csinos lány, sokan bepróbálkoztak nála, ezért méltóságomon alulinak tartottam, hogy beálljak a körbe, mondjuk hatodiknak. Inkább a verseiről kérdezgettem, kértem, mutassa meg őket. Nagy nehezen ráállt, kiderült, hogy rajzolgat is. Úgy a versek, mint a rajzok meglehetősen sötét tónusúak voltak, a darkos vonalt képviselték. Ennek megfelelően Joy Divisiont, Cure-t, Nirvanat, Missiont és Led Zeppelint hallgatott, ez az ízlés érdekes kontrasztot alkotott életvidám külsejével, majd kicsattant az egészségtől, és az arcszíne sem szorult rá a kozmetikumokra. A soraiból nem pusztán e világból, de az életből való elvágyódást is ki lehetett olvasni. Ez érdeklődést, egyben együttérzést váltott ki belőlem, egy este tréfás, rögtönzött bökverssel próbáltam benne kedvet ébreszteni az élethez.
Noha körüldongják a hímek,
Neki kincsei a rímek.
Kopár tarlón varjú károg;
Szellemi sugallatra várok.
A versike tetszést aratott a társaságunkban, Szonja ezek után szívesen társalgott velem. A negyvenkettedik születésnapomat az R.S. 9.-ben ünnepeltük meg. *(Azért ez a neve, mert a Rumbach Sebestyén utca 9. szám alatt működött egy kis kamaraszínház, s ennek a büféjében tartottunk egy hevenyészett koncertet Imivel és Misivel.) A születésnapjaim általában rettenetesek, mivel március tizenötödikén születtem, és ezen a napon minden évben elharapódzik a hazug retorika, e miatt közepes méretű depresszióval szoktam ilyenkor küszködni. Ám ezen a napon minden OK volt, és az előadás is jól sikerült, egyszóval le tudtunk válni az össznépi ünneplés hazaszeretetben tocsogó jelenségeiről. Szonjával teljesen összebarátkoztam, mondtam is az öcsémnek, hogy könnyen megeshet, ebből több lesz, mint barátság. Így is történt. Négy nap múlva a névnapomat ünnepeltem, szintén Sebestyén Peti haveri körével. Sikerült alaposan berúgnom, még a helyszínekre is csak foszlányokban emlékszem: R.S. 9, Múzeum Kávézó, stb. Ekkor már a részegségem dacára is felfogtam, hogy Szonja vonzódik hozzám, ezért nagy merészen elbúcsúztam a többiektől a Kálvin téren, a lányba karoltam és kettesben sétáltunk tovább. A József körút és a Krúdy Gyula utca sarkán állt egy lepukkant kocsma, amit trópusi vízparton magasodó pálmafákról készült poszterrel próbáltak hangulatosabbá tenni. Itt már igen-igen erőt kellett vennem magamon, hogy valamelyest komilfó tudjak maradni. Két képzőművész haverral találkoztunk ott, és kezdtünk bele egy intellektuális színezetű, de már teljesen összefüggéstelen beszédbe, azonban hamar kifogytam a szavakból, mert Szonja jelenléte és a magas alkoholszint akadozóvá tették az eszmecsere kialakulását. A két srác – látva bontakozó vonzalmunkat, az összekulcsolódó kezeket és az első csókot – hamarosan lekoptak, kettesben maradtunk. Már hajnal felé járt, és ez Szonja szempontjából elég nagy gáz volt, mert a szülei szigorúan nevelték, az ő elgondolásukba nem fért bele a hajnalba nyúló tivornya, ráadásul egy középkorú, csontrészeg és tulajdonképpen házas emberrel.
- Menj haza, és mondj el mindent őszintén – mondtam neki. – Még nem történt semmi olyasmi, amit ne lehetne jóvátenni.
- Miért teszed tőlük függővé azt, ami a kettőnk dolga? – vetette fel.
- Mert keresztény gyülekezetbe jártok, keresztény nevelést kaptál, amit én ugyancsak alapvető értékrendnek fogadok el, még ilyen állapotban is. Nem igazán érdekel, hogy mi a véleményük az atyafiaknak, de irtózom a botránytól. Vagy legalizáljuk ezt az egészet, vagy inkább hagyjuk, ha túl nagy a gyülekezeti és az otthoni ellenszél. Ismétlem, irtózom a botránytól – zártam le a beszélgetést.
A lány megcsókolt és hazament, én pedig, hogy immár nem kellett betartanom a társasági érintkezés konvencióit, tántorogva indultam el a Mester utca felé. Alig találtam haza, jóllehet csak néhány villamosmegállónyira laktam onnan. Nem tudom, mit ehetett rajtam Szonja annyira, feltehetően a vonzalom már kialakulhatott benne, ezért nagyvonalúan átsiklott az illumináltságomon.
Reggelre érhetett haza, természetes, hogy nagy volt a balhé. A szülei ismertek, mivel valaha együtt jártunk Karcsi csoportjába, de új minőségem ambivalens érzelmeket váltott ki belőlük, végül úgy döntöttek, hogy közelebbről is megismernek. A lányuk huszonegy éves volt, tehát nagykorú, ám a korkülönbség is jelentős volt köztünk - huszonegy esztendő (!), ráadásul még iskolába járt. Átláttam ennek a kockázatát, de mit csináljak, ha a korban hozzám illő hölgyek közül a normálisabbak már általában foglaltak voltak, nekem pedig nem szokásom futó kapcsolatokba belekotnyeleskedni, nem vagyok egy Kakukk Marci típus. Maradt volna tehát a sérült állomány, ennél kisebb kockázatnak tűnt a generációbeli eltérés. Különben is nagyon bírtuk egymást, ezért örültem a szülők ebédmeghívásának, ergo nekifohászkodtam a kemény feladatnak, beültem az ősrégi Fordomba, és elgurultam hozzájuk a világ végére, külső Óbuda és Üröm határára. Virággal és tojáslikőrrel érkeztem, a kínos beszélgetést megolajozandó.
A látogatás mindnyájunkat megnyugtatott valamelyest. Ami engem illet, megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy lehetséges élettársat látnak bennem, nem pedig egy szörnyű alakot, jóllehet fenntartásaik voltak. Lehettek is, mert házasembernek számítottam, de siettem közölni, ezt a helyzetet rendezni kívánom, mégpedig úgy, hogy végigmegyek a válóper procedúráján, majd Szonját feleségül veszem. Tudtam, amit előadok, az nem a legideálisabb verzió, de elmondtam nekik, hogy nem önszántamból szakadt meg az első házasságom, és az utána következő űrt csak úgy tudtam elviselni, hogy nem kis lelki erőfeszítéssel felszámoltam magamban mindent, ami a múltamhoz köt. Ezzel csak az a probléma, hogy gyermekeim vannak, akikkel ritkán találkozok, éppen azért, mert kínos számomra minden találkozás a volt párommal, és az evvel együtt járó beszélgetés. Ez után, s csakis ezután a pokoljárás után vált lehetségessé számomra, hogy meg tudjak nyílni egy új kapcsolat felé, aminek a kereteit feltétlen rendezni akarom mihamarabb. Ezt azonban a jelenlegi paragrafusok rendkívül vontatottá teszik, ezért arra kértem őket, legyenek velem türelmesek. Nos, ezt fogadták a legnehezebben, de egyikünk sem tudott változtatni ezen. A mama aggodalmai a plafont verdesték, de a fater leintette, az ebéd utáni hangnem tehát konszolidálódott.
Éveket fiatalított rajtam az a körülmény, hogy ismét egy gimnázium előtt ácsoroghattam egy virággal a kezemben. Még fiatalabb lettem, amikor kilépett az iskola ajtaján Szonja, s hosszú órákat tölthettünk kettesben. Mindketten nagyon örültünk egymásnak, ez csak akkor csökkent, ha a kapcsolatunkkal járó felelősségemen kezdtem tépelődni. A jegyesem azt javasolta, hogyha ez ilyen sprőddé tesz, akkor inkább ne foglalkozzak vele annyit. Koncertekre jártunk, megnéztük azt a kiállítást, amelyet Pauer Henrik apja, Gyula szervezett, a fia halálának az emlékére. Ott voltak kiakasztva a fogasra a ruhái, videón összevágtak egy összeállítást azokból a filmekből, melyekben szerepelt. Egy nagy asztalon hevertek a kellékek, amik a halálához vezető utat egyengették: kannásbor (némelyek a műtárgyat fogyasztási cikknek nézték), vadkender, mákgubók és fecskendők voltak az asztalon. Pezsgőt ittunk egykori barátunk emlékére és elvihettük haza az arcképét. Én felraktam egyet a szobám falára. Nem rajongásból, hanem figyelmeztetés gyanánt.
Hetekig illendő módon közeledtünk egymáshoz, még a mama sem kifogásolhatta volna, ami történt. Nem rontottam ajtóstól a házba, engedtem az érzelmek fejlődését. De már hosszú ideje nem voltam nővel, ráadásul már mindketten biztosak voltunk abban, hogy ki fogunk tartani egymás mellett. Így aztán a randevúk tovább mentek a teenager lamournál, a szülői berzenkedések dacára.
Azért botrány nélkül nem úsztam meg, de szerencsére csupán vihar volt a biliben. Közben kitört a nyár, így aztán Kóspallagon lazítottunk többen is, Sebestyén Peti nyári lakában. És ahogy ilyenkor lenni szokás, a ház előtt a kerti padon gitározgattunk, kezünk ügyében a demizsonnal. Egyszer csak megáll a ház előtt két autó, markos legények szálltak ki belőlük, a másikból a két szülő, az egyik rokonnal és annak a fiával. A rokont az egyszerűség kedvéért nevezzük Video Joe-nak; ugyanis még Budaörsről ismertem, s az összejövetelek előtt a legszokatlanabb helyeken állította fel az állványát, hogy a lehető legjobb szögből tudja felvenni a prédikációt. Egy ízben azt a helyet pécézte ki magának, ahol én szoktam gitározni, mégpedig úgy, hogy az állványt az effektjeim fölé szerelte, ő pedig ráállt a székemre. Mivel járatlan vagyok az elektronikában, érthető, hogy nem szívesen láttam, ha valaki a kábeleimen tapos.
- Pattansz le, de villámgyorsan arról a székről! – szólítottam meg. Balszerencsémre fontos embernek gondolta magát, és ezt a típust – túl azon, hogy nem rajongok értük – általában nehezen hárítom. Video Joe óberkodni kezdett, a vezetőknek kellett rászólni, hogy ugyan már, vigye el máshova a betyárbútorát. Így is történt, de azóta smekker volt rám az ürge. Pechemre Szonja rokona az illető, és el is kezdte a hátam mögött a fúrást-faragást. Elmondott mindenféle piás, drogos, pedofil házasságszédelgőnek, továbbá azt ecsetelte, hogy milyen nagy veszélyeknek van mellettem kitéve a legkisebb lánykájuk. Sikerült a szülőket annyira begurbliznia, hogy valóságos büntetőkommandóval robogtak el estefelé a békés falucskába. Kissé meglepődtünk, de azért szívélyesen üdvözöltem őket. Video Joe azonban tovább folytatta a cikizést, kénytelen voltam figyelmeztetni, hogy duguljon már el, és tegye standby üzemmódba magát, mert ez az ügy rám és a családra tartozik. Ő azonban éppen eléggé a családhoz tartozónak érezte magát ahhoz, hogy tovább szítsa a tüzet ellenem. Néhány percig olybá tűnt, hogy vita a tettlegességig fog fajulni, de szerencsére a szülők átlátták, hogy a demizson dacára itt egy lightos buli folyik, így a legrosszabb mégsem történt meg. Ellenben azt akarták, hogy Szonja csomagoljon, és menjen velük haza. Nagyon jólesett az érzéseimet sértő vircsaftban, hogy – az egyébként szófogadó lány – ezúttal dacolt a szülői tekintéllyel, és kiállt mellettem. Tőle szokatlan határozottsággal kijelentette, hogy nem megy sehova, hanem mellettem marad. Az öregeknek – Áginak és Péternek – rosszul eshetett ez, de szerintem épp az ilyen esetek tudnak egy párt maradandóan egybekovácsolni, így aztán – ők, Video Joe és a kommandó – dolgavégezetlenül távoztak.
A kínos epizód után a család átlátta, hogy túl vagyunk a jegyesség periódusán, ezért már csak a mihamarabbi esküvőt sürgették, sőt a fater úgy döntött, ha már így áll a helyzet, költözzön hozzám az ara, legalább nem fog tovább mérgelődni a mihasznán. Tehát valóságos házaséletet éltünk, a tulajdonképpenitől csupán a formalitások választottak el. Éltük a világunkat, azt gondoltam, az én koromban már minden szex nélküli nap elfecsérelt idő.
A boldogság veszélyes, mert hülyítő hatása van. A szerelemnek az a logikája, hogy ha belezúg az ember egy nőbe, akkor a keblére ölelné az egész világot, minden emberben a frankót látja. Így történhetett meg az, hogy egy olyan emberre bíztam rá az öreg Ford szervízelését, akivel “normális” körülmények között szóba sem álltam volna. Egész egyszerűen ellopta a járgányt, majd továbbpasszolta valakinek. De ő is ostoba volt, mert az új “tulajdonos” a lakásától mindössze egy sarokra lakott, így aztán a környékbeli haver rámtelefonált, hogy azt hiszi, az én Fordom áll a Dembinszky utca 38 előtt. Éppen vontatni készültünk, amikor kirohant a “tulaj”. Szerencsére az épeszűek közé tartozott, ezért rövid vita után eltoltuk a roncsot a rendőrségre, a tulajdonviszonyokat tisztázandó. Az “autószerelő” ellen eljárás indult csalás és okirathamísítás alapján, s a hosszadalmas eljárás során a Ford a rendőrség parkolójában várt jogos tulajdonosára, azaz rám. Annyi eszem már nem volt, hogy a várható hideg ellen fagyálló folyadékkal lássam el a nyáron ellopott kocsit, mivel teljesen Szonja személye kötötte le a fantáziámat. Villámgyorsan beszereztem egy még öregebb Trabantot, hogy hevenyészett nászutunk ne a vasúti menetrend ritmusához legyen szabva. Ivacson, Veresegyegyházától egy köpésre van egy bányató, ott “vittem be a sátoromba” fiatal arámat. Hiába óberkodott az erdőkerülő, hogy “ez nem egy camping”, egyszerűen odébb mentünk, és ott vertük fel a sátrat. A sokadik hasztalan intés után a jóember belátta, hogy mi nem huligánok, hanem csupán nonkonformista nászutasok vagyunk, és végre békén hagyott minket. Immár zöldhullámba kerültünk tehát, ami az üdülést illeti, örömünket csak az csorbította, hogy a vízparti falatozóban állandóan olyan számokat bömböltettek a helyi erők, mint a “kék a szeme, arca csupa derű”, vagy a “csuhások járnak fapapucsban”. Közben a Trabant szó szerint “tönkre ment”, ugyanis legalább kétszer ráhajtottam vele a fatönkökre, amit a dús vegetáció elrejtett a szemem elől. Erre egy aktuális fellépés is ráment, a vakáció végén pedig viszontagságos körülmények között jutottam haza az autónak már jóindulattal sem nevezhető tragaccsal, ugyanis szinte csak lépésben volt hajlandó haladni, és olyan hangot hallatott, ami egy traktornak is becsületére vált volna. Innentől kezdve a Trabant már soha sem tért igazán magához, ezért ősszel túladtam rajta, miközben a Ford is használhatatlanná vált a tél beálltával a rendőrségi udvaron. Végleg lemondtam tehát úrvezető mivoltomról, így legalább a Misi által kreált Kadlott Mazsola művésznévnek a második fele okafogyottá vált.
Megtörtént a válás, elkezdődhetett a menyegző szervezése. Hát, nem ment simán. A mai napig nem tudom, milyen formába kell önteni ezt a sorsdöntő aktust, szükséges-e egyáltalán bármilyen forma a létrejöttéhez. Ahány ember, annyi verzió létezik, de az Írás sem ad egyértelmű eligazítást, ha csak azt nem, hogy a Messiás egy ilyen nászünnepen a vizet borrá változtatta. Azt sejtettem, hogy az a gyülekezet, ahová jártam egykor, nem adná a nevét az én dülöngélős attitűdömhöz. A párom családja akkor a “lázadókhoz” járt, tehát ebbe az irányba puhatolóztam. Elmentem egy összejövetelükre, és a végén egy alkalmas pillanatban időpontot kértem a vezetőjüktől, Ervintől. (Ő adott össze Angélával is.) Az irodájában találkoztam vele, s őszintén feltártam előtte a körülményeimet és szándékomat. Megértőnek mutatkozott, jóllehet az erkölcsi értékrendje igencsak elütött az enyémtől. Ervin egy kedves, jószívű ember, akit még régebben olyan terhek súlya alatt láttam, ami alatt én bizonyára összeroppantam volna, ám ő meg tudta őrizni egy ilyen helyzetben is a tartását úgy, hogy közben szelídnek mutatkozott. Nazarénus felekezetben cseperedett fel, ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ez a hitközösség olyan szigorú elveket vall, amihez képest a karizmatikusok életvezetése szabadságnak tűnik. Ervin a szakadárjait még ennél is nagyobb mértékű autonómiába kívánta vezetni, de kézenfekvő, hogy az, amit én kértem tőle, inkább szabadosság, mint szabadság – az ő szemszögéből. Cseppet sem lepődtem meg tehát, amikor elhárította a kérésemet, tudniillik, hogy ő, vagy egy másik vezető összeadjon kettőnket. Ami engem illet, nem láttam világosan az ügy mikéntjét-hogyanját. Egyet tudtam biztosan: nem akarok vadházasságban élni, nemcsak a hívő családra való tekintettel, hanem én is belülről éreztem az elkötelezettség, a szövetség, illetve az elpecsételtség fontosságát, a formát pedig a körülményekre bíztam. Jobb híján már-már beértem volna egy anyakönyvvezető által celebrált állami hókuszpókusszal, de magam is éreztem egy efféle formalitás komolytalanságát. Ezért megjártam Ervin körül még egypár kört, teljesen megértve az ő ódzkodását. Nem pusztán a nazarénus reminiszcenciák késztették erre, hanem a kényes szituáció is, amely a különválásukból fakadt. Épp eleget volt akkoriban frontvonalban, pont az hiányzott neki, hogy összeadjon egy dülöngélő rock and rollert egy olyan család sarjával, amelynek egyes tagjai a vallás és a szabadosság közt libikókáztak. Ha ez kitudódna, könnyen megeshet, hogy egyéb vádak mellett még ezt is bűnként róják fel neki. Szerinte nem feltétlenül kell a lelkész közreműködése a házassághoz, én viszont azzal érveltem, hogy az Újszövetség felszabadította a hívőket a törvény igája alól, három dolgot kivéve: a vér fogyasztását, a bálványimádást és a paráznaságot. Ezektől – gyarló mivoltom dacára – távol akarok maradni. Magam sem tudom teljesen, hogy mi a paráznaság, éppen ezért kérem az ő segítségét. Végül a jó ember beadta a derekát, sőt nem passzolta át másvalakire a kényes feladatot, hanem ő maga vállalkozott rá. A mai napig hálás vagyok ezért neki. Valóban betöltötte a példabeszédnek azt a részét, hogy “ha valaki egy napi járóföldre kényszerít téged, menj el vele kettőre”. Mindössze egy feltételt szabott: szerezzük be a házassági anyakönyvi kivonatot, még az esküvő előtt. OK, megtörtént ez is. Két haver jött el tanúnak, velük az okirat beszerzése után egy becsületsüllyesztőben ittuk meg az áldomást.
A menyegző végül is jól sikerült. Eladtam az egyik gitáromat, és vettem rajta egy birkát, ezt sütöttük meg a násznépnek, amely meglehetősen vegyes összetételű volt. Szonja rokonai, keresztények és a zenésztársaim lettek meghívva. Az utóbbiakat én hívtam meg, hogy a közreműködésükkel emeljék az esemény színvonalát. Érezte is Ervin, hogy ebben az esetben az összejövetelek hangnemét transzponálnia kell, és ez sikerült neki. A beszéde mégsem ment zökkenőmentesen, mert éppen a csúcsponton elkezdett iázni a szamár, s percekig nem hagyta abba, ettől az elhangzottak idézőjeles hangsúlyt kaptak. A beszéd után Ervin és a szülők megáldottak minket, ezzel lezárult az esemény ünnepélyes és kötött formája. Mindenki gratulált, rengeteg ajándékot kaptunk - a pohárkészlettől az olvasólámpán át egészen a Led Zeppelin kottáig és az Unicumig terjedt a skála. Fodorral eljött a nővére, Ági és annak férje Georg, a német pszichiáter, aki tekerőlanton – ahogy ő nevezte, hurdy-gurdyn – játszotta el a You got the move-ot. Ő holland minőségű füvet hozott nászajándék gyanánt, elképzelhető, hogy milyen pironkodva köszöntem meg neki. Úgy ismerkedett meg Ágival, hogy Magyarországra zarándokolt, mivel – ezt Georgtól tudtam meg – mi egy tekerőlant nagyhatalom vagyunk, vagyis nálunk készítik a legkiválóbb minőségűeket.
A birkapörkölt és egyéb fogások ízletesek voltak, Peti sört vert csapra a kertben. A hűs ital kevésnek bizonyult, nagy volt a násznép kapacitása, hasonlóan a kánai menyegzőhöz, ahol a bor fogyott el idő előtt. Köztünk azonban senkiben sem volt akkora karizmatikus spiritusz, mint a Messiásban, aki a vizet borrá változtatta. A csoda hiányának a holtpontján Halmai Feri nagylelkűsége lendített át bennünket, aki villámgyorsan beszerzett még egy-két hordó sört. Őt a For Sale-ben ismertem meg, ahol egy Shadows egyveleggel loptam be magam a szívébe. A szomszéd bort hozott át, de az absztinensek sem szomjaztak, rengeteg üdítő volt.
A zenészek kitettek magukért, széles volt a zenei skála, időnként beszálltam én is, már amennyire ezt vőlegényi minőségem megengedte. Frank dobolt, akivel akkoriban a City Sörözőben David Bowie-t, Frank Zappát, Tom Waits-t, Elvist és Beatlest játszottunk. A kocsmában énekelt és gitározott, míg a nagyobb színpadokon a Hiperkarma és a Spoody Oody ritmusszekcióját erősítette a dobolásával. Horváth Gábor basszusozott, akivel a Balatonban játszunk együtt, továbbá azokban az években Rózsahegyi Pistával – hol trió, hol pedig kvartett formában - J. J. Cale-t, Dire Straits-t, Lou Reedet és Eric Claptont játszottunk. Őz Zsolt is eljött, s néhány Vidámpark, Balaton és Neurotic számmal örvendeztette meg a nagyérdeműt. Fekete Jenő a blues irányába erősített, Szűcs Krisztián is pazar műsort produkált, természetesen ezúttal nem Heaven Street Seaven számokat, hanem angol és amerikai világslágereket. Kiss Tibi volt jelen a Quimby-ből, vajon mit játszhatott, míg a patak partjánál voltam? Ogi is eljött, noha a színpadtól távol tartotta magát. Már alkonyodott, amikor Pető Laci lendült be velem a rhythm and bluesba, Led Zeppelin, Doors, Cream és Hendrix számokat játszottunk, mint régen. A blokk csúcspontján jó dramaturgiai érzékkel Peti lovagolt be a színpad elé, Végh Sanyika pedig olyan állapotba került, hogy a bokroknak is előre köszönt. Mikor – az esőtől tartva – lebontottuk a színpadot, szerencsére megérkezett Lóczi, és akusztikus gitárral hajnalig játszott, ezt már csak az ágyból hallgattam, mivel kora reggel óta talpon kellett lennem, az ünnepséget előkészítendő. Reggel a madarak száz wattal csiripeltek, miközben Peti lova megbokrosodva száguldozott körbe-körbe.
A Kiss család hívott meg engem és Szonját Badacsonytomajba, pünkösd idején, egy több napos házibuliba. Említettem már Kiss Tibit, a Quimby frontemberét, aki egyben kitűnő képzőművész is, ő a fiatalabb fivér. Bátyja, Endre valaha szintén zenélt ebben a bandában, később a Heaven Street Seaven gitárosa volt, jelenleg a Photoshop és a speed világába emigrált. Apjuk, Kálmán a dunaújvárosi intelligencia meghatározó alakja, az irodalom ügyét viseli a szívén, s egyengeti az útját ebben a városban. A költészet napján rendszeresen szervez ide zenés irodalmi rendezvényeket, koncertekkel, felolvasásokkal és az irodalmi műveltséget feszegető kérdésekkel, ilyenkor helyes válasz esetén értékes nyereményeket lehetett nyerni, például bort, vagy verseskötetet, többek között az ő nevével fémjelzett Boldogságkísérlet című válogatást, melyet a fiatalabb fia, Tibi rajzsorozata illusztrál. (A nevezetes jubileumi napon két ízben zenéltem Mihállyal, egyszer pedig Frankkel.) Egy dedikált kötettel bennünket is megajándékozott az esküvő napján. A könyv címét a következőképpen indokolja: “Minden élet boldogságkísérlet. A költőé kiváltképpen az. Mert mi is a vers? A boldogság képessége a legnyomorúságosabb körülmények között is”. A címet az indokolja továbbá, hogy Kálmán bácsi epikureus alkat, amit két rövid költeményével igazolok, a kevésbé szókimondó fajtából.
Tej az égen
Tej az égen! Édes kicsi lányok,
fölséges tejleplet borítok reátok,
s dorombolunk alatta, mint a macskák.
A szőke égből tarka aranymancsát
az ősz egyszer csak kinyújtja majd értem.
Csókok, leányok, kicsi margaréták!
Sose bánom meg, hogy veletek éltem.
Nyár
Csordultig teli van napfénnyel víg poharam már.
Bacchus karjai közt fölkacag Aphrodité.
Az idős költő jelen volt az esküvőnkön, és egy alkalomra szóló szonettel lepett meg minket, amit fel is olvasott.
Szonett az ifjú párhoz
Egymásba kulcsolt kezeteket nézem:
ujjatokon az arany csillogását.
Bár vén vagyok, és mégis szinte érzem
az ifjú test és lélek boldog lázát.
Ahogy itt álltok kedvesen és szépen,
dajkálgatva a közös élet álmát,
derűtöket én vad vészektől féltem,
és képzelek fölétek víg szivárványt.
Csordultig teli ünnepi pohárral
köszönt titeket a lakodalom.
A jókedv szilajul egekig szárnyal,
táncol és dalol a sokadalom.
Egyszer csak csönd lesz, véget ér a lagzi,
s egymást ölelve fogtok élni s halni.
Tehát a kijelölt napon ellátogattunk Szonjával Badacsonytomajba, a Kiss család nyári lakába. Nagy társaság gyűlt ott egybe, sátrak szaporodtak a kertben, dudillától csillogtak a szemek. Endre büszke volt a főztjére, és méltán, a zenészek egymás kezéből tépték ki a hangszert, annyira be voltak indulva. Egy este Tibi túrát javasolt, amit – kissé törődött lévén – megvétóztam.
- Szeretném tisztázni mindenekelőtt, hogy ez egy hadgyakorlat, vagy üdülés? – ellenkeztem. Ez a felvetés többeknél nyitott fülekre talált, és annyira tetszett nekik, hogy a továbbiakban refrénszerűen visszhangozták. A buli napokig tartott, ez alatt alaposan kivettem a részem a badacsonyi borok tesztelésében. A pünkösd elteltével a társaság elment, de a Kiss család lehetővé tette nekünk, a néhány napos házasoknak, hogy a buli után kettesben nyaralhassunk ott tovább is.
Sajnos, a szerelem, a nász ünneplése csak egy napig tartott: kiújult a hasnyálmirigy-gyulladásom. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy egy órán belül a paradicsomi állapotokat pokoli fájdalmak váltották fel. Bajba kerültem, s Szonja nem tudott segíteni. Utazni nem tudtam, görcsoldók, fájdalomcsillapítók nem voltak, a gyógyszertár zárva. A párom hazaküldtem, hogy hívjon segítséget. Kálmán bácsi jött értem autóval. Elég dicstelen állapotban talált, a kánikula miatt ruhátlanul, öklendezve görnyedtem a vécé fölé. Valamelyik szomszédtól szerzett gyógyszert, végre olyan stádiumba kerültem, hogy autóba tudjak ülni.
Mikor Budapestre értünk, mindenki a kórházat javasolta, én azonban vonakodtam hosszú heteken át infúzióra kötve feküdni úgy, hogy csövet dugnak le az orromon át, volt már ilyenben részem, inkább otthon böjtöltem át az időt a gyógyulásig. A nyár további szakaszában standby üzemmódba helyeztem magam. Így ért véget a második nászutam.
Az emberek szeretnek jubilálni, évfordulókat, nagyobb életszakaszokat megünnepelni. “Tíz éves az Omega”, olvastam öles plakátokon a nyomorúságos hetvenes években. Aztán húsz éves lett, majd huszonöt, azaz a negyed évszázados évfordulóról is megemlékeztek egy nagyszabású koncerttel. Ami engem illet, nem ájultam el magamtól sem húsz, sem huszonöt éves koromban, bár a számoknak van egy mélyebb jelentése, ha nem is egészen úgy, ahogy azt a számmisztikusok gondolják. Egy: egész, teljesség, Isten. Kettő: polarizáció, dialektika, vágy az után, ami hiányzik belőlünk, vagy híján vagyunk; rosszat is jelenthet, mondjuk skizofréniát, vagy szakadást, széthúzást, pártütést, illetve meghasonlást. Három: visszatérés az egységbe, immár magasabb szinten, a “szentháromság”, a szintézis logikája alapján. És így tovább, a végtelenségig… Negyven évesen megtapasztalhattam, hogy van füle-farka A. Heller munkájának, a Számszimbolikának, melynek alapján a negyven a próbatétel száma. Idézem: “…legtöbbször a neveléssel, megvizsgálással és felkészítéssel van kapcsolatban. Negyven évig vándorolt Izrael a pusztában (Zsolt 95, 10: “Negyven évig bosszankodtam e nemzetségen”). Negyven nap és negyven éjjel ment Illés az angyaltól kapott étel erejével. Negyven nap és negyven éjjel volt Mózes a hegyen az Úrral, miután előzőleg negyven éves korában kezdett el testvéreivel törődni, majd menekülése után negyven évet töltött Midiánban. …megkísértetése előtt negyven nap és negyven éjjel böjtölt, feltámadása után pedig még negyven napig tanított…”. Az utolsó félmondat Jézusról szól. Én pedig negyven év után megmérettettem, és könnyűnek találtattam. Ebben az értelemben bizakodással tölthet el, hogy közeledek az ötvenhez, ami az elengedés, a kegyelem száma.
A számok csak tagolják, de nem determinálják az életünket. A kétezredik év, az ezredforduló sokakban keltett várakozást, másokat apokaliptikus hangulatra késztetett, pedig semmi különös nem történt. Ennek az évnek a szilveszterekor egy alkalmi bandával játszottam a budai Várban, valami vállalati bulin. Éjfél előtt elromlott a rádió, s a személyzet nyugtalankodni kezdett, hogy mi lesz a Himnusszal? Nyugi – mondtam nekik -, majd eljátsszuk. Egy cetlire leírtam a harmóniavázat, hogy kísérni tudjanak. Pontosan éjfélkor belevágtunk, mégpedig úgy, hogy gitáromat a legbrutálisabban betorzítottam. Ez is valami: negyvenhárom év kerete, záróakkordja.* (Ahogy közeledem a jelen felé, úgy válik egyre nehézkesebbé a tollam. A múlt éppen a távolság, a távlatok miatt jelenik meg tisztábban, mint amikor a János-hegyről szemléljük szülővárosunkat. A közelmúltnak csak a csomópontjait érdemes megemlíteni, a részletek elfedik a lényeget. A külső események befelé fordulásra ösztönöztek, belső emigrációra. Tulajdonképpen ez motiválta ennek a könyvnek a megírását.)
Tévednek, akik azt hiszik, hogy a Kádár-rendszer iránti nosztalgia tolta a szavazók többségét a baloldal irányába. A piacgazdaság illúzióival számoltak le akkor, amikor kétszer is az MSZP-re szavaztak. Tévedtek persze, mert ez a párt – ugyanúgy, ahogy a többi – a vadkapitalizmus szabályait követte. Ami engem illet, a kampány ideje alatt “pártot” alapítottam törzshelyemen, a Galéria borozóban. NSZP-nek, azaz “Nem Szavazók Pártjának” neveztem a haveri kör azon részét, aki kész volt belépni. Önsegélyző baráti társaságnak mondhatnám akkori alkalmi közösségünket, mivel sörökre hívtuk meg egymást, hogy jó példát mutassunk a politikai elit felé. Továbbá azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy egy-egy ciklus ideje alatt négy éves kampánycsendet harcoljunk ki, továbbá szerettük volna elérni azt, hogy a parlamentáris demokrácia kihátráljon a civil szférából.
