Szép lányok jártak a gyülekezetbe, sőt többen voltak, mint a fiúk. A szellemi életvezetés arra ösztönzött minket, hogy a szexualitást kizárólag házasságon belül tartsuk elképzelhetőnek, mi több, néhány forrófejű az életre szóló cölibátuson törte a fejét – persze ma már tisztes családapák. A szebbik nem helyzete, kapcsolatteremtési lehetőségei komplikáltabbak voltak, mint a miénk. A gyors, dinamikus növekedés mellett nem fejlődtek ki találkozási pontok, egyfajta klubélet, ahol megismerhettük volna egymást, szinte kizárólag az istentiszteletek, házi csoportok programszerű keretei közt érintkeztünk egymással, jobbára felszínes szinten. Ez alól talán a nyári táborozások jelentettek kivételt, utóbb én is itt ismertem meg a párom. Azonban túl rövid ideig tartottak ahhoz, hogy a kempingezés mindenki számára kielégítő lehetőség legyen, hiszen vannak zárkózottabb emberek.
A zenész státusz népszerűvé tett némelyik lány szemében. Azt kell mondanom, sajnos, mivel úgy vélem, általános érvényű szabály, hogy egy zenész viszonylag könnyen teremt egy csajjal kapcsolatot, de nehezen tartja meg. Ráadásul a gyülekezetben sokaknak visszatetsző lehetett az a könnyed, csipkelődő, flörtölő stílus, ami a rock and rollban rám kozmásodott. Valójában ez csak látszat, rossz beidegződés volt nálam, ami megtévesztő hatású lehetett, mert tényleg egy életre szóló, mély kapcsolatra vágytam. Azon is nem kevesen ütköztek meg, hogy – felrúgva az elemi udvariasság szabályait – nem köszönök nekik. Egyszerűen nem értették meg, hogy nem felvágásból teszek így, hanem tényleg nem emlékszek vissza minden találkozásra, arról nem is beszélve, hogy hajlamos vagyok a merengésre, egyfajta lelki alvajárásra, és ilyenkor csak nézem az illetőt, de nem látom. Sokan tartottak és tartanak bunkónak e miatt. Hiába, a népszerűséget nem nekem találták ki. Próbálok és próbáltam ez ellen tenni, de kevés sikerrel, mivel – amikor éppen “éber” vagyok – a biztonság kedvéért még ismeretlen embereknek is köszönök. Ez aztán a lányok esetében könnyen fordult át a népszerűség fonákjára.
Ami engem illet, nem voltam elég szellemi ahhoz, hogy ne érezzem magam ezen a téren kutyaszorítóban. Ha nem is állandóan, de gyakran foglalkoztatott a párválasztás, egészen pontosan a szex, már-már mániákus szinten. Ha megismerkedtem egy lánnyal, egyből azon törtem a fejem, vajon ő lesz-e a hozzám illő? Az egyikük nagyon szép volt, sokáig foglalkoztatott a személye. Kezdtem szerelmes lenni, de szerencsére megkérdeztem Istent, hogy jó irányba tolom-e az ügy szekerét. A válasza “nem” volt. Hogy adta ezt a tudtomra? Hiszen a lány szívélyesen viselkedett velem, igaz, másokkal is. Éppen ezért meghívott egy úgynevezett “szeretetvendégségbe”. És amikor beléptem a lakásába, azonnal tudtam, hogy nem ő “az”. A szobában, ahol többen letelepedtünk csészéinkkel a párolgó teáskanna körül, a megszokott mértéket meghaladó rendszeretetet figyelhettem meg, egy a tárgyak iránti szinte intim vonzalmat. Rögtön világossá vált a számomra, hogy a kiszemelt hölgy egy napig sem tudná elviselni a zoknijaimat, a legváratlanabb helyeken nyitva hagyott könyvekről nem is beszélve. Ráébredtem, soha nem értené meg, hogy én csak az ilyen káoszban ismerem ki magam, az elpakolt dolgokat sohasem találnám meg. De én is úgy fulladoznék egy általa kialakított fészekben, mint a szobájában tekintélyes helyet elfoglaló fikuszok.
Ezt követően egy csinos székesfehérvári kislány vívta ki a tetszésemet. Lassacskán tudatosult bennem, hogy miért. Amikor megismerkedtünk, kelletlen érzés fogott el. Nem értettem ennek az okát, mivel kifogástalan volt a viselkedése. Ráadásul némi feltűnést is keltett bontakozó kapcsolatunk, többen drukkoltak már nekünk, ez tovább fokozta kényszeredettségemet. Lassacskán rájöttem az okra: Ágira hasonlított, a régi szerelmemre, azonban a belső világa, a gondolkodásmódja az övétől elütő volt. Világossá vált számomra, hogy ebből nem fejlődhetne ki szerelem, mivel ez esetben csupán külső hasonlóságról, egy típusra való rákattanásról van szó. Nem valami elegánsan szakítottam meg a kapcsolatot. Egy fiúval sétált a budaörsi fagylaltozó felé, s ezt jó ürügynek tartottam a lelépésre, hiába mondta utóbb, hogy a srác csak a barátja. Képtelen voltam elmondani neki a valós indítékaimat.
Még a Pásztor is megkérdezte egy ízben, hogy mit szólnék egy bizonyos lányhoz. Természetesen itt nem arról volt szó, amivel gyakorta vádolják a szekták vezetőit, hogy ők szabják meg, kinek ki legyen a párja. Baráti segítségnek szánta a kérdését; valószínűleg pontosan látta, hogy fővök a saját levemben, továbbá azt is érezhette, mennyire kedvezőtlenek a feltételek az “alkalmakon” az efféle kapcsolatok kialakulásához. Azonnal visszakozott tehát, amikor azt feleltem neki, hogy én is nagyon rendes lánynak tartom az illetőt, de úgy érzem, nem tudnék beleszeretni. Valójában egy másik hölgy felé szálltak a gondolataim abban az időben, ez csökkentette a pásztori segítség becsét. A lány nagyon csinos volt, mégpedig a nyugtalanító fajtából, és ezt tudta is magáról. Élvezte a körülötte porba hulló férfiszíveket, ezért nem volt bátorságom a direktebb közeledéshez. Később ő közeledett, de akkor már gyűrűs menyasszonyom volt. Még ajándékokat is adott levélkével, ami – figyelembe véve a mindenki által ismert eljegyzettségemet – morbid hatású volt. Kis híján sikerült neki minket összeveszíteni egymással.
De az álmok is csalókák lehetnek. Az önmegtartóztatásból – cölizésből, ahogy egymás közt neveztük – adódó felfokozottságomban nem csoda, ha azt álmodtam, hogy egy kedves lány rám adja a bundáját, és az nem csak kívül, hanem belülről is átmelegít. Ráadásul utóbb tényleg kötött nekem egy sálat és sapkát (úgy tűnik, ez egy standard közeledési forma volt a gyülekezetben), tehát benne is lehetett némi készség a melegítésre. Azonban, ha az ember csakugyan életre szóló kapcsolatot keres, akkor egyéb szempontot is mérlegel, mint az efféle hajlandóságokat. Minél többet gondoltam a lányra, annál kevesebb kedvet éreztem ahhoz, hogy elkötelezzem magam felé.
Más hölgytől is kaptam levélkét, kézzel írottat. A stílusa megnyerő volt, intelligensen fogalmazott, és a téma is kíváncsivá tett. Beszámolt egy álmáról, melynek én voltam a főszereplője, ebben ő isteni kijelentést vélt fölfedezni. Az álmokat már óvatosan kezeltem a fenti epizód miatt, ám ez a körülmény a kíváncsiságomat egy cseppet sem csorbította. Meglátogattam tehát. Annak dacára, hogy kedvező anatómiai adottságai voltak – különösen a mellbősége volt tekintélyes -, a beszélgetésünk inkább arról győzött meg, hogy nem való hozzám. Egzaltáltnak tűnt, egzaltáltnak meg ott vagyok én, nem muszáj ezt még tovább fokozni. Mindez nem ösztönzött arra, hogy elvesszek az anyányi keblek között. De hogy mondjam ezt meg neki? Próbáltam finoman lekopni, de ebből nem értett, vagy nem akart érteni. Már munka közben sem éreztem magam biztonságban a belvárosi könyvesasztal mellett, mivel bármikor felbukkanhatott, sőt fel is bukkant. Tehát randevút beszéltem meg vele egy semleges helyen, hogy végre tiszta vizet öntsek a pohárba. Amíg rá várakoztam, nem vizet, hanem sört töltettem a pincérrel a poharamba, jóllehet abban az időben nem volt szokásom, de bátorságot és ihletet reméltem a könnyű szesztől a köntörfalazás nélküli szakításra. Jól megvárakoztatott, úgyhogy lecsúszott még egypár. Végre megérkezett, én pedig gyanúsan könnyed társasági modort felvéve elmondtam neki a nehezen elmondhatót. Úgy állt bosszút rajtam, hogy bepanaszolt az egyik presbiternél, milyen inkorrekt fazon vagyok, ráadásul részegen szakítottam vele. Szerencsére a jólelkű vezető inkább nekem hitt, amikor elmondtam a valós verziót. Megígérte, hogy majd beszél a lány fejével, de azért nem úsztam meg – biztos, ami biztos – egy bűnbánó imát. Utólag visszatekintve nem haragszom az önjelölt férjvadászra. Nem csoda, ha az álmai egzaltálttá tették, kedvezőtlen ismerkedési fórum híján.
Egyszóval kutyaszorítóban voltam, ami évekig (!) prolongálódott. Minél jobban hajtottam a párválasztásra, annál távolabb kerültem a megoldástól. Ezért a második (!) nyári táborozáskor, aminek a helyszíne szintén Aszófő volt, elhatároztam, hogy felhagyok a testi mentalitással. Még böjtöltem is, pedig ez sosem volt az erős oldalam. Nem foglalkoztam a lányokkal, próbáltam a “testvérnőt” látni bennük. Persze a frivol stílustól még mindig nem tudtam szabadulni, s ez több szempontból homályossá, félreérthetővé tett. Emiatt – sajnos – megint történt felém egy női közeledés, szerencsére ezt már némi rutinnal hárítottam. Egyszerűen nyaraltam, pancsoltam a vízben, barátkoztam, kirándultam, imádkoztam. Ebben az évben a vezetők a Balaton partját csak késő délután ajánlották, a melltartó nélkül napozó csajok miatt, de az időjárás miatt ezt szinte lehetetlen volt betartani. Persze megnéztem őket, azonban határozottan emlékszem, hogy nem tettek rám mélyebb benyomást, ám a felvigyázók erkölcsi intelmei inkább fokozták, mint csökkentették a kíváncsiságomat. *(A mai napig töprengek ezen: míg bizonyos természeti népeknél, ahol a meztelenség egy természetes dolog, ritka a szexuális deviancia és a lopások, addig a zsidó-keresztény értékrend jármában élők között gyakoribb; mintha éppen a tilalomfák ingerelnék az embereket a kilengésekre. Sátánista rituálékról, emberáldozatokról is ott hallani, ahol erős a keresztény középosztály. Mintha itt valami baj lenne a kréta körül. Láttam egy dokumentumfilmet, melyben amerikai, kisvárosi fiatalok életét követik nyomon, miképp történhetett meg, hogy a vámpírikus szenvedélyeknek hódoló csoportjukból kiváló srác harmadmagával brutális kegyetlenséggel kivégezte az egyik lány szüleit, mert az panaszkodott rájuk. Az önmagukat pengével megmetszők és egymás vérét szívók elhatárolták magukat a tettesektől, sőt azt mondták, hogy a gyilkosság óta annyi macera éri őket a keresztények részéről, hogy költözésre szánták el magukat. A film bemutatta a keresztény kisváros mindennapjait, és az olyan borzalmas volt, annyira képmutató és szárnyaszegett, ami, ha védhetővé nem is, de logikussá tette az ilyen csoportok kialakulását. Azokkal a sátánista zenészekkel, akik nem divatból, hanem viszonylag aktívan űzik az “ipart”, interjút készítettek: ebből az derült ki, hogy keresztény nevelést kaptak otthon, de serdülőként egyre inkább elviselhetetlennek érezték a vallásos képmutatást. Egy ízben a Marylin Manson frontembere is ilyen értelemben nyilatkozott a múltjáról, kvázi a farizeusi magatartás a sátánizmus legfőbb szállítója. Jézus a tanítványait nem tiltotta a gonosztól, hanem azzal szembeszegezte a jóság erejét. Úgy vélem, ebben rejlik a feltámadás titka.)
Ilyen körülmények között ismertem meg leendő feleségemet. Ő tizenhét éves volt, én pedig – le se’ merem írni – harminckettő. Természetesen nagyon tetszett, de ezúttal harcoltam a bennem kialakuló vonzalom ellen, mivel azt kísértésnek véltem. Ráadásul gyakran sétálgatott egy korban inkább hozzáillő fiúval, aki még a tetejébe nálam magasabb, sötét hajú, és jóképű volt, plusz klasszul gitározott jazz-rock stílusban. Öröm volt rájuk nézni, ezért baráti érzelmekre próbáltam hangolni magam. Úgy vélem, ezzel a nem nyomulós stílussal váltam a lány szemében komilfóvá. Ám egy ízben vizibicikliztünk, s a pedál taposása közben óhatatlanul hozzám ért. “S lelkem azon a darabka helyen élt, ahol a bőrünk, a bőrünk összeért.” Mivel ez az akaratunktól függetlenül többször megismétlődött, végül egy csukafejessel a habok közé vetettem magam, hogy lehűljek egy kissé. Sikerült lehiggadnom valamelyest, majd visszakapaszkodtam a járgányra, s átadtam a helyemet másvalakinek. A lány – Angéla – később szörfözni próbált, de állandóan a vízbe pottyant, az ezen való röhögés – sajnos – fura mód olaj volt a tűzre.
Azonfelül – amikor többünknek elfogyott a pénze, s emiatt haza kellett volna utaznunk – a lány felajánlotta, hogy inkább ő utazik, kér a szüleitől némi zsetont, visszajön, majd megadjuk, amikor lesz pénzünk. Így is történt, tehát folytatódhatott a belső tusával együtt járó üdülés. Közben a gitáros srác egyre inkább rástartolt. Végül arra lyukadtam ki, hogy ez esetben a birtoklási vágy legapróbb rezdülése sem helyénvaló, de már az is több mint mázli volna, kész ajándék lenne, ha a jövőben egy levegőt szívhatnék vele, és elfogadná a barátságomat.
El is fogadta, sőt – mikor már hazautaztunk – repült a gitáros fiú. Rövidesen a tartozásomat is megadtam, ami jó ürügy volt egy kiadós sétára, majd kettőre. Ám a sokadik sétát már nem lehetett ártatlan barátságnak venni, ahhoz túlontúl romantikus volt a hangulatuk. Tapintatos, de átlátszó módon firtatta ennek az okát.
- Valóban többet érzek irántad, mint barátságot – reagáltam a szavaira. – Csakhogy ezek nagy horderejű dolgok, s nem akarok mindent elszúrni. Tisztelem a szabadságod, a kiskorúságodról nem is beszélve. Bárhogy viszonyulsz hozzám, nekem megfelel. De ha már idáig jutottunk a beszélgetésben, megkérdezem tőled: el tudnád képzelni, hogy a feleségem légy?
- El – felelte.
- És a szüleid mit szólnának?
- Hát… szerintem egy nagy kő esne le a szívükről. Ugyanis amióta a gyülekezetbe járok, meg vannak ijedve, hogy ez egy szüzességi fogadalom, vagy mi, szóval valami normális élettől elrugaszkodott elszállás. Ateisták… szóval nem értik az egészet. Majd beszélek velük.
- És a gitáros srác?
- Á, ő a haverom. Nyomul egy kicsit, de semmi komoly.
- És a suli?
- Na igen, az probléma.
Az is volt. Tényleg beszélt a szüleivel, és amikor a következő séta után hazakísértem, épp jött a fater egy nagy Barkasszal. Angéla bemutatott neki; egy darabig hármasban beszélgettünk, majd a lány haza lett küldve, engem pedig beültetett maga mellé a jobb ülésre. Mentünk a környéken egypár kört. Látszott rajta, hogy van már benne néhány löket, de azért stabilan vezetett. Végül leparkolt a kertes házuk előtt, és kikérdezett a körülményeimről, s a szándékaimról. Kiderült, hogy ott volt a gyülekezet által szervezett Ámen-Chuck Girard koncerten, látott-hallott engem a színpadon; ez a körülmény nagymértékben javította a tárgyalási pozíciómat. Meghívott egy családi ebédre, az egybekelési tervünket bővebben megbeszélendő.
Virággal állítottam be hozzájuk a megbeszélt időpontban. Az ízletes ebéd kalóriabombának volt nevezhető. A szülők rendesen viselkedtek velem, a fater – Gábor – is mérsékelte aznap a löketek betermelését, de azért éreztem, hogy nincsenek elájulva tőlem. Hát, tényleg nem lehetek egy jó partinak mondható. Ám a lányuk érzéseit tiszteletben tartották, az volt az egyetlen kikötésük, hogy várjunk az esküvővel az érettségi bizonyítvány kiosztásáig. Titokban abban reménykedhettek, hogy addig még sok víz lefolyik a Dunán, talán a család szemefényének is kihűlnek az érzelmei egy év alatt. A feltételt méltányosnak találtam, hiszen Jákob pátriárka jóval több időt húzott le Rákhelért Lábán szolgálatában. Bár jobban örültem volna Izsák verziójának, aki azonnal bevitte a sátrába Rebekát.
Mert egyfolytában a “sátorba vivésen” járt az eszem. Már nem ment a komponálás, csapnivalóan gitároztam abban az időben, bár a rutin átsegített a nehézségeken. Ez elégségesnek bizonyult a kollektív dicséret szolgálatában, de az Ámen esetében már kilógott a zenei lóláb. Tamásék Eric Claptonhoz hasonlítottak, és ez az ő szájukból sértésnek számított. Így történt meg az, hogy a második nagylemez anyagát nélkülem vették fel. Hívtak ugyan feljátszani egy-két gitárszólót, én azonban vonakodtam egy teljesen kiérlelt anyagba csak úgy belerögtönözni. Ráadásul, amíg én üdítőnek tartottam az első lemez keresésből fakadó eklektikáját, addig Tamás egyre inkább tisztába jött az énekhangja korlátaival, ezért egy olyan profizmus felé hajazó stílust – a rap-et – kezdett kultiválni, mely jelentős zenei terheket vett le gyönge vállairól. Gyuri az ekképp kialakult körülmények közt jól feltalálta magát. Kitűnően kombinálta a rap lüktetését a funky-val, míg én jobbára csak az alapritmusokat ismertem egy ilyen textúrában. Ráadásul untam is a diétás zenei recepteket, így váltam a bandában azzá a bizonyos ötödik kerékké.
Közben Gyuri népszerűvé vált a kollektív dicséretben is. Sanyi, a basszusgitáros nem csak az Ámen zenekarból szorult ki, hanem a közösségben is egyre inkább margóra került. Minél gyakrabban kérték fel Gyurit a zenélésre, ő annál többször ült a “kispadon”. Rendezett anyagi körülmények között, harmonikus családot alapított, a feleségével szerették egymást, sok gyermekük született. Azonban ebben az időben a magánélete is zűrzavarossá vált. Az asszony ismét várandós lett, így nem volt képes Sanyinak a fenti körülmények hatására fokozódó szeretetéhségét kellő mértékben viszonozni. A fejlemények nyomása alatt a férfiban elvetettség-érzés alakult ki, ezért ritkábban látogatta az összejöveteleket, az otthonától is elvadult. Csavargott az utcákon, a kocsmákban már előre töltötték neki az italt, annyira ismertté vált az ilyen helyeken. Végül becsajozott. Ezen a ponton még talán rendezhette volna a családi körülményeket, de pechére beleszeretett az új nőbe, így nem volt képes a szakításra. Közben a vezetők felfigyeltek arra, hogy Sanyi nehéz helyzetben van, ezért megdobták egy gesztussal: kérték, hogy lépjen fel énekesként az istentiszteleten. El is játszott egy pár számot, a tőle megszokott mosolygós stílusban. A feleségében ekkor szakadt el a cérna: nem bírta elviselni, hogy a férje ilyen lepukkant állapotban dicséri Istent, ezért kiborította a bilit. Az egész történetet töviről hegyire elmondta a presbitereknek. Iszonyatos balhé tört ki. Sanyi – levél útján – ki lett közösítve, de a többi zenész is fel lett szólítva, hogy “az ilyennel együtt se egyetek”. Az intonálási problémákkal küszködő baritonhang magából kikelve mondta: minden zenész “ilyen”. A Pásztor – immár másodízben – a tekintély hangján szólított meg. Azt firtatta, hogy milyen az erkölcsi életem, azaz meddig mentem el a “sátorba vivésben”. Zavartan hebegtem: történtek lépések ez irányban, de a jegyesem még - tudtommal – szűz.
Az igazság az, hogy eléggé messze elmentünk ezen a téren. Már évek óta cöliztem, s a tetejébe még szerelmes is voltam, mi több, viszont szerettek. Többször találkoztunk egy héten, Angéla családja – inkább kevésbé, mint többé – befogadott. Úgy nálunk, mint náluk rengeteg alkalmunk volt arra, hogy kettesben legyünk. Eleinte korrektül betartottuk az előírásokat, és nem nyúltunk egymáshoz, de idővel túlságosan szigorúnak éreztük a regulát, a szenvedély erősebbnek bizonyult a tilalomfáknál. A párom egyre rosszabbul tanult, amit pánikszerű magolásokkal kompenzált. Tulajdonképpen mindent csináltunk, csak “azt” nem, de – legalább ennyit – sikerült a várva várt egybekelésünkig betartanunk.
A jegyesség alatt sokat töprengtem a “paráznaság” problémáján. Mi is az tulajdonképpen? Persze tudom, hogy a házasságon kívüli szexet értik alatta, de mi számít házasságnak? A házassági anyakönyvi kivonat hitelesíti? Vagy a papi áldás, netán a szülői? Ami Izsákot illeti, az ő korában nem voltak még efféle okiratok, papról sem olvasok a “sátorba vivéskor”. A szülők áldása sem lehet életbevágó, figyelembe véve az olvasottakat, továbbá a mai törvényeket. Végül arra lyukadtam ki, hogy a “paráznaság” nem egyéb, mint amikor két olyan ember bújik ágyba, akiknek semmi közük egymáshoz, nem vállalják be egymást, nem kötelezik el magukat, nem “ismeri” a partnerét, csupán “együtt hál” vele. Tudom, hogy a legtöbb felekezet számára elfogadhatatlan ez a gondolatmenet, hiszen mi “csak” jegyesek voltunk, ami még közös megegyezéssel felbontható, míg a házasság nem. De nem is úgy állítom be mindezt, mint általános érvényű igazságot, hanem egyszerűen hangosan gondolkodom. Az éveim előrehaladtával szilárdul meg bennem egyre inkább a meggyőződés, hogy a természetes és a természetfeletti közt nincs éles határvonal, csupán az emberi érzékek tökéletlensége miatt létezik ez a két kategória. A szellemi és testi örömök is összefüggnek. Azonban ha a testünk uralkodik rajtunk, az elválaszt minket a szellemitől. Ilyen értelemben szükséges a test indulatain uralkodni, nem pedig az aszkézis logikája alapján. Amennyiben megvalósult bennünk test, lélek és szellem relatív harmóniája, nyugodt lelkiismerettel adhatjuk meg a testnek, ami a testé, úgy a táplálkozás, mint a szex terén. A mai napig töprengek azon, hogy meddig elfogadható a felekezeti előírásoknak megfelelés, és mikor válik ez vallásos demagógiává. Öröm nélkül nem lehet élni. Ebben az értelemben minden olyan nap elfecsérelt idő, amelyből hiányzik az öröm, bármilyen értelemben. Amikor teljesen eltűnik az életünkből, akkor jelennek meg az álörömök, a játékok, a szesz, a drog, a lealacsonyító szex, és a mániák.
Éppen ezért tartottuk fontosnak a szülői áldást, és megkértük leendő apósomat, hogy tegye ezt. Nagyon kiborult, kikérte magának, hogy egy ilyen hülyeségbe rángassuk bele. Ám a menyegzőnkön mégis meggondolta magát, s hajlandónak mutatkozott az ünnepélyes aktusra. Utólag bevallotta, nem gondolta volna, hogy ez egy ilyen egyszerű és frankó dolog. Egyébként nagyon kitett magáért. Mivel vendéglősként tartotta el magát, mi több, valaha a Gundel étteremben pincérkedett, ezért volt némi érzéke a rendezvények szervezéséhez, így az esküvőn az általa celebrált ellátás több mint kielégítőnek bizonyult. A zenét Folk Iván és barátai szolgáltatták, magas színvonalon. Ervin adott össze minket, a legkedvesebb, a leginkább megközelíthető presbiter.
Sokan tekintik a nászutat a polgári életmód természetes velejárójának. Szerintem több annál. Ha két ember tényleg szereti egymást, akkor nem pusztán egy életre szóló élmény – mondjuk a velencei gondolákon ringva -, hanem a másik személy valóságos “megismerése” történik ilyenkor, mégpedig ünnepi hangulatban. Mindig rossz voltam ünneplésből, különösen a karácsony körüli vircsaftot nem szenvedhetem, először az első menyegzőmön és az azt követő nászúton éreztem rá az élet ünneplésének a lényegére. Éveken át hangoztattam azt, hogy a házasság egy életen át tartó nászút. Sajnos tévedtem.
Azonban a nászút tényleg frankó volt, Angéla szülei és rokonai is bedobták magukat, bár néha ez fonák helyzetekbe vezetett minket. Például elvittek minket egy strandra, ott derült ki, hogy a vízpartnak azon a szakaszán nem divat a fürdőruha. Az eddig leírtakból kiviláglik, hogy nem vagyok egy különösebben prűd fazon, azt azonban már mégis nonszensznek tartottam, hogy a nejem szüleivel meztelenül diskuráljak, mondjuk az időjárásról, vagy a taxisblokád részleteiről. A többi ruhátlan ember látványa sem dobott fel, ezért elmenekültem onnan a párommal együtt. Úgy látszik, mégis konzervatív vagyok.
Voltunk a Balaton partján, egy távoli rokon gesztusának jóvoltából. Surányban is jártunk, az anyósom mamájának a bungalójában, majd Nyírjesbe utaztunk, ahová akkor azért helyezték át felvigyázóink Aszófőről a szokásos nyári keresztény tábort, mert arrafelé még kevesebben voltak a monokiniben fürdőző lányok. Mivel camping volt, itt nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is megtörtént a “sátorba vivés”.
Hazatérve nem kezdődtek el azonnal a szürke hétköznapok. Angéla szüleinek a családi házába költöztünk, ahol Gábor és az anyósom, Anikó tényleg kitettek magukért: automata mosógép, meg minden. Csak akkor ütköztek meg – és nem is kissé -, amikor a jó szívvel ajándékozott színes tévét, köszönettel ugyan, de visszautasítottuk. Egy ideig azt hitték, hogy csak én őrültem meg, ezért a páromon keresztül próbálták ránk oktrojálni, azonban kiderült, ő sem igényli ezt a “kultúrahordozót”. Vélt bunkóságunkon annyira leakadtak, hogy ez még ma is elgondolkodtat. Utólag úgy látom, mégis el kellett volna fogadnunk a tévét – puszta tapintatból. Legfeljebb nem kapcsoljuk be.
Kissé szűkösen rendezkedtünk be, mivel a ház hátsó szárnyában lakott velünk egy lakásban Bandi bácsi, Gábor apja. Színesen tudott beszámolni a Don-kanyarnál elszenvedett megpróbáltatásairól. Szerinte a túlélés esélyeit nagymértékben feljavította az, hogy nem dohányzott, hanem elcserélte a cigarettaadagját élelmiszerre és lábbelire. Mikor visszavonultak, pontosabban menekültek, vonatokra is felkapaszkodott, ha egy mód volt rá. Egyéb témakörben meglehetősen szűkszavúnak mutatkozott, sőt szórakozottnak. Szeretett a kertben szöszmötölni, ami nagy jótéteménynek számított, mert ezen a téren egyikünk sem mutatkozott különösebben tettrekésznek.
Tulajdonképpen soha nem tudtam megszokni azt a környéket, jóllehet a legtöbb ember úgy vélekedik, hogy a Szabadság-hegy kész paradicsom a Ferencvároshoz képest. Én viszont az utóbbit annyira megszoktam már, hogy idegennek éreztem magam a friss budai légkörben. Élveztem ugyan a jó levegőt, de a temető közelsége lehangolt, a közlekedés is borzalmas volt arrafelé, az utak meredekek, s szinte járhatatlanok, különösen a téli hónapokban. A környéken uralkodó hangulatot intrikusnak éreztem, míg a megszokott városi miliőt ugyan “egy igen-igen kemény, kemény világ”-nak, de az évek során némi rutinom alakult ki a bepróbálkozások hárításában. A hegyen viszont mindenki mindenkit ismert, véleményt formált, sőt bejáratosak voltak egymáshoz. Hol telefonálni ugrottak be hozzánk, hol valami kóstolóval, süteménnyel. Nem egyszer kellett villámgyorsan magamra kapni valamit, mégsem fogadhattam egy szál semmiben a váratlan látogatókat. Azt gondoltam, idővel akklimatizálódni fogok, de ez tulajdonképp soha nem következett be.
A párom azonban a Ferencvárostól idegenkedett, és ezt méltányoltam. Itt bizony nekem kell alkalmazkodnom – jutottam el gondolatban egy átmenetinek remélt kompromisszumig. Hosszú évekre elszakadtam anyámtól és az öcsémtől, vendégekké váltunk egymás életében.
A szomszédunkban egy krupié lakott, a felesége valaha maneken volt. Nekik is be lettem mutatva. A középkorú asszony már a második, vagy harmadik mondatával elsietettnek minősítette a kapcsolatunkat, a párom zsenge korára, valamint az én hiányos egzisztenciámra való tekintettel. Kissé meglepett ez a gyors állásfoglalás, különösen azért, mert “lent” a szomszédok nem lógnak bele ennyire egymás aurájába, tehát szavazati joguk sincs a másik házba lakó kislány partnerválasztását illetően, ezért nem építettem tovább velük a kapcsolatot. Ez azonban nem ment simán, mert ikertelefonunk volt, továbbá a krupiénak a fűnyírás volt a szenvedélye. Ha kifeküdtem napozni a teraszra egy akusztikus gitárral a kezemben, inspirációt remélve az énekesmadaraktól, a másik kertben biztosan felbőgött a masina. Az ipsét feltehetően ez pihentette a kaszinózás mondén izgalmai után. A neje pedig – dacára előrehaladott korának - még mindig manekennek képzelhette magát, mert rendszeresen ruhátlanul, vagy tangában mutatkozott, mi több, egy ízben így kezdeményezett velem a kerítésen át egy kis jószomszédi csevelyt. Az oldalbordámat már az is zavarta, ha csak a szomszéd kert felé fordulok. Megpróbáltam csőlátást kialakítani, de minél erőteljesebb volt a macera, annál nehezebben ment. Ebből is kitetszik, hogy “a törvény haragot nemz”. Pedig a szomszédasszony szexuális vonzereje szinte a nullával volt egyenlő, mégis a hegyen már-már voayeur hajlamok fejlődtek ki bennem, ami még ma is tart, ám itt “lent” azért mérséklődött.
Velünk szemben egy önkéntes rendőr lakott a fiával. Egész nap kocsikat buheráltak, nyilván autószerelőnek tartották magukat, jóllehet a környéken csak elvétve bízták meg őket javítással. Egyszer közvetlen közelről rám dudált, amivel úgy rám ijesztett, hogy villámgyorsan elküldtem a fenébe, így ez a kapcsolat sem mélyült tovább.
Ezt a helyet, ahova költöztem, régebben Sváb-hegynek hívták. Értelemszerűen ennek a nációnak a tagjai az én időmben is sűrűn lakták. Mivel többnyire a kakasokkal keltek és a tyúkokkal feküdtek, nyilvánvalóan irritálta őket egy magamfajta későn kelő zenész-mutáns. Noha az udvariasságuk, a szorgalmuk s a munkaszeretetük dicsérendő jellemvonás, általában megfigyeltem náluk, hogy kirekesztően viszonyulnak a tőlük eltérő mentalitásúakhoz, továbbá nem kevesen közülük annak alapján ítélik meg az embert, hogy milyen autóval jár, és mit vásárol a Közértben. Nem csoda, ha a Skoda 120-asommal, meg a felvágottaimmal nem arattam náluk osztatlan sikert.
Gyakorinak számított a környéken a politikai diskurzus, mégpedig annak a jobbos vonala. Kezdetben az MDF számíthatott arrafelé erős szavazóbázisra, később – talán még mostanában is - a MIÉP. A fiatalság körében menő viseletnek minősült a bomber dzseki, a vasalt bakancs és az átlagosnál rövidebb frizura. Szerettek csapatosan együtt mozogni. Egyszer a szemem láttára inzultáltak a Kis Ferenc téren egy idős, botra támaszkodó bácsit. Szerencsére nem verték meg.
Szórványosan laktak ott zsidók is, mégpedig a könnyen integrálódó típus. Az ő nézeteik voltak talán a legjobbosabbak. Az egyik ilyen fazon serdülő fiával összehaverkodtam, aki meglehetősen kritikusan nyilatkozott az otthoni szóözönről, radikális rockzenét hallgatott, de nyitott volt minden egyéb hangzásra is. A vidámságával javította a begombolkozott lakosság hangulati átlagát.
Kertes házakban természetes a kutyák és a macskák masszív jelenléte, ám a hegyen valóságos állat-kultusz dívott. Gábor is beszerzett jó néhányat az alatt a néhány év alatt, amíg ott laktam, a keverékektől az ölebeken át egészen a rottweilerig, a dobermannig és a kaukázusi juhászig terjedt nála a skála. Estefelé a környék összes kutyáját dühödt csaholásra késztette még egy elsuhanó autó is, nemhogy egy járókelő. Hát – a temetőt is beszámítva – ez időnként elég hátborzongató volt. Lakott nálunk albérlő is, egy kigyúrt fazon. Ő macskákat tartott, mégpedig nem is keveset. Agglegénységét kidomborítandó egy ízben úgy nyilatkozott, hogy jobban szereti őket az embereknél. Amikor az apósom már nem vendéglősködött, hanem a garázsból kialakított egy szatócsboltot – “Szatócs bót”, ahogy ő a cégtábláján reklámozta -, szívesen hűsöltem ott. De nem csak nekem, hanem az éppen aktuális kölyökkutyának is ez volt a kedvenc terepe. Belépett a helységbe egy jólöltözött fazon, az “úriember” típusból. Eredetileg nyilvánvalóan vásárolni akart, ám amikor megpillantotta a bohókás, minden játékos ötletet túlreagáló kiskutyát, azonnal minden gyengédségét, szeretetét az állat felé irányította. Még nevet is adott neki, amit Gábor – ha jól emlékszem – utóbb elfogadott. A boltban tartózkodó alkalmazottnak és nekem nem köszönt. Vett valamit, majd eltávozott.
Hamar megszületett az első lányom, Lilla. A vártnál néhány héttel korábban született, az inkubátoros korszakban életveszélyben volt. Az orvosok nem mondták meg, hogy miért, ezt utólag felháborítónak tartom. Kisgyermek korában rendszeresen orvosi kezelésekre kellett vinnünk, hetenként kapott injekciót, ami szerencsére hasznosnak bizonyult, azonban páni félelembe taszította a leánykát. Rá egy-másfél évvel született meg a másik jövevény, Angéla. Ő jóval magabiztosabban jött világra: nem is voltak különösebb egészségügyi problémái.
Rossz apa voltam. Nem mélyültem el a fürdetés, valamint a bölcsődébe vivés izgalmaiban. Valahogy az egész olyan távolinak, tőlem függetlennek tűnt. Szerintem a férfiak általában később éreznek rá a szülői örömökre, mint a nők. Ezt gyakran – s többnyire joggal – róják fel nekik. A hímek, miután hazatérnek a mindennapi élet kihívásaiból, inkább játékszernek tekintenek egy kisbabát, mint kötelességnek. Később - mikor már beszél, tehát értelemre ébredt – találja meg a hangot a nebulóval. Mit lehet egy gyerekkel csinálni? Játszani, birkózni, hancúrozni, újra átlényegülni vele gyerekké. Ám ez nem mindig sikerül maradéktalanul. Hazamegy a fater baltaképpel, az élet kihívásaitól agyonnyomva, és már – jó esetben – csak egy kis fickándozásra futja a részéről, míg az asszony meg szeretné beszélni vele a kis trónörökössel kapcsolatos teendőket. Na, ez ilyenformán általában nem működik, ez ássa alá a kapcsolatok többségét. Bár… megfigyeltem már olyan esetet is, amikor a férj rá volt izgulva a fürdetésre. Ilyenkor viszont abból lett baj, hogy előtte más nőkkel kárpótolta magát a lestrapált feleség szükségszerű reklamációi miatt. Olyat is láttam, hogy egy “ideális” apára féltékennyé vált az asszony – a gyerek miatt. Tehát – még nem láttam jó fejt ebben a szerepkörben. Mégis fontos az apaság, de igazi “Atya” csak Egy “Van”.
Közben az öcsémet elvitték katonának, anyám Németországba költözött, hogy a nővérét ápolja, akit szélütés ért. A nagyvárad téri lakás tehát üresen maradt. Azonban a párom még mindig vonakodott a városi élettől. Így esett, hogy betörtek a kéglibe, de a zárcserétől eltekintve nem ért minket anyagi kár, ugyanis nem volt mit ellopni onnan. A bűncselekmény mégis kijózanítóan hatott ránk: elhatároztuk, hogy kiadjuk valakinek. Ekképp pénz szabadult fel arra, hogy elköltözhessünk a Szabadság-hegyről. A Naphegyen béreltünk lakást, eléggé kellemes környezetben. Itt már a kisebbik lányom, Angi is megszületett.
Mégis itt történt meg velem egy kellemetlen epizód, ami eléggé megrázta az életemet. Az egyik éjjel, amikor hazafelé tartottam, rendőrök igazoltattak, majd beszállítottak az első kerületi kapitányságra, ahol megvertek, sőt kiraboltak. Az eset annyira felháborított, hogy – miután feljelentést tettem ismeretlen tettesek ellen – a sajtó segítségét kértem. Először a 168 óra szerkesztőségét hívtam fel, mivel többször írtak már a rendőri túlkapásokról. Sem ők, sem más tekintélyes orgánumok nem tartották hírértékűnek a velem történteket egy olyan világban, ahol nap mint nap gyereklányokat erőszakolnak meg, majd az emberkereskedelem árucikkévé teszik őket. Végül a Magyar Narancs fogalmazta meg az esetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése