2012. július 12., csütörtök

A sereg


      Bozsó disszidált. Jutkával ment el, szerelmük hosszú lejáratúnak számított a mi társaságunk mércéjét alapul véve. András találkozott velük odakinn, az ő beszámolójából tudom, hogy fordult a kocka kettejük között az életesélyeket illetően. Amilyen talpraesett volt Bozsó a hazai körülmények között, annyira nehezen vette az első európai akadályokat. Jutka viszont meglepően zökkenőmentesen illeszkedett bele a kinti világba, így aztán a körülmények elsodorták őket egymástól. 
      Szintén András mesélte, hogy Hegedűs Péter, az első főiskolás punkzenész rövid együttműködés után elszakadt Molnár Gergelytől. Kreatív módon kapcsolódott be ismert és kevésbé ismert külföldi előadók munkáiba, miközben ígéretes szintű saját anyagon is dolgozott. Barátom demót is hozott tőle: ezeknek az éveknek a legkorszerűbb szintetizátor-hangzását hallottam a kazettán, a dobgépes punk-rock alaphoz klasszikus és kortárs elemek voltak finoman hozzáadagolva. Nagyon tetszett nekem, mégis hiányzott belőle valami, vagy valaki. Talán az a ritka konstelláció, amit idehaza megszoktam tőle, netalán egy elementáris figura, aki ellenpontozta volna az ő finom, artisztikus alkatát. 
      Liza nagyon kinyílt mellettem ebben az időben, egyre ellenőrizhetetlenebbé vált, hogy rajtam kívül kivel szűri össze a levet. Aktmodellkedett a főiskolán, és szerteágazó kapcsolatrendszert tartott fenn, köztük nem kevés nyugtalanító fazonnal. Berliozzal mindenesetre megszakítottam a barátságot, mivel birtokhatáron belülre hágott. Legalább két évig tartott a mosolyszünet. 
      Kezdtem elszigetelődni, majd egy szép nyári nap megérkezett a katonai behívóparancs. Nyugtalanná váltam - már jóval a bevonulás előtt -, s ennek fő oka a barátnőm volt. Sejtettem azt, amit inkább tudnom kellett volna. 
      Kiskunfélegyházán történt az alapkiképzés, új környezetem rosszabb volt, mint amire számítottam. Itt elég annyit megemlíteni, hogy sem a nevelőotthonban, se Baracskán, sem pedig az egyhetes előzetesben nem szálltak ránk annyira, mint itt. Ez meglepett, mint ahogy az is, hogy sem az intézeti-, sem pedig a rabtársaim nem bizonyultak olyan lehangoló társaságnak, mint az ország különböző pontjairól összegyűjtött magyar srácok. Teli pofával zabálták az otthonról kapott csomagot, miközben lekicsinylő megjegyzéseket tettek a fővárosban kapható "tápos" csirkékre. Rendszeresen bemószerolták azokat, akik piáltak, vagy szabálytalankodtak, mindezt pillanatnyi előnyökért. A karrier netovábbja volt a szemükben, ha valaki egy zsíros írnoki, vagy hadtápos beosztásba jutott. Az efféle kiváltságosok - még egy ruhatáros is - igazi nagymenőként viselkedtek, pökhendiségük egyenesen gyomorforgató méreteket öltött. A túlélésről grandiózus, tetszetős elméleteket hallottam, olvastam már életem során, mint ami az emberi élet alapját képezi, pl. a szcientológusokról kilométerekről ordít, hogy ennek az elvnek a zászlóvivői. A túlélés, a "kaparj kurta" eszméje valóban mintagazdává, adminisztrátorrá, káeftéssé, vagy szóvivővé torzíthatja az emberi jellemet. Ennek az attitűdnek a kialakulását laboratóriumi körülmények közt tanulmányozhattam a hadseregnél. Rengeteget gondolkoztam, mit akar a felső vezetés ezekkel a pressziókkal elérni, ugyanis a harci szellem nemhogy zéró, de mínuszba kúszó volt egy képzeletbeli skálán. Ezt a hadsereget néhány partizán alakulat rövid időn belül harcképtelenné tehette volna. A magyarázat politikai okokban keresendő. Az ekképp megdolgozott célszemély egy életen át engedelmességre lesz kalibrálva. Gyakran kaptunk értelmetlen parancsokat. Ezek értelmét abban a pszichotechnikában találtam meg, hogy kénytelen végrehajtásuk folyamán a miérteket fokozatosan félretoljuk, míg végül kialakul a parancsosztók iránti vak lojalitás, a hit karikatúrája, a híres-hírhedt 22-es csapdája. Aki a körön kívül rekedt, az őrült, miközben efféle parancsokat is csak őrültek hajthatnak végre. Természetesen az sem lehet normális, aki ilyen parancsokat osztogat. Egy kulturális előnye azért akadt a kiképzésemnek: hozzásegített a Kafka művek mélyebb megértéséhez. Ebből a békaperspektívából nézve semmi rendkívüli nincs abban, ha az ember egy szép nap arra ébred, hogy bogárrá változott. Magam is szemtanúja voltam nem kevés effajta metamorfózisnak. 
      Sohasem érdekelt különösebben a sport. Apám gyerekkoromban elcipelt néhány foci-, vízilabda-, vagy jéghokimérkőzésre, ezeken többnyire unatkoztam, a tömeg interaktív ordítozása enyhén sokkolt, egyetlen örömöm a Bambi, a rágógumi és a gumírozott Népstadion feliratú szemellenző volt. A seregnél mégis azt tapasztaltam, hogy a sport bizonyos tartást ad a művelőinek. Pl. a bokszolók százada a miénkkel ellentétben mindenben összetartott, egymást kis és nagy problémákban egyaránt segítették; olyannyira, hogy elöljárójukat - egy korrupt, szadista és tohonya őrvezetőt - már a második héten sikerült lecserélniük. Az ágyát a hátán kellett felcipelnie a felső emeletre, miközben az ökölvívók a fekhelye üresen maradt helyét csókolgatták. 
       A katonai eskü - a frissen belénk sulykolt alakisággal együtt - tragikomikus volt. Annyi előnyét élveztük csupán, hogy délután kimehettünk a városba. A kapun túl Liza várt, szerencsére egyedül. Finom ösztönnel rövid időn belül találtunk egy helyet az idegen környezetben, ahol kívül estünk mások látómezején. Odaadó nőiessége egy cseppet sem nyugtatott meg, mivel este vissza kellett mennem a laktanyába. 
       Otthonomtól még távolabb, Hódmezővásárhelyre vezényeltek. Kiskunfélegyházával ellentétben itt teljes káosz fogadott. A katonák nyitott fűzőjű bakancsban, trikóban és begombolatlan ingben, hajadonfőtt lófráltak az udvaron, a tisztelgés nem volt kötelező. Több emelet WC-it be kellett járnom, hogy helyet találjak szerény kis terhem elpottyantásához. Kezdtem szorongani, hogy - mivel "kopasz" voltam - mindennek az eltakarítása rám és néhány sorstársamra fog hárulni. Szerencsére pár nap múlva Nagyorosziba vezényeltek, harckocsi kiképzésre. Természetesen szorgalmasan tanulmányoztam a vasúti menetrendet, így szerét ejtettem egy néhány órás budapesti látogatásnak. 
      Liza nem volt otthon és Sárika semmi jóval nem kecsegtetett. Elmondta, hogy a párom egyre ritkábban jár haza. 
      Ilyen lelki terhekkel érkeztem Nagyorosziba. Nagyon rossz itt, adódott a kézenfekvő szójáték. Hamar szemet szúrtam született civil mivoltommal, és a századparancsnok (egy hadnagy) a fejébe vette, hogy katonát farag belőlem. Ehhez a legmegfelelőbbnek a kora hajnaltól késő estig tartó konyhai szolgálatot találta. Egyre fáradtabb és fásultabb lettem, miközben nem találtam kivezető utat a helyzetemből. Ellenben hadnagyunk egyre találékonyabbá vált a katonai szellem felébresztésében. Tíz kilométeres terepfutást rendelt el, hegyre föl, völgybe le. Becsületére legyen mondva, az élen diktálta az iramot, a tiszttársai közül is kirítt egyenes jellemével, csak éppen katona volt, minden porcikájában, a nebuló őszinte sajnálatára. A terepfutás folyamán előbb a század sereghajtójává váltam, majd teljesen lemaradtam, és a látókörükön kívül ballagásra fogtam a tempót, útközben szedret csipegetve. Közben teljesen eltévedtem. Rövid töprengés után elindultam a legésszerűbb irányba: lefelé. Egyrészt így kényelmesebb volt, másrészt előbb-utóbb országútra kellett érnem, ami csak vezet valahova. 
      Be is értem egy településre, ahol a kocsmában legurítottam egy-két korsó sört. Az állomáson kiderült, hogy két megállóra vagyok Nagyoroszitól. Jegyet váltottam tehát, és a vonat érkezéséig újabb sörökkel csaptam agyon az időt. 
      A laktanyába visszaérve, az ÜTI (ügyeletes tiszt) nem kis megdöbbenéssel hallgatta végig a beszámolómat; az arcára volt írva, hogy történetem az ő praxisában példa nélkül való. 
      Már megvacsoráztam, megfürödtem és - immár pizsamában - épp a bakancsomat bokszoltam, amikor megérkezett a századom, hadnagyunkkal az élen, csapzottan, éhesen és fáradtan; az előírt normát a terepfutás és a gyaloglás terén jócskán túlteljesítve. Egész délután engem kerestek, a nevemet kurjongatták az erdőben. Iszonyú dühösek voltak rám, és a történtekért mindenki engem hibáztatott, mintha én tehettem volna arról, hogy túltengett bennük a katonai szellem. Ha nem keresnek, akkor nem fáradnak annyira el. Természetesen még inkább rám szálltak: kimenőmegvonás, konyhai munka és egyéb retorziók.
      Egyetlen pihenési lehetőségem a zene volt. Nem tudtak nélkülözni, mert több kilométeres körzetben én és a társam, egy fiatal cigányprímás voltunk csupán használható muzsikusok. Természetesen összebeszéltünk és próbalehetőséget igényeltünk. Nem mintha ezeknek az ál-népdaloknak a megszólaltatásához feszített próbarend szükségeltetett volna, de még mindig jobbnak látszott ezzel ütni agyon a délutánokat, mint a cementes zsákok cipelésével. "Munkánkba" örömmel kapcsolódott be egy Shadows-rajongó főhadnagy. Látszott rajta, hogy tehetségét csupán választott hivatása árnyékolja be, szelíd művészalkatával cseppet sem volt katonás jelenség. Meg is kérdeztem tőle, mi indította el ezen a pályán, de határozottan elzárkózott a kérdésem elől. Szívesen tanítgattam a konyhamunka helyett.
      Burai főtörzs lett a pártfogónk. Néhány fellépést követően ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy basszus alapra van szükség. Valahonnan szerzett egy nagybőgőt, viszont hozzávaló zenészt nem találtunk a laktanyában. Egy alacsony cigány fiú sietett a segítségünkre. Bőgőzni ugyan nem tudott, viszont ő is unta már a gyakorlatozást és a megfeszített fizikai munkát. Újabb ürügy adódott tehát a maratoni próbákra. A bőgő nyakát alig érte fel, de erre nem is volt szükség, mert a tisztes múltú hangszert ritmizálásra használtuk: a fiatal kölyök tompán lefogta a húrokat, és a jobb kezével ütemesen csattogtatta, közben kellemes hangon énekelte a cigánydalokat. A "hallgatóknál", azaz a lassú számoknál pedig vonóval ügyesen az üres húrokra érkezett, tehát a fontosabb harmóniák alaphangjaira, a bal kezét pedig föl-le jártatta a többi húron, így imitálta a valódi bőgőzést. Az igazi basszus funkciót én láttam el olyanformán, hogy az erősítő hangszínét mélyre állítottuk és a villanygitáron egyszerre játszottam a basszust és a kontrát. 
      Senki sem vette észre a trükköt. Burai főtörzs határozottan meg volt elégedve, mi több, a produkciónk túl jóra sikeredett; ugyanis a tiszti klubban elszabadult a pokol. Elöljáróink teljesen részegen kornyikáltak és kukorékoltak, az arcunkba és a nyakunkba lihegve, miközben a feleségeik - szintén berúgva - vagy az asztalon táncoltak, vagy a székükön hátradűlve idétlenül nyerítettek, vagy üveges szemekkel meredtek ránk. Természetesen mi is derekasan kivettük a részünket a potya piából, de nem ihattuk le magunkat annyira, mint ők, mivel "dolog volt". Életem során a katonaságnál ettem a legborzalmasabb, de a legízletesebb ételeket is: a legénységi étkezdében gyakran kóstolatlanul öntöttük a moslékba a kaját, míg a tiszti klubban pl. több napig előkészített vaddisznó-pecsenye úszott ínycsiklandozóan a vörösborral ízesített szaftban, és a mellékfogások, köretek szintén ízletesen voltak elkészítve. Őz is került az asztalra, elöljáróink nyilván kívül estek a vadászati tilalmon. Mindezeken túlmenően az alkoholtól felhevült tisztek elhamarkodott ígéreteket tettek több napos, rendkívüli eltávozásokra. 
      Gyöngyéletünk egyetlen hátulütője a hajnali kelés volt. Mi sem mentesültünk a reggeli torna kötelezettsége alól. Szenvedéseimet a végsőkig fokozta, hogy a testgyakorlatok közben Edda számokat kellett hallgatnom, mégpedig másnaposan! 
       El kell ismernem, hogy a feletteseim bírták az italt. Néhány órával az éjszakai tivornyánk után megjelent a sorakozónál az a tiszt, aki a leginkább élenjárt a piálásban; kifogástalan öltözékben, frissen borotválkozva, csapzott, elázott részegsége nyomait tökéletesen leradírozva a külsejéről. "Ez aztán a kurázsi!"- gondoltam magamban, valóságos Nimródként sétált végig a felsorakozott alakulatok előtt. Üvöltve kérte számon a szabálytalanságokat, hadnagyunkat is megrótta az én kissé hanyag eleganciám miatt. Mindez némileg elbizonytalanított a frissiben kilátásba helyezett eltávozással kapcsolatban. 
       Amit végül nem lehetett tovább halogatni. Túl régóta nem voltunk már otthon, ők pedig épp eleget dáridóztak a mi kis triónk ritmusára, kvázi nagyon sokszor ígértek be nekünk szabadságot. Egy szép nap tehát kiléptem a laktanya kapuján, de előtte még háromszor visszaküldött az ÜTI, szabálytalan jelentés és egyebek miatt. 
       Sárika örömmel fogadott. Az én örömömet csupán az csorbította, hogy Liza teljesen eltűnt otthonról. Civil ruhát öltöttem és a nyakamba vettem a várost, hogy megkeressem őt. A szülei hetek óta nem látták, a barátaim se tudtak róla semmit, én pedig félőrülten bolyongtam a budapesti utcákon, betértem a régi törzshelyekre, hátha megpillantom valahol. Néhány napos eltávozásom ideje hamar elszállt ilyen körülmények között. Gondolkoznom kellett. Időt kellene nyernem valahogy; tennem kell valamit még addig, amíg kint vagyok. A pszichiátria körül kezdtek forogni a gondolataim. Azt már tudtam, hogy odabenn járhatatlan ez az út. Ugyanis az egyik srácot, akinek a felesége veszélyeztetett terhes volt, többször hazaengedték méltányossági alapon, ám éppen akkor, amikor az asszony a legkritikusabb állapotba került, megtagadták tőle a rendkívüli eltávozást, azon a címen, hogy vannak, akik még egyszer sem kaptak erre lehetőséget, míg neki már több alkalma is nyílt a családi problémák rendezésére. A katona idegei felmondták a szolgálatot és az ebédlőben - feltehetően valamelyik bajtársa ugrathatta - étkezés közben üvöltözni kezdett, majd felborította az asztalt, és az állapota a kontrollállhatatlan őrjöngésig fokozódott. Többeknek kellett lefogni őt, és az eü. tiszthez vinni, aki Balassagyarmatra szállíttatta, részletes pszichiátriai vizsgálatra. Nem tudom, mit műveltek ott vele, de amikor úgy egy hét múlva visszakerült közénk, szokatlanul csendes volt, és tapogatózó kérdéseinkre csak egy buta félmosollyal válaszolt. Hát, ez elég hátborzongatóan hatott ránk; mindnyájunk kedvét elvette attól, hogy Balassagyarmat irányába próbálkozzunk. Úgy tűnt, ott egy olyan intézmény működik, ahol nem húznak éles határt a szimuláns és a beteg között. 
       Említettem már egyhelyütt a színészi képességeim csenevész voltát. Beláttam tehát, hogy nem tudnék megtéveszteni egy képzett lélekgyógyászt. Ellenben azt is tudtam, hogy a hadseregben ún. "normális" embert (tudja egyáltalán valaki, mit jelent ez a szó?) lámpással kellene keresni. Tudtam továbbá azt is, hogy az akkori állapotom túlzás nélkül nevezhető pszichotikusnak. A hadsereg iránti bizalmam addigra teljesen elpárolgott. Bátorságot merítettem tehát és bementem az egyetlen helyre, ahonnan segítséget remélhettem: a lakhelyem szerinti kerületi ideggondozóba. Kiböjtöltem az időt a sorukra váró gyanús külsejű bennfentesek között. A rendelőben egy szimpatikus hölgy fogadott, aki előtt őszintén feltártam kritikus helyzetemet, csupán a laktanyában uralkodó valóban borzalmas állapotot és az ebből fakadó félelmemet túloztam el egy kissé. A hölgy megértőnek mutatkozott, és a sajnálatát fejezte ki avégett, hogy katonai ügyekben nincs igazán kompetenciája. Mindössze azt tudta felajánlani, hogy beutalót ír a Katonai Kórházba. A leragasztott boríték tartalmát otthon a lámpa felé tartva megállapítottam, hogy a frankót írja; ez bátorságot adott a további kivizsgálásokhoz.
      Szerencsém volt: a Katonai Kórház Pszichiátriai Osztályán az adjunktus - egy történetesen civil személy - fogadott. Neki is előadtam a problémámat, ő pedig súlyosnak ítélte meg az állapotomat s két hét otthon letöltendő (!) egészségügyi szabadságot írt ki. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az eltávozásom idejének lejártával ismét vissza kell mennem a laktanyába, ezért külön írt egy levelet az ezredparancsnokomnak is, hogy mindenképpen hazaengedjenek. Továbbá tanácsokkal látott el arra vonatkozóan, hogyan kerülhetem el az akadékoskodó macerákat. "Egyébként - mondta sokatmondó hangsúllyal - valószínűnek tartom, hogy magát rövid időn belül viszont fogom látni!" Búcsúzáskor civil módra kezet nyújtott. Már kint, a Róbert Károly kőrúton az utolsó mondatai fátumként rögzültek az agyamban. 
       A két értékes papíros birtokában visszautaztam Nagyorosziba. Állapotomra megvilágító fényt vet, hogy a vonaton felejtettem a kimenő tányérsapkámat, ezzel további sokkhatásnak tettem ki az ügyeletes tisztet. Papírjaim viszont önmagukért beszéltek: még derék hadnagyom is sajnálkozott az engem ért túlzott megterhelés miatt, remélte, hogy szabadságom alatt mihamar regenerálódom. Az alezredes láttamozta a papírjaimat, így aztán újra - ezúttal utoljára - megnyíltak előttem a laktanya kapui. Távozásom elé csupán egyetlen akadály gördült: a bajtársaim ellopták a kimenőnadrágomat és fejfedőt is kellett szereznem, hogy átjussak az ÜTI szigorán. Zenésztársam, a mélynövésű "bőgős" segített rajtam: sapkája és a nadrágja ugyan egy számmal kisebb, illetve jóval rövidebb volt a kelleténél, ám én bíztam a kapunál álló Cerberus nagyvonalúságában. Szerencsére az ÜTI-t már fásulttá tették a civil allűrjeim, ezért szemet hunyt hülye külsőm láttán és elbocsátott. 
      Odahaza az első dolgom volt, hogy levessem az identitásomat súlyosan kompromittáló egyenruhát és hozzám illő ruhát öltsek. Elhatároztam, hogy ha mód nyílik rá, visszaküldöm zenésztársamnak a kincstári göncöt, ezzel is elhatároltam magam a körlettársaim bűnös mohóságától. Liza ugyanúgy felszívódott, mint az eltávozásom idején, az ismerősök ugyanannyira nem tudtak semmit a hollétéről, de engem már intuitívvá tett a pszichózisom: pontosan tudtam, ki hazudik, ki nem. Egyhetes kutatás után fülest kaptam, hogy buli lesz a KEK-en, ahol boldog-boldogtalan jelen lesz. Persze ott volt: mikor a karjánál fogva félrehúztam, öröm és félelem között ingadozott. Mindkettőre jó oka volt. Miután kellő örömben részesítettem, számon kértem rajta tartós távolmaradásának az okát. Mivel már jó egynéhány évet lehúztunk egymás mellett, tudtam, hogy veréssel nem megyek nála semmire, mégis nagy önuralomra volt szükségem, hogy le ne pofozzam, miközben neurotikusan kiélesedett füllel hallgattam habiszti hadováját. Noha nem hittem neki, a bizalom álruháját öltöttem magamra. 
       Másnap ismét eltűnt, kezdhettem újra a keresést. Hogy bírjam a terhelést, a söröket Seduxennel segítettem meg. Érzékeim még jobban kinyíltak, így aztán megint megtaláltam. Kiderült, hogy egy Sam nevű fazon nyúlta le rólam, egy pitiáner recepthamisító, aki már évek óta rajta van a Coderit-Noxiron koktélon. Persze Liza is rászokott, vagyis kialakult köztük a tipikus "anyag-szerelem", láttam már egypár ilyet. Kipróbáltam én is a mérget; valóban nyugtatóan hatott az idegeimre, csakhogy addigra már nem akartam megnyugodni. Teljes élességgel átláttam végre, hogy elveszítettem a nőt, jóval a katonaság előtt. A tények súlya alatt összeroppanva csak arra kértem őket, segítsenek abban, hogy újra civil személy lehessek, mert oda vissza már biztosan nem megyek. Ismét egy szökés volt kibontakozóban. Bele is mentek a buliba, már csak az anyámmal kellett megbeszélni a dolgot. Elmondtam neki forgatókönyv szinten, mire készülök. Persze aggódott, de felvilágosítottam: jobb, ha előre tudja, mi fog történni, mintha váratlan sokkhatásként érnék őt az események. Megbeszéltem vele, menjen el néhány napra a rokonokhoz, vagy valamelyik barátnőjéhez, amíg eldőlnek a dolgok. 
        Nagy nehezen beleegyezett és fájó szívvel távozott. Az öcsémet is magával vitte, mi pedig munkához láttunk. Ellenőriztük, hogy működik-e az utcai telefon, majd kellő mennyiségű sört vásároltunk be. Először a Seduxeneket vettem be, majd az otthoni házipatikát, azután sörözni kezdtünk; persze Liza és Sam csak módjával, mivel éberen lesték azt a pillanatot, hogy mikor "találhatnak rám". Mikor a rosszulléteim elkezdődtek, valamelyikük leszaladt a telefonhoz; hamarosan - egy szerelmi háromszög-dráma kárvallottjaként - a mentő szirénázva szállított be a Katonai Kórházba. 
       Természetesen minderre már nem emlékszem, mint ahogy a gyomormosásra sem, bár arra még felocsúdtam egy pillanatra. Valóban meghalhattam volna, és szimbolikus értelemben meg is haltam, egy teljesen új korszakban ébredtem, ahol Liza már csak kísértetként bukkanhatott fel.
        Feleszmélésem egy rácsos ágyban történt; mint utólag megtudtam, a Katonai Kórház Toxikológiai Osztályán. Nem voltam egyedül, már feküdt ott néhány sorstársam, mozgásterük csak néhány négyzetméterrel volt nagyobb, mint az enyém. Pár nap múlva engem is kiengedtek az ágyamból. A takarítónők jószívűségét nehéz elfelejteni: sajnáltak minket, s csekély fizetésük dacára mindig adtak nekünk néhány cigarettát, a sanyarú sorsunkat enyhítendő. Ám egy hét múlva még így is kibírhatatlannak tűnt a helyzetem, ezért egy orvosi szemle során kilátásba helyeztem, hogy kárt teszek magamban, ha nem adnak sürgősen a jelenleginél nagyobb mozgásteret. Ezt nem kellett volna mondanom. Követelésemet teljesítették ugyan, de ez súlyos következményekkel járt rám nézve a későbbiekben. 
       A pszichiátrián sétálva rá kellett ébrednem, hogy az új környezetemben sok az ellenség és kevés a barát. Hamarosan orvosok vettek kezelésbe; kölcsönös bizalmatlansággal méregettük egymást, kérdéseikre csak kurta igennel, vagy nemmel feleltem. Mikor azt firtatták, hogy mi az oka nagymértékű begombolkozottságomnak, azt válaszoltam, hogy úgy látom, az emberek között kommunikációs szakadék van, tehát ha netalán mondanék valamit, azt ők holtbiztos, hogy félreértenék, ezért nem látom értelmét a velük való társalgásnak. 
       Amennyire logikus volt a magyarázatom, ők annyira kóros téveseszmének tartották. Először egy kényelmesebb kétágyas szobában szállásoltak el. Szobatársam egy kedves, joviális, pizsamába öltözött ember volt, de én vele sem álltam szóba. Éltem a gyanúperrel, hogy vagy pszichiáter, vagy hivatásos katona - amolyan szimuláns-elhárító -, vagy mindkettő. Ezt követően egy nagyobb kórterembe kerültem, de a zárkózottságomat itt sem adtam fel. Végül - mint különösen súlyos esetet - az adjunktus fennhatósága alá helyeztek. Felé már - emlékezve a búcsúszavaira - néhány szavas tőmondatokat is megeresztettem, de azért nem vittem túlzásba. Belső elszigeteltségemet látva a nagy tekintélyű főorvos arra buzdított, hogy írjam le az engem foglalkoztató dolgokat. Így is tettem. Feljegyzésem emlékeztetett József Attila - szintén pszichiáteri felszólításra készült - "Szabad jegyzetek két ülésben" c. munkájára, csupán jóval csekélyebb költői tehetségről árulkodott. 
       Állapotomat olyan súlyosnak ítélték meg, hogy 3-4 elektrosokk kezelésnek vetettek alá, amit 7 inzulin sokk követett. Ettől, valamint a gyógyszerektől valóban kritikus állapotba kerültem; olyannyira, hogy kiejtettem a kezemből a tárgyakat, ez csak akkor javult valamelyest, amikor titokban kiköptem a Haloperidolt és az egyéb erős nyugtatókat. Visszatérve az inzulin sokkra, ezek az injekciók mesterséges kómát idéznek elő: az első néhány adag a legkomolyabb kábítószeres utazásaimat is felülmúlta, a rákövetkezők hosszú ideig tartó mélyalvások voltak, amiből magatehetetlenül, ám farkaséhesen ébredtem. Ilyenkor egy csinos nővér etetett meg. Minden ízt külön éreztem, a legintenzívebb táplálkozási élményeim itt éltem át.
       Csakhamar megérkezett zenésztársam, a cigányprímás. Ő is le akart szerelni. Zavaros meséje az általa okozott lakástűzről, valamint habisztinek ítélt tekintete nem tűnt túl meggyőzőnek, ezért tőle is elhatároltam magam. Amúgy sem bíztam meg benne, mivel észrevettem, hogy lenyeli azt a kis pénzt, amit a tisztek potyoltak nekünk időnként, csak úgy tettem, mintha nem látnám, mivel nem érdekelt a túlélésnek ez a technikája, engem inkább a maratoni próbák és az eltávozások izgattak. A seregből pedig ki akartam kerülni mindenáron, s ebbéli törekvésemben nem igazán éreztem őt partnernek. 
       Az osztály nagy rátekintést kínált az emberi defektusokra. Volt egy ürge, aki egész nap a folyosókat rótta, de fáradhatatlan ütemben ám, cseppet sem bandukolva, miközben egyfolytában azt az egy mondatot motyogta maga elé, hogy "Magyarországon vagyok". Ebben a tempóban - feltéve, ha kiengedik - több országot bejárhatott volna az ott tartózkodásom ideje alatt. Általában azok a karakterek, akikkel a "Száll a kakukk fészkére" című alkotás lapjain, illetve filmkockáin találkozhattunk, itt is képviselve voltak, McMurphy kivételével. Ellenben akadtak virgonc szimulánsok, a motivációik feltérképezéséhez nem kellett pszichiátriai éleslátás. Egész nap tévéztek, zsugáztak és a terhelt nőket fogdosták, ugyanis az osztály - számomra meglepő módon - koedukált volt. Látogatóik piát csempésztek be nekik, ami időnként meg is látszott rajtuk. Ezek a srácok természetesen egy-két hét alatt eltűntek a látókörünkből (egymást sűrűn váltva, de az alaptípust szüntelen hangsúlyozva), valószínűleg nem a civil élet irányába.
       Közben elvégeztették velem a Rorschacht és az IQ teszteket. A pacnik untattak, könnyű volt szörnyeket, denevéreket és egyéb véglényeket, valamint szexelő párokat belelátni. Az intelligencia mérésénél nem láttam értelmét, hogy hülyének tettessem magam. Elég jó lett az eredményem, kb. 120, jóllehet a logikai kérdéseket egyszerűen kihagytam. (Szerintem egy ember, egy napon belül egészen eltérő eredményeket tudna produkálni.) Különben is undorodtam az egésztől, de az akkori elszigeteltségemben mégis érdekelt. Gyanús is lettem az egyik asszisztensnek, megkérdezte, mi az oka annak, hogy a teszt kitöltése felrázott a fásultságomból. Azt feleltem: "azért, mert hosszú idő óta először nyílt alkalmam értelmes kérdésekre válaszolni". Nem kérdezősködött tovább. 
       Igen ám, de lassacskán több mint egy hónapot töltöttem a kórházban, időszerűvé vált módosítani a magatartásomon, ha nem akartam olyanná válni, mint a járkáló ürge, és még évek múlva is Haloperidolt köpködni a klotyóba. Ugyanis az osztálynak volt egy morbid vonzereje, hasonlóképpen a Varázshegy-béli Berghof szanatóriumhoz. Ha valakiben elszakad a külvilág iránti vonzódás minden szála, könnyen ott ragadhat egy ilyen helyen. Ez is a szökés egyfajta verziója. Ráadásul a negatív példák is ragadósak, ezért látni annyi habókos pszichiátert, ez náluk afféle szakmai ártalom. Persze olyan is akad köztük, aki tartósan ellenáll ennek a kísértésnek, és a tudomány emberének a maszkját veszi föl. Ez a típus viszont egy idő után feladja az eredeti identitását és a maszk él tovább, mint némelyik kiégett sztárnál. Adjunktusunk az én időmben az egyik irányba sem amortizálódott végérvényesen, még élt benne egyfajta kutató attitűd, de már a szkepszis első ősz hajszálai is megjelentek a fején. 
      Kezdő lépésként megszabadultam az egyhónapos szakállamtól, a szocializálódásomat demonstrálandó, csupán egy hülye kis bajuszt hagytam meg; ezt végleges szabadulásom előtt csupán egy héttel borotváltam le a nyugtatóktól pufók képemről. Második lépcsőben bőbeszédűbbé váltam az adjunktus, és csakis az adjunktus irányába. Mikor rákérdezett ennek a miértjére, azt feleltem: "azért, mert nem bízom a katonákban". Továbbá felhívtam a figyelmét bizonyos életbeli és társadalmi antinómiákra a katonai és a civil miliőben egyaránt, ő pedig - értelmes ember lévén - beismerte, hogy bizony, ezek az ellentmondások valóságosak. Ő viszont arra hívta fel a figyelmemet, hogy ha a dolgok belső értelmét kutatjuk, abba könnyen bele lehet őrülni. Ezt én is nagyon jól tudtam, mivel szőrmentén már tanulmányoztam néhány filozófiai művet, de hagytam őt beszélni, hiszen meg akart menteni, mi több, visszavezetni a társadalomba. Egyszóval engedtem magam meggyőzni, hogy a "társadalom" akkor is egy értékes valami, ha efféle antinómiák barázdálják roskatag testét. Távozásom előtt egy héttel - a bajusz eltűnésének a magasságában - már késznek mutatkoztam ennek a "szegény társadalomnak" a restaurálására. Harmadik lépcsőben - telefon útján - már látogatókat is igényeltem (ugyanis addig csak az anyámat engedtem közel magamhoz), hadd lássák az én lélekbúváraim, hogy megnőtt az affinitásom a külvilág felé. Persze akkor már tuti volt a leszerelés, az adjunktus több ízben is megnyugtatott e tekintetben, arra kellett csupán ügyelnem, hogy mielőbb kiengedjenek onnan. Ellenben azt sajnáltam, hogy annyira elméreteztem az - egyébként valóságos - pszichózisom; szerintem, ha kevésbé radikális módszereket alkalmazok, elkerülhettem volna az elektro- és inzulinkúrát. Ez a könyv a tanú rá, hogy nem vesztettem el az emlékezőképességemet, de ki tudja, mire emlékeznék még, és mentálisan hol tartanék, ha ott és akkor nem lép működésbe az elektro- és inzulinradír. Állítólag kezdenek kimenni a divatból, de biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert egy korszerűbb agymosónak adták át a helyüket. 
       Szándékosan nem részletezem ehelyt az elmekórtan áldozatainak a típusait, de egy számomra kedves ápoltról mindenképpen meg kell emlékeznem. Gyuri bácsinak hívták, és jövetelekor nem kis feltűnést keltett a kórtermünkben a középkorú, magas rangú katonatiszt. Gyerekes viselkedésével színt tudott vinni a különben meglehetősen egyhangú életünkbe. Az orvosoknak a csupasz fenekét mutogatta, az ápolónőket pedig egy kiskamasz stílusában próbálta elcsábítani, miközben dévaj kifejezés ült ki az arcára, mint egy nagyra nőtt puttónak. De nem taglalom változatos - kb. egy hétig is eltartó - csínytevéseit, mivel nem az anekdotázás a célom, hanem megpróbálom körülírni, miképpen alakulhatott ki nála a fenti defektus. Mert - miután lehiggadt kissé - egy rendkívül szimpatikus, értelmes embert ismertem meg a személyében. Sokol rádiója gombját rutinosan tekergetve, biztos kézzel talált rá a Bartók Rádió hullámhosszára és órákig hallgatta átszellemült arccal a klasszikus zenét. A művészet és a kultúra egyéb területein is sokoldalú, nyílt és kreatív elmének mutatkozott. Talán ő volt az egyetlen, akinél engedtem egy kissé az akkori zárkózottságomból, és ha nem is barátkoztunk össze - a körülmények ezt nem tették lehetővé -, de jó pajtásokként váltunk el. Előbb engedték ki, mint engem, kb. két hetet töltött az osztályon. Ismeretségünknek egy bizonyos szintjén bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy mi az oka a csínytevéseinek. Szemérmesen, a vállát vonogatva csak annyit válaszolt, hogy "Ó, azok csupán afféle gyerekségek". Felesége - egy kedves, szemüveges, tüchtig asszonyka - gyakran látogatta őt, és jó ellátásban részesítette. Szemlátomást restellte az ura időnkénti kilengéseit, de ezzel együtt nagyon szerette. Miután az asszony távozott, Gyuri bácsi kóstolót adott nekünk az általa hozott finomságokból. Idővel egyre disztingváltabban viselkedett, egyre ritkábban csillant meg a tekintetében az a bizonyos huncut fény. Megtudtam róla, hogy katonai szempontból fontos munkáját kitűnően látja el, egészen addig, míg rá nem jön a hoppáré. A ciklikus zavarok nem voltak túl gyakoriak és aránylag rövid ideig tartottak, ezért nem lehetetlenült el a munkájában. A mélyebb ok pedig a katonai fegyelem feszítettségében keresendő: némelyik tiszt ugyanezért issza le magát a sárga földig, más kollégája pedig a nőügyekben keresi a feloldódást. A pecázás, vagy a sport is alkalmas lehet a feszültségek levezetésére, míg Gyuri bácsinál az infantilizmus, a felelőtlen viselkedés vált azzá a bizonyos biztonsági szeleppé. Ezek a betegségek azért veszélyesek, mert egyfajta védelmet kínálnak a kihívások elől, ezért egyre belsőbb bugyrokba kerülhet a nebuló. Az "életet" választottam tehát, nem annyira azért, mintha akkora hős lennék, mint inkább azért, mert a vegetatív életformától legalább annyira félek, mint a konfrontációktól. 
       Az adjunktus nem engedélyezte, hogy a leszerelésem Nagyorosziban történjék, tartott ugyanis bizonyos retorzióktól. Nekik kellett a kórházba utazniuk, hogy létrejöjjön a rovancs aktusa. Anyámmal időben az osztályba hozattam a lakásunkban hagyott angyalbőrt. Megérkeztek az egykori bajtársaim, és én a lelkükre kötöttem, ne engedjék, hogy az én "bőgősöm" bármiben is megkárosuljon. Reméltem, hogy nem sok eltávozásról maradt le miattam. Igen ám, de akkor hol vannak az én ruháim? A tányérsapkáért elvittem a balhét, a többit - mondtam - sajnos, ellopták. Végül is nem sokat szívóztak, elvégre egy pszichiátriai osztályon voltunk; sőt elmesélték, hogy a századparancsnokunk levágott egy nagy beszédet velem kapcsolatban. Azt mondta többek közt, hogy vannak született civilek, akik alkalmatlanok a katonáskodásra, de ez rájuk, mármint a többiekre nem vonatkozik, s tőlük továbbra is elvárja a fegyelmet és a katonai eskü betartását. 
       Ámen.    

       Kiléptem a Róbert Károly kőrútra és az első utam egy kocsmába vezetett, ahol - egy-másfél hónap óta először - leküldtem a torkomon egy-két jó hideg sört, mint a szabadságnak, ha nem is a szinonimáját, de a szimbólumát, a civil kurázsi jelképét. Sárika boldog volt, hogy megúsztam, hát még én! Igen ám, de hogyan tovább, hiszen az én drága jó anyámmal ellentétben tudtam, hogy a szabadság nyomasztó is tud lenni.
       A kerületi ideggondozó megértő doktornője természetesen táppénzes állományba vett, mivel a bevonuláskor volt munkahelyem. Rögvest be is adott egy Imap injekciót, amitől már-már honvágyam támadt az inzulin sokk után. Hihetetlenül brutális hatása volt, napokig sztondultam tőle. Egy-két ilyen dózis után már könyörögni kezdtem neki, hogy bármit, csak ezt ne; ekkor meg a Leponex kúra vette kezdetét. Otthon próbáltam nem bevenni, de az se volt túl jó érzés, így aztán fokozatosan csökkentettem az adagot. A doktornő meglepően jó fejnek bizonyult a választott hivatásához képest; őszintén beismerte, hogy a szakterülete még nem nevezhető tudománynak, a szakmai hibákra csak az őszinte segíteni akarás lehet az egyetlen mentség. Noha igénybe vettem a gondoskodását, kezdtem úgy érezni, máris túl sokáig voltam kísérleti nyúl, az egyébként jó szándékú kutatásaikban, ideje lesz az önterápia útjára lépni, még mielőtt jóvátehetetlen kárt nem tesznek bennem, feltéve, ha eleddig nem történt valami visszafordíthatatlan. Ugyanakkor a táppénzes állomány valóban jótétemény volt a számomra, igaz, kissé visszaéltem vele, mivel közel egy évig prolongáltam. 
       A doktornő hamarosan beutalt egy rehabilitációs intézetbe, úgynevezett “nappali szanatóriumba”, ami a Kulich Gyula (ma: Kálvária) téren működött. Itt dr.  Gerevits praktizált, aki a kollégáinál liberálisabb elveket vallott a lélekgyógyászat területén. Nem annyira a gyógyszeres kezelésre, mint inkább a kreatív szituációk megteremtésére helyezte a hangsúlyt. Ezért aztán az intézet tele volt szitanyomókkal, akvarellistákkal, helyi rádiót szerkesztőkkel és lézengőkkel. A csoportterápiák hallatlanul fárasztóak voltak, ezért egy-két ülés után beszüntettem a látogatásukat. A legértelmesebb emberekkel a lézengők között találkoztam., ők ugyanis csupán kihasználták a lehetőséget, hogy rendőröktől védett területen lehetnek és szabadon drogozhatnak. A mai napig nem tudom, hogy a főorvos mennyire látott ebbe bele; egy biztos, elég finoman csinálták, egyszer sem láttam köztük kinyúlt arcot. A Gracidin és a Coderit-Noxiron korszak már lecsengőben volt és - '80-at írtunk ekkor - a hajnalkamag, valamint a füvezés vált slágerré. A mákot még csak néhány pionír kultiválta. Mikor körbejárt a spangli, én csak néha szálltam be, inkább a szemközti kocsma forgalmát növeltem. Mariskára emlékszem ebből a brancsból, Dórira, akinek a kezén égő csikkek okozta sebhelyek látszottak, Hajnalkára, Sterbacsek Marira és Barcs Mikire. A legfigyelemreméltóbb figura Cserne Laci volt, aki mindenkivel finoman beszélt, az irónia eszközénél messzebb soha nem ment, a legnagyobb sértésnek az számított tőle, ha egy rocksztárhoz hasonlított valakit. Az öccse ismert pszichiáternek számított, ezért Laciból markáns antipszichiátriai gondolatok sarjadtak. Ezen a téren vele voltak a legradikálisabb eszmecseréim. A legfontosabb dolgokban egyetértettem vele, hiszen a pszichés zavarok az emberi közösség hibás működésére adott abszurd válaszok, amit izolálással és agyongyógyszerezéssel tényleg nem lehet orvosolni, szerintem is inkább a játékszabályokon kellene változtatni, de azért mindenestül nem söpörném le az ezirányú kutatásokat az asztalról. Laci szótárából hiányzott a hierarchia fogalma. Az ő világában a lények és a dolgok egymás mellé rendelődtek: egy érdekes alakú kő, egy szép tetoválás, vagy egy sajátos hangulatot árasztó gitárakkord egyforma súllyal estek latba nála. Produkálni viszont nem volt hajlandó magát, sőt meglehetősen rühellt mindenfajta attraktivitást. Én is megkaptam tőle, hogy elférnék a Rolling Stones zenekarba. Írt egy nagyon klassz könyvet “MEG NEM ÉRTETT ÁLLATOK” címen, amit szép rajzokkal illusztrált, ezekben a művészet és a gyerekrajz kombinálódott. Arra persze nem gondolt, hogy kiadja; mi több, csak néhány embernek mutatta meg. Egy olyan gitárról ábrándozott, amin mindössze négy-öt bund volna, hogy ne lehessen rajta túl sok akkordot fogni és zsonglőrködni. Sovány testét tetoválások tarkították, amiket ő maga készített. Ellentétben a mai trendiséggel nála ez sokrétű jelentéssel bírt, és kizárólag kézimunkát végzett magán s másokon. Mivel “csak” haverok voltunk, most döbbenek rá, ahogy írok róla, milyen mély nyomot hagytak bennem a gondolatai: ebben a leírásban is visszacseng némileg a mindenkori elitről kialakult véleménye, jóllehet gyakran ütköztek a gondolataink. Évekkel későbbi öngyilkosságával döntő választ adott a túlélés vulgárideológiájára. Egyébként az egész brancsnak volt egy suicid feeling-je, bár tudtommal csak Laci halt meg közülük. Ami engem illet, szívesen buliztam velük, noha egy kissé outsidernek éreztem magam a társaságukban, de ez nem annyira a kritika, mint inkább a sorsszerűség kategóriája.  
       A zene is jelen volt az intézmény falain belül. Mivel a punk és új hullám nyitányaként elhíresült URH és Balaton koncert ez év szeptemberében itt zajlott le, az előbbi banda próbalehetőséget kapott a pincében. Én november környékén kezdtem rehabilitálódni, és a felszűrődő zenei hangok természetesen kíváncsivá tettek. A fiúk meglehetősen mostoha körülmények között gyakoroltak: a hidegre való tekintettel sálat és télikabátot viseltek, a gitárosok pedig gyakran leheltek a körmeikre. Ennek megfelelően a fogadtatás, amiben részesítettek, tartalmi szinten is meglehetősen hűvösnek bizonyult, utólag tudtam meg, miért. Ugyanis a doktor nem csak a képzőművészetet, de a zenét is kitűnő terápiának tekintette, és időnként avval a kéréssel fordult a zenekarhoz, hogy “Hadd szaxizzon egyet a Béla!”, vagy “Hadd énekeljen el egy számot a Jolán!” A srácok kénytelen-kelletlen engedtek a házigazdai óhajnak, ám a próba menetébe beiktatott magánszámok meglehetősen deprimálták őket. A főorvostól a jó szándékot ugyan nem lehetett elvitatni, de azért eléggé csizma volt az asztalon, amikor egy több mint százkilós hölgy az “Ismeretlen katona” című URH örökzöld végső kifejlése elé súlyos akadályként tornyosult azzal, hogy szenvelgő hanghordozással, égbekiáltóan hamisan a mikrofonba kornyikálta az “Oh, Mammy blue” című világslágert. Ezen túlmenően a banda türelmét a végsőkig próbára tette egy William nevű arc, aki a próbaszünetekben azonnal a dobszerkóra vetette magát, és mániákus pörgetéseivel teljesen merevvé tette őket a lélekgyógyászat terapikus hasznát illetően. Mindezeket az előzményeket figyelembe véve semmi meglepő nincs abban, hogy amikor az egyik szünetben megkérdeztem a gitárostól, kipróbálhatom-e a hangszerét, határozottan azt felelte: “Szó se lehet róla!”, majd az énekessel és a dobossal fölment a büfébe, csak a basszusgitáros maradt lenn, hogy ügyeljen a rendre. Elbeszélgettem vele, aminek az lett a gyümölcse, hogy mégis engedélyt kaptam a hangszer kézbevételére. 
       Utólag úgy vélem, hogy rocktörténelmi jelentőségű esemény az a tény, hogy William aznap nem tartózkodott az épületben, ugyanis az ő dobolása a legígéretesebb kezdetet is szét tudta verni. Először csak kis hangerőt adtunk az instrumentumra, nehogy kiborítsuk a büféző gitárost, ezért stílszerűen néhány klasszikus darabot játszottam el, majd - mivel a gitár felépítése erre nem igazán volt alkalmas - áttértem a standardekre. Úgy láttam, tetszik a basszerosnak, amit játszok, ezért javasoltam egy kis duettezést, ő azonban szabadkozva hárította el a kérésemet, mondván, hogy nem igazán járatos ezekben a stílusokban. “OK.- mondtam -, de azért egy rock and roll még elgurul, így együtt?” Belekezdtünk tehát egy könnyen követhető periódusba. Néhány kör után leszivárgott a dobos is, és beszállt a buliba. Mire a másik két zenész is lejött, már egy aránylag korrekt kis kompozíciót sikerült összecsiszolnunk. Kissé félénken tettem le a hangszert, de a hallottak alapján alábbhagyott a gitáros szigora, és immár megenyhült légkörben váltam el tőlük.
       Mivel egyre több haverom kezdett eljárni URH koncertekre, egy hétvégén én is ellátogattam a Kassák Klubba. Meglepően sok ember gyűlt össze, a kis terembe alig lehetett beférni; közöttük jó néhány olyan ismerőst fedeztem fel, akiket a Syrius-os időkben láttam utoljára.
       Pedig ezek a klubbeli bandák attól teljesen eltérően játszottak. Zajosan, agresszíven, szakmai fortélyokat csak kismértékben véve figyelembe. Nem is tudtam azonnal eldönteni, hogy tetszenek-e, vagy sem, mert - bár élveztem a szövegvilágot és a balhés attitűdöt - bizonyos tradíciók már rögzültek bennem a zenei kutatásaim során, melyek ebbe a miliőbe integrálhatatlannak tűntek. Később jöttem rá, hogy ebben tévedtem. 
       Első hallásra talán a leginkább a Kontroll Csoport jött be, mivel Csaba, a gitáros-szerző klasszikus zenét tanult és a játékában, valamint a hangszerelésében olyasmit hallottam, fedeztem fel, amit '78-ban a Spions csinált. A szövegviláguk ugyan nem volt annyira sokdimenziós, mint a nagy elődé, de azért tetszett és a frontemberek is vitték a hátukon a csapatot. 
       A Balaton versek már sokat sejtetőbb hangulatot árasztottak, a zenéjük pedig punkkal kevert presszóhangzás, amit egy kacskaringós szaxofon-motívum nyomatékosított. Egy-egy dal előadása közben megálltak és a közönségre ügyet se vetve megvitatták, hogy milyen módon haladjanak tovább. Lámpalázasnak nem igazán voltak nevezhetők.
       A legirányzathűbb punkot a Neurotic művelte: tejfölösszájú serdülőkből állt össze, akik rövidre vágott hajukat angolszász mintára kócolták össze, sminkelték magukat, és csekély zenei tudásukhoz képest hallatlan bátran vágtak bele rövid számaikba, emiatt produkciójukat a kockázat izgalma is fokozta. 
       Az URH tagok már ismerősként üdvözöltek, mielőtt a húrokba csaptak. Szó szerint csaptak, időnként meglehetősen széles mozdulattal. A szolid külsejű basszeros erőteljesen döngette a hangszerét, meg is lepett, hogy a csehszlovák gyártmánynak mekkora tüdeje van; a gitáros pedig a koncert 80%-ában torzítóval dzsadzsázott és feedbackelt, s időnként megszállott szólókba bonyolódott. A szövegeiket hallgatva pedig önkéntelenül lesni kezdtem, mikor jönnek a rendőrök, hogy lecsukják a bandát, egyszersmind a közönséget is feloszlatva. Meglepő módon mégse jöttek, ám később rájöttem, nem tévedtem olyan nagyot, csak ez még nem a punkperek ideje volt.

       Gerevits doktor buzgalma nem hagyott alább a zeneterápiás célokat illetően. Egy szép nap egy fiatal orvostanhallgatóval állított be, és arra buzdított bennünket, hogy kapcsolódjunk be a kreatív munkába. Természetesen William azonnal kongásnak ajánlotta magát, ami az én terápiás lelkesedésemet jócskán lelohasztotta. A medikus srác ellenben ügyesen klasszikus gitározott, még a Bach szólószonáták egyik különösen nehéz darabját, a G moll Fúgát is el tudta játszani, bár a sok gyakorlás miatt egy kissé monotonná vált az interpretációja. Már az első nap kiderült, hogy hangszeres tudás tekintetében zsebrevágom a csoportvezetőt, pedig a kormányzáshoz tekintély szükségeltetik. Annak se volt túl sok értelme, hogy a terápiára vágyók - Williammel az élen - éktelen macskazenét csapnak a xilofonon, triangulumon és egyéb ketyeréken. Szerencsére bejött a képbe egy cigány fiú, aki jól játszott hegedűn, így aztán elkezdhettem gyakorolni vele a Django Reinhardt és Stephane Graphelli darabokat. A srác úgy került az intézménybe, hogy pszichés zavarok, tudatalatti gátlások épültek ki benne, emiatt “fázott” a keze, azaz gyakori hidegérzete támadt, és ez akadályozta a zenei pályán való előrehaladásban. Néhányszor meglátogattam a lakásán, és a családi miliő magyarázatot adott a “betegségére”. Ugyanis az apja - egy klasszikus gitáros - meglehetősen frusztrált személyiségnek tűnt, ezért eléggé lenyomta a környezetét. Szerintem, ha a srác elköltözik, mondjuk egy albérletbe, néhány hónapon belül tünetmentessé vált volna. Persze ezt nem mondtam meg neki; egyrészt, mivel nem akartam beleavatkozni az életébe, másrészt, mivel szemmel láthatóan szerette az apját, miközben félt is tőle. Én mindenesetre jó hatással voltam rá, és amíg együtt játszottunk, átmenetileg csökkentek a panaszai. 
       Filep Sanyi felbukkanása egy másfajta improvizációs kísérlet irányába lendítette a helyzetet. Nem tudom, hogy került közénk, semmiféle pszichés zavart nem figyeltem meg nála, nyugodt, harmonikus személyiség benyomását keltette. Festő szakra járt a főiskolán, de a “hangfestés” is érdekelte: a ’80-as évek elején neki volt a legkorszerűbb gitárfelszerelése, nem véletlen, hogy olyan zenekarokban bukkant föl rendszeresen, akik a muzsikát a sound irányából közelítették meg, pl. a Strand, a Bp. Service, vagy az Art Deco. Effektprocesszoraival még a mai fogalmak szerint is futurisztikus hangokat csalt elő. A basszus funkciót láttam el mellette, és valóban festői tájakra kirándultunk el a kompozícióinkban. A házban - őszinte bánatomra - nem akadt Williamnél kvalifikáltabb dobos, nem kis munkámba került, hogy a játékát valamelyest használható szintre tornásszuk fel. Ő volt a leggyengébb láncszem, a kísérleteink elején csapkodott, mint hal a szatyorban.
Lassacskán körvonalazódott előttem, hogy mik a belső okai a William felé kialakult leküzdhetetlen fenntartásaimnak: parttalanságában, a kollektivitás és a kommunikáció irányába való szinte visszafordíthatatlan lezártságában túlontúl magamra ismertem. Az önterápia során rádöbbentem, hogy amennyiben aktív zenész akarok lenni, nagyívben el kell kerülnöm mindent és mindenkit, ami, vagy aki a belső emberemnek ezt a diffúz oldalát táplálja. Önmagamtól undorodtam olyankor, amikor az emberi jellemnek ezeket a lápos, ingoványos megnyilvánulásait tapasztaltam. Sajnos, az ilyen karakterek vonzódnak hozzám, és az életem folyamán nem kevés energiámba fájt lekoptatni legalább a radikálisabb arcokat. 
Hogy a medikus ne érezze kirekesztve magát az általa “vezetett” zeneterápiás csoportból, vele is dolgoztam alkalmasint. Nagy nehezen lebeszéltem az Illés-számok eljátszásáról, és néhány saját szerzeménnyel gazdagítottuk az összhatást, így aztán a kollektívánk már három-négy szálon futott. Ez volt az a pont, amikor Gerevits doktor egy újabb kéréssel fordult az URH zenekarhoz: adják kölcsön az erősítőiket és alakítsák úgy a próbarendjüket, hogy mi is lehetőséghez jussunk. El tudtam képzelni belső reakciójukat, de a próbahely már annyira felértékelődött a szemükben, hogy ezt a békát is lenyelték, ami a számunkra egy immár sokrétű munkát tett lehetővé. A medikus úgy hálálta meg a felé tett gesztusomat, hogy csoport három használható szálát egy csokorba kötve, egyetemeken és főiskolákon szervezett fellépéseket, IQ Service néven. A dehonesztáló és hülye névválasztás felett nagyvonalúan átsiklottam, hogy evvel is éreztessem a lojalitásomat a csoportvezetőnk felé. Utolsó fellépéseinken már gázsit is kaptunk, igaz, szerény összegeket. 
Utolsó fellépéseket kell említenem, mivel úgy kora tavasz magasságában az URH gitárosa egy beszélgetésre vont félre. Menyhárt Jenő néven mutatkozott be és bizalmasan közölte, hogy a zenekaruk hamarosan fel fog oszlani, illetve átalakul Európa Kiadó néven. Az új formációban megtartaná a ritmusszekciót, ám ő az eddiginél többet akar foglalkozni a szövegírással és az énekléssel, emiatt egy olyan gitárossal bővítené a csapatot, mint én. Természetesen elfogadtam az ajánlatát, csupán zárójelben említettem meg neki a gyatra technikai felszereltségemet, mint lehetséges akadályt. Jenő azonban a nagy horderejű terv szempontjából ezt részletkérdésnek tekintette. Mivel egy nagy közönségtáborral rendelkező, népszerű bandáról volt szó, óvakodtam attól, hogy túlságosan beleéljem magam a jövőbeli együttműködésbe, a csalódást elkerülendő. A kecsegtető ajánlatot elraktároztam az agyam félreeső zugába, mint egy nem túl valószínű alternatívát. Ezzel együtt gyakran beszélgettem Jenővel és kiderült, hogy a gondolkodásmódunk számos ponton eltér egymástól. Pl. ő a zenére, mint médiumra tekintett, amiben az - egyébként filozofikus mélységű - gondolatai magasabb hőfokon durrannak el, míg nálam a muzikalitás lényegi elemnek számított, olyasminek, ami túlmutat a szavakon, mint relatív értékű jelentéshordozókon. Jóllehet a vitáink kételyt ébresztettek bennem a terveink sikerét illetően, ám nem lépték túl az egészséges mértéket. 
       Elmentem vele az URH búcsúkoncertre, ahol kiderült, hogy a hadseregnél begyűjtött pszichózisom még nem múlt el nyomtalanul, azaz kikukkantott belőlem a “William-szindróma”. Ugyanis miután véget ért a műsor meghirdetett szakasza, jam session vette kezdetét, aminek során én is lehetőséget kaptam a bemutatkozásra. Villányi és Wahorn András szaxofonozott, Farkas Zoli basszusozott és Iványi Norbert dobolt. Kezembe vettem a gitárt és figyeltem egy darabig, majd - mivel nem tetszett, amit a többiek csináltak - csupán a ritmikát véve figyelembe, egy az övéktől eltérő témát kezdeményeztem, teljesen eltérő hangnemben, ezzel megzavartam a zenélés menetét. Jenő elmesélte utólag, a negatív hozzáállásom többeket arra indított, hogy megkérdezzék tőle: “Ezt az őrültet akarod gitárosnak?” Becsületére legyen mondva, hogy szélsőséges viselkedésem nem ébresztett benne kételyeket az elhatározását illetően, sőt kiállt mellettem, mivel tudta, hogy képes vagyok a konszolidálódásra. 
       Dixi és Berlioz is felbukkant a Kassák Klubban. Az utóbbival kibékültem, mivel kiderült, hogy mindaz, amit a múltban együtt éltünk át és közösen alkottunk, annak nagyobb a súlya, mint annak a bizonyos “birtokon belül hágásnak”, mi több, kissé meg is juhászodott az arc: már jó ideje együtt élt egy lánnyal. A belvárosban laktak, a Balassi Bálint utcában, és amikor felkerestem őket, folytattuk a félbehagyott zenei kutatásainkat. Berlioz addigra már komoly gyűjteményt halmozott fel az aktuális zenékből, amik áttörést hoztak létre a muzikalitásomban. Rá kellett ébrednem, hogy eleddig beleestem az amatőr szerzők csapdájába, nevezetesen, hogy túl sok zenei információt halmoztam fel a kompozícióimban, tehát, ha képes leszek az önmérsékletre az ötleteim alkalmazásában, akkor sokatmondóbbak lesznek a darabjaim. 
Liza is felbukkant a friss tavaszi szellő sugallatának engedve, immár Samet csalta meg énvelem, de ez már nem volt ugyanaz; mint már említettem volt, lezárult egy korszak az életemben, és az újban ő csupán mint a múlt árnya jelenhetett meg. Sam persze dühöngött, csapkodott maga körül. Indulatát a prolivircsaftig fokozta, mikor azt mondtam neki, hogy vigye a nőt, de ezúttal végleg. Mindkettőnket megütött és én mindkettőjüknek ajtót mutattam. 

1 megjegyzés:

  1. Figyelem,
    Jelentkezés egy gyors és kényelmes kölcsönt fizeti ki számláit, Xmas kölcsönt,
    Jelzáloghitel, konszolidációs hitelt, és az új vállalkozás indításához, vagy
    refinanszírozási a projektek a legolcsóbb kamat 3%.
    Ne vegye fel velünk ma :( HenryClark003@gmail.com) a kölcsön
    szükséges összeg. Mi hitelesített, regisztrált és legitim hitelező.
    Akkor lépjen kapcsolatba velünk ma, ha érdekelt abban, hogy ez a kölcsön, lépjen kapcsolatba velünk
    További információkat a hitel folyamat, folyamat, mint a hitelfeltételek
    feltételekkel és hogyan a hitel kerül át neked. Szükségünk van a sürgős
    válasz, ha érdekel.
    Először információkat kell ismerni: You:
    Teljes neve: ............
    Szükséges összeg, mint Hitel: ......... ..
    Telefonszám: ............
    Időtartam: ............
    Ország: .............
    Állam / tartomány: ...............
    Havi Bevétel: ..........
    Családi Állapot: ......... ..
    Életkor / nem: ............ ..
    A kölcsön célja: ............ ..
    Megjegyzés: Minden válasz továbbítani kell:
    HENRYCLARK003@GMAIL.COM
    a gyors feldolgozást.
    Köszönöm.
    C.E.O / Henry Clark.

    VálaszTörlés