Sajnos, ez nem sikerült. Nemcsak “hazánkban”, ahogy szűkös életkeretünket nevezik előszeretettel, hanem globális szinten válság alakult ki a túlpolitizáltság következményeképp. 2001, szeptember tizenegyedikén délelőtt döbbenetes képsorokat láttunk a televízióban. Két utasszállító repülőgép hajtott bele a new york-i World Trade Centerbe. Hatalmas füst és lángok csaptak ki az ikertornyokból, emberek hullottak ki az ablakokon át, a porfellegek több emelet magasságban söpörtek végig az utcákon. Rövidesen a washingtoni Pentagon épületét érte hasonló találat.
Ettől fogva minden megváltozott. Az Al Qaida és vezetője, Osama bin Laden vált a “civilizált világ” első számú közellenségévé. Arról csak elvétve lehetett olvasni, hogy ezt az embert korábban éppen az USA támogatta és képezte ki. Őt keresték mindenütt, de csak kis halakat fogtak. Susan Sontag, a világhírű írónő reagált az eseményekre, az Egyesült Államok közel-keleti politikáját mondta ki a történtekért az első számú felelősnek. Néhány nap múlva visszavonta az állításait, feltehetően felső és külső nyomásra. Pedig nehéz elképzelni, hogy azok a repülőgépek elkerülhették a radarok ellenőrzését. A világ legjobban felszerelt hadseregéről van szó, ehhez képest egy ismerősöm, aki Taszáron katonáskodott, arról számolt be nekem, hogy ha egy gép eltért a megszabott útvonaltól, egy percen belül általános riadót fújtak, s feltehetően lelőtték volna – a rajta utazó emberekre való tekintet nélkül -, ha mondjuk Paks felé közelített volna.
Először Afganisztánba vonultak be. “Felszabadították” őket, “demokratikus” viszonyokat alakítottak ki, azaz bábkormány alakult. Mégsem találták meg az első számú közellenséget. Ezután Irak következett, állítólagos tömegpusztító fegyverek után kutattak, ami arra volt jó, hogy pánik alakuljon ki világszerte, és rendkívüli, tehát diktatórikus kontrollt alakíthassanak ki. Egyre inkább feltűnik az embereknek, hogy a “civilizált világ” védelme ürügyén itt egy hódító háború folyik, érdekes módon mindig ott, ahol hatalmas olajmezők vannak. Most Szaddam Husszeint, az iraki diktátort üldözték, holott őt is támogatták egykor az amerikaiak. Hiába kapták el, a háború a jelenben is tart, s rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon, sőt újabban a túlkapások, a foglyok kínzása és az embertelen körülmények közt tartása is kiderült.
Közben Izrael eltökélte, hogy végleg leszámol a palesztin terroristákkal. A probléma csak az, hogy főleg a civil áldozatok száma magas, fegyverekkel és bulldózerekkel harcolnak köveket hajigáló suhancok ellen. A terroristák is civil szférában követik el a merényleteket, tehát az elit harcának elsősorban ismét kisemberek a kárvallottjai. Korábban Rabint, aki a békés megegyezés híve volt, éppen radikális izraeli körök likvidálták. Közben az álkeresztények a “nagy Babilon leomlását” citálják az Ószövetségből, az iszlám pedig a nyugati világot a Sátán birodalmának mondja. Nemrég értesültem arról, hogy a jamaicai rasztafari vallás a dollárt Jézusnak nevezi, mivel szerintük a fehér ember istene a pénz.
Szerintem Izrael azzal bizonyítaná, hogy ő a választott nép, ha úgy cselekedne, ahogy ősei, a pátriárkák. Ábrahám pénzért vette meg Makpelá mezejét, amikor pedig erővel vették el a kútját a filiszteusok, nem háborúskodott velük, hanem juhokkal vásárolta meg a jogot az általa ásatott kútnak és a legelőknek a használatára. Fia, Izsák is kutakat ásott, ezért megvagyonosodott. A filiszteusok irigykedve nézték a gyarapodást, ezért a kutakat földdel hányták tele. Az ősatya újabb kutakat ásott, ezeket is elvették tőle erővel. Az apjához hasonlóképp, ő sem kezdett háborúskodásba, hanem továbbállt. Ezen a ponton az ellenségei látták, hogy még a sivatagban is képes vizet fakasztani, ezért nem harcoltak tovább ellene, inkább szövetséget kötöttek vele. Jákob értékes ajándékokkal engesztelte ki Ézsaut, akit valaha becsapott, kerülte vele a nyílt konfliktust. Így cselekedtek tehát az ősök, akikre Izrael méltán büszke, most már csak a lelkületüket kellene elsajátítaniuk. A “filiszteus” szóból van képezve a “palesztin” kifejezés, amely egy rejtélyes származású nép, s felmorzsolódtak a történelem viharaiban. Az ő helyükre költöztek az arabok, akik Ismáel leszármazottai (ő szintén Ábrahám fia, Izsák féltestvére), tehát jelenleg két olyan nép harcol egymás ellen, akik szegről végről rokonok. A “filiszteus” idegent jelent, és ha velük – jövevényekkel – így bántak a pátriárkák, a vér szerinti kötelék ebből a szempontból még nagyobb önmérsékletre kötelezné mindkét népet. Aki izraelitának vallja magát, annak Ábrahám, Izsák és Jákob cselekedeteit kell követnie.
Dixi végnapjait és temetését tartom fontosnak még megemlíteni. A Baross utcában lakott. Jöttek-mentek az emberek, ő pedig öregen s betegen feküdt az ágyban, és áradt belőle a költészet. A rádió keresőgombját tekergette, miközben kommentárt fűzött az elhangzottakhoz. Mondom, ha akarod, készíthetünk egy demót.
- Minek?
- Hogy maradjon utánad valami.
- Ja, a kövér Marlon Brando kikászálódik a szigetről, a gyönyörű lány mellől. Hozz bort!
A négysávos magnómon összeraktam a zenei alapokat, dobkomputerrel, basszussal és gitárokkal, majd áthívtam a maistrót hozzám. Nem volt egyszerű manőver elcsalni: két üveg bor szükségeltetett hozzá, továbbá rájöttem, hogy a harmadik üvegnél már nem jön, következésképp ki kellett centizni a porciót. Látszott, hogy rosszul van, ezért megeresztettem felé egy életigenlő gondolatot.
- A balesetektől eltekintve, aránylag ritkán fordul elő, hogy valaki munka közben dobja fel a talpát.
Így is történt. Amíg a "projekt" tartott, addig ő is tartotta magát. Volt, hogy előre megírt költeményt szavalt fel a magnón előkészített zenei alapra, és előfordult, hogy rögtönzött. A régebbi szövegeit Víg Mihály, Livius és Kiss Tibi a Quimbyből, Szekeres Andris a Junkies-ból, valamint az ő öccse, Péter és Frank énekelte fel. Azért éppen őket kértem fel - túl azon, hogy a haverjaim -, mivel azt tartom, hogy Dixi szövegeinek van egy korszakokon átívelő aktualitása. Bródy és Adamis a hatvanas éveket reprezentálták, míg Bereményi, Baksa, Hobó és Nagy Feró versei a hetvenes évek lényeges életérzéseit fogalmazták meg. Müller Péter, Menyhárt Jenő, Pajor Tamás és Víg Mihály szövegei a következő évtizedben váltak fontossá. Az, hogy a kilenvenes évek zenészei autentikusan tudták énekelni a maistro verseit, sőt helyenként sorokkal egészítették ki, igazolja a koncepciónk helyességét.
Közben egy fiatal filmes, Lehel is rákattant Dixire, portéfilmet készített vele, melyben a főpolgármestertől a legkattantabb fejekig sokan reagáltak a személyére és a gondolataira. Közben felvették, amint egy Balaton koncerten közreműködik, vagy amikor a lakásomban rögtönöz, mikrofonnal a kezében. Az ezredfordulótól a Gödör Klub vált a hozzám hasonló zenészek befogadó közegévé, ezért az itteni szervezők karolták fel az ügyet. Végül a Pecsában búcsúztattuk a kétezeregyedik esztendőt úgy, hogy egy Dixi és általam írt dalcsokorral köszöntöttük az új esztendőt. Az alkalmi csapat lényegében a Quimby tagjaiból állt, kiket Lecsó a PUF-ból, Gábor és én a Balatonból egészítettünk ki. Dixinek már az öltözőben sikerült a segítőkész zenészeket maga ellen hangolnia azzal, hogy csípős megjegyzéseket eregetett feléjük. Mindezt a koncerttel együtt felvették a filmesek, továbbá azt, hogy - amikor éjfélkor felcsendült a Himnusz - Dixi a színpadon maradt, és Lívia, Helené, és egyéb antik nőalakok híveként ajánlotta magát, amit a magyar identitást szimbolizáló zene lejátszása közben néhány mondat után lekevertek. Ez volt az utolsó fellépése.
Amikor utólag megnéztem a filmet, nem tetszett. Túlontúl a sárra koncentrált, ami a "főhőst" már-már teljesen elborította, jóllehet még az utolsó években is a fellegek közt volt a feje. Ha sikerült volna ezt a kettősséget ábrázolniuk, pontosabb lenne a róla alkotott kép, de ez - sajna' - már csak utólagos reklamáció, ezért feltehetően téves lesz az utókor ítélete, Szókratészhez hasonlóan.
Nyáron búcsúztunk el az öregedő költőtől, a Farkasréti temetőben. Már a gyásszertartás tükrözte ellentmondásos személyiségét. Zsidó származású volt, ám az izraelita felekezet elhatárolta magát tőle, mint ahogy a többi keresztény felekezet is.
Végül egy görög-keleti pap vállalta el, hogy illendően temessük el, holott Dixinek semmilyen kötődése nem volt ebbe az irányba. A megjelentek összetétele kifejezte a kapcsolatai sokrétűségét. Filmrendezők, zenészek, médiaszemélyiségek, írók, hívők és ateisták, hozzátartozók és aranyifjak, továbbá züllött csavargók ballagtak a koporsója mögött. A sírnál még a vadidegen pap volt, akit a leginkább komilfónak lehetett mondani. Rövid búcsúbeszéde után felkérte a jelenlévőket, hogy búcsúztassák el. Először egy lány szólalt fel, akivel még Berlinben haverkodott össze, és rengeteg sületlenséget sikerült összehordania. A pontot az i-re Soma tette fel azzal, hogy az elparentált költészetével kapcsolatosan a Sátán evangéliumát találta kitűnő hasonlatnak. Dixi felesége, Mari ehhez a sziporkához fűzte hozzá, hogy talán ez nem a legalkalmasabb perc arra, hogy ennyi hülyeséget mondjanak, közben Normál Méla is megeresztett néhány poént a hátsó sorból. Ami engem illet, a gondolataim Mari kimondott szavaival csengtek egybe, én sem tartottam egy nonkomformista költő sírját alkalmas helynek ahhoz, hogy valaki még itt is (le)szerepeljen, erre a célra szerintem a "Megasztár" kényelmes karosszékei inkább megfelelnek.
A szertartás után a temető főbejáratával szembeni kocsmában buliztunk. Rendesen leittasodtunk, amit az elbúcsúztatott vélhetőleg helyeselt volna. Zsiráf és Zuzu voltak a főkolomposok, ők jártak elől példával a tekintetben, hogyan kell elbúcsúztatni olyasvalakit, aki egész életében felrúgta a protokoll szabályait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése