Politika

      Új fejezetet vagyok kénytelen nyitni, mivel ’87-’89 magasságában felértékelődött a politikacsinálás tétje. De hogy jövök én ahhoz, zenész létemre – nem rendelkezve sem írói, sem politikai gyakorlattal -, hogy áttekintést írjak a globális és hazai politizálásról? A reagálás kényszere, mert a bőrömön érzem a túlpolitizált hétköznapi élet káros hatásait, valamint a tapasztalatok, melyeket ’89-’90-ben szereztem, a rendszerváltás viharos éveiben. Az életünkben vannak korszakok, amikor egy év alatt több történik velünk, mint máskor egy évtized alatt, s ha ezt fel akarjuk dolgozni, akkor több szempontból is szükséges körüljárni a témát.

      Már ’87-ben bekerült a parlamentbe egy maroknyi független képviselő, akik – igaz óvatosan – a fenntartásaiknak adtak hangot. Csurka István írt ebben az évben egy tanulmányt “Az első áldozat nevében” címmel. Itt még mértéktartóan fogalmazza meg a zsidóság és más nemzeti kisebbségek szerepét ebben a folyamatban. Érdemes ezt a tanulmányt összevetni a szintén tőle származó “Néhány gondolat” címmel ’92-ben publikált írásával, ahol már radikálisabb hangot üt meg. A korábbi dolgozatában a következőképpen elemzi a ’1848-’49-es forradalom eseményeit: “A szabadságharc külön tragédiája az volt, hogy születése pillanatában szembekerült a nemzeti kisebbségek hasonlóképpen megkésett polgári nemzetté alakulási törekvéseivel, s hogy ezek a horvát, szerb és román nemzeti erők vele szemben az önkényuralom oldalára álltak, jóllehet valódi céljaikat, felszabadulásukat a magyar bukással el nem érték, sőt valójában vereséget azért nem szenvedtek, mert mozgalmuk sem mélységben, sem kiterjedésben nem volt a magyarhoz hasonló. Így alakulhatott ki bennük az a hamis tudat, hogy a magyar bukáson ők nyertek, a magyarokban pedig az az ugyancsak felületes érzet, hogy a magyar véren a “mások” kerestek. Ezért pereg le a magyar lélekről minden vád és ráolvasás, mely a nacionalizmus komoly bűneit hánytorgatja fel, mert a kezdeteknél mindig ott tátong az az “ősbűn”, az a nagy igazságtalanság, amit a magyarok nem elkövettek, hanem elszenvedtek. 

      Kétségkívül súlyos alkati torzulása volt ez a magyarságnak. A rugalmasságának a java részét veszítette el ekkor. Éppen a nemzet hangadó középrétege vált merevvé, később arrogánssá, a társadalmi problémák iránt érzéketlenné és önpusztító életvitelűvé. A kapitalizmus térhódítása és a zsidóság be- és előrenyomulása, emancipációja is ennek a korszaknak a második-harmadik, már konszolidálódó harmadára esik, s innen van aztán a magyar antiszemitizmus sajátságos mellékíze: a zsidóságnak elsősorban egyfajta “törtetés” íratik a rovására; az, hogy éppen akkor kezdődött el sok zsidó karrier, amikor a magyar középosztály egy része erkölcsi indítékból visszahúzódott. S ugyanígy a magyar zsidóság is éppen ezért volt különösen érzékeny a magyar dzsentri vágásaira – talán még érzékenyebb, mint a városi pogromokra és az egész lényét támadó dühödt keleti antiszemitizmusra, mert ebben a “törtetés”-vádban a maga egész kultúrateremtő, gazdaságépítő és városalakító hozzájárulását érezte megtámadva és bemocskolva. Éppen onnan kapta az elutasítást, ahová be akart illeszkedni.”

      Ilyen volt tehát a ’87-ben írt tanulmány alaphangneme. ’92-ben ez a következőképpen módosult: “Nem kétséges, hogy néhány éven belül minden Trianonban körénk telepített utódállam élete más keretek köré kerül. Bebizonyosodik valami, amiről mi mindig azt mondtuk, hogy bennünket sújtó igazságtalanság. Az új század és az új helyzetek a magyarság elé új lehetőségeket és új veszélyeket emelnek. Az alapkérdés persze az, hogy lesz-e a színen egy olyan új magyar nemzedék, amelyik el tudja hárítani ezeket az új veszélyeket, avagy élni tud ezekkel új magyar életteret teremtő lehetőségekkel. Nekünk, idősebb magyar demokratáknak csak az a feladatunk, hogy ezeknek a nemzedékeknek a tudatosodását és pozícióba helyeződését kimódoljuk. Ehhez szét kell vernünk minden defetizmust.” 

      A “Lebensraum” (élettér) fogalma Karl Haushofertől származik, Hitler tőle vette kölcsön és alkalmazta a Mein Kampfban annak az alátámasztására, hogy a nemzetközi problémák kiegyensúlyozott megoldásának egyetlen módja, hogy elveszik a területet a hanyatló nemzetektől, és átadják az életteli népeknek* (Fejtő Ferenc gondolata). Duce is azt írta a Führernek, hogy “Az ön élettér-problémájának megoldása Oroszországban keresendő és sehol másutt… Oroszország nem része Európának… Németországnak kell megvédenie Európát Ázsiával szemben. Ez nemcsak Spengler elmélete”. Így válik érthetővé, hogy az “élettér” fogalmának a trianoni problémára transzponálása nem kockázat nélkül való. 2004-ben ez a tónus a következőképpen erősödött tovább a “Magyar szemmel” című cikkben: “A zsidó imperializmus mégis magyarázatra szorul, mert Izrael kicsi, az imperializmus pedig szükségképpen nagyhatalmak sajátja. Birodalom is kell hozzá. De nem csak az, szándék is. A globalizmus világában pedig pénz. Sok pénz. Ha az USA pénze, hadereje, támogatása nem állna mögötte, Izrael nem utasíthatná el a Hágai Nemzetközi Bíróság ajánló jellegű döntését sem. De mert Izrael össze van nőve az egyetlen világhatalommal, netán már fölébe is kerekedett, a zsidó imperializmus teljesen kerek amerikai imperializmust jelent, hatalmat, kivételezettséget.”  

      Kijózanító gondolatokhoz vezet, ha eltöprengünk az ilyen – egyébként nem csak a szerzőre jellemző – változások okain. Megemlíthető egyrészt a többség közönye és passzivitása, másrészt a “demokratizálódó” ország változásainak nemkívánatos mellékhatása, az értelmiség megosztottságából fakadó szurkálódások és intrikák. De a hatalom természete is egy jellemromboló szempont. Az egész rendszerváltás rendkívül tanulságos e tekintetben. Olyan embereknek, akik bátran és következetesen viselkedtek a kommunista diktatúra idején, hatalmi pozícióba kerülve megváltozott a magatartásuk. Közben az érdekek ütköztek, és létrejött egy polarizációs folyamat. Valójában a pólusok, azaz a “nemzetvédelem” és a liberalizmus között kellene egyensúlyozni, ám a hangadó rétegek képtelenek erre. 

      ’87 szeptemberében Lakitelken az MDF nyilatkozata szerint “javasolják egy magyar demokrata fórum létrehozását, amely folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne… Ezt… a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak.”

      Kezdetben tartották is magukat ehhez, később azonban fórumból párttá alakultak, és a “nemzetvédelem” ürügyén jobbra tolódtak. Hasonló tendencia figyelhető meg a liberalizmus szószólóinál is: kezdetben vala a Szabad Kezdeményezések Hálózata, ami lazán tartott egybe különböző csoportokat. Később pártnak nyilvánították magukat, megszületett az SZDSZ. Komoly, gyakorlatias érvek lettek felsorakoztatva a változás indokaként, mégis néhányan, kevesen már ekkor válságról beszéltek. Ebből a szempontból figyelemre méltónak tartom Kőszeg Ferenc “Ne csak építkezz… Politizálj!” című ’87-es írását, mert az világlik ki belőle, hogy ebben az évben a “kemény mag”, az ellenzék elitje még nem tartotta rokonszenves gondolatnak a párttá alakulást, és a NATO-hoz való csatlakozást.

       “Mi is voltaképpen a demokratikus ellenzék?... Tagjai mindenképpen – s hál’ istennek joggal – visszautasítanák a párt megjelölést is: kevés dologtól idegenkednek jobban, mint a magukat elitpártnak, vezetésre hivatott harci szervezetnek kikiáltó egykori értelmiségi csoport bolsevik tradíciójától… 

      A demokratikus ellenzékben vannak szocialisták és vannak konzervatívok. Többpártrendszer esetén valószínűleg nem lennénk egy pártban. Ha túl akarunk jutni azon, hogy csupán a rendszerrel való tevőleges szembenállás köt össze bennünket (és ha el akarjuk magunkat különíteni egy ma ugyan nem létező vagy láthatatlan, de lehetséges szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali ellenzéktől), csak azt ismételhetjük: politikai gondolkodásunkban valamennyien a forradalom hármas követelményét – a függetlenséget, a többpártrendszert és a semlegességet (a kívülállást a ma létező katonai tömbökön) – tekintjük legfőbb értéknek. (Beszélő 19)

       Kisvártatva a Fidesz is párttá szerveződött, jóllehet – ahogy a nevük is jelzi – eleinte egy olyan ifjúsági szervezetnek tekintették magukat, akik a KISZ-szel szemben akartak egy demokratikus alternatívát létrehozni. 

        Egyszóval elkezdődött a politikacsinálás. Természetesen ez egy szükségszerű fejlemény volt, azonban Konrád György szavai többnyire süket fülekre találtak: “Megjósolhatjuk, hogy a rossz fiúk a következő választásokon ügyesebbek lesznek.” Majd így zárja sorait: “Képviselőtársaim, ne feledjék, hogy az ember képét viselik önmagukban”. 

      A ’70-es és a ’80-as években az ellenzéki csoportok egységesek tudtak lenni a monori találkozókon. Még ’87-ben is közös nyilatkozatot adott ki három magyar író, íme: “… újra pusztít Közép-Kelet-Európában… a nemzeti gyűlölködés, a népek egymásra uszításának elítélt módszere”. Itt még “elodázhatatlan emberi kötelességüknek érzik” az aláírók “egy közös haza megteremtését”. Akik a nevüket adták a nyilatkozathoz: Hernádi Gyula, Konrád György és Csurka István. Nehéz elképzelni, hogy a XXI. század elején ezek az írók ismét közös nyilatkozatot fogalmazzanak meg. 

      Mi tartotta korábban egybe a különböző “fórumokat”, “szövetségeket” és “hálózatokat”? A közös ősellenség, a kommunista diktatúra megszüntetésének egységes akarása. Abban a pillanatban, amikor az MSZMP és jogutódja, az MSZP csupán egy párt lett a sok közül, azonnal a bomlás jelei mutatkoztak. (Jelértékűnek tartom, hogy a fenti rövidítésből az “M” betű kimaradt, szimbolizálva azt, hogy a “munkásnak” mennyi befolyása van.)

      Azok, akik gazdasági alapon mérlegelték a rendszerváltás eseményeit, sokkal jövőbelátóbbnak bizonyultak, mint ideológiai, politikai alapon gondolkodó kollégáik. Árva László írja: “az állami, gazdasági bürokrácia kedvezményeket és kiváltságokat ad azoknak a tőkéseknek, akik hajlandóak az uralmon lévő csoport diktatúrájának támogatására. Így szoros összefonódás alakul ki az államigazgatási szervek és a gazdasági irányítási szervek, másrészt a magántőkés szektor között… 

      Sokkal valószínűbb, hogy az új politikai szervezeteket fogják ezek az emberek felhasználni. A szegény, infrastruktúrát, székházakat, nyomdákat nélkülöző új pártok feltehetően örömmel fogják venni a gazdasági elit “haladóan gondolkodó” tagjainak a jelentkezését… És ekkor már teljesen mindegy lesz, hogy az egymással vetélkedő új, demokratikus pártok közül ki győz, mindenképpen az a bürokrata elit marad majd a hatalomban, amely az elmúlt negyven év során boldogította az országot”.

      Ugyanerről a problémáról így ír Szalai Erzsébet: “a technokrata reformerek és az általuk képviseltek lényegében nem mások, mint a híres nevezetes beat nemzedék, a “nagy generáció” tagjai, akik a politikai, vagy gazdasági, hatalmi pozíciókat már részben meghódították… Az új elitnek… nincsenek katartikus társadalmi élményei. Tagjai ’56-ban még jórészt gyerekek voltak, szocializációjuk egy atomizált, artikulálatlan, szegregált, apátiába süllyedt társadalomban ment végbe… fontos tulajdonsága a liberalizmus, a piac iránti vonzódás. Demokráciaigénye azonban nemigen terjed túl a vállalkozók, a menedzserek és az “okos emberek” szabadságának az igenlésén. Az új elit politikai téren az erőt felmutatni képes – nagy szellemi tekintélynek örvendő és (vagy) nagy tömegbázissal rendelkező – pártokkal való együttműködésre fog törekedni, sőt a hatalom egy részét át kívánja majd azoknak engedni”. 

      (Ács) Grawátsch Péter aránylag pontosan fogalmazza meg ’88-ban az elkövetkező másfél évtized fejleményeit: “Hát akkor mi történhet? A látszatdemokráciához hozzátartozik a nem valódi sajtószabadság, a nem valódi független bíráskodás, illetve a látszat-jogállam, akárcsak a nem valódi pluralizmus. …Mi kellene még ehhez? Hát egy nem valódi többpártrendszer… Lesz itt mégis ellenzéki párt és kormánypárt. Lesz itt látszat-választás, kérem. És megvalósul a látszatdemokrácia. 

      …Nem Finnland, csak Thailand, nem demokrácia csak áldemokrácia, nem egyéni szabadság, csak familiáris rend, a közeljövő homályából szomorú világ körvonalai rajzolódnak ki”. 

      Azért idéztem ettől a három szerzőtől, mert a rendszerváltáskor ez a hangütés volt ritkább, amit akkor elnyomott a politikacsinálás ricsaja, a “Bye, bye Szása”, a “ruszkik haza!” szintű rigmusok, mégis: utólag elmondhatjuk, hogy valóban így történt minden. 

      Mivel egészen eddig a pontig, ahol a kommunista gazdasági struktúra magától össze nem omlott, hírzárlat volt érvényben, az ’56-os bukás után egy apolitikus közhangulat alakult ki. Az emberek többsége nem volt nyitott arra, hogy civil szervezeteket hozzon létre, ezért a társadalmi mozgalmak féloldalasan fejlődtek. Mindannyian nagy hibát követtünk el akkor, amikor a hatalmi szférában végbemenő változásokra politikai illúziókkal reagáltunk. Mindnyájan laikusok voltunk ezen a téren, még az úgynevezett “szakemberek” is, mivel nem voltak sem politikai, sem pedig demokratikus tapasztalataink. Ezek híján alakult ki egy passzív társadalmi elvárás, hogy “szakértőkre” bízzuk az újraszervezést: jogászokra, történészekre, közgazdászokra, szociológusokra, bankemberekre és katonákra. Azonban a jog ismerete nem feltétlenül jár együtt magas színvonalú jogalkalmazással; a történelem ismerete sem feltételez történelmi tapasztalatokat, és így tovább. Nehéz elfelejteni azt, amikor a román forradalom idején az ország apraja-nagyja a tévét nézte. Ceaucescau bukása, rögtönzött tárgyalása és likvidálása mindnyájunkban politikai illúziókat ébresztett. Jól emlékszem Nagy Imre rehabilitációjára, a róla való megemlékezésekre, újratemetésére és akkori naiv hitemre, hitünkre, hogy végre tiszta vizet öntöttünk a pohárba. 

      Ezt a naivitást nehezen bocsátom meg magamnak. De ha már elismerem, hogy politikai téren nem vagyok túltájékozott, bátorságot merítek ebből, hogy nyelvi alapon közelítsem meg ennek a beszennyezett fogalomnak – politika – az értelmét. A görög “polisz”, azaz “város” szóból lett képezve. Athénnek és többi hellén városállamnak köszönhetjük a demokratikus hagyományainkat. A város polgárai az agorára vitték a cserepeket, amire olyan emberek nevét írták, akik a bizalmukat élvezték, köztiszteletnek örvendtek, tehát ismerték őket. Mi azonban nem ismerjük azokat az embereket, akikre netán szavazunk, csupán a média által róluk kreált, nem túl hiteles képet. Továbbá a “polisz” szó azt is sugallja, hogy nem lehetséges a globális méretű társadalmi összefogás, tehát politizálni csak lokális, helyi méretekben lehet. Népek összefogása, uniók szervezése mindig csak egy szűk elitnek kedvezett, a többség – hosszú távon – inkább kárvallottja a globalizációs folyamatoknak. 

      Tovább gondolva a dolgot, több mint hiba azt hinni, hogy a “demosz”, azaz a “nép” döntései igazságosabbak, “demokratikusabbak”, mint a diktátoroké, királyoké, vagy oligarcháké. Ha ez így lenne, akkor nem ítélték volna halálra – demokratikus alapon – Szókratészt, minden idők egyik legnagyobb, egyben legszerényebb bölcselőjét. Tehát a demokrácia, mint államigazgatási forma már Athénben, a demokrácia bölcsőjében elégtelenre vizsgázott. Van-e egyáltalán olyan társadalmi képződmény, amit mértékadónak fogadhatunk el? A diktatúrából kaptunk eleget, köszönjük, nem kérünk belőle. Churchill szerint a demokrácia rossz, de eleddig még nem találtunk nála működőképesebbet. 

      A demokrácia elve még egy tanulsággal szolgál: nem az a fontos, hogy milyen felismeréshez jutunk el, hanem az, hogy mihez kezdünk vele. Adolph Hitler a Mein Kampfban úgy jellemzi a demokráciát, hogy az egy olyan államszervezet, ahol a húsbavágó döntéseknek nincs igazából felelőse, ezért nem működik igazán. Ezért is értékeli fel a “führer”, azaz a “vezér” jelentőségét, mert szerinte kizárólag egy erre hivatott személy képes felelősséget vállalni a tetteiért, lényegében ez különbözteti meg a többségtől. Nos, ez egy álláspont a sok közül. Ahány ember, annyi viszonyulás létezik egyazon felismeréshez, itt most beérem – a Führer verzióját is beleértve - néggyel. Noha nem állt módomban kérdéseket feltenni Teréz anyának a demokráciáról, nem hinném, hogy a felelősség terén túlságosan eltérne a véleménye a náci diktátorétól. Mégis másképp cselekedett. Segíteni akart másokon, a bajbajutottakon, ezért azokat a réseket kereste a demokrácia embertelen gépezetében, amelyek ezt lehetővé tették. A királyság korában a király jóindulatát kereste volna, hogy segíthessen az elesetteken. 

      Ami engem illet, sajnos nem ilyen nemesek az indítékaim. Belátom, hogy Hitler találóan jellemezte a demokráciát, és mivel gyarló, esendő lélek vagyok, ezért a szabotázsok, szökések lehetőségeit kutatom. 

      A ma politikusa viszont a fenti verziók közül egyiknek sem a híve. Távol áll tőle, hogy “vezérként” átalakítsa a környezetét, de a segíteni akarás sem az alaptermészete. Azt sem lehet mondani, hogy szabotőr lenne. Ő felfelé igazodik, ezért – látszólag – elfogadja a demokrácia játékszabályait, mivel per pillanat éppen ez a trend. Néhány évtizeddel korábban bolsevik lenne, a Horthy-kormány idején pedig feltehetően legitimista, és így tovább. Szt. István korában valószínűleg a Vatikánnal mélyítette volna el a kapcsolatait.

      Tehát a felismeréseink önmagukban még nem jellemformálóak. Ha éles az elménk, vághatunk vele. Ölhetünk, operálhatunk, vagy kenyeret szelhetünk. Így születnek az ideológiák, ezekkel indokoljuk meg a cselekedeteinket. Amikor a vallás volt az uralkodó eszme, akkor a felebaráti szeretet és a “ki kardot fog, kard által vész el” alapeszméi helyett szent háborút hirdettek, később elkezdődtek az inkvizíció boszorkányperei. De a tudományos hipotézisek is népszerűvé váltak a XVIII.-XX. században. Ha elfogadjuk, hogy a természet szakadatlan harc által áll fenn, ahol az erősebb legyőzi a gyengébbet, akkor könnyűszerrel építhetjük fel erre az elvre a történelmi, társadalmi és gazdasági evolúció eszméit. De a filozófia is a segítségünkre lehet a nyers önzés finomabb megfogalmazásában, mindössze durván le kell egyszerűsíteni a gondolatokat, “közérthetővé” kell tenni. Ezt tette Hitler is, amikor Nietzsche eredetileg elitariánus eszmekörét hatásvadász fordulatokkal a tömeg nyelvére fordította le, ily módon a hamis kiválasztottság- és küldetéstudat jóleső érzésével ajándékozta meg híveit. A nácizmus eljátszotta a történelmi szerepét, mellette a marxizmus világkarrierje bontakozott ki. Természetesen Marx és Engels sem egészen azt értették az “osztályharc” eszméje alatt, amivé ez Lenin gondolatai és a bolsevikok cselekedetei alapján vált, a filozófia vulgarizálása itt is tettenérhető. Mikor pedig a marxizmus zanzásított változatáról is bebizonyosodott, hogy nem működik a gyakorlatban, akkor vált divatossá a pluralizmus, a parlamentáris demokrácia, a liberális gondolkodás. Mivel jelenleg ez a legnépszerűbb, kénytelen vagyok bővebben foglalkozni vele, ugyanis a szabadgondolkodásnak is megvan a maga története, ami az USA jelenlegi erőszakos, népirtó politikájához vezetett. Természetesen az eszmeáramlatokat előbb itt is le kellett egyszerűsíteni a napi sajtó szintjére. Ezzel a témával az általam olvasott szerzők közül Tamás Gáspár Miklós foglalkozott talán a legárnyaltabban a “Búcsú a baloldaltól” című dolgozatában. (Szívem szerint az egész munkát idemásolnám, de itt most be kell érnem a téma szempontjából legfontosabb részletekkel.)

      “A szocializmussal szembehelyezkedő modern konzervativizmus azonban saját hagyományának a szabadelvű múltat tekinti… Egy lehetséges magyar jobboldal (amelynek szellemi megalapítására – ne tessék ijedezni – javaslatot teszünk) XIX. századmítosza szükségképpen más, a “magyar viktoriánusok” (Halász Gábor) iránti csodálatban gyökerezik… A mi véleményünk szerint a Deák Ferenc-i szabadelvű alkotmányosság a magyarság nagy diadala volt: rendi múltjával együtt, a Monarchia esélyeit kihasználva úgy vitte be a nemzetet Európába, hogy az összbirodalom dinamikusabb, liberálisabb feleként része lett egy világbirodalomnak: aki bírja, csinálja utána!” 

      Miután a szerző áttekinti a hazánkban uralkodó baloldali gondolatok nem túl dicsőséges történetét, nem várt fordulattal esztétikai alapon világítja meg a liberalizmus és a konzervatív gondolkodás egymásnak nem is annyira ellentmondó összefüggéseit.

      “A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, árulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongván a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérget és tőrt, könnyeket és dogmát. Elgyönyörködik Deák furfangjában, gr. Széchenyi túlsúlyos gondolatgörgetegeiben, Arany depressziós piszmogásában, br. Kemény Zsigmond szinte beteges józanságában. Mindez egyszerűen szép.”    

      Ezt – és itt átugrok a konzervativizmus taglalásán – egy hosszabb idézet követi Hayektől, ami lényegesen módosíthatja a szabadelvűségről kialakult előítéleteinket. 

      “A szabadság elméletének erre a kifejlődésére főként a XVIII. században került sor. Két országban, Angliában és Franciaországban. Az előbbi már ismerte a szabadságot, az utóbbi nem. 

      Következésképpen mindmáig a szabadság két különböző hagyományával rendelkezünk: az egyik empirikus és rendszertelen, a másik spekulatív és racionalisztikus – az első a spontánul nőtt és tökéletlenül értett hagyományok és intézmények értelmezésén alapult, a másik utópia megkonstruálására törekedett, amelyet többször is kipróbáltak, de sohasem sikerrel. Mindazonáltal a racionalista, valószínűsíthető, látszólag logikus érvkészlet kerekedett fölül: a francia hagyomány, a maga hízelgő feltételezéseivel az emberi ész korlátlan lehetőségeivel, ez nyert egyre növekvő befolyást, míg az angol szabadság kevésbé tetszetős és kevésbé explicit hagyománya hanyatlásnak indult. 

      …A francia hagyomány fokozatosan mindenütt átvette az angol helyét… Amit mi “brit hagyomány”-nak nevezünk, a skót erkölcsfilozófusok egy csoportja fogalmazta meg, köztük David Hume, Adam Smith és Adam Ferguson, szövetségben olyan angol kortársaikkal, mint Josiah Tucker, Edmund Burke és William Paley, támaszkodva a common law (nem elméleti, precedensek továbbszövése, gyakorlati) jogi hagyományára. Ezzel állt ellentétben a francia felvilágosodás karteziánus racionalizmustól mélyen átitatott hagyománya: az enciklopédisták és Rousseau, a fiziokraták és Condorcet a legismertebb képviselői. Olyan franciák, mint Montesqieu és később Benjamin Constant és mindenekelőtt Alexis de Tocqueville valószínűleg közelebb állnak ahhoz, amit “brit” és távolabb attól, amit “francia” hagyománynak neveztünk. És Nagy-Britanniában Thomas Hobbes legalábbis megalapozója volt a racionalista hagyománynak, hogy ne is beszéljünk a francia forradalom lelkes híveinek egész nemzedékéről, az olyanokről, mint Godwin, Priestley, Price és Paine, akik (akárcsak Jefferson franciaországi látogatása után) teljesen ezekhez tartoznak. 

      Bár ezt a két csoportot manapság mind közönségesen összecsapják, mint a modern liberalizmus őseit, alig képzelhető el nagyobb kontraszt, mint amely valamely társadalmi rend kifejlődéséről és működéséről, illetve a szabadság benne játszott szerepéről szóló nézeteik között található. A különbséget vissza lehet vezetni a lényegében empirista angol világnézetre és a racionalista francia megközelítésre. Az ezekből levont gyakorlati következtetéseket nemrégiben igen jól jellemezték: “Az egyik a szabadság lényegét a spontaneitásban és a kényszer hiányában leli föl, a másik azt hiszi, hogy csak valamely föltétlen kollektív cél követésében valósulhat meg”, és “az egyik szerves, lassú, félig  öntudatlan növekedés mellett van, a másik doktrinér határozottság mellett; az egyik a trial and error (magyarán: próba-szerencse) eljárás mellett, a másik a kikényszerített, egyedül érvényes minta mellett.” J.S. Talmon kimutatta, ez a második nézet… vált a totalitárius demokrácia forrásává. 

      A francia hagyományból származó politikai tanok elsöprő sikere föltehetőleg az emberi gőg és nagyravágyás kísértéséből ered. De nem szabad elfelednünk, hogy a két iskola, a társadalom működéséről szóló kétféle felfogásból származik. E tekintetben a brit filozófusok egy mély és lényegében érvényes elmélet alapjait vetették meg, míg a racionalista iskola egyszerűen és maradéktalanul tévedett.”

      Az idézet után a szerző így összegzi a fentieket: “A lényeg, mondhatnánk, az alázat. Hume óta szekuláris változata van annak a protestáns vélekedésnek, hogy az ember bűnös – szenvedélyei irányítják -, valamint nem túl okos – indulatai kormányozzák. A modern konzervatív a racionalista és a chiliasztikus utópista (1000 éves királyság várás) gőg iránti viszolygásáról ismerszik meg.

      Ám ha honosítani szeretnők a lassú, szerves, öntudatlan növekedés képét, szembekerülünk a történeti konstrukció kérdésével. Mit tegyünk mi, az eszméink iránt nem túl barátságos jakobinus-szocialista eszmék légkörében (amely eszmék a bolsevizmus iránti közundor miatt nem is néven nevezettek)? Hogyan lehetne visszanyúlnunk az eltiport és elhazudott magyar szabadelvű tradícióhoz? … Azt sem állíthatjuk, hogy a magyar szabadelvűség problémátlan lett volna. Asbóth János, az eddig legjelesebb magyar konzervatív… egész életében br. Eötvös Józseffel viaskodott. Idejekorán felismerte, hogy a Dessewffy grófok népszerűtlen aulikus kozervativizmusa kompromittálta a magyar High Tory eszményt, de Eötvös báró elméleti munkássága és kultuszminisztersége lord Action és von Humboldt eszményeitől Mill utilitarizmusa felé csúszik, jobbról balra. Asbóth szerint Eötvös magasztalt emancipációs politikája folyvást a paternalisztikus beavatkozás jegyében erőszakolt reformokat, olyannyira, hogy pl. a sajátos hagyományoktól idegen, modern-eretnek teológiát kényszerített a magyar zsidóságra, héber “zsinatot” szervezett, az állam és az egyház elválasztásának “Kulturkampf”-ját az oktrojált felekezeti hovatartozás jegyében oldotta meg. Asbóth idejében tiltakozott a modern kelet-európai etatizmus ellen. De aztán a liberális etatizmus a tekintélyelvű etatizmusnak adta át a helyét gr. Tisza István és br. Fejérváry alatt. Ellene a harc az avantgárd - “zsidó”, adysta – baloldalra maradt… A magyar bolsevizmus implozív összeroppanása csak a szokott jakobinus reflexeket váltotta ki. Persze ezek a reflexek igen hatásosak és erőteljesek… Ám ne szédítsen meg bennünket a siker. Az “emberi ész” igazára semmilyen döntő bizonyíték nincsen, és nem is lehetséges… Von Hayek írja a The Road to Serdorfban, hogy “úgyszólván az emberi természet törvényének tetszik, hogy könnyebb az embereknek valamely negatív programban, az ellenség gyűlöletében, a jobbmódúak iránti irigységben megegyezniük, mint bármely pozitív feladatban”.

      A “franciás” (amerikaias…) elvontság ezen nem segít. 

      A magyar szabadelvű konzervativizmus csak a “revolutio”-ban, saját reprezentatív múltjának a feltámasztásában reménykedhet. Ha egyáltalán bármiben. A múlt században is a polgári középosztály nélkül kellett bevezetni a szabad vállalkozást és a jogállamot. Most is. A századforduló kudarcában nagy szerepet játszott az avantgárd “ellenkultúra” radikális értelmisége. Ezt a katasztrofális szerepet most is eljátszhatja. De akkor a konzervatívoknak nem voltak nyugati szövetségeseik. Ma lehetnének. Nem volna sok értelme a Nyugaton csődbe ment kollektivista-szolidarisztikus szociáldemokrata etatizmussal helyettesíteni az autoritárius “létező” szocializmust. Márpedig az a demokrácia, amelyet ma majd mindenki javasol Magyarországon, jakobinus-szocialista, nem pedig szabadelvű demokrácia. Egyik válfajára jobban illik a nemzetiszínű pántlika, a másikra kevésbé. A hűbéri romantikus autoritarizmus néhány nevetségesen európaiatlan változata is újjászülethet. Nem közeledünk Európához, hanem távolodunk tőle…

      A szabadelvűség persze elithagyomány, ma is csak az új, (“polgárosuló”) középosztály ideológiája lehet. Éthosza – szembeszegülés az intézményi kényszerrel – azonban mindenkié lehetne. Sokat szidtuk a Kádár-rendszer apolitikus állampolgárát. Nincs azonban számomra felemelőbb és magasztosabb, mint a cívis felkiáltása: hagyjanak békén! Minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb szükséges közügyi aktivitás, a “militantizmus” bukása: ez volna jelenlegi erőfeszítéseink értelme…

      A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha. A hatalmi cselszövények most csakugyan számítanak, ezért többünknek és többet kell visszataszító és alacsonyrendű dolgokkal foglalkoznunk… Az eszmék és hordozóik megtalálják egymást, szellemi önérdeküket követve.”

      Ebből a dolgozatból kiderül, hogy még a szabadság eszméjére is ki lehet vetni az ideológia béklyóját, míg az elfogulatlan kutatás búvópatakként húzódik meg az eszmék világában. Megfigyelhető, hogy a nagy balhékat mindig ideológiai harc előzte meg, ezért tartom különösen veszélyesnek a jelenlegi politikacsinálást, úgy a “nép-nemzeti”, mint a “liberális”, azaz a nemzetközi tőke szabad beáramlását biztosító modern gyarmatosítás érveléseit. Az előző győzelme az ország elszigetelődését és balkanizálódását idézné elő, a másik felolvasztana minket a többi nép között, a maradék nemzeti identitásunk is megszűnne. Ez utóbbinál felmerül a kérdés: olyan nagy tragédia lenne ez? Hiszen csak az olyan népek maradnak tartósan fenn, melynek mélyek, már-már korlátlanok a kulturális erőtartalékai. Ezt azonban elsősorban éppen a rendkívül nehéz helyzetben élő, a szomszédos országokban kisebbségben élő magyaroknál állt módomban megfigyelni, de ott sem a politikai szférában. Az emigrációban élő magyar szerzők is meglepetéseket tartogattak számomra. A rendszerváltás egyik nagy előnyét abban látom, hogy végre elolvashattam a munkáikat. Az lepett meg, hogy mennyivel pontosabban reagáltak a huszadik században történtekre, mint hazai sorstársaik, jóllehet az elszigetelődésük nagy mértékű volt: évtizedeken át csupán néhány ezer olvasóra számíthattak. Hazai pályán azonban akarva-akaratlanul egy beltenyészet alakult ki. Az egész írástudó társadalom publikálási lehetőségei felülről, kézi vezérléssel voltak irányítva, és ez kompromisszumok, kibúvók keresésébe vezette bele őket. A cenzúra miatt kialakult egy “jelbeszéd”, amit “csak az ért, ki jól megfigyel” (Bródy János). Mivel az emberek döntő többségének kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy irodalmi kódokat törjenek fel, mindez indirekt módon egy kulturális elszegényedéshez vezetett. (Mai napig a lakások könyvespolcain a Szilvási, Berkesi és Moldova művek masszív jelenlétét figyelhetjük meg.) Még az aránylag igényesek is őszintétlen, álellenzéki gesztusokban kerestek kiutat. A valódi ellenzékiség egyet jelentett azzal, hogy a szerző tartósan lemondott a hazai publikálás lehetőségéről. Általánossá váltak a fordítói – jó esetben műfordítói – munkák. Nagy dolognak számított, ha valakinek külföldön jelentek meg a művei, ez esetben biztosra vehette az ellene irányuló hazai sajtókampányt. De még az ellenzéknél is megfigyelhető volt egy féloldalasan fejlődő reagálás. “Balos” alapon artikulálták a szélsőbal hegemóniával szembeni kritikájukat. Aránylag ritkán találkoztam például olyan elemzéssel, amelyik az ’56-os bukást a nemzetközi helyzetből vezette volna le, és gyakran ítélték meg a forradalom perspektívájából az akkori világpolitikát. Nem lett volna ez baj, ha más szemszögből is íródnak elemzések. Ezért nem meglepő, hogy az üldözöttek (SZDSZ) koalícióra léptek egykori üldözőikkel (MSZP). Mégis meglepődtem, mert alulértékeltem a politikacsinálás jellemromboló tendenciáit. Azonban megnyugvással konstatálom, hogy mindazok, akiknek a művei mértékadóak voltak a számomra, ma már nem vesznek részt a parlamentáris politizálásban. Egyszóval – ellentétben a fülsértő politikai vircsaft és az azt felerősítő média retorikájával – megállapítható, hogy egy nemzet fennmaradásának és – urambocsá’- fejlődésének az a feltétele, hogyan bánik a kulturális erőforrásokkal. A történelmi tapasztalatok is ezt sugallják, hiszen gyakran fordult elő, hogy katonailag, gazdaságilag leigáztak egy magas kultúrájú népet, mégis fenn tudtak maradni, mi több, a hódítók is alávetették magukat a fejlettebb civilizációnak, pontosabban tisztelettel közeledtek felé. Ez történt az etruszkokkal és a görögökkel a Római Birodalom korában, valamint Izraellel a babiloni fogság idején. Ám ritka az olyan személy, mint József és Dániel, akik a hatalom csúcsán is elkötelezettek tudtak maradni. 

      Az “oszd meg és uralkodj” elve nem csak a Habsburgokra volt jellemző, hanem a mindenkori elitre. Ennek az uralkodó rétegnek már a történelem hajnalán is elemi érdeke volt, hogy mesterséges ellenségképet kreáljon. Az emberek – a “nép”, ahogy vezetőink előszeretettel nevezik őket – mindig bevették ezt a mesét, s nem vették észre a valódi ellenséget. “Ők” azok. Teljesen mellékes szempont a vallási, ideológiai háttér, csak a titulusok változnak: törzsfőnök, varázsló, sámán, pap, lévita, pápa, püspök, pásztor, presbiter, fáraó, császár, király, bíró, nemes, nábob, iparbáró, nagytőkés, elnök, politikus, és így tovább. Közös tulajdonságuk, hogy kevés tiszteletet adnak, és sokat követelnek. A lázadókat, a szabotőröket kiközösítik, gyakran meg is ölik. A vallást nagy becsben tartják, azonban a szellemi igazságokat előszeretettel fordítják a visszájára. Ezért mondta Jézus, hogy “őrizkedjetek a farizeusok és a Heródesek kovászától”, más helyen pedig, hogy “csekély kovász az egész tésztát megkeleszti”. Mit értett ez alatt? Hát a vallási és politikai elit áldatlan tevékenységét. A mi modern világunkban feltehetően a média kovászától is óva intett volna. Már a Balzac és Stendhal regényekből kiderül, hogy a restauráció korában milyen rettentő fegyver volt a sajtó kezében. A huszadik században a média igazi nagyhatalommá vált, a legkorszerűbb agymosóvá. Egyszóval a lényeg ugyanaz marad, csupán az eszközök változnak. 

      Azért a dolog nem ilyen egyszerű. Kormányosra, vezetőre szükség van, és akadnak erre termett személyek, akiknek a tevékenységével a többség is jól jár. Nem is velük van a probléma, hanem az ő lábnyomaikba lépő utódokkal, akiknek a tetteitől az események katasztrofális mederbe terelődtek. Ennek a krízisnek az elemzése politikai alapon lehetetlen. A baloldal érvrendszere a huszadik század végén omlott látványosan össze. A tulajdonviszonyok “kollektivizálása” fából vaskarika, mivel “közös lónak túrós a háta”. De a történelemszemléletükben is tettenérhető az ideológiagyártás. Egy historikus evolúciót tételeznek fel: azt, hogy egyre fejlettebb társadalmi rendszerek követték egymást. Ősközösség, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, polgári társadalom, kapitalizmus, szocializmus, majd a sor végét a nagy utópia zárja le, az osztály nélküli társadalom, a kommunizmus. Az iskolában ennek a szemléletnek a bebiflázásából kaptunk minősítést, egy 1-től 5-ig terjedő skálán. Egyéb olvasmányainkból értesültünk némelyik rabszolga fantasztikus karrierjéről, vagy arról, hogy éppen a bolsevikok verték szét a mensevikeket, valamint a szociáldemokráciát, de ide kívánkozik a polgári demokrácia teszetoszasága is a változó kor kihívásai közepette. 

      A jobboldalnak a tulajdonviszonyokról kialakult szemlélete már emberléptékűbb, a történelemfelfogása is közelebb áll a valósághoz: a baloldaléval ellentétes irányú, dekadens látásmód. A Biblia a kezdeteknek az Édent tekinti, Platón az atlantiszi Aranykort, tehát a zsidó-keresztény és a hellenisztikus világkép a kezdetre mint kívánatos életállapotra tekint. A későbbi nagy birodalmakról (egyiptomi, sumér, görög és római) megállapították, hogy dinamikusan, mondhatni hirtelen alakultak, és fokozatos hanyatláson mentek keresztül. Ezt illusztrálja az a bibliai történet, amikor a babiloni király, Nabukodonozor álmát Dániel értelmezi: elmagyarázza, hogy az álombéli állókép az akkori jelenből a mostani jövőbe nyúló történelem makettfigurája. A szobor különböző minőségű anyagokból lett összeszerkesztve, ez az egymást követő birodalmakat ábrázolja ki. Az aranyfej a babiloni, az ezüst mellkas a karokkal a méd-perzsa, a réz törzs a görög, a két vasláb a Római Birodalmat szimbolizálja. A lábfejekben a vas és a cserép elegyedik, ez jelképezi a jelenlegi modern, törékeny-kegyetlen világunkat. A birodalmak és korszakok, amelyek egymást követik, egyre kevésbé nemes anyagból vannak, egyszóval az álom-makett szinte a szánkba rágja a dekadens történelemszemléletet. A lábfejben, azaz korunkban a vas az elit, és mi – emberek – vagyunk a cserép, akikre a vezetőink a legjobb esetben is mint emberanyagra tekintenek. 

      Azonban a konzervatív jobboldal következtetései hasonlóan pusztító erejűek, mint a baloldalé. Példák erre a Jugoszlávia felbomlását követő népirtások, a Szovjetunió felbomlását követő orosz-csecsen háború, vagy az izraeli-arab konfliktus. Nehéz lenne a nacionalizmusnál károsabb hatású mentalitást találni napjainkban. Minden esetben tettenérhető az elit demagógiája: “ők az ellenségeid, a “mások”. Veszélyt jelentenek rád nézve, mert más nyelvük, a gondolkodásmódjuk, az öltözködésük, a vallásuk, stb. Ha ránk hallgatsz, a vezetőidre és összefogsz velünk, akkor közös erővel elpusztíthatjuk őket, és akkor beköszönt a várva várt béke”. A többség bedől a mesterségesen kreált ellenségképnek, így prolongálódnak már évezredek óta a tömeggyilkosságok, holott csupán a fenti példákat tekintve megállapítható, hogy a kisemberek többé-kevésbé, jól-rosszul megtanultak megférni egymás mellett, de nem vették észre, hogy éppen a vezetőik a legnagyobb ellenségeik. Milosevicet ugyan háborús bűnösként hallgatja ki a nemzetközi hágai bírói kar, de Putyin, Sharon és Arafat a béke bajnokaiként tündökölnek, jóllehet vér tapad a kezükhöz. Ennek dacára az utóbbit még Nobel-békedíjjal is kitüntették. 

      Ez tehát a “jobbos” paradoxon: “ha békét akarsz, készülj fel a háborúra!” Hazai viszonyok között, ha lehet, még kártékonyabb az elit küzdelme más elitekkel szemben. Kész csoda, hogy eleddig sikerült fennmaradnunk. A jobb- és baloldal érvrendszere különbözik, de egyik se mondja ki a frankót*. 

      *(Némelyik szerzőt azért nem nevesítem, mert – miután elolvastam a könyvét - rá kellett ébrednem, hogy nincs rajta a szellemi térképen. Az egyikük - nyelvészeti alapon – “bebizonyította”, hogy mi – magyarok - egy olyan ősi kultúra vagyunk, amelyik jelen volt az ősi egyiptomi és sumér kultúra bölcsőjénél. Mivel érzékeny vagyok a nyelvi összehasonlítások megközelítéseire, ezért bizonyos mértékig manipulálható vagyok ezen a téren. Érdeklődéssel olvastam a munkát egészen addig, míg az egyiptomi hieroglifákból és a sumér ékírásokból magyar vonatkozásokat hüvelyezett ki. Rá kellett ébrednem azonban, hogy a következtetései nem felelnek meg a valóságnak. Olyan területre tévedt, ahol ha nem is vagyok járatos, de ellenőrizni tudtam. Azt állította, hogy az “asszír” szó a névelővel ellátott magyar “Úr” (az Úr) szóból vezethető le. Erre a nyelvi bravúrra azért volt szüksége, mert azt állította, hogy az Ószövetségben olvasható bábeli zűrzavarnál nem Isten, hanem egy szemita nép szórta szét az ősmagyar népeket, vagyis nem “az Úr”, hanem az “asszírok” voltak a kezdeti nagy népvándorlás(ok) kezdeményezői. Fellapoztam a héber nyelvű eredeti szövegrészt és nem volt ott sem “asszír”, sem “Úr”, illetve az annak megfelelő “Adonáj”, hanem – nem kis megelégedésemre - a szent tetragramm, a הוהי (Jahve) betűit olvastam ott. Ha egy “nyelvész” nem veszi a fáradságot arra, hogy az eredeti szövegeket átböngéssze, akkor még a hozzám hasonló amatőrök is joggal kételkedhetnek az egész könyv állításhalmazában, még akkor is, ha nem egyiptológusok, illetve sumerológusok. Különben is: az efféle kijelentések könnyen a visszájukra sülhetnek el. A vita kedvéért egy pillanatra fogadjuk el, hogy a magyar nép egy ilyen dicsőséges, heroikus múltra tekinthet vissza. Ebben az esetben a jelenlegi állapotok sokkal lesújtóbbak ránk nézve, mint az a történelmi kép, hogy egy félnomád nép a honfoglalás(ok) és az integrálódás folyamán többé-kevésbé kikupálódott.) 

      Azóta más – korrektebb – kutatások hatására megváltozott a véleményem. A magyar nyelv és írásbeliség valóban – és bizonyíthatóan – ősi, több ezer éves. Annál szomorúbb, hogy éppen a szakrális Árpád-házi uralkodóink idejében megtört ez a nyelvi és kulturális folytonosság, az erőszakos katolizálás, és ennek a folyományaként kialakult “deákos” műveltség hatására. Azaz ha meg nem is tört, mindenképpen marginalizálódott, búvópatak-szerűen undergroundba kényszerült. Ebből a szempontból Varga Csaba tudományos igényű munkája figyelemre méltó, mivel - és itt őt idézem – “… kívánom hangsúlyozni, hogy e könyvben semmi szerepe nincs a politikai térképeknek, és a ma-központú szemléletmódnak” (Varga Csaba: Jel jel jel, avagy az ABC 30000 éves története, 104. Oldal). Azonban az írástörténelem tudományos feldolgozása problematikus, ha elfogadjuk a hármas követelményt: mérhetőség, megismételhetőség és kísérleti úton igazolhatóság. Varga munkája csak az utóbbinak felel meg maradéktalanul, mert kevés igazán ősi írásbeli emlék áll a rendelkezésünkre, tehát csak korlátozott számban mérhető és megismételhető. (Erről azonban nem a szerző tehet, hanem arra világít rá, hogy mennyiben tekinthető tudománynak a régészet, a történelemkutatás és a filológia mondjuk a fizikával összehasonlítva.) Emiatt a szerző axiomatikus szabályok lefektetésére, valamint a legalapvetőbb geometriai formák összehasonlítására kényszerült, tehát a sok valószínű közül a legvalószínűbb, a bonyolulttól az egyszerű felé haladt. Így jutott el – különböző leletek alapján – egy ős-ABC-hez, melynek alakzatai az összes későbbi írások formáin átderengenek. Amikor ezt egybevetette a kárpát-medencei rovásírással, nagy mértékű egybeesést tapasztalt. Ebből arra következtetett, hogy a magyar rovásírás a jelenlegi ABC-k közül a legrégebbi, mivel az “etalonra” a leginkább hasonlító. Ami engem illet, sikeresen győzött meg a szerző arról, hogy az írásbeliség jóval régebbi keletű, mint ahogy azt eddig gondoltuk, még a neandervölgyi emberek is magasabb színvonalon éltek, mint ahogy azt az eddigi “tudományos” prekoncepciók feltételezik. Sőt, ha tovább gondoljuk Varga gondolatmenetét, több mint valószínű, hogy már maga az írásbeliség is egy válság okozta kényszer terméke lehetett. Az emberi önzés fokozódása, a hazugságok – ál-tények – aggasztó szaporodása és az átlagéletkor csökkenéséből fakadó felejtések tehették szükségessé a szöveg rögzítését, mint állandó hivatkozási alapot. A “vizuális kommunikációt”, sőt még a nyelvet is egy jóval magasabb színvonalú közlési forma előzhette meg. 

      Ebből következik, hogy régen valóban csak egy nyelv létezett. Ez azonban nem a magyar volt, hanem minden bizonnyal egy “ős-nyelv” ami – hasonlóan Varga figyelemre méltó nyomkövetéseihez – minden létező nyelven átsejlik, minden nyelv hordozza magában az “etalon” reminiszcenciáját. Ez a magyarázata annak, hogy “magyar” vonatkozásokat, nyelvi összefüggéseket lehet kimutatni úgy az Ószövetségben, mint a suméroknál és az egyiptomiaknál. A szerző egy hatalmas magyar kultúrára következtet, melyből a többi nép csak csipegetett, tudjuk azonban, hogy a hunok és magyarok Jáfetnek viszonylag kései utódai. Minden bizonnyal ők voltak jelrendszerükben a leghűségesebbek ahhoz a bizonyos ős-ABC-hez, ennyi bizton megállapítható. Mindazonáltal nem hiábavaló az ezirányú elfogulatlan kutatás, mivel széleskörű és mély elemzése során el lehetne jutni az ős-nyelvhez. Varga elemzései ebből a szemszögből pionír tevékenységnek tekinthetők. 

      Végül álljon itt egy idézet Sir John Bowring angol filológustól, mivel ő származásánál fogva távolabbról viszonyul a magyar nyelvhez, mint az előbb idézett szerző, vagy éppen én, mégis valóságos dicshimnuszt ír róla.

      “A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött, és struktúrája visszanyúlik arra az időre, mikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek.  Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal.

      Az angol ember büszke lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó réteg, melynek összességéből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nem olyan, mint egy naptár, mely a korral változik.

      Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz és nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, elhanyagolják, úgy a nyelvkutatásban, mint a régészetben. Az egyiptomi templomok mennyezete – mely egyetlen szikladarabból készült – megmagyarázhatatlan. Senki sem tudja, honnan származik, melyik helységből hozták ezt a furcsa, bámulatos masszát. Hogyan szállították és emelték fel a templom tetejére. A magyar nyelv eredete egy ennél sokkal csodálatosabb fenomén. Aki megoldja, isteni titkot fog analizálni, és a titok végső tézise ez: Kezdetben vala a szó és a szó Istennél volt és a szó lett az Isten.”

      Mindkettő nézőpontját átsilabizáltam – a korrektség követelményeinek engedve -, ebből az derült ki - bármit is következtettek ki a tényekből -, hogy a magyarnak nem a német, a török, a zsidó, vagy a klérus, stb. volt a legnagyobb ellensége, hanem éppen a magyar vezetőréteg. De térjünk vissza a magyar elitnek a magyarság ellen elkövetett árulásaihoz. A Pusztaszeri Szerződésnek azon pontjait, melyek az ősiség törvénye alapján a közemberek és a parasztok jogait védték, gondosan kiszerkesztették az Aranybullából. 

      Az Aranyhorda nem azért dúlta szét az országot, mert ellenségnek tekintettek minket, sőt, - mivel a hun-magyar törzsszövetség részének tartották magukat – felvették velünk a diplomáciai kapcsolatot. IV. Béla azonban jobban bízott a Nyugat segítségében, és ezt a mongolok árulásnak minősítették, ennek a kétes fedezetű lojalitásnak vált az áldozatává népességünk jelentős hányada. *(Paál-féle Arvisurák) 

      Arról is értesültem, hogy a Dózsa-felkelés valójában nem is parasztlázadás volt. Dózsa György nemesembernek számított, még ha nem is főrendbelinek. Nándorfehérvárnál a török ellen hősként küzdött, a kortársak szemében népszerűsége a mai sztárokét meghaladta. Ezért Bakócz kardinális-bíboros alkalmasnak látta egy keresztes hadjárat vezérének. A sereget ugyan – pápai megbízásból – zömmel magyar parasztokból toborozták, de szabályos katonai kiképzésben és ellátásban részesültek. A haditerv hódítónak mondható, mert a célja nem pusztán az volt, hogy a törököket elűzze Magyarország déli részéről, hanem Bizánc bevétele és magyar uralom alá tétele is. A kisemberek özönlöttek Dózsa zászlaja alá, mivel olyan nagy elnyomás alatt éltek, hogy ez volt a felemelkedés egyetlen lehetősége. A hatalmas jelentkezési arány miatt az urak egyre idegesebbek lettek. Ki fog aratni? Elkezdődött a lobbyzás, a politizálás, ennek az lett a következménye, hogy először a pápa, majd Bakócz bíboros is kihátrált Dózsa mögül. Emiatt az elkeseredés olyan nagymértékűvé vált, hogy Dózsa nem oszlatta fel a sereget, hanem a nemesség ellen fordult. Néhány főurat karóba húztak, erre a többi főrendbeli egy emberként fordult ellenük, noha a fokozódó iszlám veszéllyel szemben nem voltak képesek az összefogásra. Ezért kellett meghalnia hozzávetőleg 500000 embernek.* Az Arvisurákból idézett szám túlzottnak tűnik mai szemmel, mindazonáltal nem lehetetlen. Ez a polgárháború hosszú időre elvette a parasztság kedvét a kardcsörtetéstől. Tizenkét év múlva Mohácsnál csak egy maroknyi nemes állt ellen a török áradatnak. A közember fásulttá vált, ezért nem fordult ellene a hódítóknak. Nem mindegy, hogy kinek fizetünk adót? Sőt, a török hódoltság alatt lévő Erdély kulturális felvirágzása erre az időre tehető. De a vallásszabadság is nagyobb mértékű volt az iszlám által leigázott területen, mint ott, ahol a pápai tizedet szedték, következésképp a protestánsok tömegesen menekültek Erdély felé. Ezért erősödött meg az ország keleti része annyira, hogy – kulturális, vallási, gazdasági és katonai értelemben egyaránt – Bocskai, Bethlen és Rákóczy alatt a nemzet függetlenségi harcának a centrumává válhatott. 

      A szaporodó antiszemita vádakról annyit tudtam meg, hogy valóban történtek becstelen túlkapások üzleti téren, pl. aktív részvétel az emberkereskedelemben, de a zsidók csupán közvetítőként, szállítóként vettek részt ebben a bizniszben; aki ténylegesen gályarabnak adta el a jobbágyait, az a magyar földesúr volt. Mai szemmel nevetséges vádak alapján ítélték el a jogfosztottakat, pl. azért, mert némelyik röhögött a mise alatt. Ez egyben arra is rávilágít, hogy hazánkban a keresztény térítés erőszakosan történt. Jeles honalapítónk, Szent István deresre húzatta azokat, akik hiányoztak a vasárnapi istentiszteletekről. 

      A német ajkú népekkel rendszeresek voltak az összetűzéseink, és valóban észlelhető némi magyarellenesség nyugati irányból még manapság is. Az számomra is kérdés, hogy ennek mennyi a valós alapja. Ami bizonyos: a magyar uralkodók kerültek rokoni kapcsolatba a nyugati királyi házakkal, így kerültek hazánkba az idegen lovagok. Ergo, ha túlkapások történtek, azért elsősorban a honi vezetőréteg tehető felelőssé. Idegen érdekeknek mindig ők szolgáltatták ki a magyarokat, többnyire önös indítékból. 

      A keresztény Európa irányába történő integráció is felemásra sikeredett. Említettem már az erőszakos térítéseket. De miféle hazai érdekek mozgatták ezt? Annak a belátása, hogy ez egy olyan erő, ami ellen lehetetlen fegyverekkel harcolni. A sámánok nem voltak képesek egy ütőképesebb ellen-alternatívával szolgálni. Szükségessé vált tehát a kompromisszumok keresése, melynek során nem volt túl nagy ár a “keresztény” agymosás. Ez lett feltételül szabva, hogy ne szigetelődjünk el az indoeurópai és a szláv népek satujában. 

      A fenti példák alapján megállapítható, hogy a magyarokat elsősorban nem az idegenek, hanem a magyar vezetők zsákmányolták ki. Az egységes Európa eszméje akkor is, most is az elit összekacsintása a nemzetek feje fölött. Akkor gályarab, most vendégmunkás a neve a mozgatható munkaerőnek. Akkor álkeresztény retorikával és katonai erővel, ma a média propagandájával, valamint pénzügyi és gazdasági nyomással vetették meg mindennek az alapját. Akkor “Európa éléskamrájának” neveztek minket, ma piacot, mi több, bazárt nyitottak az országban, ahol a külföldi befektetők és a Nemzetközi Valutaalap diktálják a feltételeket. Ezért mindegy, hogy melyik párt kormányoz, mindenképpen a nemzetközi érdekek kiszolgálói. Olyan személy, vagy csoport nem is kerülhet a parlamentbe, amelyik nem garantálja a külföldi tőke befolyását. Azok, akik akár tisztességből, akár butaságból, vagy kivagyiságból akadályozták ezt, ma már nem aktív politikusok.  

      Azonban hiba volna azt állítani, hogy ez egy “balos” gondolatmenet. Az “osztályharcnak” semmi értelme nincsen. Amikor harcolunk, az a szeretkezéssel analóg: óhatatlanul azonosulunk a partner lelkületével. Jó példa erre a huszita háború. Kezdetben egyértelműen Husz János tanai felé billent az etikai mérleg, mivel világos különbséget tett Krisztus által hirdetett “Isten országa” és a pápai hegemónia között. A reformátor kivégzése utáni harc folyamán már nehéz volt megállapítani, hogy ki a hóhér és ki az áldozat. A husziták gyilkosokká váltak, tehát elvesztették az erkölcsi fölényüket. 

      Az is megállapítható, hogy akik lefejezték az arisztokráciát és megnyirbálták a királyok előjogait, azok egy még embertelenebb rezsimet szerveztek meg. Jó példa erre a francia jakobinus mozgalom és a bolsevik hatalomátvétel. A nevek mellékesek: egyre megy, hogy Robespierre, Napóleon, vagy Lenin és Sztálin forradalmát idézzük fel. Mindenképpen aktuális marad a bibliai példabeszéd: “Szegényekből támadt elnyomója a szegényeknek hasonló a pusztító esőhöz, mely nem hágy kenyeret”. 

      A konzervatív történelemszemlélet szerint valaha léteztek jó és bölcs királyok. Ezek szakrális uralkodók voltak, többé-kevésbé szellemi módon hozták meg a döntéseiket. Az utódaik a dinasztikus vérvonal dekadenciája során egyre hibásabb módon kormányoztak. Idővel tehát szükségessé vált egy elitváltás. Ekkor vállaltak kiemelkedő szerepet a caesarok (császárok) és a pápák, a nemzetközi összefogás pionírjai, majd amikor ez az uralkodási forma is eljátszotta a történelmi szerepét, akkor léptek akcióba a tehetősebb polgári erők. A reneszánsz korában írta meg Machiavelli a “Fejedelem” című könyvét, megvetve a királyság és a korszerűbb politizálás közti átmenet elvi alapjait. A kulturális erjedés folyamán politikai géniuszok tűntek fel. Columbus és Amerigo Vespucci a gyarmatosítás irányába nyitottak, Cromwell sikeres kompromisszumot harcolt ki az arisztokrácia és a polgárság között: a parlamentáris politizálás vált a korszerű kormányzás eszközévé. Még a tizenkilencedik században is nagyformátumú politikusok rajzolták újra a világ szellemi térképét, hazánkban gr. Széchenyi, Kossuth Lajos és Deák Ferenc tettek ez irányba döntő lépéseket. 

      Azonban a huszadik században ez a folyamat megtorpant, sőt: két világháború jelezte, hogy a parlamentáris politizálás hagyományai is eljátszották a történelmi szerepüket. A két vajúdás között jelentek meg az új éra despotái: Hitler, Lenin és Sztálin. Kezdeti hatékonyságukkal azt deklarálták, hogy elavultak a politikai játékszabályok, egy új hatalom (new order) erővonalai vannak kibontakozóban, melynek a kialakulásával időszerűvé vált “a múltat végképp eltörölni” ideológiája. Úgy a náci, mint a komcsi retorika mögött területszerzési akarat volt, ami nem egy korszerű módja a hódításnak. A jelenlegi globalizációt – sajnos – pénzügyi és gazdasági erővonalak szabályozzák, ami sokkal hatékonyabb a katonai beavatkozásnál. Többek között ennek a fel-nem-ismerése lett előbb a szélsőjobb, utóbb a szélsőbal politizálásnak a veszte. Azonban ahogy a királyság intézménye ma már reprezentációs tevékenységgé szelídült, úgy a politikai cselekedet fölött is lassacskán eljár az idő. Figyelemre méltónak tartom, hogy korunkban a politikai géniuszok már csak elvétve bukkannak fel, és korlátozottabb a szerepük, mint hajdanán. Churchill nagy formátumú személyiség volt, de mindig csak a krízisek idején kapott szerepet. Mihelyt a válság véget ért, azonnal percemberek léptek a helyére. Ez annak a jele, hogy a politizálás mára komolytalanná vált, de még – egyelőre - működnek a régi beidegződések. Az a tény, hogy a politikai elitben egyre gyakrabban kapnak szerepet olyan emberek, akik profi szinten alkalmazzák a média eszközeit (pl. Ronald Reagan és Arnold Schwarzenegger), azt jelzi, hogy a politizálásnál korszerűbb agymosási, manipulálási módszerek kezdenek kibontakozni. S fordítva: némelyik sztár – pl. David Bowie – időnként politikai gesztusokkal reagál korunk kihívásaira. Amit a ma politikusa eldadog, azt a médiaszemélyiség profi módon artikulálja. A következő logikus lépés az, hogy az anakronisztikus figurákat félretolják, és a “nép” számára vonzó embereket állítanak a helyükre, akik szabatosan – nem a jelenlegi bikkfanyelvet alkalmazva – győznek meg minket arról, amit valójában nem is akarunk. Ez egy olyan erő, amit nem tudunk kiiktatni az életünkből, legfeljebb szűrni a bennünket ért hatásokat. A fejlemények azt sugallják, hogy óvakodjunk a média kovászától.          

      Nehezen találnék mélyebb értelmű bölcsességet az alábbi közmondásnál: “fejtől bűzlik a hal”. A pénzforgalom determinál minket. A ma politikusa a Nemzetközi Valutaalap samesza és készséges kiszolgálója. Pat Robertson írja “Az új világrend” című könyvében a kis nemzetek, így hazánk eladósodásáról is: “Ezek a szegény nemzetek képtelenek visszafizetni egyre növekvő adósságaikat, így egyre mélyebbre süllyednek a nemzetközi bankok felé való adósságukba. A tartozások fejében a bankoknak jogában áll akár az ország teljes külkereskedelmi bevételére rátenni a kezüket. A régi hitelek eltékozlása miatt új hitelre nem is számíthatnak. Legtöbbjük számára, úgy tűnik, nincs kiút. Legalábbis emberi szemszögből ítélve helyzetük reménytelennek tűnik. A rohamosan növekvő infláció, elértéktelenedés, kétségbeesés és halmozódó adósságteher ördögi körében sínylődnek”.                                            

      …Lehet, hogy Afrika, Szovjetunió vagy más, a Harmadik Világhoz tartozó országok problémáit közvetlenül a tudatlanság, korrupció és a szocializmus hozta létre. Mindenképpen úgy érzem azonban tisztességesnek, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon nem az új világrendre felkészülő hatalmas, nemzetközi gazdasági érdekeltségek taszították bele Afrika országait idő előtti függetlenségbe, hogy a szocializmus felé megtett első, bizonytalan lépésük által így széjjelzúzzák mezőgazdaságukat, hogy többé ne lehessenek a világ vezető hatalmainak vetélytársai, ezek viszont bagóért megszerezhessék hatalmas ásványkincs-készleteiket…

      Nem lehetséges-e az is, hogy a Wall Street bankárai, akik 1917 óta oly lelkesen pénzelik a szovjet bolsevizmust, nem a világkommunizmus iránti elkötelezettségükből tették ezt, hanem azért, hogy belehajszolják a potenciálisan gazdag Szovjetuniót egy teljesen hiábavaló és működésképtelen rendszerbe, melynek eredményeképpen a szovjet kormány bukása vagy fennmaradása is a nyugati bankárok döntésétől függ?” 

      Egyszóval a pénz mozgása determinálja a politikai erők működését, a gazdasági életet pedig már nem szolgálja, mint valaha, hanem irányítja. Akik a legtöbb pénzt birtokolják, azok törvény felett állnak, manővereikkel meghatározzák a politikai és gazdasági szféra mozgásának az irányát. Kormányokat teremthetnek és dönthetnek, még a média is a tenyerükből eszik. 

      Tudtommal a legelső ismert fémpénzeket ie. VII. században verték a Lüdiai királyságban, arany- és ezüstötvözetből, de a föníciaiakat is “gyanúsítják” a feltalálásával. Azonban az arany használata és szállítása körülményes, ráadásul veszélyes volt – arról nem is beszélve, hogy a forgalom során kopott, veszített a súlyából -, ezért idővel a papírpénz váltotta fel. Ez eleinte az arany fedezeteként funkcionált, majd – a forgalom differenciáltabbá válásával – hitel-bankjeggyé módosult, ami a váltóból alakult ki. A bankok váltói iránt nagyobb volt a közbizalom, ezért az állam törvényes garanciát vállalt érte, létrejött a központi jegybank. A nemzetek pénzeinek az értékkülönbözetét az adott ország aranykészlete határozta meg, később egyre inkább elszakadt az aranyfedezettől. Ennek a pénznek már nincs tényleges értéke, mégis elfogadott fizetőeszköz.

      “Mi is a központi jegybank? Az ötlet egy William Paterson nevű ravasz skóttól származik, aki 1694-ben egy közös részvénytársaság keretein belül 1, 2 millió fontot kölcsönzött 8 százalékos kamatra Orániai Vilmosnak, hogy a király fedezni tudja a francia XIV. Lajos elleni háború költségeit. Cserébe a bank egy számos kiváltságot adományozó királyi oklevelet kapott, beleértve azt a jogot is, hogy a bank által a koronának kölcsönzött összeg biztosítéka fejében és annak összegéig bemutatáskor fizetendő bankjegyeket bocsásson ki. 

      A nagy titkot, amit Paterson felfedezett, később kifecsegte egy londoni kereskedő, John Houblon, aki a Bank of England első igazgatója lett. Azt mondta: “Olyan pénzből fogunk hasznot hajtani, amit a semmiből állítunk elő.” Más szavakkal, a kormány tekintélye alatt a Bank of England olyan pénzt fog kibocsátani, melyet a nagy semmiből hoztak létre, s amelyet viszont kamatra fognak odaadni a különböző kölcsönzőknek. Ezek mögött a bankjegyek mögött már nem arany- vagy ezüstfedezet áll, hanem a bank által a kormánynak adott kölcsönt képviselő bankjegy értékének bizonyos hányada.”

      “…egy központi jegybanknak hatalmában áll, hogy tetszés szerint szűkítse a pénz-készletet, ily módon előidézve a visszafizetések teljesítésének elmaradását és a gyengébb bankok összeomlását. Az is világosan látszik, milyen hatalma és élénkítő hatása tud lenni annak, ha egy központi jegybank leviszi a kamatlábakat és megnöveli az ország bankjai által kamatra kiadható pénz mennyiségét.

      A vagyonnövelés másik nagy titka a kamatos kamat, melyet Rothschild báró “a világ nyolcadik csodájának” nevezett. Ha lehetséges pénzt csinálni a semmiből, add hát ki kamatra! Képzeld csak el, mennyivel nagyobb vagyonra tudsz szert tenni, ha pénzt nem fizetik vissza, hanem hagyod, hogy évről évre kamatozzon. 

      …A monopolista bankároknak két fő céljuk volt tehát. Először is a pénzkibocsátás, és az annak alapját képező politikai hatalom fölötti kontrollt igyekeztek megszerezni egy adott nemzetben. Másodszor, olyan akciókat igyekeztek bátorítani, melyek a kormány nagyszabású túlköltekezéséhez és a kamatos kamattal terhelt adósság felhalmozásához vezetnek, melyeket aztán a befolyt, szükség esetén megemelt adókból fizetnek vissza.

      …1992-ben a világ, Nagy Károly óta először, egy egyesített Európát üdvözölhet. Az egyesülés szegletköve egy európai központi jegybank, melynek hatásköre az USA Federal Reserve Baoard-jához lesz hasonló, és valamiféle közös pénznem, melyet egyelőre Európai Pénzegységnek, rövidítve ECU-nak neveznek. 

      …Gondoljuk csak tovább, hogy mi lesz, ha egy trilaterális világban Európa, Japán és az Egyesült Államok központi jegybankjai elkezdik összehangolni tevékenységüket, vagy netán egyesülnek?! Ha ez megtörténne, huszonegy ember, de lehet, hogy csupán három ember, gyakorlatilag az egész világ pénz- és hitelügyleteit kezében tarthatná. Nemcsak a földön élő minden ember anyagi boldogulását tudnák befolyásolni, de olyan gazdasági légkört tudnának kialakítani, hogy bármelyik kormány vagy közéleti személyiség hatalomba kerülése vagy eltávolítása az ő döntésüktől függene. 

      …Ha a pénzügyi fronton összeomlik a nemzeti szuverenitás, a médiák és egyéb, közvéleményt befolyásoló erők segítségével a politikai és katonai szuverenitás is megdönthető, s ily módon megvalósulhatnak az egyvilágosok álmai.

      …Ők segítettek tönkretenni Oroszországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát, Kínát, Dél-Kelet-Ázsiát, Etiópiát, Angolát, Mozambikot, Tanzániát, Rhodésiát, Kubát és Nicaraguát.” 

      A fenti idézetekből kirajzolódik az a felismerés, milyen hatalmas veszélyekkel járhat az, ha egy szűk elit kezében összpontosul a globális hatalom, jóllehet a szerző írását több szempontból kételkedve olvastam, de azt, ahogy a globalizálódás folyamatát leírja, mértékadónak fogadtam el. Pl. tudtommal Lenin forradalmát nem a Wall Street, hanem német üzleti és politikai körök pénzbeli támogatásával sikerült tető alá hozni. De lehetséges, hogy már akkor olyan érdekösszefonódások voltak, amikről nincs tudomásom. Különben is részletkérdés ez a tekintetben, hogy a globalizálódásban érdekelt körök mozgatták a háttérből azokat a szálakat, amelyek – több millió kisember életét feláldozva – átrajzolták a világ térképét. Ebből a szemszögből érdemes elemezni a trianoni problémát, valamint az ’56-os bukás mélyebb okait. 

      Amikor Csurka István a “Magyar szemmel” című cikkében “zsidó imperializmusról” ír, az azért csúsztatás, mert helyesebb lenne itt egyszerűen imperializmusról beszélni, amelyben természetesen érdekelve van a zsidó elit is, azonban – mivel ez egy nemzetközi méretű összefogás a népek feje felett – nem lenne képes önmagában hegemóniára törni. Ha az önzés és a hatalomvágy csupán zsidó jellemvonás, nem pedig általános emberi tulajdonság volna, az jócskán leegyszerűsítené az erővonalak feltérképezését, mint ahogy le is egyszerűsítik a nacionalisták. Azonban “a helyzet fokozódik”, és több mint hiba egy népet, vagy népcsoportot néhány bankár és politikus dicstelen tevékenysége miatt bűnbaknak kikiáltani. Egy zsidó barátom mondta el nekem, hogy Izraelben nemcsak exodus van, hanem nagymértékű kivándorlás is. Példa erre az ő családja is, akik egyre belélegezhetetlenebbnek érezték a közel-keleti levegőt, és a világ különböző pontjaira vándoroltak ki, pl. zongorakészítőként, stb. Az, ahogy ő és az övéi reagálnak a jelenlegi izraeli politikára, azt a radikalizálódó körök antiszemitizmusnak minősítik. Ami engem illet, úgy látom, hogy a tel avivi zsidó és a haifai arab kisember szeretne már végre nyugodtan élni, a kertjét művelni, netán sabbatkor a tévé távirányítóját nyomogatni, vagy olvasni, de a zsidó és az arab elit érdekellentétei egy bontakozó háborúba rángatják bele őket.

      Hazánkban “csak” annyival jobb a helyzet, hogy nem TNT-vel, kövekkel és buldózerekkel vívják az áldatlan csatát, hanem nyilatkozatháborúk és epébe mártott tollak rajzolják meg a frontvonalakat. Itt is belerángatják a belerángathatókat a “népi-urbánus” vitába. A boszorkányperekre emlékeztetett a Tilos Rádió körüli tömeghisztéria egy részeg punk mondatai miatt. Aki pedig a vircsaft tetőpontján izraeli zászlót égetett, az hetekig lökte a kamu szöveget a médiában, természetesen szülői kísérettel, mivel az efféle karakter lelki, szellemi értelemben még pelenkázásra szorul. (Azt állította, hogy mások által beadott kábítószer hatása alatt cselekedett. Hát, ez nem egy kerekded mese.)

      De a vezetők sem viselkednek sokkal érettebben, amikor az övékétől eltérő véleménnyel szembesülnek. Az a főpolgármester, aki bátran viselkedett a ’80-as években, és jócskán kijutott neki a záporozó gumibotütésekből és őrizetbe vételből a szamizdat nyomdatermékek terjesztése miatt, azonnal rendőrért kiáltott, amikor az Erzsébet hídon egy közepes méretűnek is csak jóindulattal mondható polgári engedetlenségi műbalhé vette kezdetét, mely a választási kampány piszkos módszereire reagált. Nem mintha egyetértettem volna a tüntetőkkel: aki gondolkodik, az téved, és az ehhez való jogot fenntartom nekik is, magamnak is. Azonban ez nem a rendőri intézkedés kategóriája. Ilyesmi akkor és ott lép életbe, amikor és ahol nem fejlődhetett ki a történelem során egy egészséges vitakultúra. 

      De a főváros feje más ízben is elhibázott módon élt a ráruházott tekintéllyel. Egy jobboldali rendezvényt tiltott be azzal az indokkal, hogy szélsőséges, tehát nem komilfó. Valóban ki volt plakátozva az Egészséges Fejbőr nevű skinhead csapat, más közismert, ergo elfogadott művészek neve mellett. Azonban a szélsőségek mindig ott fejlődnek ki, ahol az érvek helyett rendeletekkel szabályozzák a hétköznapokat és az ünnepeket. Az ilyesmit nem betiltani kell, hanem – amennyiben képes rá az erre illetékes – társadalmi vitát kezdeményezni. A szalonképtelen, buta ideológiák ugyanis könnyűszerrel megcáfolhatók. Az sem egy mellékes szempont, hogy a rendezvényt nem az utcára szervezték, hanem szabályszerűen kibérelték a Petőfi Csarnokot, ahol csak az szembesülhetett volna a számomra sem szimpatikus nézetekkel, aki jegyet vásárol a zenei eseményre. 

      Ide kívánkozik egy idézet Klaniczay Gábor művészettörténész tollából – mely a ’80-as évek punkpereire reagált –, mivel megmutatja, mennyit torzultak a liberális elvek két évtized alatt. 

      “A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1983. szeptember 29-én másfél, ill. egy év börtönre ítélte (négy, ill. három év felfüggesztéssel) a budapesti Mosoly (ahogy a zenekar írta: Mosoi) együttes három tagját: Erdős Józsefet (sz. 1964), Szappanos Györgyöt (sz. 1966) és Pokorny Zoltánt (sz. 1966). Négy számuk szövege miatt emeltek vádat ellenük: Cigánymentes övezet, Bevándorlók bére – ez a Magyarországon élő arabok és négerek ellen szól, hogy több pénzt, jobb lakást kapnak államunktól, mint a magyarok -, Románia, amelyben a következő sorok vannak: “Szőrös talpú, lusta népség, akire halál vár, ajándékba kapták Erdélyt…” -, Egyenruhám tiszta – a következő sorokkal: “Egyenruhám tiszta, becsületem foltos… A koncerten egy kölyköt félholtra vertem, kaptam érte egy kitüntetést, s ezt büszkén viselem…”

      És itt átugranék egy bekezdést, mivel a CPG együttes pere jelen esetben nem modellértékű. 

     …Ne firtassuk most az ítéletek részleteit, jogi megalapozottságát. Mindkét együttes számaiban akadnak szövegek, amelyek nyilvános előadását – nehezen védhető, durva kiszólásaik, rasszista szólamaik miatt – a bíróság alapos indokkal kívánja megakadályozni (bár túlnyomórészt olyan szövegeket minősített izgatónak a bíróság, amelyek belül vannak a szólásszabadság által védett politikai véleménynyilvánítás vagy hangulatkifejezés körén). A cikk írója a zárószakaszban említi meg a téma szempontjából fontos, kérdésként megfogalmazott gondolatot: “… a tolerancia ott kezdődik, amikor képesekké válunk megtűrni valamit, amit ízlésünk és meggyőződésünk helytelenít? (Beszélő 10. Klaniczay Gábor: Izgatás nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan…)

      Újraolvasva és ideidézve a régi ügyet, csak remélni merem, hogy puszta névazonosságról van itt szó, már ami a vádlottak nevei, és a jeles jobboldali politikusunk, valamint a roma származású Babos Gyula zenekarában is - egyébként kiválóan – basszusgitározó kollégám neve között fennáll. Ha viszont azonosak a személyek, abban az esetben azt remélem, hogy két évtized alatt megváltozott a felfogásuk. 

      Visszatérve mondandóm lényegére: ha abban az időben a szintén illegális  demokratikus ellenzék helyet adott egy ilyen írásnak, mely a demokratikus elvek és a szólásszabadság nevében védelmezi a vitatható elveket valló forrófejűeket, akkor joggal várható el tőlük, hogy a hatalomba kerülve ne változtassanak az álláspontjukon.

------*------

      

      Amikor a gyülekezet tagjává váltam, egy csendes, nyugodt, már-már eseménytelen életvezetésre számítottam: egy kis egyházra, ahová a nagyvilág eseményei csak távoli robajként hallatszanak el. Várakozásomban csalatkoznom kellett. Kiderült, hogy a csoportot, ahova tartozom, üldözik, mégpedig a kommunista, ateista politika által megszabott módon. Említettem már Irénke néni családias hangulatú összejöveteleit a ’70-es évekből, és a házuk körül ólálkodó rendőröket. Megtudtam, hogy ez többé-kevésbé minden vallásra nyomásként nehezedő politikai erő, mely a történelmi egyházaktól a kisegyházakig mindenkit egyaránt sújt. 

      Csatlakozásom magasságában a gyülekezethez tartozó balatonfüredi csoportot érték rendőri zaklatások. Az történt, hogy a frissen felújított ház, ahol az összejöveteleket tartották, rejtélyes körülmények közt leégett. Így akarta a karhatalom a vallási szempontból elkötelezett embereket megfélemlíteni és “rögeszméiktől” eltántorítani. Azonban az is kiderült, hogy a rendőri túlkapásokat a demokratikus ellenzék gondosan regisztrálta és publikálta a szamizdat kiadványaiban. A fenti eset Iványi Gábor metodista lelkész tolla által nyert köztudomást. 

      “A korán nyugovóra tért házigazda éjfél után arra ébredt, hogy ég a ház. V. L., mint általában, ezúttal sem zárta kulcsra ajtóit. Így sikerült kimenekülnie, mielőtt a konyhai gázpalack felrobbant volna. A tűzoltóság, amely feltűnően sokára érkezett meg, már csak a teljesen kiégett házat árasztotta el vízzel. 

      A… gyülekezet tagjai közül elsőnek CS. Z. ért az égő házhoz. Ő riasztotta a balatonfüredi gyülekezet vezetőjét P. L.-t, majd P. kocsiján elindult Budapest felé. Az autópályán, a 45-ös km-táblánál levő Áfor-kútnál az autó elromlott. Néhány nappal később, miután megállapodott a szerelőkkel, visszatért a megjavított kocsihoz. Hirtelen egy rendőrségi autó állt meg mellette. Igazoltatták, majd iratait elvéve mint autótolvajt durván a rendőrautóba parancsolták. Ott minden előzmény nélkül tarkón ütötték, és budaörsi kapcsolatairól kezdték faggatni…

      A rendőrök a kocsival a közeli autópálya-parancsnokságra hajtottak. Az épületbe belépve az egyik nyomozó rögtön újra tarkón vágta a fiatalembert, majd arról faggatták, kik és miért járnak a gyülekezetbe. (“Ki a szervező?” – “Az Úr”. “Ki? Te szemétláda, szétrugdoslak!”) Egy nagytermetű nyomozó megpróbálta a földre kényszeríteni CS. Z.-t, majd miután ez nem sikerült, fojtogatni kezdte. (“Hány kiló vagy?” – “Nem tudom.” “A duplájára leszel verve!”) A folyamatosan fenyegetőző rendőrök ezután Budaörsre, a gyülekezeti házhoz vitték CS. Z.-t. A két rendőr be akart hatolni a házba, de P. Á. nem engedte be őket. A rendőrök őt is igazoltatták, azután fenyegetőzve elvonultak, CS. Z.-t is otthagyva.” (Beszélő 25)

      A beszámolóban természetesen több, hasonlóan kirívó eset van leírva. Azért éppen a füredi esetet ragadtam ki a sok közül, mert a csatlakozásom után néhány hónappal ez a történet rázta meg a gyülekezet életét, és ez késztetett arra, hogy hasonló eseteknek utánajárva felgöngyölítsem a szálakat. Így tudtam meg – és ez a régebbi tapasztalataimmal is egybevágott -, hogy régi nóta már ez, továbbá nem csak a mi csoportunkat tüntetik ki a felső körök a figyelmükkel, hanem minden vallás és felekezet érintve van a dologban. 

      A katolikus egyházzal kezdeném. Megtudtam, hogy voltak úgynevezett “békepapok”, akik együttműködtek a komcsikkal; hogy a püspök jelentette fel egy másik egyházmegye plébánosát; hogy az Állami Egyházügyi Hivatalban a hívők kirándulásairól és lelkigyakorlatairól készült fényképek tucatjai hevertek; hogy Pákh Tibor éhségsztrájkkal tiltakozott egy templomban, mert elkobozták az útlevelét és kényszerítették, hogy térjen vissza Budapestre. E miatt erőszakkal beszállították az elmegyógyintézetbe, ahol a központi idegrendszerre ható gyógyszerekkel kezelték és kényszertáplálásnak vetették alá. Korábban a politikai tanulmányai megírásáért hadbíróság elé állították, ahol 15 évet kapott. A börtönben öt éven át tartott éhségsztrájkokat, ezért az operatív tiszt elektro- és inzulinsokkal kezeltette, hibernálszobába vitette. A kórházban infúzióval adagolták neki a Haloperidolt, ami egy olyan gyógyszer – ezt tapasztalatból tudom -, melytől az ember elveszíti a cselekvőképességét, delirál, ám a megvonás után semmi nyoma nem marad a kezelésnek. Pákh Tibor a közvélemény nyomására szabadult. 

      Arról is értesültem, hogy a katolikus egyház neuralgikus pontja évtizedeken át a Bulányi György által életre hívott “bokor-mozgalom” volt. “Bokor” alatt kisközösségek, illetve “bázisok” értendőek, lényege a nem-hierarchikus szerveződésben található meg, mely lelkiismereti alapon pacifista, tehát nem hisz a “jogos önvédelem” és az “igazságos háború” elve alapján létrejövő fegyverviselésben.

      Bulányi egyik tanítványa, Kovács László prédikálta: “Ha keresztények vagyunk, nem esküdhetünk meg arra, hogy gyilkolni fogunk. Nem képezhetjük ki magunkat gyilkosnak, ha nem akarunk gyilkolni… Elviselni az ütéseket, a börtönt is akár, de nem ütni és nem visszaütni, hanem tanítani az erőszakot gyakorlót, mint Jézus tette… Akik nem erre nevelik a gyermekeiket, azoknak – ahogyan Marx mondta – a vallás csak ópium, bármennyit áldoznak és énekelnek is”.

      Az akkori katolikus egyházfő, Lékai bíboros a következőképpen válaszolt a fenti szakaszra: “Jogos az önvédelem, jogos az erő”. Ma már nem érdemes evvel az állítással vitatkozni, elég annak a megállapítása, hogy az egyházfejedelem a hivatalos komcsi regula alapján reagált Kovács felvetésére. Haraszti Miklós írta, hogy Lékai “… súlyos börtönbüntetésekre, pszichiátriai kezelésekre és katonai büntető alakulatokba való beosztásokra adja áldását”.

      A Bulányi és Kovács-féle prédikációk és írások hatására sokan tagadták meg a katonai szolgálatot, amire a komcsi elit reakciója az volt, hogy a kötelező katonai szolgálat idejét meghaladó – átlagosan azt megduplázó – börtönbüntetéssel sújtotta a szolgálatmegtagadókat. A retorzió kiváltképp a katolikusokat érintette, mivel hazánkban ez a legmagasabb létszámú felekezet, következésképp az állam nem mondhatott le a hatalmas “emberanyagról”. Ezt bizonyítja, hogy a kis létszámú nazarénusoknak sikerült az állammal különalkut kötniük a fegyverviselést helyettesítő munkaszolgálatra. Baracskán – mint kmk-s – tapasztalhattam, hogy a Jehova Tanúinál is négy év börtön volt a standard. Mindezt figyelembe véve kénytelen vagyok azt ideróni, hogy szolgálatmegtagadás ürügyén általánossá vált vallásos, ártatlan emberek bebörtönzése, meghurcolása és karrierjük ellehetetlenítése. Köztük és köztem az volt a különbség, hogy míg ők az elvhű és gerinces, de békés ellenszegülést választották, addig én – gyáva módon – a szökést, a szabotázst tartottam kivezető útnak.

      Az adventisták belügyeibe is évtizedeken át kívülről s felülről avatkoztak bele, lelkészek és hívők százai lettek az egyházukból kirúgva. A rabbiképző hallgatóit ugyancsak macerálták a hadseregben. Az Állami Egyházügyi Hivatal rendszeresen hozott olyan intézkedéseket, mely a kisegyházakat belső vitára kényszerítette. A reformátusok életét is nagymértékben megnehezítette, hogy beépített emberekkel, belső ellenséggel kellett megküzdeniük, valamint az állam és az egyház összefonódásának káros következményeit elviselniük. 

      És itt kanyarodnék vissza ahhoz a gyülekezethez, melynek közel egy évtizedig a tagja voltam. ’88 utolsó napjaiban jött létre egy rádióműsor, és egy annak megfelelő nyomtatott kiadvány “A mennyekbe vezető expressz, avagy megy-e expresszvonat a mennyországba?” címmel, mely egy kisebb társadalmi vita kiindulópontjává vált.  

      A vitaindító műsor elnevezéséül egy haverom – Attila – dala szolgált apropóul, amelyben egy olyan versszakot is énekelt, ami felborzolta a vallásos kedélyeket.

“Expresszvonat,

Expresszvonat,

Expresszvonat megy a mennybe.

Expresszvonat,

Expresszvonat,

Expresszvonat megy a mennybe.”

      Attila – egy vidám, kövér és joviális, a dobozgitárt nagy erőbedobással pengető srác – így nyilatkozott a mű megszületéséről:

      - Zeneszerző vagyok, és kaptam egy kölcsön gitárt, és ciki volt ott a kaszárnyában, szóval ott… dicsérni az Urat, énekelni az Úrnak ilyen szent dalokat. Bementem a vécébe, és ott énekeltem az Urat, mert ott nem hallotta senki, mert ott szabadabb volt a légkör. -

      Tulajdonképpen ekkor tudtam meg, hogy a keresztény témakör modern kontextusba helyezése, valamint az elektromos gitárokkal és dobokkal megszólaltatott, és a templomokban és imaházakban megszólaltatott dalok irritálják a vallásos emberek döntő többségét. De a tradíciók tiszteletben tartását is számon kérték a frissebb mentalitást elfogadó csoportokon, jóllehet a legtöbb pozitív változás az egyháztörténelemben épp a hagyományok megtörésén, vagy újragondolásán alapult. A vezetők, és az általuk irányított többség merevsége hozta létre azokat a törésvonalakat, aminek az alapján a jelenlegi felekezeties megosztottság kialakult. 

      Ez a tendencia vezetett az általam is látogatott gyülekezet létrejöttéhez. Így ír erről Iványi Gábor a “Boszorkányok pedig nincsenek” című cikkében (Beszélő 26), melyben épp az elhangzott rádióműsorra és az azt követő kiadványra reagált.

      “Kikről, illetve miről is van szó? Tíz évvel ezelőtt két házaspár összeköltözött azzal a céllal, hogy keresztény kommunát hozzanak létre. Eredetileg mindkét pár férfitagja katolikus teológiai hallgató volt. A vallásuk nyújtotta lehetőségeket azonban alapvetően formálisaknak érezték, s megtérésélményük – melyet egy ún. karizmatikus gyülekezetben éltek át – új távlatokat nyitott előttük. Egyre többen kezdtek vonzódni hozzájuk. Ma körülbelül ezren tartoznak a gyülekezetükhöz. Magyarországon léteznek államilag engedélyezett karizmatikus felekezetek is, a… Gyülekezet tapogatózott is irányukba, a feltételek azonban csak egy elfogadhatatlan pozíciót tettek volna lehetővé, ezért maradt a saját út keresésének terhe. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy minden egyháznak, sőt minden gyülekezetnek vannak sajátos vonásai, szokásai, melyek miatt igazi fúzió alig képzelhető el. Valójában nincs is erre szükség. A kereszténység kialakulásának első százada is meglehetősen sokszínű egyházi képet mutat. Ha hasonlítani lehetne valamelyik apostoli kori közösséghez a … Gyülekezetet, akkor azt mondanám, hogy leginkább a vibráló, nagyon eleven és igen sok kérdést felvető korinthoszi gyülekezetre emlékeztetnek. Ami engem illet, nem tartozom ehhez a felekezethez, még csak az egyháztörténelem ún. karizmatikus vonulatához sem. Ha már bibliai összehasonlítást tettem az imént, az én felekezetem karaktere esetleg a szmirnai gyülekezetéhez hasonló. De ennek nincs is jelentősége, csak fontosnak érzem annak tisztázását, hogy nem “belülről” közelítem meg tárgyamat. 

      …míg az ún. “államvasutak” gőzmasinái szénhiányra hivatkozva az állomáson vesztegelnek, addig egy kis villanyvonat, kinyújtva áramszedőit heves kalauzsíppal és ajtócsapkodással, vidám utasaival nekilódul, hogy távoli célját elérje. A részvénytársaság pedig kapkod a váltók és szemaforok után, hogy tilosra állítsa a kijáratot, hiszen már majdnem sikerült az utazóközönséget az utazásról leszoktatni.”

      Fontosnak éreztem a jóhiszemű kívülálló véleményét idézni a saját szavaim helyett, mivel belül elfoglalt helyem miatt a fenti jellemzés tőlem elfogultan hangzott volna. A rádióban elhangzott dalokat és interjúkat kerekasztal beszélgetés követte, melyre a gyülekezet képviselőit nem hívták meg, így közvetlenül nem reagálhattak a “szakértők” által megfogalmazott fenntartásokra. Utóbbiakat egy marxista vallástörténész, egy szabadegyházakat képviselő dékán és az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársa képviselte.

      A kritikájuk lényege abból állt, hogy számon kérték a hívőkön a “Tiszteld atyádat és anyádat” ősi parancsolatát, és stabil etikai mérceként határozták meg a más felekezetek felé való pozitív hozzáállást. A műsorra reagáló levelek még ennél is tovább mentek. A “szerető szülők” pontokba szedve fogalmazzák meg a vádjaikat, miszerint a csoport

1. szülő- és családellenes,

2. történelmi egyházak iránti gyűlöletet táplál,

3. megfosztja a fiatalokat szabad akaratuktól,

4. csak vezetőjüknek engedelmeskednek.

      A reagálásokból kiviláglik, hogy az érintettek igencsak szubjektív módon értelmezték az Újszövetséget. Szívük szerint kihúznák belőle Jézus azon szavait, melyeket anyjához intézett: “Mi dolgom van véled, asszony?” De ezen kívül még számos olyan kijelentést tett, mely szerint az evangélium és az eklézsia (gyülekezet, egyház) egy magasabbrendűbb szerveződés, mint a társadalom és annak a sejtje, a család. Például azt mondta, hogy “aki inkább tiszteli apját és anyját, hogy nem engem, nem méltó én hozzám”. Azt sem veszik figyelembe, hogy a Messiás gyakran bírálta korának elfogadott felekezeteit: a szadduceusok materializmusát; a farizeusok hagyománytiszteletét, a törvényhez való betű szerinti ragaszkodásukat; a zelóták fegyveres akcióit; az esszénusok kivonulását a társadalomból. 

      A “szakértők” és levélírók kirohanásaira a Gyülekezet egy nyilatkozattal reagált, melyből azt a két szakaszt emelem ki, mely a családellenesség és a történelmi egyházak felé irányuló negatív hozzáállás vádjára válaszolt. 

      “Kétségtelen, hogy közösségünk egyes tagjainak családjában előfordultak – és valószínűleg a jövőben is elő fognak fordulni – családi konfliktusok, ezek okait azonban elsősorban nem a keresztény hitelvekben és gyakorlatban kell keresni, hanem azokban a tényezőkben, amelyek hazánkban a családok tömeges szétesését, a családon belüli harmónia, megértés, szeretet hiányát okozzák. Az utóbbi évtizedek erkölcsöt – és ezzel együtt családot – romboló ideológiája a felnövekvő generációk számára elsősorban olyan családmodellt kínált, amely a társadalmi szinten megjelenő autoriter hatalomgyakorlási modell leképezése. Mivel a paternalista állam saját polgárait kiskorúakként kezeli, a mai szülők egy részének nem adatott meg a lehetőség, hogy a szocializáció folyamatában az alapvető emberi méltóság és az emberi szabadság értékeit elsajátítsák. Manapság viszonylag sok családban elterjedt gyakorlat, hogy nagykorú férfiak és nők helyett szüleik döntsenek pályaválasztási, családalapítási, lakóhely-megválasztási kérdésekben. Nem ritka, hogy a szülők ellenőrzése a mindennapi életvitelre is kiterjed. Saját hitét és felekezetét önálló döntésével megválasztó egyén így konfliktusba kerülhet a helyette dönteni akaró, felnőtt gyermeke emberi méltóságát semmibe vevő szülővel…

      A már elismert felekezetekhez való viszonyunkkal kapcsolatban leszögezzük, hogy tiszteletben tartjuk azok hitelveit és működését. Ugyanakkor akaratunktól függetlenül “sértjük” is érdekeiket, ez azonban minden egyes vallási közösségre igaz, még a történelmi egyházakra is. Az első egyházszakadás óta ugyanis minden újonnan alakult hívőközösség “sérti” a már meglévők érdekeit azzal, hogy új alternatívát kínál az Istent keresőknek. Ezen “sérelmek” hatósági eszközökkel való kiküszöbölése odáig vezethet, hogy minden sikeres – és így a sikertelen konkurensnek érdeksérelmet jelentő – tevékenységet be kellene tiltani.”

      Az üldözések és betartások tehát országos szinten megállapíthatók. Az is nyilvánvaló, hogy a politikai szféra az életünk szinte minden részletét kontroll alatt tartotta.

      De miképp módosult mindez a rendszerváltáskor? Nos, ha lehet, a hétköznapok még átpolitizáltabbá váltak. Az eddig leírtakból kiderül, hogy a demokratikus ellenzék természetes szövetségese volt úgy a gyülekezetnek, mint a hozzám hasonló marginális figuráknak, a vallás-, a lelkiismereti- és szólásszabadság elveinek a védelmezése alapján. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózatának a Jurta Színházbeli összejöveteleit a gyülekezet is támogatta. Mikor pedig megalakult az SZDSZ, sokan – köztük én is – tagsági igazolványt váltottak. A bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetés is elgurult nálam: még nem tűnt fel nekem a nagymértékű politikai aktivitás. Akkor kondult meg bennem először a vészharang, amikor a Scorsese-film, a “Jézus Krisztus utolsó megkísértése” bemutatójára mentünk tiltakozni a mozi elé, a produkció bemutatása ellen. Hát az elég dicstelen volt. Bármennyire restellem, de jelen voltam az eseményen. Több szónok – köztük egykori jeles öttusázónk, Balczó András is – protestáltak a film betiltása mellett, mondván, hogy az a hitünk alapjait támadja. Az volt a furcsa, hogy bárkit kérdeztem meg, senki sem látta a filmet! Én sem. Hogy lehet tüntetni olyasmi ellen, amit nem ismerünk? Mikor többeknek feltettem ezt a kérdést, az volt a válasz, “nem kell sósavat innunk ahhoz, hogy meggyőződjünk az ártalmasságáról”. Ráadásul az efféle demonstrációk könnyen a visszájukra sülhetnek el, mivel reklámnak is felfoghatók: ami ellen felvonulnak, az felcsigázza a többi ember kíváncsiságát, így az ilyen filmet jóval többen nézik meg, mint azokat, melyek szép csendben elgurulnak a többi alkotás mellett. A mai napig nem láttam a Scorsese-produkciót, mivel nem szokásom nyomozni a stúdió-vetítések után, de a könyvet, melynek alapján készült, elolvastam. Elég unalmas írás volt, és a szerzőnek sem lennék a bőrében (materialista alapon közelíti meg a történelmi Jézus személyét), azonban semmi olyat nem találtam a lapjain, ami “a hitemet alapjaiban támadta volna”. Tiltakozási ingerem sem támadt, ezért évekkel később megkérdeztem az egyik szabadkeresztény haveromat, aki látta a filmet, hogy mi váltotta ki a felháborodást? Azt felelte, hogy volt egy epizód – az utolsó megkísértés -, melyben Jézus arról vizionál a kereszten, hogy mi lett volna, ha nem vállalja a mártír-küldetést, hanem az átlagos emberi sorsot választja? S mivel az ilyen sorsnak része a házasélet is, ennek az intim részletei is megjelentek a filmvásznon, egyébként teljesen light-osan, pornónak semmiképpen sem nevezhető módon. Még valami fátyol is – “tükör által homályosan” – tompította a jelenés élét. Az egész nem volt egyéb, mint az amerikai keresztény középosztály keltette vircsaft, aminek mi is felültünk. Érdekes, a Jézus Krisztus Szupersztár filmmusical nem ösztönözte őket műbalhéra, holott egy jóval hamisabb Krisztus-képet kreáltak benne, ráadásul Júdás alakja is pozitív módon volt beállítva. De az olcsó népszerűség-hajhászás nem borzolja a klerikális érzékenységet. Akkor derengett föl bennem először a kétely: bölcs dolog-e keresztény mintára átszervezni a környezetünket, általában helyénvaló-e a keresztény politizálás? Különösen, ha Jézus elzárkózott az ilyesmitől, és a tanítványait is lebeszélte erről.

      A másik eset, ami indirekt módon elidegenített a politikától, egy SZDSZ rendezvény volt. Pajorral és Víg Mihállyal mentem oda. Már a felszólalásokból kihallottam egy olyan ambíciót, ami nem jellemezte őket az illegalitás éveiben. Ezt követte egy kötetlen beszélgetés, amit szendvicsek, üdítők és nyomott áron árult piák tettek komfortossá. Az esemény vége felé – a büfé felé félúton – jött át hozzánk Bródy, és beszélgetést kezdeményezett velünk. Tulajdonképpen ő volt köztünk a legnormálisabb. Mihály már lelépett a gyülekezetből, tehát nem gátolták keresztény skrupulusok az olcsó szesz bedöntésében. Erősen borközi állapotban volt, sőt Bródy konszolidált hangütése arra ingerelte, hogy jócskán rájátsszon a részegségére. Pajor pedig azt taglalta, hogy mennyire nincs értelme annak a típusú szövegírásnak, ami Bródyt akkortájt jellemezte. A barátaim radikalizmusa legalább annyira lelombozott, mint a jeles zenész sima modora, ugyanakkor azt is átláttam, hogy rossz helyen vagyunk rossz időben, semmi keresnivalónk nincs az ilyen szimpóziumokon. 

      Persze jöttek a magyarázatok a gyülekezetben a politikai aktivitás indokaképp. Csak úgy röpködtek az ószövetségi példák: József és Dániel, az istenfélő hatalomgyakorlók, a nagy királyok, Dávid, Salamon, Jósiás és Ezékiás. Mégis, e pozitív példák dacára megállapítható, hogy a királyság intézménye fokozatos válságon ment keresztül Izrael történelmében, mi több, Sámuel próféta már kezdetben meglehetősen kritikusan nyilatkozott a királyságról. Az egyháztörténelemben is megfigyelhető, hogy a nagy üldözések nem tudták megroppantani a kereszténység gerincét. A szellemi válság akkor kezdődött, amikor a hatalom – Nagy Konstantin császár személyében – békejobbot nyújtott a papoknak, püspököknek, vagyis biznisz lett a keresztény külsőségek elfogadása. 

      Az állam és az egyház szétválasztásának elve mindig egy gumifogalom volt. Az apparátus nem mondhatott le a lelkek feletti kontroll lehetőségéről, a felekezetek pedig nehezen nélkülözték volna azokat a javadalmakat, amiket cserébe kaptak. Ez a körülmény tette logikussá az olyan csoportok létrejöttét, amilyen a miénk akkor volt. Igen ám, de ha nem akartunk elszigetelődni, az élő folyam holtágává válni, mindenképpen szükségessé vált az állami elismerés, a legalitás. Ez viszont hivatali packázásokhoz és a kompromisszumok kereséséhez vezetett. 

      Végül megtörtént a csoda, amire az érdekeltek már alig számítottak. A roppant intézmény, az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnt, a történelmi egyházak és a kis felekezetek végre zöld jelzést kaptak. A papírosok, melyek a változás bekövetkeztével kompromittáló bűnjelekké váltak, az apparátus és az általuk beépített emberek elleni indirekt vádiratokká, tonnaszám lettek megsemmisítve, emiatt aránylag csendesen rajzolódtak újra az erővonalak. Elsősorban a katolikus felekezet számos ingatlant kapott vissza a privatizáció során, melyeket négy évtizeddel korábban államosítottak. A költségvetésből hatalmas összegeket kellett számukra kikanyarítani, mivel a visszaszerzett javaknak még a rezsiköltségét sem tudták állni. A fejlemények az állam és az egyház összefonódásának új alapokra helyezését tették szükségessé, ezért ismét egy hatalmas összeget pumpáltak az államkasszából a Szentatya magyarországi látogatásába. Az esemény magasságában a Pásztor ironikusan kommentálta a dolog egészét és részleteit. “Mert – tette fel a kérdést – mi etikusabb: ha egy kis gyülekezet félretolja a tizeddel és a hívők adományaival kapcsolatos külső kritikákat, és önellátásra rendezkedik be? Vagy pedig az, ha egy kétezer éves múltra és tradíciókra épülő felekezet az “Állam bácsi”-tól kér támogatást, sőt a tekintélyét úgy növeli, hogy a pápai látogatás költségeit is az adófizetők forintjaiból fedezi, jóllehet tudvalevő, hogy az adózók között nem csak katolikus, hanem ateista és más hitű emberek is vannak?” Mivel II. János Pál korábban merénylet célpontja volt, ezért olyan autóval közlekedett, melyből egy golyóálló üvegkalitka magasodott ki, innen osztogatta az áldást. “El tudjuk képzelni – kérdezte tőlünk a Pásztor – Pál apostolt, ahogy ily módon bebiztosítva magát megy a missziós körútjaira? Sőt inkább azt olvashatjuk, hogy megkövezték, bebörtönözték, és ezerféleképpen inzultálták.” Akkor még nem tudtam, hogy vezetőnket valaha testőrök, mamelukok, biztonsági őrök sorfala fogja körülvenni, ezért magamban én is az önfenntartásra voksoltam. 

      Ami engem illet, nem kerestem ellenérveket a gyülekezet anyagi életével kapcsolatban. Azonban a zenélés, mint kereseti forrás fokozatosan megszűnt, ezirányú késztetésem gyengülésével arányosan. Végül már csak Lóczival játszottam, ez akkor vált problematikussá, amikor evangelizáló csoportokkal is kezdtem muzsikálni a Vörösmarty téren, természetesen ilyenkor nem tettem ki a gitártokot, míg Péterrel igen. Egyre inkább nyomasztott a helyzet fonáksága, hogy kovászos az image. Abbahagytam az utcazenélést, és elszegődtem könyvet árulni az egyik gyülekezeti taghoz, aki egy standot bérelt a Ferenciek terén. Nehéz volt ez a döntés, mert az utcazenéléssel könnyen és gyorsan megszereztem azt a kevéske pénzt, amire a fenntartásomhoz szükségem volt, míg utcai árusként hosszú, fogvacogtató órákon át bíbelődtem a könyvekkel. Bele-belelapozgattam a portékákba, ezért meglehetős biztonsággal fel tudtam mérni, hogy az asztalunknál megálló járókelők közül ki-ki melyik újdonságra kattanna rá. Ahelyett, hogy rádumáltam volna őket a vásárlásra, csupán röviden ismertettem egy-egy könyv tartalmát, amiről úgy véltem, hogy passzol az illető karakteréhez. Ezzel a nem-tolakodó módszerrel akár 30%-kal is meg lehetett növelni a napi forgalmat. Amikor azonban a főnököm órabérben kezdte meghatározni a napszámomat, okafogyottá vált ez a módszer. Egyhangúvá váltak a napjaim, ezért rövidesen – egy újabb főnök fennhatósága alatt – képeslapokat kezdtem árulni, néhány méterrel odébb. Ez a munkakör viszont túlságosan mozgalmasnak bizonyult, mivel Horn Gyula akkoriban engedte be az országba a kelet-német menekültáradatot. Ezek pedig megrohamozták a kis belvárosi standot, hogy hírt adjanak magukról az otthonmaradottaknak. Nyelvi korlátaim körülményessé tették, hogy naponta több száz esetben elmagyarázzam nekik, miért kerül kilenc forintba az a képeslap, amire csak 3, 80 Ft van rányomtatva. Miképp írjam körül nekik, hogy ezek öt évvel korábbi árak, és a főnököm – tekintettel az éppen miattuk ugrásszerűen megnövekvő keresletre – valamilyen rejtélyes helyen vásárolta fel a régi nyomtatványokat? Azt pedig még magyarul is nehezen lehetett megértetni, hogy a bélyegek miért csak a képeslapokkal együtt eladók, ugyanis felettesem az előbbiekre nem számíthatott felárat, míg az utóbbiakra igen. Csupán azért árultunk bélyegeket, hogy gördülékenyebb legyen a lapok forgalma. Így aztán – bármennyire örültem a berlini fal későbbi leomlásának – a Vasfüggöny repedezése rövidtávon vesztessé, illetve munkanélkülivé tett. 

      Szerencsére nem sokáig: egy könyvterjesztő vállalat beszerzője lettem, így elmondható, hogy – átmeneti visszaesés után – az anyagi helyzetem lassan konszolidálódni kezdett. Ezért nem okoztak problémát számomra a tizeddel és az adakozással kapcsolatos tanítások, mivel rímeltek a fokozatosan javuló körülményeimmel a gyakran idézett “ki szűken vet, szűken is arat”, vagy “a jókedvű adakozókat szereti Isten” típusú igék. Sőt, a gyülekezet időnként még támogatta is a hozzám hasonló szükségben levőket, tehát semmi szükségét nem éreztem annak, hogy kérdéseket tegyek fel a befolyó és kiáramló pénz mozgásával kapcsolatban. 

      Az első eset, ami mégis elgondolkodtatott, egy konferencián történt. Egy szakállas srác vetette fel, hogy az anyagiakkal kapcsolatos folyamatokat ugyanúgy világossá, átvilágíthatóvá kéne tenni, mint bármi mást, amiről a napokban tanácskoztunk. A javaslatot a Pásztor a leghatározottabban visszautasította. Eltökéltségéből olyan szuggesztív erő áradt, amitől a fiú visszakozott, sőt bocsánatot kért a félreérthető mondatokért.

      Pedig nem fogalmazott félreérthetően. Tényleg: miért csak néhány személynek van áttekintése ebben a kérdésben? A visszautasítástól eltekintve nehéz erre pásztori választ kapni, mivel már a kérdés puszta felvetése manipulációnak minősült, amit az irigység és a féltékenység szelleme mondat az emberrel, a démonokkal viszont nem társalogni kell, hanem kiűzni őket a delikvensből. Ezzel az interpretációval csak az a probléma, hogy számtalan bűnöm mellett ettől a kettőtől speciel ment’ maradtam, és a szakállas srác sem tűnt az efféle bűnök látványos hordozójának, inkább egy becsületes, nem túl bátor, de azért nem is gyáva választ-keresőnek, aki minden téren tiszta helyzetet óhajt látni az eklézsiában.

      Ami örvendetesen szaporodott. Ez kényelmetlenséggel járt együtt, a kis budaörsi terem már nem volt képes mindenkit befogadni, sokan hallgatták a tanítást először csak a külső helységekből, később az udvarról és a pincéből, ide már hangfalakból áradt a prédikátor hangja. Szükségessé vált a gyakoribb gyűjtés, hogy nagyobb helyet tudjunk bérelni. 

      Először a józsefvárosi Ganz Mávag Művelődési Házba költöztünk át. A hetvenes években itt játszotta a Bergendy a “Rés a tetőn”-t és a “Darabokra törted a szívem”-et. Demjén Ferenc – egyébként kellemes – hangját a rossz akusztikájú terem valóban “darabokra törte”. Itt tartotta néhány év múlva Molnár Gergely a rocktörténelmi jelentőségű TIT előadásait, amely a Spions punk-provokációiba torkollt. A nyolcvanas évek derekán a Déja vu Revue rendezvényeinek adott otthont a hatalmas kultúrhodály. Itt kaptam lehetőséget avantgard kísérleteim tesztelésére. Az ígéretes kultúrműhely – nem teljesen önszántából – a “Fekete Lyuk”-nak adta át a helyét. 

      Mikor a gyülekezet is ide helyezte át az istentiszteletek helyszínét, a “Lyuk” már fogalommá nőtte ki magát. Akkor itt ment Budapesten a legvadabb rock and roll. Előfordult, hogy egy-egy VHK buli után a testvéreknek nem csak a rengeteg csikket és műanyag poharat kellett eltakarítania, hanem a vért is fel kellett törülnie a padlóról és a falakról ahhoz, hogy a hely valamelyest Isten templomának legyen nevezhető. Szükségszerűvé vált tehát a kölcsönhatás az eltérő értékrendek között. Időnként néhány - csak kis mértékben elkötelezett keresztény - átcsábult a “wild side”-ra, de még gyakoribb volt, hogy a punkok kíváncsiak lettek a biblikus tanokra.        

      Ezen a ponton a Pásztor – a szaporodó létszám miatt logikus módon – már nem volt annyira megközelíthető ember, mint a budaörsi korszakban. Ebből a szempontból az alábbi történet modellértékű.     

      Már a prédikációkból kiderült, hogy a gyülekezet vezetője kedveli a westernfilmeket, de csak az olyanokat, melyben a “jó” győz. Ezt tudva az egyik amerikai vendég hatalmas cowboykalappal ajándékozta meg. Természetesen mindenki előtt felpróbálta, de sejteni lehetett, hogy nem fogja hordani. Gondoltam magamban, közel a karácsony, miért ne lephetném meg valami használhatóbb dologgal, már ami a westernt illeti. Hiszen ő is megajándékozott egyszer egy öltönnyel. Körülnéztem a belvárosban, és az egyik kirakatban megpillantottam egy olyan csizmát, amelynek láttán még John Wayne, vagy Charles Bronson is elismerően csettintett volna a nyelvével. Azonban az ára elég húzós volt, tehát összefogtam néhány haverral, hogy meg tudjuk vásárolni. (A lábnagyság sem bizonyult leküzdhetetlen akadálynak, mert – miután bizalmasan megtudtam, hogy hányas cipőt hord – az eladó hajlandónak mutatkozott arra, hogy utóbb esetleg kicseréli egy kisebb, vagy nagyobb méretűre.) A probléma akkor kezdődött, amikor mindnyájunk nevében át kívántam adni az ajándékot: kiderült, hogy ez nem egyszerű dolog. A presbiterek a fejüket ingatva forgatták a kezükben a tetszetős lábbelit; kérdéseket tettek fel az ajándékozás motívumaira vonatkozóan. Végül mégis úgy döntöttek, hogy átadják a Pásztornak. Néhány hét múlva kaptuk meg a köszönőlevelét, holott hetente többször is találkoztunk. Tekintetbe véve a körülményeket, mérséklődött az adás öröme és közvetlensége.

      Még egy epizódot érdemes felidézni, mely illusztrálja a változó körülményekből fakadó pásztori elkülönülést. A megértéséhez szükségesnek tartom, hogy röviden körvonalazzam az úgynevezett “házi csoport” rendszerét. A vezetők belátták, hogy a tömeggé bővült gyülekezet nélkülözi azt a közvetlenséget, ami a heroikus kezdetet jellemezte, ezért – dél-koreai mintára – kisebb csoportokra bontották a szaporodó tagságot, melyek lakásokban, légópincékből átalakított helységekben, irodákban, vagy szerencsés esetben kultúrházak termeiben, a nagyobb “alkalmaktól” függetlenül is összejártak. Elhangzott erről tanítás is, újszövetségi példára hivatkozva, miszerint “… egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel”. Az idézett szakasz az ősegyház kialakulását írja le, s közvetlen fölötte az “ős-kommunizmus” példáját olvashatjuk: “…mindenük köz vala; és jószágukat és marháikat eladogaták és szétosztogaták azokat mindenkinek, a mint kinek-kinek szüksége vala”. Erről viszont az volt tanítva, hogy nem általános érvényű egyházépítő modell, hanem kizárólag a jeruzsálemi gyülekezetet érintő összefogás volt, mivel a próféták előre jelezték a küszöbön álló tragédiát, ami Kr. u. 70-ben be is következett. A mi korunkban, amikor a kommunista ideológia nagy károkat okozott a fejekben, inkább a vállalkozásokat, a magántulajdon kifejlődését kell ösztönözni. Hát, egyelőre ennyit a “teljes evangéliumi” kereszténység szelektív bibliaértelmezéseiről.  

      Kezdetben a könyvárus főnököm lakását látogattam, mint házicsoportot. Ettől akkor ment el a kedvem, amikor arról “tett bizonyságot”, hogy meghallgatta az Úr azt az imáját, amelyben kérte Tőle, hogy a lépcsőházukban tanyát verő csöves minden felszólítás nélkül, önszántából távozzon. Leléptem tehát, és egy másik csoporthoz csatlakoztam, ahol gyümölcsözőbb tanításokra bukkantam. Ezt egy szakállas srác, Karcsi vezette, bár ő tiltakozott, amikor a “vezető” titulust rá is vonatkoztattuk. Csupán az “ösztönző” kifejezést tartotta elfogadhatónak önmagára nézve. A vállalkozásokra buzdító pásztori tanításokat elfogadta ugyan, de szerinte sokan félremagyarázták az elhangzottakat, így alakulhatott ki az “Áldj Meg Isten Klub”, ahogy ő nevezte azokat, akik a szellemi magatartástól az evilági dolgok felé fordították a szívüket. Az ebből kialakult körülményeket ironikusan jellemezte, és előszeretettel idézte az olyan típusú szakaszokat az Újszövetségből, mint “ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele”, és “minden bajnak a gyökere a pénz szerelme”. Nem volt ez elszakadás a gyülekezeti tanításoktól, inkább hangsúlyeltolódásnak lehetne mondani. Ő maga – Karcsi – Isten imádását tartotta fontosnak, melyben jó példával járt elöl. Egy műanyag kólásflakont kezdett a golyóstollával ütögetni, így adta meg az alapritmust Istent magasztaló énekéhez. Ebbe kapcsolódtunk be mi, kötetlenül improvizáltunk akusztikus gitárokon, tapsoltunk, asztalon doboltunk, imádkoztunk és énekeltünk. Érdekes módon nem alakult ki káosz, sőt ránk szállt a Szentlélek ereje; egyszerre ajándékozott meg minket örömmel, eksztázissal és belső harmóniával, s egyúttal a tevékenységünket is legitimizálta. A csoport hétről hétre szaporodott, elsősorban a nonkonformista hátterűek jöttek, de szép számmal akadtak nagycsaládosok is. 

      Ez a növekedés nem mindenkinek váltotta ki az elismerését. Többen bírálták Karcsit, de nem nyíltan, hanem a háta mögött, ekképp egy kis mértékű lemorzsolódás történt, ami eleinte azért nem volt feltűnő, mert a friss hézagokat gyorsan feltöltötték az újonnan érkezők. Ám a külső “kritikák” engem sem hagytak érintetlenül. Az egyik zenekari próbán a Pásztor - először, de nem utoljára - nem a tőle megszokott közvetlen, baráti hangon, hanem a tekintély erejével lépett fel velem szemben. Bírálta… nem is annyira a magatartásomat, mint inkább a “hippis” attitűdöt, egyfajta “lelki csapzottságot”, “rendetlenséget”, “kocsmásan hányaveti zenei modort”, valamint a nyomában jelentkező “depressziót”. Mivel ezeket a tüneteket azóta figyelte meg nálam, mióta Karcsi csoportját látogatom, kénytelen felszólítani, hogy válasszak: vagy a csoporthoz ragaszkodva tovább járom a spontaneitás útját, vagy pedig követem az általa megkövetelt rendet, ez esetben a jövőben is szívesen lát a kollektív dicséret “szolgálatában”.

      A csatlakozásom óta először kerültem komoly dilemma elé. Válságnak is nevezhetném, hiszen – bárhogy is döntök – a szellemi értékek egy részét nélkülözni vagyok kénytelen. Mindenekelőtt önvizsgálatot tartottam: valóban találóak-e a pásztori kritikák? Ami a “depressziót” illeti, el kellett utasítanom, mivel a vezetői ultimátum előtt több mint vidám napjaim voltak, éppenséggel a bírálat után kezdődött egy depressziós korszak. A fenntartások többi részét nem tudtam elfogulatlanul megítélni, mivel nem láttam magam kívülről, pláne nem az eklézsia aktuális rendjének a szemszögéből. Ezért arra kértem Istent, mutassa meg nekem, hogy mi velem a probléma. És újra megelevenedtek az Írás betűi: rá kellett ébrednem, hogy bizonyos értelemben állnak rám a Lótról (akinek a bácsikája Ábrahám volt) leírtak. Lót nevének több magyarázata is van, itt csak a “lepel”, “fátyol”, “takaró” jelentésárnyalatot emelném ki, mivel azt sugallják, hogy ilyesmik fedték el szemei elől a szellemi igazságokat. E miatt alakult ki egy olyan helyzet, amelyben “nem bírá el őket az a föld, hogy együtt lakjanak”, ezért “versengés is támada az Ábrám barompásztorai között, és a Lót barompásztorai között”. Ezt követte a békés megállapodás, hogy a továbbiakban nem keresztezik egymás útjait, hanem közös megegyezéssel szétválnak. (Talán már akkor ezt kellett volna tennem.) Lót látta, hogy Szodoma és Gomora környéke “bővizű föld”, ezért arra vonult az övéivel. Ezekről a városokról szinte mindenki tudja, hogy lakosainak az életvezetése miatt a bűn és az emberi gonoszság szimbólumaivá váltak. Mikor Khédorlaomer a spanjaival megtámadta az említett városokat, és leigázták őket, azt olvassuk, hogy sokan fogságba estek közülük, így Lót is. Ábrahám szabadította ki őt és a hozzá tartozókat. Ezt követően Lótban még maradt annyi szellemi látás, hogy felismerje az ég “küldötteit” és vendégül lássa őket, sőt bátran kiállt mellettük, mikor a szodomiták bekóstolták őket, így kerülte el Isten ítéletét. Azonban még a krízis idején is pitiánernek bizonyult: a “küldöttek” felszólították, hogy Szodomából a hegyre, azaz a magasröptűség helyére meneküljön. A helyett, hogy vita nélkül engedelmeskedett volna, alkudozni kezdett, hadd fusson inkább a közeli városba, melyet később pont ezért Czóárnak, vagyis “kicsinek”, “aprónak” neveztek el, éppen Lót kisszerűsége miatt.

      Ez volt tehát az önvizsgálat végső mérlege. Ahogy Lót, úgy jómagam is fonák helyzetbe kerültem “Ábrahám legelőin”, ám azóta Szodoma városában sem érzem jól magam. De mit tegyek ezután? Ha maradok a csoportban, az már-már lázadás, ha pedig – jobb belátásom ellenére – elszakadok tőlük, az megalkuvás. A problémára segítséget, biztatást és választ várva levelet írtam a Pásztornak, de közvetlen feleletet nem kaptam. Végül úgy döntöttem, hogy Karcsi tanácsát is kikérem, jóllehet tudtam, hogy ily módon a teher nagyja rá fog nehezedni, de ez talán még mindig jobb, mintha csupán érzékelné, hogy kihűlt körülötte a gyülekezeti levegő. Elmondtam tehát neki mindent, ami a zenekari próbán történt, hozzátéve, nagyon szeretek a csoportjába járni, de ez esetben nem tudok dönteni a helytelen és a még helytelenebb lépés között. Hát, mit mondjak, kiült az arcára az érzelmi vihar, de azért higgadt tudott maradni.

      - Szerintem okosabban teszed, ha elválsz tőlünk – felelte. Ebben az esetben fontosabb a gyülekezet egysége, mint az egyéni gondok. Ami pedig a továbbiakat illeti, nyugodtan rám bízhatod – zárta le a párbeszédünk. 

      Később láttam távolról, amint a Pásztorral kissé gondterhelten, de megfontoltan tanácskoznak. Nem tudom, csak sejtem, hogy miről beszélhettek, de Karcsi röviddel ezután lelépett a gyülekezetből, azonban – ellentétben velem – meg tudott maradni az Isten iránti elkötelezettségben. Évekkel később – akkor már én is “leszereltem” – találkoztam vele.

      - Karcsi, azt hiszem, többünk nevében mondhatom, jó lenne, ha újra összejárnánk – vetettem fel. – Az a csoport túl jó volt ahhoz, hogy csupán a múltunk darabkájának tekintsük. Magam is szellemi válságban vagyok, mivel nem csak a gyülekezetből tűntem el, hanem – ellentétben veled - Istentől is távol kerültem. Nem gondolod, hogy így megújulhatnánk? – kérdeztem.

      - Dönci, amikor vállaltam annak a csoportnak a vezetését, emberi szempontoknak nyitottam kaput, ezért végződött úgy, ahogy - válaszolta. - Az a tény, hogy most jól vagyok, annak köszönhető, hogy elszakadtam az ilyesmitől. Szilárdan eltökéltem, csak akkor vágok bele az Egyház építésébe, ha kijelentésem van erről. A korai kereszténység azért volt erős, mert erre épült – búcsúzott el tőlem.