Az eddig leírtakból leszűrhető: nem léptem még át az ország határát. Krakkó, Prága, Moszkva és Bukarest: még a “baráti” államok városai is csak híreken, képes levelezőlapokon keresztül adtak számomra életjelet magukról. New York, London és Párizs pedig az én helyzetemben végképp elérhetetlennek tűntek. Azonban olyan hírek kezdtek szállingózni, melyek alapján egy nyugat-európai utazás szinte karnyújtásnyira került hozzám és a társaimhoz. Hollandia közeledett hazánkhoz: kulturális hidat óhajtottak verni a két ország közé. Volt már példa arra, hogy francia, vagy holland filmek mentek hetekig a tévében, színházainkban külhoni vendégművészek léptek fel, koncertek reprezentálták az adott ország kultúráját. Ezen az elven akkor egy “magyar hét” terve volt kibontakozóban, ami nem ment zökkenőmentesen. A kulturális minisztérium (MÜM), az ORI és az Interkoncert által ajánlott produkciók nem nyerték el a hollandok tetszését, ezért ők maguk kezdtek el kutatni - gyakran a “második nyilvánosság” csatornáin keresztül - olyan alkotások, művészek után, amik és akik kompatibilizálhatóaknak látszottak liberális elveket valló világukba. Így jutottak el a kortárs zene területén az Amadindáig, a tánc műfajában Angelus Ivánig, a magyar divatból pedig Király Tamás extrém ruhakölteményeit tartották bemutatásra érdemesnek, Szirtes András képviselte a filmvilágunkat. És hiába ajánlották a nagyokosok a Karthágót és a Bikinit, ez egyszer a VHK, Vaszlavik Gazember a Híres Magyar Rockénekessel és az Európa Kiadó utazott.
Ez úgy dőlt el, hogy egy nap, amikor próbáltunk, a holland művelődésügyi miniszter személyesen látogatott meg minket a pincehelységben. Nos, ezt nem tételezném fel a magyar politikai elitről. Fiatalos külsejű, nálunk kb. tíz évvel idősebb, vidám, bőrjakós férfi volt; csupán abból lehetett miniszter voltára következtetni, hogy testőrök is akadtak a kísérői közt. Belehallgatott néhány számba, majd néhány barátságos szót váltva velünk eltávozott. Életemben ez volt az egyetlen eset, amikor egy politikusról pozitív benyomás alakult ki bennem.
Hamarosan megérkezett a hivatalos meghívó, majd az útlevéltortúrák lerendeztével egy szép nyári nap elindultunk egy szovjet gyártmányú Latrija mikrobusszal Amszterdam felé. Menedzserünk, Mesterházy Ernő is velünk utazott, Az autót Bognár Attila vezette és - mivel az angliai fellépéseinket ő intézte - Csilla tartott még velünk, a Spenót egykori énekesnője.
A külföldi benzinárak határozták meg az útvonalunkat: Csehszlovákia - NDK - NSZK - Hollandia. Szlovák területen kóstoltam először frissen elkészített külföldi ételt, ittam különleges ízű, frissen csapolt sört. A falvak, melyeken áthaladtunk, reménytelenséget, szürkeséget árasztottak. NDK-n éjszaka utaztunk át, így nagyon keveset láttam belőle. Hajnaltájban, az egyik városban megálltunk kajálni: meglehetősen gyenge kosztot kaptunk, viszont rendkívül olcsón. A határátlépés előtt még telitankoltuk a mikrobuszt; elég döcögősen jutottunk át NSZK-ba, ahol az volt az első benyomásom, hogy míg idáig az aránylag gyorsan haladók közé tartoztunk, innentől fogva - változatlan átlagsebesség mellett - az Autobahn sereghajtóivá váltunk. Általam nem ismert, fantasztikus gépcsodák húztak el villámgyorsan mellettünk. Németföldön áthaladtunkban sikerült begyűjtenem egy kelet-európai komplexust: megálltunk tankolni egy kútnál, jó ideig ez volt az utolsó alkalom a különböző emberi szükségek betöltésére. A WC-ben nem találtam az öblítőkart, több percig tartó keresgélés után leltem rá az ultramodern, áramvonalas külsejű vizesblokk felületével az észrevétlenségig egybekomponált nyomógombra. Úgy éreztem magam, mint egy latrinához szokott nomád, amikor először pillant meg angol WC-t, ami szerintem a villanygitár mellett a XX. század legzseniálisabb találmánya.
A német-holland határnál csak intett a poszt, mehetünk tovább, nem volt kíváncsi a Latrija utasaira, sem az útleveleikre. Hollandia azonnal megtetszett nekem: noha tisztaság és rend jellemezte, mégsem éreztem ezt olyan nyomasztónak és patikaszagúnak, mint a német vidéken látottakat. A flamand kerítések csak térdközépig értek, így jelképezték a birtokhatárokat.
Mire Amszterdamba értünk, már hullafáradtak voltunk. Vendéglátóink figyelembe vették ezt: míg összeverődött a magyar delegáció, egy formaságmentes, rögtönzött fogadást adtak a tiszteletünkre. Sör, üdítő és szendvics került az asztalokra, névsor alapján azonnal kifizették a honoráriumainkat, napokkal a meghirdetett fellépések előtt, majd mindenkit eligazítottak, hogy kinek-kinek hol van a szállása.
És itt történt az első bibi, ami olyannyira jellemző hazánkra: kiderült, hogy a meghívottaknál jóval többen érkeztek. Némi zavar és töprengés után házigazdáink lenyelték ezt a békát, és aránylag rövid idő alatt ezt a problémát is elsimították. Egyetlen honfitársam sem szólalt fel az eligazításon, hogy - bár hívatlanul érkezett - állni kívánja az ott tartózkodásának a költségeit. Általában érzékelhető volt: noha eleinte tárt karokkal fogadtak minket, a vége felé már valamelyest kihűlt körülöttünk a légkör. A mi csapatunk egy kis panzióban kapott helyet, ahol minden nap reggelivel vártak bennünket a földszinti étkezőhelységben. Maga a ház, ahol megszálltunk, mindössze néhány méter széles volt, ebből adódóan egy jópofa csigalépcsőn jutottunk fel a szobáinkba.
Noha a fáradtságunk miatt jócskán megnőtt az ágyak gravitációs ereje, mégse álltuk meg, hogy ne tegyünk a városban egy rövid sétát. Egy srác tüzet kért tőlünk, s amikor kifújta a füstöt, éreztük, hogy nem dohánnyal van megtöltve a cigarettája. Tudtuk ugyan, hogy itt legalizálták a könnyű drogot, mégis - a karhatalom által agyonszervezett hazánkból frissiben megérkezve - lenyűgözött minket a lazaságnak ez a mértéke. Persze mi is betáraztunk némi muníciót az egyik shopban. A “Török szemnyitogató” márkanévre hallgató cucc - már a fárasztó utazás miatt is - brutális hatásfokkal ereszkedett az elménkre és tagjainkra. A patinás városrész szépsége neurotikus csillogást kapott, de egy-két óra elteltével a szemeimet nem nyitogatni, inkább lezárni óhajtottam.
Arra ébredtem, hogy valaki matat az ablakunknál, ami azért volt fura, mert a második emeleten laktunk. Mikor elhúztam a függönyt, egy színesbőrű fiú vigyorgott rám: a tekintetén látszott, teljesen be van tépve. Egy hatalmas létra tetején állva tisztogatta az ablakot és a ház külső homlokzatát. Szóval ezért nem láttam itt az otthon megszokott szürkébe hajló színárnyalatokat: itt rendszeresen mossák a házfalakat! Ezért látok tehát mindenütt mahagóni-barnát, vaj-fehéret, levél-zöldet, a pasztell-kékről nem is beszélve! Ráadásul vidáman végzik ezt a munkát, itt most ne firtassuk, miért. Az új benyomástól teljesen felébredve húztam vissza a függönyt, miután barátságosan biccentettem a srácnak; szívből reméltem, hogy nem esik le munka közben.
Általában megfigyelhető volt: még a leglecsúszottabb figurák is színesebben, kedélyesebben élték meg nyomorúságukat, mint hazai sorstársaik. Egy ízben sem láttam az itthon oly gyakori nyúlós, ragacsos depressziót a csövesek tekintetében és mozdulataiban. A Vondel Parkban tanyáztak, ébredéskor néhány tornamozdulattal áramoltattak életerőt és meleget kihűlt tagjaikba; frissítőnek pedig valami márkásnak tűnő ital volt a kezük ügyében. A cigarettát sokan maguk sodorták, még az elegáns üzletemberek is. Az utcán nem számított cikinek az ivás, lépten-nyomon láttam járókelőket üdítővel, ásványvízzel, vagy dobozos sörrel a kezükben. Az utcák - néhány főútvonaltól eltekintve - tekervényesek és zegzugosak voltak, némelyik visszakanyarodott önmagába, mint egy farkába harapó kígyó. Csatornarendszer nehezítette még a tájékozódást, amin festői kis hidakon lehetett átkelni. Gyakrabban ütötte meg a fülemet az angol beszéd, mint a holland: Amszterdam egy valóban nemzetközi város, ahova a világ minden pontjáról érkeznek a bevándorlók és a turisták. Az ő akcentusuk kivehetőbbnek tűnt nekem, mint később a szigetországbeli. Világvárosi tekintélyéhez képest kicsinek látszott Amszterdam, a mi fővárosunknál mindenesetre kisebb, az emberek gyalogosan, bringával és villamoson közlekedtek. Az utóbbi kis híján elütött egyszer: nem csörömpöltek, mint a hazaiak, hanem nesztelenül suhantak; az utolsó pillanatban ugrottam el az egyik elől, amelyik hirtelen tűnt fel egy bukkanó mögül és rám csengetett. Kevés autót láttam, a levegőt tisztának éreztem, ezt a járművet feltehetően csak hosszabb utaknál használják. Időről időre kisebb záporok érték az embereket az utcán: rá se rántottak. Ezek az esők a mienkénél kisebb, porózusabb cseppekben hulltak, a páratartalmat mindig magasnak éreztem.
Nyár derekára esett az ottlétünk, amikor számomra szokatlanul kései időpontban kezdett alkonyulni: kb. este tíz felé. Ilyenkor az élet nemhogy elcsendesedne, inkább megélénkült. A szórakozási lehetőség rendkívül tág volt, aminek nálunk a lapos pénztárcánk szabott határokat, bár előfordult, hogy egy pub tulajdonosa vendégül látott minket - együtt érzett velünk, a Vasfüggönyön innen élőkkel, jóllehet rajtunk kívül nem is volt vendége, csak egy bebop-jazzt játszó trió tartózkodott a helységben. A programfüzetben világsztárok neveire bukkantam, akiknek nem derogált aránylag kis helyeken fellépni, de az utcazenészek is színvonalasan játszottak, egy kontárt sem hallottam köztük. A blues slágernek számított: egy teljesen profi együttes zenélt ebben a stílusban a Damme-on; de hallottam bluest játszani egy öreg, szakállas csövest is, aki egy dobro-gitáron slide-ozott, melyet egy marmonkanna külsejű erősítővel hangosított föl az utcazaj szintjére. Az elektromosságot góliát-elemekkel biztosította: mondtam is magamban, milyen jó lenne egy ilyen cucc, így el tudnék szakadni a rock and rollt éltető, a falakba kábelezett elektromosságtól, és akár természetes környezetben is gitározhatnék. De nemcsak magamban, hanem széltében-hosszában mindenkinek megemlítettem, mennyire bejön nálam ez az életformának új irányt és lendületet kínáló technikai újítás.
A vigalmi negyeden kívül sehol sem lehetett pornót, meztelenséget és a polgári értékrendet irritáló dolgokat látni, itt is szervezett formában ment a sex-business. Úgy vélem, ez a válasz azokra a társadalmi vitákra, amelyek az eltérő értékrendekből fakadnak. Képes beszéddel élve: a szennyvizet nem lehet “betiltani”, mert pont így tör fel az otthonokba, hanem mederbe kell terelni. A vigalmi negyedbe csak az megy el, aki kultiválja az efféle szexet. Természetesen mi is ellátogattunk ide, mivel még nem láttunk ilyet. A kurvák, mint élő kirakatbábuk és fehérneműreklámok pózoltak üvegfalú kalitkáikban. UV-lámpák világították meg őket, pontosan úgy, ahogy a húst szokták a szupermarketekben. Hát, nem tudom, szerintem ez a fényeffektus inkább elidegenítő hatású, hiányzik belőle az intimitás, a gyertyafény talán jobban megtenné. És úgy vélem, az intim szférának nem kedvez az üzleties gondolkodás sem, így aztán az egész pillanatnyi szenzációnál nem szolgált többel a számunkra.
Általánosságban, nagy szerencsének tartottam, hogy nem csupán turistaként vagyok jelen, hanem meghívott vendégként, aki nem csak fogyaszt, de feladata is van, ez erőt adott nekem: puszta szemlélőként meglehetősen elveszettnek éreztem volna magam. Nem hiszem, hogy egy turista világlátott emberré válhatna, ez a státusz túlontúl csak a felszínét érinti az eseményeknek. Noha az ott töltött időből kevés fordítódott munkára, mégis lelki támaszra találtam benne a benyomások miriádjával szemben. Soha nem éreztem “valakinek” magamat önmagamban. Mindig a kisebb-nagyobb feladataim adták meg azt az emberi méltóságot, amire szükségem van. Meglehet, a “szökéseim” nem egyebek, mint menekülési kísérletek a külvilág által rám rótt terméketlen szituációkból. És ez veszélyes. A világ ugyanis egy olyan irányba halad - amennyiben ezt “haladásnak” lehet nevezni -, amiben egyre feleslegesebbnek érzem magam. És nem tűnik túl távolinak az a pillanat, amikor már nem lesz hova szöknöm.
Szép számmal gyűlt össze közönség a magyar fellépéseken, jóllehet minden produkció mást jelentett, mint idehaza. Persze nem tudom az amszterdami emberek szemével nézni az itthoni dolgokat, ezért csak a szubjektív benyomásaimra támaszkodhatok. Pl. Király Tamás divatbemutatói Budapesten unikumnak számítottak, míg egy olyan városban, ahol az utcán szembejött velem egy hal-ember, pikkelyekkel és kopoltyúkkal, ott inkább autentikusnak hatott. Angelus Iván táncát már többször láttam, ezért csak egy ideig néztem külföldi bemutatkozását, majd kimentem az utcára levegőzni. Lármára lettem figyelmes: egy idős nő és egy harmincas férfi veszekedésére. Szópárbajuk kíváncsivá tette a járókelőket, egyre többen vették őket körül. Egyszer csak a férfi bekapcsolt egy magnót és a zene ritmusára ledobálta magáról az utcai ruháit, hogy aztán a tarka, testhezálló artista mezben egy akrobatikus táncba kezdjen. Fáklya gyulladt a kezében, amit olyan gyorsan pörgetett, hogy az fénylő arabeszk-csíkokat rajzolt a levegőbe. A produkciót úgy fejezte be, hogy - egy időben a zenét lezáró tussal - lenyelte a lángokat. Az arra járók természetesen gouldenekkel hálálták meg, hogy elszórakoztatták őket. Tudom, sok szempont szól az ellen, hogy Iván színpadra tervezett koreográfiáját összevessem az utcai zsonglőrével, mindössze azt tartom fontosnak megemlíteni, mást jelent egy táncest egy olyan közegben, ahol az utcán lépten-nyomon ilyesmibe botlunk.
És a koncertekkel sem lehetett ez másként, de ezt már végképp nem tudom objektíven értékelni, mindenesetre az ottani fellépők a legrosszabb esetben is megütötték azt a szintet, amit a hazai zenekarok. Ami minket illet, se a szégyenkezésre, sem pedig különösebb büszkeségre nem volt okunk, pestiesen szólva, elgurult a produkció. Két helyen léptünk fel, mindkettőnél sok ember gyűlt össze. A Melkweg Klub meglepett kicsiségével, ha meggondolom, hogy olyanok játszottak már a színpadán, mint Jimi Hendrix, vagy a ’60-as évekbeli Rolling Stones. Ha nem csal a szemmértékem, még a “Tilos az "Á”-nál is szerényebbek voltak a méretei egy árnyalattal. Kiváló színvonalon hangosítottak bennünket, és a helyi erők jó néven vették, hogy az elhangzott számok szövege nyersfordításban olvasható volt a színpad két oldalán, video-projektről. A külföldi sajtóvisszhang mértéktartó volt velünk kapcsolatban, míg a jelenlevő hazai újságírók agyondicsértek minket a cikkeikben. Jómagam - külön megemlítve - sem kaptam még akkora dicshimnuszt, mint akkor. Ebből az a tanulság vonható le, hogy a zsurnaliszta szemléletmód nem követi érzékenyen az eseményeket, jobbára csak a felszínt érinti. Azóta tudom, a firkászok mentalitása veszélyes és többnyire ártalmas, még akkor is, ha csupa jót írnak az emberről. Mindenesetre rólam egy ízben sem rajzoltak hiteles portrét.
A Vondel Parkban is volt egy szabadtéri fellépésünk, utána sok emigráns magyarral találkoztam, akik meghívtak egy délutáni ebédre. Jobb életszínvonalon, magasabb komfortfokozaton éltek, mint itthon, de evvel azt hiszem, az összes pozitívumot megemlítettem. Jó fejek voltak, meg minden, mégis belterjesnek éreztem a miliőt, aminek alkalmilag a részévé váltam. Valahogy nem illettek bele a kinti dolgok menetébe, mintha nélkülük történt volna minden. Nem mintha azt tartanám, hogy hazánkban volna esély a történések befolyásolására, de itt ez össztársadalmi probléma, ez a mi kollektív nyomorunk, azonban rettenetes lehet azzal szembesülni nap mint nap, hogy az élet eliramlik mellettünk, és alamizsnaként egy komfort-sorsot vetnek oda nekünk.
Azért felszabadító hatással volt rám a nyugati atmoszféra, mi több, olybá tűnt, hogy ezt a hazai viszonyok közé transzponálhatom. Zenésztársaim tudatták velem, láttak az egyik boltban egy olyan marmonkanna-erősítőt, ami annyira megtetszett nekem, és nem is lenne egy falrengető befektetés. Igen ám, de hogyan találom meg ezt a helyet egy idegen városban, néhány szavas angol szókincsre támaszkodva? E feletti lelombozódásom Szirtes András együttérzését váltotta ki. Független filmes sorsa feltehetően empátiát fejlesztett ki benne az önállóságot biztosító eszközök becsben tartásának terén. Noha őt sem lehetett túltájékozottnak tekinteni - már ami Amszterdam utcáit illeti -, de csavargóösztöne magabiztossá tette; így aztán rövid idő alatt megtaláltuk a szóbanforgó shopot, ahol tolmácsolta az óhajomat. Az eladó nem értette, miért örülök annyira, mint majom a farkának, az ő szemében igénytelen kis holminak. Nem tudhatta, hogy az elemes erősítő nekem kaput jelent az ismeretlenbe, kulcsot a börtönöm zárjához. Én viszont azt nem tudtam, hogy marmonkannás szökési kísérleteim a rideg valóságból idővel rezignálttá fognak tenni. Szívem megtelt hálával a nonkonformista filmes felé; mitikus kalauzzá nőtt a szememben, aki kinek-kinek megmutatja a szabadság felé vezető utat, minden ebből fakadó felelősséget elhárítva magáról.
A “magyar hét” elteltével a házigazdáink ismét - egy immár nagyobb szabású - fogadást rendeztek a tiszteletünkre. Úgy látszik, nekünk magyaroknak a reprezentáció lehet az Achilles-sarkunk, mert ismét olyasmi történt, amit malőrnek lehet nevezni. Az ételek és italok, valamint a kiszolgálás nívója a legkekecebb nábob igényét is kielégítették volna. Nagyon szeretem a whiskyt, azonban a nemrég elszenvedett égető fájdalom élménye még túlontúl friss volt ahhoz, hogy kedvem szabta mérték szerint ihassak belőle. Még egy felest sem mertem rendelni magamnak, de a bárpultnál annyira mosolyogtak rám a széles választékban kínált, gyönyörű címkéjű üvegek, hogy azt mondtam magamban: egy kortyocska csak nem árt meg! Igen ám, de ha rendelek egy pohárkával, akkor az biztos le fog csúszni, aminek viszont beláthatatlan következményei lehetnek. Tanácstalanul körülnéztem és hirtelen úgy tűnt, megtaláltam a dilemmából kivezető utat. Tőlem néhány lépésre ült a Híres Magyar Rockénekes, előtte sör és egy dundi pohár whisky. Csak nem tagad meg tőlem egy kortyocskát!
- Adnál egy nyelet italt? - szólítottam meg.
- Nyugodtan kérhetsz a pultnál, ingyen van - értette félre a kérésem okát.
- Tudom, de nekem csak egy picike korty kell.
- Nem probléma, kérj egészen nyugodtan, én szívesen megiszom, ami megmarad. Ne félj, nem fog kárba veszni - bátorított.
Így is tettem. Végre megkóstoltam az áhított italt, majd poharamat az asztalára tettem. És ekkor történt az, amit malőrnek neveztem. A Híres Magyar Rockénekes a pohár tartalmát egy rutinos mozdulattal a sörösüvegbe töltötte. Pillanatnyi értetlenség után világosság gyúlt bennem: nem sörrel kíséri le a whiskyt, mint ahogy feltételeztem, hanem spejzol, gondol a holnapra, én pedig akaratlanul is részesévé váltam a gyűjtőszenvedélyének. Zavartan néztem körül, nincs-e szemtanúja a történteknek. Egy pillanat tört részéig láttam, amint egyik flamand házigazdánk elfordítja a tekintetét, így parancsolt diszkréciót magára.
Magam is kedvelem a potyát, aggályaimnak tehát nem ez az eredője. Az efféle alkalmakkor jobbára alaposan megtömöm a bendőmet, és az italnak sem vagyok az ellensége. Ám ez esetben mi a hazánkat képviseltük, méghozzá kultúránk reprezentánsaiként: vendéglátóink az egész országot a mi viselkedésünk alapján ítélték meg. A fenti történet azért maradt meg élesen exponálva az emlékezetemben, mert kollégámat azóta nem egyszer hallottam nyilatkozni arról, hogy korlátozni kellene a nyugati zenék exportját hazánkba, mivel mi magyarok vagyunk, tehát magyar zene kell nekünk. Még később a Pannon Rádióban a károsnak ítélt nyugati befolyás idegenszerűségét már hazánk állampolgárainak bizonyos csoportjaira is kiterjesztette. Mivel egyre inkább az történik mifelénk, hogy a politika latrinaszagú csizmával lép be a civil szférába, kénytelen vagyok az unalmasan veszélyes “népi-urbánus” vitát, a jobb és a baloldal polarizáltságát ebből a szemszögből nézni. Azt talán meg se kell említenem, hogy a fenti epizód igen-igen elmélyítette “bozgortudatom”. A “nép” szószólói avval érvelnek, nem ők kezdték a kirekesztősdit, kénytelenek védeni a magyarság érdekeit a kozmopolita terjeszkedéssel szemben. Azért az érdekvédelemnek nem kéne ilyen bugris szinten történnie. Pozitív ellenpéldaként Adyt lehetne megemlíteni, aki érzékenyen reagált arra, hogy mi folyik a “magyar ugaron”, de mindezt hirtelen perspektívaváltással - nyugatos kollégáival egybehangzóan - a globalista szemléletmódot erősítő Párizsból is nézte. Sajnos, ritka az ilyen hangütés nyilvánosságunkban. Tamás Gáspár Miklós egyik írása jut kapásból az eszembe, amelyben jóindulatúan bírálja az SZDSZ-ben elharapódzó lövészárok-hangulatot, amivel a Csurka-féle felvetésekre reagálnak. “Származhat-e valami jó Názáretből?”, mondják élből, mindent fasisztoidnak minősítve, ami ebből az irányból jön, jóllehet ő - mármint TGM - mindazt, amit Csurka a multinacionális tőke országokat gyarmatosító, felvásárló hitel-politikájáról mond, azt megfontolásra érdemesnek tartja. Az efféle - sajnos kivételes - elemzések az apám által megfogalmazott politikai attitűd szerint reagálnak a kihívásokra, aki - mikor a nézeteit firtattam egyszer - a biciklizéshez hasonlította ezeket, vagyis az egyensúly kereséséhez: ha a jármű jobbra dől, akkor ő bal felé mozdul és fordítva.
A népi-urbánus vita önmagában nem lenne érdekes, egy vállrándítást se nagyon érdemelne, ha nem kényszerülnék nap mint nap szembesülni vele, ezért utána olvastam a történelmi előzményeinek, tehát nagyjából képben vagyok. Részletekbe menően tévedhetek ugyan, de Emese álmától egészen a jelen zsidózásaiig slagfortokban kirajzolódik előttem a Feszty körkép panorámája. Itt elég annyi, hogy az úri Magyarország arisztokratái közt ritka kivételnek számított a Haydn művészetének kedvező hátteret biztosító Eszterházy család, a hazánk érdekében Bécsben lobbyzó Széchenyi, vagy a nagy dunai árvíznél helytálló Wesselényi. Nagyjában-egészében inkább az volt a jellemző - ha hihetünk Móricz, Mikszáth és Krúdy írásainak -, hogy Csák Máté földjének az urai elitták és elkártyázták az országot. Ezért is hullhatott mifelénk termékeny talajra a marxista ideológia. A Deák-korszak idején történt egy néhány évtizedig tartó pozitív változás. A jogi és gazdasági liberalizálódás eredményeképp a zsidóság zöldhullámba került, egyesei az ipar és a kultúra elitjébe kerülhettek, míg a dzsentri-réteg jelentős része deklasszálódott, ők váltak a modernizáció kárvallottjaivá. Elvesztették a vezető szerepüket, a közigazgatásban betölthető pozíciók pedig nem elégítették ki őket. Szükségessé vált tehát számukra egy olyan ideológia, ami legitimizálja az idegengyűlöletüket. Ez húzódott meg a tiszaeszlári vérvád-per hátterében, és ez hozta felszínre a Prohászka Ottokár-féle gondolatokat. Minderről negatívan vélekedtek nemzetközi szinten. A hazai írástudók véleménye is megoszlott a kérdésről, ez vezetett a népi-urbánus polarizációhoz. Mivel a neológ zsidóság pragmatikusan, tehát ideológiamentesen viszonyult az ugrásszerű, hirtelen változásokhoz, a dzsentri-réteg nem igazán volt ellenfele a társadalmi vitákban. Azonban a modernizáció megosztotta a zsidóságot is: az ortodox hagyomány - elszakadva a Tóra szellemétől - egy már-már követhetetlen rituális szabályrendszert dolgozott ki, ami nem igazán működött a gyakorlatban, emiatt sokan elszakadtak a vallási tradícióktól, hagyományok nélkül viszont gyökértelenné váltak. A terméketlen viták szétforgácsolták a szellemi kapacitásukat, és ez azoknak kedvezett, akik abbahagyták a szócséplést, és egyre nagyobb erőt alkalmaztak. Kezdetben a numerus clausus lett bevezetve, majd a zsidótörvények, végül pedig a deportálások. Az egészben azt tartom különösnek, hogy a rengeteg halott és a kontinens romhalmazzá válása nem józanította ki az embereket, az őrület tovább folytatódott, ezért az újjáépítés törékeny összetartó erejét a bolsevikok könnyűszerrel radikalizálhatták. Az Internacionálé mindenfajta etnikai és kisebbségi problémát a szőnyeg alá söpört, ezért is törtek fel elemi erővel ezek az indulatok a rendszerváltás magasságában. A Kádár korszakban a népi-urbánus kérdés búvópatakként csordogált a felszín alatt.* (Mikor Szabó Dezső “Az elvarázsolt falu”-ját serdülőkoromban elvittem az antikváriumba, egy időre megoldódtak az anyagi problémáim.)
Utólag visszatekintve ez húzódhatott meg Erdős Péternek a magyar könnyűzene helyzetét meghatározó intézkedéseinek a hátterében. 1956-ban a Rádió épületénél valóságos médiaháború folyt, puskákkal és halottakkal. Erdős részese volt ezeknek az eseményeknek, de arról, hogy melyik oldalon állt, ellentmondó információkat kaptam. Annyi tudható, hogy az ’56-os forradalom leverésekor bejáratos volt a jugoszláv nagykövetségre. Így emlékezett erre Vásárhelyi Miklós (Beszélő 24): “Donáth Ferenc közölte velem, hogy röviddel azelőtt a szovjet csapatok, ávós egységekkel, megkezdték Budapest ostromát… Itt aztán, a Torockó utcában, felhívott Erdős Péter, aki közölte velem, hogy nem tudok átmenni a hídon, nem jutok be a követségre, úgyhogy menjek át a jugoszláv katonai attasé helyettesének a lakásába, a mai Mihályfi Ernő utcába, és ott várjam meg a továbbiakat. Átmentem. Hamarosan odaérkezett Erdős és Nádor Ferenc, a légierő parancsnoka, családostul.
Beszélő: Bocsáss meg, Erdős mi volt ekkor?
Újságíró volt, igen aktív. Az ő személyével kapcsolatban többeknek fenntartása volt, ezt azonban én nem osztottam. …A mi helyzetünk egyébként az attasé lakásán kedvező volt. Vendégszeretően fogadtak és viselkedtek; ami kényelmet biztosíthattak a kétszobás lakásban, azt meg is adták. …Ez egyébként nem sokáig tartott, mert pár nap múlva a magyar hatóságok részéről megbeszélések voltak Erdőssel és Nádorral; ezeknek a tartalmát nem ismerem, de elég az hozzá, hogy ők aztán távoztak, én meg egyedül maradtam.”
A ’60-as években a hatalomnak olyan személyekre volt szüksége, akik stabilitást garantálnak a médiában, így lett Erdős Péter a zenei életben élet-halál urává, jóllehet a saját bevallása szerint nem értett a zenéhez. Ez a már-már korlátlan hatalom, az önkényeskedő, szelektív, személyválogató intézkedések vezették a ’70-es évek rockerei közül némelyeket arra a gondolatra, hogy az áhított lemezszerződések engedélyezésénél, illetve betiltásánál nemcsak politikai megfontolások, hanem magyarellenes, etnikai alapon való kirekesztősdi is folyik. A büfében témává vált kinek-kinek a származása; az olyan alkotások, mint pl. a “Honfoglalás” mondanivalóját ez is árnyalhatta. Miközben a “fekete bárányok” országos hírű bandákká váltak, továbbra sem készíthettek lemezeket és az ebből kifejlődő nyilatkozatháborúban egyik fél se mondta ki a frankót. Azóta cserélődtek a személyek, de az áldatlan állapot a mai napig tart. Egyébként az, hogy egy náció tagjai összetartanak és “kutyám kölyke” alapon segítik egymást, bizonyos mértékig természetes dolog. A magyarok között viszont akkora széthúzás van, hogy ehhez képest minden összeesküvésnek tűnik. Mint hazátlan, sehonnai, jöttment bozgor, a kirekesztésnek minden formáját elutasítom, népi és urbánus oldalról egyaránt. Az ilyen háborúkban egyik félnek sincs igaza. De lássuk, mit ír erről a társadalomtudományokban jártas filozófus: “… miközben a “zsidó összetartás” erkölcsi vádja ellen védekezik, elkerüli a figyelmét, hogy egy fontos szociológiai probléma közelében jár, amit nem lehet azzal a megjegyzéssel elintézni, hogy a “zsidó összetartás” természetesen nem jelent és nem is jelenthet korrupt cimboraságot. Féloldalasan modernizált társadalmunkban a személyes kapcsolatok talán a legfőbb forrásai az egyéni érvényesülésnek. Mivel e kapcsolatok eleve nem egyenletesen köttetnek a társadalom zsidó és nem zsidó tagjai között, ezért az intézményekben rivalizáló klikkek is gyakran szétválnak zsidókra és nem zsidókra… Tudomásul kell venni, hogy aki “zsidó összetartásról” beszél, nem okvetlenül a képzeletbeli zsidó világ-összeesküvésre gondol… De rövid távon is segíteni lehet valamit, ha elfogulatlanul beszélünk a jelenségről, ha feltárjuk és kimondjuk, hogyan párosul a baráti-haveri körök elkülönülése a bürokratikus szervezet által támogatott klikk-képződéssel a kölcsönös előítéletek újratermelődésében.
…Van azonban egy hely, ahol eltér ettől az elvtől; igaz, nem a hazai zsidók és nem zsidók, hanem az izraeli zsidók és a palesztinok vonatkozásában. Teljes joggal követeli, hogy aki az izraeli kormány vétkeit gáncsolja, előbb félreérthetetlenül szögezze le: a zsidóknak joguk van rá, hogy a saját államukban éljenek, s ez az állam az ENSZ 1948-as határozata értelmében Izrael. …Ha azonban ilyen sarkalatos jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor a palesztinokra is ki kell terjesztenünk. Előbb félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy a palesztin népnek is joga van saját államra, s hogy ugyanaz az ENSZ-határozat, amely Izrael államot elismeri, olyan területet jelöl ki a szuverén palesztin állam részére, amelyet közel két évtizede Izrael tart megszállva. Azután lehet beszélni arról, hogy korábban ugyancsak majdnem két évtizedig arab államok annektálták ezt a területet, hogy a palesztin terrorizmus elfogadhatatlan harci módszer, hogy a békés rendezést nemcsak Izrael intrazigenciája akadályozza, hanem az is, hogy a másik fél nem hajlandó elismerni Izrael államot. A Salom azonban vonakodik a palesztinokra is alkalmazni a szabályt, amelyet Izraellel kapcsolatban felállított. Ezt hibának tartom”. (Kis János: A Salom nyílt levele a magyar társadalomhoz és a magyar zsidósághoz. Hírmondó 6-7. Beszélő 11.)
Ez az írás 1984-ben jelent meg, mégis olyan, mintha tegnap vetették volna papírra. Megvilágítja a háborús népirtásoktól a folyosói beszélgetésekig terjedő gyűlölködések pszichológiai és szociológiai hátterét: ha nem tartozol valamelyik klikkhez, lényegében véve a bozgorságot választottad. Így válik érthetővé, miért nem érdekelte Erdőst a fekete bárányokból kihozható üzleti haszon, és miért kooperált a szerényebb profittal kecsegtető Európa Kiadóval. Persze minket nem terhel felelősség mindezért, mi úgy csöppentünk bele a történetbe, mint Pilátus a Credóba. Nem volt téma köztünk kinek-kinek a származása, legfeljebb annyiban, hogy feleletet kerestünk a fejünk felett süvítő lövedékek stratégiai miértjére. Személy szerint pozitívan értékeltem zenekarunk változatos etnikai összetételét: több ilyenre lenne szükség a kirekesztősdit enyhítendő, és a muzsika is sokszínűbbé válna ezáltal. Erdős egyébként nem szólt bele a munkánkba, illetve egyetlenegyszer kifogásolt egy rövid dalszöveg-töredéket, azt sem a lemezgyár főnökeként, hanem magánemberként: elmagyarázta Jenőnek, hogy önnön sorsa miatt herótja van a nácizmus legtávolibb vonatkozásától is, ezért nem érti, miért kell a modern dalszövegíróknak rendszeresen a Harmadik Birodalom jelképrendszeréből merítenie. Az inkriminált szövegrészlet így hangzott:
“Lugosi Béla és Mengele,
Nekem minden egyformán Popzene.”
Jenő elmagyarázta, hogy a dal egészét, a szövegkörnyezetet figyelembe véve itt nem a nácizmussal való kacérkodásról van szó, hanem azt ábrázolja, miképpen épülnek bele a borzalmak és szélsőségek a modern fogyasztási szokások konzum-rendszerébe. Erdős ellenben amellett kardoskodott: a holocaust emléke még annyira friss, hogy szerinte egy ilyen szöveg sebeket tépne fel. Jenő végül a következőképpen módosította sorait:
“Elrepülni az egekbe,
Nekem minden egyformán Popzene.”
Amikor mindezt megbeszéltük egymás között, lélekben szinte hallottam Mihály táltos-szavait: “Ugye megmondtam, hogy be fog szólni a cenzor?” Tényleg beszólt, de mit tehet egy modern trubadúr, ha nem hatalmi dörgedelmekbe, hanem baráti óhajba csomagolják a pirulát? Lenyeli. Így és ilyenformán ütötte fel a fejét az életünkben az etnikai elkülönülés problémája.
Elbúcsúztunk flamand vendéglátóinktól: a magyarok zöme hazautazott, mi pedig mentünk tovább - Anglia felé. Mivel a komphajó éjszaka olcsóbb, sötétben keltünk át a La Manche csatornán; nem kis fájdalmamra, mert szerettem volna látni a végtelenséget sugalló tengert. Amszterdamban is hiába sétáltam el a partig: csak dokkokat láttam és a piszkos vizet. Itt is csupán néhány négyzetméternyi, örvénylő habokat lehetett látni, mikor a hajókorlátnál lepillantottam, egyébként a tenger csillogása a sötétségbe veszett. Hajnalban, vagy inkább kora reggel kötöttünk ki a doveri fehér szikláknál: várakozásunkkal ellentétben elég simán ment a vámon való átjutás.
A méregdrága London déjá vu érzéssel ajándékozott meg: mintha már jártam volna itt, az emberek ismerősnek tűntek. A lányok csúnyák voltak, ám intelligensek és kedvesek. Általában, egész utazásunk alatt kevesebb jó nőt lehetett látni, mint Magyarországon, ellenben, ha szóba elegyedek a honfitársnőimmel, többnyire egy világ omlik össze bennem, és a szépség illúziója azonnal szertefoszlik, míg a külföldi hölgyekkel való társalgás során egyre mélyebb dimenziókba lehet eljutni, még tolmács segítségével is. Az angol nők cápafejét néhány nap alatt meg lehetett szokni, s már fel sem tűnt ez a jellegzetesség.
Csilla pasijánál szálltunk meg, akadt, akinek csak a földön jutott fekhely. Fura volt, hogy egy magánlakásban csak úgy folyt a kádba melegvíz, ha az ember bedobott néhány pennyt egy likon. A házigazda ügyesen gitározott, zizegtünk hát egy cseppet. Ellentétben velünk, magyarokkal, a külföldi zenészekre az jellemző, hogy egy bizonyos stílusban kiváló eredményeket érnek el, amiből arra következtettem, hogy egy mestert hallgatok, ám ha az együttjátszás során egy picit túlléptem az adott irányzaton, azonnal zavar támadt. Szerintem a hazai pályán nevelt muzsikusok a világ minden pontján megállnák a helyüket, ha nem ebbe a képtelen zűrzavarba születnek bele.
Legnagyobb örömömre Berlioz lépett be a lakás ajtaján; az örök kamasz, aki olyan könnyű szívvel vált meg attól a helytől, ahova született, mint egy divatjamúlt ruhadarabtól. Valóban, már-már otthonosabban mozgott Londonban, mint Budapesten. Elvitt egy külvárosi kiskocsmába, ahova öreg bácsik és melósok jártak, azonban lepukkantságot még árnyalatokban sem fedeztem fel. A helység kispolgári ízlést árasztott, kitömött fácánokkal, süppedő szőnyegekkel és kényelmes, bordó karosszékekkel; tévével, amiben egy rövid ideig egy királynő körüli protokoll-ünnepség ment, majd valami golf, vagy krikett meccset közvetítettek; a rézcsapok és fémalkatrészek a legnagyobb műgonddal voltak fényesre szidolozva. A beszédmoraj halkan duruzsolt, szinte otthon éreztem magam. Barátom guinesst rendelt mindkettőnknek: csak az első korty volt szokatlan mértékben keserű, a korsó utolja már meghitt-ismerősen gurult le. Az is nagyon tetszett, hogy itt majdnem színültig, a mértéken jóval túl csapolnak, csupán egy jávorbajusz vékonyságú, tejszínsűrűségű hab díszelgett a barnás-fekete ital tetején. A rendszerváltás után nálunk is csapolni kezdték a méregdrága John Bull Pubokban: időnként, a szigetország iránti nosztalgiával be-betértem egy korsóra, de úgy vélem, az északi, párás atmoszféra jobban kihozza az aromáját.
Szokásához híven Berlioz nagy terveket kovácsolt, melyekből persze újfent nem lett semmi: verseskötetet csiszolt nyomdakész állapotba (verseskötetet akar kiadni egy magyar emigráns angolul - Londonban!), és összejárogatott néhány sráccal lakás-zenélésekre. Mindenesetre az ízlése változatlanul jó maradt: egy Cocteau Twins kazettával ajándékozott meg, melyről időn túli hangulat áradt, amikor itthon meghallgattam. Egyébként minden tetszett Angolhonban, a trendiséget kivéve. Szerintem a brit fiatalok mentalitását túlontúl a napi divat aktualitása határozza meg, ahogy Pajor énekelte volt: “Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy”. Ha pl. azt mondtam volna, hogy szeretem a Taste és Rory Gallagher zenéjét, azt cikinek tartották volna, pedig szerintem a lemezeinek van egy aktualitásokon túli mélysége, némelyik munkájában olyan trió-megoldásokat hallok, ami a Police lemezekről is visszaköszön. London utcáin járva jobban rá lehet érezni a Cure fanyar melankóliájára, vagy a Stones és a Who keltette lármára. Barátom elkalauzolt egy az előbbinél dinamikusabb kocsmába is: a Spice of Life-ba, vagyis az Élet Sójába. Itt láttam először festőien megszaggatott nadrágokat, melyek évekkel később Budapest utcáin is megjelentek. A WC-ben is folyt a “life”: ott adták be maguknak a “spice”-t. A guiness, úgy látszik, nemzeti ital lehetett, szinte mindenki azt itta.
Még egy napunk volt, amit Londonban tölthettünk, este már a Latrijába kellett zsúfolódnunk. Ezen a napon Háy Ági kalauzolt bennünket: konstatáltam, hogy a londoni metró öregebb és elhanyagoltabb a budapestinél; láttam, hogy a házak ebben a világvárosban alacsonyabbak, mint mifelénk; ellátogattunk a Közlekedési Múzeumba, közben Áginál is megfigyeltem azt, amit a briteknél, vagyis, hogy roppant élvezettel köszörülik a nyelvüket Margaret Thatcheren, miközben már ki tudja, hányszor szavaztak rá, jóllehet nekünk, magyaroknak jóval több köszörülnivalónk akadna. De azért színesen, érdekesen beszélt, a távolba szakadt honfitársak magától értetődő szolidaritásával, olyan apró otthoni újságokra éhesen, amit én jelentéktelennek tartottam. Krassót egy árva szóval sem említette, húsbavágó kérdések sem kerültek szóba. Mindig élveztem derűsen különc, mindenkivel együttérző, ultraliberális gondolkodásmódját, egyszerre puritán és szabadosságra nyitott mentalitását, ami azt sugalmazta, hogy “az én morálom annyira szilárd, hogy még ezt is elbírja”, így ha eseményekben nem is túl gazdag, de üdítő nagyvárosi sétával ajándékozott meg minket.
Glastonburytől néhány kilométernyire volt nekünk szállás foglalva, egy kis tanyán, vagy farmon, vagy ki tudja, hogy nevezik errefelé. Miután kipakoltunk, megkérdezték, kérünk-e hasist. Kértünk. Úgy látszik, errefelé ez is a szolgáltatás része. Akinél a határnál ilyesmit találnak, az nagyon megüti a bokáját, miközben a fél ország lazán szívja.
Másnap reggel megcsodáltam az errefelé honos, már-már kékbe hajló, méregzöld vegetációt és a csodálatos, kíváncsian közeledő, guinessfekete teheneket. Glastonburyben egy hatalmas fesztivál fogadott minket magába, a mi Sziget-rendezvényeinknél jóval nagyobb. Logoján a WOMAD, ez a “világ”, a “zene”, a “művészetek” és a “tánc” szavakból kreált mozaikszó. És valóban, egy helyen ott volt minden, amit a név sugallt. A mi koncertünk időpontja jelzi azt a szerény szerepet, amit a hatalmas, sok színpados kavalkád szervezői nekünk szántak: délelőtt fél tizenkettő. A nagy nevek, mint például az öles betűkkel meghirdetett Elvis Costello késő este kerültek sorra, tehát velünk melegítették be a fesztiválhangulatot. Még a soundcheck időpontját is szigorúan vették, nemhogy a műsoridőt. Nem is volt csúszás sehol. A cucc a britektől elvárható minőségben szólt. Előadásunkra a közönség lassan gyülekezett, a végén már nem is volt ciki játszani. Én örültem szerény szerepünknek is, nagy dolognak tartottam, hogy egyáltalán része lehetek ennek a hatalmas zenei kohónak, aktuálisan új értelmet kapott Jenő ’82-es refrénje: “… egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet”. Úgy vélem, énekes-vezetőnknek jobban rá kellett volna menni a felkészülés idején a nemzetközi véráramba kompatibilizáló angol nyelvre. Meg is próbálkozott ezzel, de tartalmi skrupulusai támadtak, nem tetszettek neki a fordítás-kísérletek, pedig így nagyobb hatást érhettünk volna el. Mázlinak tartom, hogy nem jöttek el Angliába a magyar zsurnaliszták, mert valószínűsíthető dicshimnuszuk itt már gyomorforgató lett volna. Szinte biztosra vehetően egy őrületesen nagy magyar siker mondavilágát építették volna fel, melynek során zsebrevágtuk a briteket, nem hagyták volna ki azt az olcsó poént, hogy az Európa Kiadó meghódította Európát.
A kaja borzalmas volt: az angolok vízízű, nyálkás babot esznek, sok zöldséggel; valószínűleg éhen haltam volna, ha a törökök nem árulják lépten-nyomon a rendkívül ízletes kebabot. Az időjárás is viszontagságos volt, ám a szigetországbeliek rá se rántottak, ellentétben a magyarokkal, aki már egy kis szemerkélő esőnél is nyafognak. A levegő párás, a csapadék hol nekilódult, hol megállt. A sár cipőmarasztalóan cuppogott a lábunk alatt, ezek meg táncoltak, térdig latyakosan, némelyik mezítláb! Ezt azért túlzásnak éreztem, én kifejezetten fáztam. Olyan zenékre is táncoltak, amelynél a hazai közönség feltehetően behunyt szemmel meditálna, vagy a köldökét nézné. De én is rossz közönség voltam: olyan sok benyomást szívtam magamba, hogy azok kioltották egymást, hasonlóan ahhoz, ahogy az ember egy lucullusi lakomán elcsapja hasát. Mégis kiemelném Joe Hasselt, akit már említettem egyhelyütt, mint a kutatásaimra mérsékelt hatással levőt. Stílusa egyszerre volt ugyanaz, mint amit már hallottam tőle és valami egészen más. Az állandóságot és a folytonosságot ő és a társa - két fehér zenész - jelentették. Hassel trombitája szintetizátoron keresztül szólt, az európai kortárs zenéből átemelt clusterekben, kollégája pedig a dobgépek precizitását megszégyenítő, teuton alapossággal hozta az elektromos tepsiken az alapritmust. Az újdonságot a többi zenész jelentette. Afrikai hangszereken játszottak, melyekből csak a dobokat és a marimbát ismertem fel. Az európai merevségű lüktetésre egy hallatlanul gazdag poliritmikát építettek fel, amit archaikus dallamok is árnyaltak. Nem tudom, melyik országból származtak, de átlagosnál magasabb, harmonikus testalkatuk és sötétbarna bőrük alapján Etiópiára tippelek. Mindegyik tarka, stilizáltan törzsi nemzetiviseletben pompázott, és a produkció derekán táncosok léptek a színpadra, s fantasztikus mozdulatokkal fokozták az amúgy is magas fesztiválhangulatot. Azt mondanám, szépek voltak, ha nem tartanék attól, hogy félreérthetően fogalmazok. Nietzsche, ha látja, úgy írta volna körül a produkciót, hogy egyidejűleg volt jelen az “apollói” és a “dionüszoszi” életállapot, zenéjük pedig egyszerre táplálkozott a legősibb muzikalitásból és a legmodernebb avantgard kísérletekből.
És az emberek táncoltak. Szemmel láthatóan mindenki hatni akart a személyével, mert gyönyörű ruhákat vettek fel, melyek egyszerre képviselték az extremitást, miközben az időjáráshoz is praktikusan igazodtak. Középkori hangulatot árasztó kapucnik és sapkák, tarka harisnyára felvett short, a vízszintes hasítékokkal barázdált blue jeans alól kikandikált egy másik nadrág, színekben gazdag ornamentikával, féloldalasan, lovagmódra hordott köpeny, és még sorolhatnám. Még a sárcseppek is megkomponáltnak tűntek.
Mire beesteledett s kezdődött volna az igazi, nagy buli, a zenekarunk már kimerült. Tőlünk szokatlan egyöntetűség alakult ki a tekintetben, hogy mihamar térjünk vissza a szálláshelyünkre. Talán ha David Bowie is fellép, akkor kitartottunk volna, de addigra már teljesen telítődtünk a benyomásokkal. A kijárat felé araszolva nagy sikert arattunk a Latrija KGST design-jával: nem láttak még ilyen buszt. A helyi erő angyali türelemmel reagált a Hell’s Angels több mint bunkó provokációira. Hol voltunk már Altamonttól, amikor és ahol átmenetileg főszerepet kapott az agresszivitásuk. Egy teherautó platóján álltak, ültek és hevertek teljesen részegen: elhaladtukban sörrel spriccelték le az arra járókat, és némelyikhez hozzávágták a sörösdobozt is, de mindenki szelíden kitért az útjukból, ily módon róttak statisztaszerepet a nehézfiúkra. Ezután az élmények sokasága végképp árnyalhatatlanná vált. A kifogástalanul szervírozott esti spangli álomba szenderített bennünket.
Ismét utaztunk. A következő állomás Bristol, a fővároshoz képest kedélytelen, de azért korrekt iparváros volt. Este egy kis klubban játszottunk. Bedobtunk apait-anyait, de nem ájultak el tőlünk, mindazonáltal nem unatkoztak. Valahogy nem váltunk maradandó élménnyé egymás számára, mi és Bristol. Itt is voltunk.
Kezdtem megérteni, miért oszlanak fel a zenekarok a turné során. Az összezsúfoltság, az állandó együttlét fokozatosan nyomja lefelé az ingerküszöböt. Ráadásul a Latrija konstruktőrei úgy tervezték meg az üléseket, hogy a rajtuk ülőknek lépten-nyomon érinteniük kelljen egymást; ahogy Másik János fogalmazta meg, folyamatosan sérült a perszonális terünk. Az utazás kezdetén még kipihentek voltunk, ezért jobban bírtuk a gyűrődést, azonban a hazafelé vezető út nagyon spártai volt: még a komppal való átkelés rövid szakasza tűnt a legelviselhetőbbnek. A belgáknál kötöttünk ki, egy keddi napon. Azért emlékszem erre ennyire, mert mondta valaki, mire én rávágtam: “Ha kedd van, akkor ez Belgium”. A fáradtság letepert minket, egymáshoz préselődtünk, kómaszerű állapotba hulltunk. Hirtelen felriadtam. Nem tudom, a Benelux államok melyikén hajtottunk át éppen, de olyan gyönyörű helyet még életemben nem láttam. Egy hosszú pilléreken ívelő hidacska kötött össze két hegyet, a növényzet a legváltozatosabb színekben pompázott, fűzfaszerű lombozatok lógtak a szakadék felett harminc-negyven méteres, jégcsap formájú alakzatokban; néhány ház jelezte csupán, hogy emberlakta helyen járunk, ezek a tájba organikusan illeszkedve, egymástól tisztes távolságra épültek.
Németországban ébredtünk. Stuttgartban tartottunk egy rövid pihenőt, amit arra használtam fel, hogy sörözzek, és ajándékot vásároljak a családnak. Kora délután, a klinikai alapossággal tisztán tartott utcák szinte néptelenek voltak, sehol sem álltam sorba.
Bécsben is felléptünk egy “Süss fel nap” méretű helyen. Időszűke miatt nem állt módunkban a város jobbik arcát meglátni. Sőt: a Mariahilferstrassen lófráló kalmártekintetű magyarok látványa nem erősítette bennem az amúgy se túl nagy nemzeti öntudatot. Pontosan el tudtam képzelni, mit gondolhatnak rólunk az osztrákok: azt, amit én, amikor a tőlünk keletebbről érkezők portékáin bukdácsolok át Budapesten, a piacok környékén és az aluljárókban.
Sokszor eltöprengtem azon, tulajdonképpen miért jöttem haza? Máig nem találtam még erre kielégítő választ. Honvágy az biztosan nem gyötört rövid mini-turnénk alatt, sőt Angliába visszavágyok időnként. Öt koncert alatt fel tudtam mérni, hogy éhen nem halnék. Élnek Németországban rokonaim, akik feltehetően lehetővé tették volna az első önálló lépések felé vezető utat. Talán serdülőként még így döntöttem volna, de ezzel az írással is arra keresem a választ, miféle szálak kötnek ide? Úgy tűnik, a bozgorságnak fokozatai vannak. Márai írja, hogy jól beszél ugyan nyelveket, de írni csak magyarul tud. Hát, ha mást nem is, de anyanyelvet mindenképpen kaptam. De mit érek vele, ha lépten-nyomon kommunikációs szakadékokba botlok, és úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül. És nemcsak nyelvi, hanem kulturális alapon is elkülönülnek az emberek. Egyre inkább. Mintha nem az volna a céljuk, hogy érthetővé váljanak, hanem, hogy a másságukat fejezzék ki. Erre nem kell törekedni, ez született adottság, de amikor híd keletkezik az “egy” és a “más” között, az az igazi csoda.
Egyszóval valami mégis ideköt: a nyelv, néhány ember, a ferencvárosi tűzfalak, a menza-kaják, néhány - egyre kevesebb - kocsma titkos agora-hangulata; de ideláncol a gyávaságom, az ismeretlentől való félelem, az emigráns honfitársaim gyökértelensége és néhány jellemformáló esemény: nem a londoni Tower, vagy a Golden Gate tetején történt a luciferi megkísértés, hanem a budapesti Lánchíd tetejéről lepillantva hevert a lábaim előtt “a föld minden hatalma és dicsősége”. Ami Jákob pátriárkának Béthel volt Ábrahám és Izsák bolyongásának a földjén, a lajtorja-álom ígérete a megaláztatás idején, az volt nekem a pozsonyi úti cselédszoba, a szerelem sivatagának és az isteni Élménynek a helyszíne, ami akkor is ideköt, ha már száműztek onnan.
A bécsi buli alatt mindenesetre a másságot éltem meg, pedig itt is hasis várt minket az öltözőben. Glastonbury messzebb van tőlünk, mint az osztrák főváros, de talán éppen ezért éreztem az utóbbinál nagyobb hűvösséget áradni felénk. Bár lehet, hogy tévedek. Mikor először játszottunk Győrben, ott is fagyos volt a hangulat, és rá egy évvel ugyanott lelkes tömeg hallgatott bennünket.
------ × ------
Itthon még várt ránk néhány koncert, majd a társaság elbúcsúzott egymástól egy ideig. Újra feladat nélkül álltam, de ezúttal nem sokáig: Víg Mihály hívott, hogy legyek a segítségére a filmzenekészítés munkálatában. Már korábban is gitároztam mellette Tarr Béla: “Őszi almanach” című dolgozatában, most pedig ugyanennek a rendezőnek a “Kárhozat” című filmjéhez dolgoztunk hozzá. Szóló- és basszusgitáron játszottam a felvételeken és - mivel az összeverbuvált zenészek eltérő alkatából fakadóan spontán módon alakult ki a hangszerelés - asszisztensi feladatokat kaptam, időnként kottát is kellett írnom. A film hangulata borongós, melankolikus volt, miközben a Pannónia Filmstúdióban kitűnő hangulat uralkodott. A kreatív feladatok, a társadalom különböző rétegeiből előbányászott figurák tettek vidámmá minket.
Más okunk is volt a jókedvre: a koncertélet igen-igen megindult a nagylemez sikere és Mesterházy Ernő menedzseri tevékenysége jóvoltából. A firkászok ingyenreklámja is vonzotta az embereket. Igazi “nagypályás foci” ment: nagy színpadokon, nagy hangosítás mellett. Hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem: a Feneketlen-tó szabadtéri színpada, a Kertészeti Egyetem és a Zichy kastélyban rendezett, vendégművészekkel is színesített, sokszereplős rendezvények. Óriási érzés az, amikor a jobb kezem egy kis csuklómozdulatától mennydörgés és lavinaszerű effektusok támadnak, és, hogy öt-hat muzsikus az intim kamarahangzástól a nagyzenekari, szélesfrekvenciájú fortissimokig mindenre képes. Már nem zavartak le a technikusok a színpadról, mint ’81-ben, sőt nagymértékben a kezünk alá dolgoztak. A felszerelés időben össze volt szerelve, az erősítő gombjai már érkezésemkor a kellő pozícióba voltak tekerve, amitől a gusztusom szerinti hangok szépen megszólaltak; a kábelek szigetelőszalaggal rögzítve a lábaim elé voltak vezetve, nekem csupán hangolnom kellett és az effekteket összedugnom, hogy aztán percek alatt kiváló minőségű hangot keverjenek nekem. Sőt, a tanítványaim baráti szívességből gitárokat hangoltak be nekem, hogy cserélni tudjak, ha már kissé hamissá vált a kezembe levő hangszer; a húrok elszakadása sem okozott fennakadást, mert ebben is a rendelkezésemre álltak. A hangmérnökök nem lettek idegesek, ha beleszóltunk a munkájukba, sőt - miután nagy vonalakban beállították a hangzást - Misi és Jenő odamentek a keverőpulthoz és saját kezűleg alakították ki a nüanszokat. Mikor a Balaton játszott, akkor Jenő kevert (a hangmérnökkel összhangban!), mikor pedig az Európa Kiadó volt a színpadon, Mihály kezelte a potmétereket. Az öltözőben szendvicsek és hidegtálak vártak ránk, de volt ásványvíz, üdítő, bor és sör, pálinka, vodka és whisky is, Csicsa pedig Cerberusként strázsált az ajtó előtt, hogy az érdekeink semmilyen vonatkozásban ne sérüljenek. Ekkor már a gázsi is több mint kielégítő szintre emelkedett, a jóléttől csupán az választott el, hogy még mindig aránylag kevés volt a fellépési lehetőség, és persze a vidéki bulik csak szerényebb összegeket tudtak kitermelni.
A Ráday Klub már kicsinek bizonyult, így az almássy téri Szabadidő Központ vált az állandó helyünkké, Club 2001 néven, ahol Jenő is a vezetők közé tartozott. Egyre több olyan zenekar kapott itt lehetőséget, akik néhány éve alakultak, és erre az időre vált kiforrottá a stílusuk: Kézi-Chopin, 2. Műsor, Nyugati Pu. Trance Balance, Sex-e-Pil, F. o. System és végül, de nem utolsósorban a Neurotic, sőt ’86-’87 magasságában ki merem jelenteni, hogy róluk szólt a történet, Pajor Tamás vált az évtized vége felé ennek a szubkultúrának a főszereplőjévé. Hiába játszott a banda többnyire kritikán alul, hiába prolongálódtak a technikai gikszerek, hiába volt a hangzásuk borzalmas, a dalszövegek annyira zseniálisra sikerültek, a zenei ötletek tele voltak poénnal és duzzadtak a kreativitástól. Tamás szó szerint lerohanta és zsebrevágta a közönséget, miközben csipkelődött velük és lebüntette az agyukat; plusz a bandában játszottak a leghitelesebb arcok a budapesti éjszakából, az embernek muszáj volt azt mondania földbe gyökerezett lábbal, hogy: EZ AZ! Mindent tudtak a rock and rollról, de meg is élték a dolgot, nem lehetett azt mondani, hogy ezek csupán hétvégére beöltözött karalábétolvajok. És ami az előnye volt, az vált a hátrányává is. Tamás magas hőfokon, izzó szenvedéllyel azonosult… nem a szerepével, ez csak egy ócska sztár-attitűd lett volna, hanem a mélyről jövő gondolatokkal, ami az életéből fakadt. Istent kereste, a legtöbbet akarta, miközben mindig tele volt drogokkal és az élő fába is belekötött. Én is megittam a kenyerem javát, de ami az ő gigáján lement, azt talán csak Dixi múlta fölül. Örülhetett a maistro, mert a “gondolatbűneit” Tamás expanzív, tömegekre ható happeninggé transzponálta. Ment a balhé, de nagyon. Ha a technikusok megtudták, hogy a Neurotic is fellép, egyből hátraarcot csináltak, és le akarták fújni a bulit. Ugyanis Pajor tört és zúzott a színpadon, a mikrofont fogyóeszköznek tekintette. Müller Péternek, Jenőnek, Xantus Jánosnak és Víg Mihálynak minden befolyásukat latba kellett vetniük, személyes garanciát kellett vállalniuk, hogy felléphessen. Gyakran ütöttek meg pszichiáternek is szakmájába vágó hangot, mikor a lázadó géniusszal beszéltek. Soha nem felejtem el, ahogy egy házibulin felordított: “Petőfi akarok lenni!” Tudni lehetett, hogy ez alatt nem a költőfejedelemmel való azonosulást értette, hanem a rebelliót, a forradalmat - és a tartalmas, de rövid életet. Kis híja volt, hogy nem sikerült neki. Már Bódy korai halálával kapcsolatban elgondolkodtam ezen, hiszen bizonyos gondolatok csak a korral érnek be, ezt életművek sokasága bizonyítja. Mégis, mi az oka annak, hogy Petőfi, vagy Rimbaud költészete teljes értékű, korai haláluk dacára? Az, hogy előzőleg egy belső forradalmat éltek meg, aminek az intenzitása túlrepítette őket az intellektuális- és életbölcsességen; nos, Tamás e tekintetben valóban hozzájuk hasonlítható. A rock - mármint az igazi rock - egy olyan zenei forma, amiben néhány év alatt kell kimondani mindent, ezért ideális médiuma a felforgató gondolatoknak. Ezért nem érdekel igazából ma már, mert ez nekem megvolt. Többek közt evvel az írással is a kiutat keresem ebből a világból.
De a többiek sem voltak semmik. Pauer Henrik az életével fizetett azért, mert túl nagy hévvel kapta be a legyet, de épp ezért volt hiteles a színpadon és a filmvásznon. Solymár Árpiért már nemcsak a szülei aggódtak, hanem mi is: egy-egy mákszezon végére teljesen kinyúlt. Carlo szintén időről-időre használhatatlanná vált. Mégis: még a legsztondultabb, legalsóbb állapotaikban is az élet jeleit mutatták, nem jellemezte őket a többi junkie nyúlós, affektált nyafogása. Szenvedtek ugyan, de férfiként.
A többi zenész nem volt ennyire radikális, de mégis a Neurotic-tabló autentikus részévé váltak: Ruff Tibi filozófiát hallgatott az ELTE-n, kereső alkata vezette bele az ilyenfajta zenélésbe; Zsuzsa és Zsófi vokáloztak, sikerült nekik a polgári szalonok muzikalitását átmenteniük ebbe az őrületbe. Fúvósok is csatlakoztak a csapathoz, az egyikük a Bergendy Szalonzenekarból kirándult át a “wild side”-ra. Szlazsánszky volt a dobos, de marimbán is játszott, ütőhangszereken tanult a belgrádi Zeneakadémián. Egyszóval széles volt a skála a hangszerén a hangokat kereső punktól a képzett, hivatásos zenészekig. A stúdió felvételek inkább össze lettek csapva, mint rendesen megcsinálva, ezzel együtt méltán lettek ezek a dalok örökzöldekké. Büszke vagyok rá, hogy - szerzőként és egyetlenegy számban gitárosként - epizódszereplője lehettem ennek a történetnek.
És ha csak ennyi lett volna a menü a Club 2001-ben, de kiállítások, zenén kívüli kultúrrendezvények színesítették a palettát. A teaházban a legkülönbözőbb zenei események zajlottak, a tarka stíluskavalkád szintjén. Itt aztán az elememben érezhettem magam: a legkülönbözőbb ambícióimat kiélhettem itt, de ezekről majd később beszélek. Ezen a helyen, ahol a siker kicsi és nagy méreteibe belekóstolhattam, itt fagyott meg a szívemben valami, itt döbbentem rá, mekkora sznobok az emberek. Akkor mi voltunk a bejáratott élmény, a mi nevünkkel a teaház és a nagy színpad előtti placc egyaránt megtelt. Ugyanakkor fellépett itt pl. Snétberger Ferenc, aki azóta nemzetközi karriert futott be, valóban zseniális gitáros, de a teaházban rajtam kívül négyen voltak rá kíváncsiak.
Mégis, mi volt a problémám, ha a körülmények ilyen kedvezően kezdtek alakulni? Nos, az Európa Kiadóban már nem kaptam kreatív feladatokat, mindössze interpretáltam, amit begyakoroltunk. A régi számok készre csiszolódtak, nem változtattunk már rajtuk, az új dalokban pedig gyakran mások által megírt szólamokat játszottam jól-rosszul. Hiába kezdődtek el az igazi, nagy sikerek, ezeket csak relatíve éreztem a magaménak. Ez csökkentette a szememben egy-egy előadás tétjét, sőt úgy látszott, a siker előrehaladtával állandósulni fog ez a feladatkör. Már a koncertek előtt betankoltam, s ha netán részegen játszottam, a közönség soraiban senki sem vette észre a különbséget. Ugyanolyan sikerünk volt, akár csapnivalóan játszottam, akár jól, sőt az utóbbi esetben némelyek fanyalogni kezdtek, hogy “amióta az Európa Kiadó eladta magát, azóta egy professzionális, kilúgozott vakvágányra tértek”. Tehát sem a pozitív, sem a kritikus visszajelzések nem motiváltak, hogy tovább mélyítsem a zenei kutatásaimat. Egyre inkább a vidéki fellépések szerényebb keretei közt éltem át az emberekkel a valódihoz közelítő kontaktust, a fővárosban ez már nem volt lehetséges. Ráébredtem, hogy alkalmatlan vagyok a sztárszerepre, sőt a siker növekedésével arányosan egy rémálommá válna az emberi kapcsolataim elszegényedése. Természetesen nem vagyok siker-ellenes, mindössze belátom: az eszelős sikerek és a megalázó kudarcok egyaránt deformálják a jellemet. A többiek szintén érezték a helyzet fonákságát, amit eltérő módon dolgoztak, dolgoztunk fel.
Nálam mindez “lefelé igazodásban” csapódott le, felértékelődött a szememben a “kispályás foci”, mi több, a “lábtengó”: keresni kezdtem az emberléptékűbb zenei szituációkat. Kíváncsi lettem, vajon akkor is sikerem lenne, ha a megszokott köreimen kívül játszanék, olyan embereknek, akik nem ismernek, és nem feltétlenül engem akarnak hallani. Ebben a keresésben nagy segítségemre volt a marmonkanna-erősítő. Kicsiben ki lehetett rajta keverni a villanygitár jól ismert színpadi hangzását, és alkalmazni lehetett egy intim kamarazenélésbe úgy, hogy nem voltam hozzá láncolva a város elektromos hálózatához, akár erdőn, mezőn jártamban is muzsikálhattam. Mikor a Zichy kastélyban koncerteztünk, megpillantottam Hagyó Bélát, aki egy szűk baráti körben, mint az autentikus blues tudója vált ismertté. Intettem neki két szám között:
- Szeretnék beszélni veled a buli után - mondtam.
Így is történt. Előadtam neki a “lábtengós” terveimet. Nem kellett sokat gyakorolnunk: a blues mindkettőnknek a vérében volt. Ma már persze látom, hogy némi stíluszavar adódott, mivel Béla az USA déli államainak a gyapotföldek melletti stílusát kultiválta, míg én a Radics Béla által honosított “brit szellemet”. Nem volt ez egetverő hiba, hiszen Eric Clapton is ilyenformán muzsikál, de azért kihasználhattam volna a lehetőséget egy mélyebb kutatásra. Mindenesetre kisvártatva a siófoki mólónál teszteltük a képességeinket. Az anyagiakban mérhető siker kezdetben szerény volt: néhány nap alatt rájöttünk, mobilisnak kell lennünk, ha talpon akarunk maradni, így már működött a dolog.
Mégis elakadt a szekerünk, mégpedig azért, mert Béla nem tudott ellen állni a szebbik nem kínálta gyönyöröknek. Két csaj csapódott hozzánk, ami nem volt az ínyemre, több okból sem. Először is megritkultak az expedícióink, másrészt pedig nem tetszett az a lány, aki nekem jutott, igaz, Béla új barátnője sem. Harminc évesen már nem hozott lázba minden lehetőség, sőt összegződtek a tapasztalataim ezen a téren. Néhány kiragadott példa:
- a szerelem nélküli szex nem nyújt igazi örömöket, ez alól az - azt hiszem, nem csak a személyemre érvényes - tapasztalat alól egyedül Julával történt katartikus találkozásaim jelentettek kivételt;
- ha valakiről lenyúltam egy nőt, azt holtbiztos, hogy rólam is lenyúlták;
- a kollektív szex sokat ígér, de keveset ad;
- nem érdemes intelligens, vonzó, de a haver kategóriába tartozó lánnyal szexelni, mert rossz az így szerzett örömök statisztikája, és a további barátságnak sem kedvez, bár nem feltétlen öli meg a kapcsolatot;
- nem érdemes gyönyörű lányokkal szóba elegyedni, mert 99%-ban olyan fárasztó a szövegük, hogy szertefoszlik minden illúzió: ha távolról csodáltam őket, legalább esztétikai élménnyel gazdagodtam;
- az abortusz egy-két ritka kivételtől eltekintve közönséges gyilkosság, megtörténte negatív hatással van a kapcsolat további menetére;
- kivétel nélkül, kizárólag olyankor fejlődött ki mélyebb érzelem a praxisomban, ha nem erőltettem a dolgot, inkább befelé irányultak az ambícióim és az önterápiától szikrázó, vonzó lénnyé váltam;
- az egyéjszakás kalandoknak semmi értelme nincs, legfeljebb olyankor, amikor egy nagy szerelmi csalódást követően történik, és oldva a frusztrációmat egy kicsit újra férfinak érzem magam, de kockázatos belemenni, mert gyakoriak a morbid, tragédiát vonzó, necces helyzetek;
- az olyan nők, akik a régi szerelmeimre emlékeztetnek valamilyen módon, biztos, hogy csalódást fognak okozni;
- a szabadság hiánya megöli a kapcsolatot, mint ahogy az is, ha valamelyik fél visszaél a szabadságával, ezzel az elvvel zárul az Énekek Éneke is: “Fuss én szerelmesem, légy hasonló a vadkecskékhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein!” Legbölcsebb megkérdezni magunktól: “le tudnál élni egy egész életet ezzel a csajjal?”
Tudom, kevesen érzik a magukénak ezt a fajta etikát (miszerint gondold meg, hogy megcsókolod Etukát), viszont nem is erőltettem rá soha senkire. Inkább én éreztem kényszerhelyzetben magam a balatoni turné alatt: illett volna felszednem a szólóban levő lányt, jóllehet még néhány mondatot is nehezemre esett váltani vele. Szerencsére Béla intelligensen reagált a beálló zavarra, és - a lányokkal is megbeszélve a dolgot - sikerült egy relatív, törékeny egyensúlyt kialakítanunk zenésztársam epikureus alkata, valamint az én “lábtengós” ambícióm között, így a bennünk feszülő blues túlélte a konfliktust. A balatoni turné után is találkoztunk, sőt tagokkal kibővülve részt vettünk egy tehetségkutató versenyen, Palermo Boogie Gang néven, ahol valami helyezést is elértünk, persze ez semmit sem változtatott a helyzetünkön. Mindenesetre világossá vált, hogy bővítenem kell a marmonkannás túráim körét. Újra összejöttem Lóczi Péterrel, aki már jó ideje elkezdte az utcazenész karrierjét, melyre Vitray Tamás reagált egy rövid portréfilm erejéig az egyik műsorában. Repertoárja változatos volt: énekelt olasz slágereket, közben gitáron kísérte magát, francia sanzonok, legendás angol és amerikai dalok és közismert magyar számok alkották a műsorának a gerincét. A magyart leszámítva mindez halandzsa nyelven hangzott el, olyan tökéletes akcentussal, hogy a turisták, akiknek az anyanyelve éppen terítéken volt, csak némi idő múlva vették észre, hogy egy árva szót sem értenek az egészből, és nevetve ismertek rá a saját hanghordozásuk jellegzetességeire. A hazai nézők számára mindez még viccesebb volt, mert pl. az Edith Piaf számokba olyan magyar szavakat kevert a franciákra jellemző orrhangon, mint a “szifon”, “plafon” és “demizson”. Általában frenetikus humor tette méltán a legnépszerűbb utcazenésszé. Kukorékolásai, két szám közti kísérőszövegei legalább annyi nézőt vonzottak, mint a zenéje. Örömmel kapcsolódtam be mellette a muzsika áramába, vokálozással és a szólógitár orkesztrális megoldásaival árnyaltam a zenei textúrát. Évekkel később valaki berakott a magnóba egy rólunk készült felvételt, ebből az időből. Nem ismertem fel azonnal, mert egy hosszabb hangszeres rész szólt éppen, ezért teljesen elfogulatlanul dicsértem: “milyen muzikális megoldások, egész ügyes”- mondtam, majd, mikor felcsendült barátom éneke, kaptam a fejemhez. “De hiszen ezek mi vagyunk”- döbbentem végre rá, szabadkozva az akaratlan öndicséret miatt. Voltaképpen nem szeretem visszahallgatni a dolgaimat, mert a “buher” felvételek többnyire nem adják vissza a szituáció varázsát. Péter előadásában fel lehetett ismerni az eredeti énekes stílusát, úgy hajlított és frazírozott, ahogy az illető, sőt pl. Elvist a rá jellemző mozdulatokkal is megidézte, és Demjén Ferenc is nevetve ismert volna rá önmagára. Lóczi három dolgot tartott áldásosnak: a fokhagymát, a csalánt és a vörösbort. S valóban: állandóan fokhagymaszag lengte körül, a csalánt gyakran alkalmazta másnaposság ellen, borból pedig rengeteget megivott, a humorát megolajozandó. Én csak óvatosan kortyolgattam az irigy hasnyálmirigy miatt.
Természetesen Bélával és Lóczival egyaránt gyakran felléptünk a Club 2001 teaházában, s természetesen sikerünk volt. Olyannyira, hogy Darvas Feri, aki színházi berkekben működött, mint muzsikus, a Szárnyas ügynök című film zeneszerzőjeként minket, azaz Pétert és engem ajánlott az egyik betétdal megformálóinak. Sőth Sándor, a rendező fel is kért minket a munkára. A számot Hortobágyi Laci stúdiójában vettük fel; tulajdonképpen egy bossanova volt. Péter nem oldódott fel a stúdió laboratóriumi körülményei közt, ezért jóval visszafogottabban énekelt, mint amit megszoktunk tőle. De én sem a bossanovákat gyakoroltam egész életemben, csupán halvány reminiszcenciákra támaszkodtam, amennyi felderengett a zenedében felcsipegetett stúdiumokból. Dés László feljátszotta ugyan a szaxofonszólót a kíséretemre, de aztán javasolta, hogy vegyék fel újra az egész betétdalt Snétberger Ferenccel. Ilyen az élet: ami frenetikus hatású a saját közegében, nem biztos, hogy a stúdióban is felidézhető. Nem kudarcnak éltem meg a történetet, ugyanis hazánkban senki sem játszik Snétbergernél jobban bossanovát, de tágabb értelemben vett latin zenét sem.
Mihálynak annyira megtetszettek a teaházi produkcióim, hogy ő is kedvet kapott a “lábtengóhoz”. Műsorunkat “Slágermúzeum” néven hirdettük meg, mivel az volt az ambíciónk, hogy a ’60-as, ’70-es és a ’80-as évekből állítjuk össze a repertoárt, így a produkció elejét a “Szentháromság”, vagyis az Illés, Metró és az Omega számokból állítottuk össze (nem feltétlenül a legismertebbekből); a “derékhadat” Cseh Tamás, a Kex, az LGT, a Bergendy, a Generál, Hobo és a Spions képviselték; a ’80-as évekre jellemzőnek pedig a Hungáriát, a Beatrice-t, az URH-t és a Kontroll Csoportot tekintettük.
Az előadásra iszonyú tömeg gyűlt egybe: időről-időre elsötétült a nézőtér, mert valaki nekinyomódott a villanykapcsolónak. Nehéz volt ilyen körülmények között megtartani az előadást, mivel egy intim hangulatú, félakusztikus kamarazenélést terveztünk, de azért jól éreztük magunkat. Ezt a fejezetet egy versikével zárom, amit Mihály a harmincadik születésnapom alkalmával írt nekem:
“Elkedvetleníthetetlenül ferdül
életútjának felén innen,
így hát kedves Dönci
áldjon meg az Isten!
(Vége az első könyvnek)
------ * ------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése