MÁSODIK KÖNYV - A hit

Valaki szólt nekem, hogy Orszáczky Jacky, az innovatív zenész-óriás, a Syrius egykori frontembere Magyarországra látogatott, s szeretne velem találkozni. Hát ez meglepett, nem gondoltam volna, hogy ismer engem. Végre összejött a találkozó: kiderült, Bozsó a baráti köréhez tartozik Sydneyben, és ő zengett rólam dicshimnuszokat, s ez tette őt kíváncsivá. Az efféle reklám kétélű dolog: felhívja ugyan a figyelmet, ám egyúttal a mércét is magasra helyezi. Jacky egyébként ettől függetlenül rendkívül kritikus a zenét illetően, még az általam kiválónak tartott Balogh Misit sem becsülte sokra; fanyalogva beszélt az ifjú titánról, noha nemcsak tökéletesen játszotta és énekelte Jimi Hendrix számait, hanem - bár nem hiszek ebben - időnként még a reinkarnációjának is tűnt. Mindez szerénységre hangolt, valamint arra, hogy ne tápláljak vérmes reményeket a találkozásunkat illetően. Elmondtam neki, hogy Bozsó mindig is elfogult volt velem kapcsolatban: mivel én vezettem be őt a muzsika titkosabb zugaiba, ezért túlértékeli a képességeimet. Nem láttam értelmét annak, hogy eltitkoljam serdülőkorom Syrius-rajongását és megszilárdult véleményemet: a legendás banda feloszlása után hazánkban megrekedt a zenei fejlődés, mivel Jacky személye azt jelentette honi léptékben, amit Miles Davis korszakos újításai nemzetközi méretekben. Válasza rávilágított elhibázott mentalitásomra.     - Kár, hogy ennyire rajongtál értünk, emiatt ugyanis nem vetted észre, hogy teljesen megközelíthető ember vagyok, ráadásul - az én szempontomból azt kell, mondjam: sajnos - meglehetősen sok időm volt arra, hogy a hozzád hasonló kezdő tehetségekkel foglalkozzam - reagált a vallomásomra.                                                                                                   Hát, ez bizony kijózanítóan hangzott. Azóta tudom, hogy a sztár-kultusznak még az igényesebb változatai is kártékonyak. Minél magasabb szinten űzi valaki a zenét, annál biztosabban bátorságot vehetünk a megszólítására, és nyugodt lelkiismerettel kérhetjük a segítségét. Túl későn és nem eléggé tanultam meg ezt, a zárkózottságra hajló alkatom miatt. Továbbá megtudtam, hogy Bozsó már csak hobbi szinten zenél, viszont kitűnő festő lett belőle, és díszletekkel segíti Jacky munkáját. A rendszerváltás után, mikor az efemer életű kereskedelmi tévécsatornák váltogatták egymást, az egyik Orszáczky-klipben megpillantottam, azaz virtuálisan viszontláttam a barátomat. 

      Jacky sokrétű zenei munkáról számolt be. Kezdve a megrendelésre készült alkalmazott muzsikákon, a stúdió-zenészségen át a hangmérnöki, produceri tevékenységig terjedt a skála, három személye köré épült zenekarral: az egyiket rhythm and bluesnak minősítette, de az én fülemnek inkább funkys lüktetésű fúziós rocknak hangzott, továbbá egy jazz-bandával és egy kísérletező teammal zárta a sort, Industrial Accident néven. Ez utóbbi emlékeztetett a Déjá vu Revue-ben elkövetett zaj-kollázsaimra, csak jóval magasabb színvonalon volt megformálva. Beérkezett zenésznek számított a kenguruk kontinensén, élettársa pedig minden anyagi természetű, menedzseri és adminisztratív tevékenység terhét levette a válláról. 

      Ő is megajándékozott egy kazettával, de én sem mentem üres kézzel: az Európa Kiadó “Popzene” című albumát nyújtottam át neki, egy a Zichy-kastélybeli koncertünkre szóló tiszteletjeggyel. El is jött a bulira, de nem ájult el tőlünk; ez előrelátható volt, mindazonáltal gesztusértékűnek tartom Jacky látogatását a magyar alternatív-rock világába.  

      Lóczi mellett gyöngyéletem volt: A komcsi elit a hatalomátmentéssel kötötte le az energiáit, s ez nyíltabbá, extrovertáltabbá tette az utca emberét. Barátom kísérőszövegeiben a “glasznoszty” és a “peresztrojka” kifejezés refrénszerűen ismétlődött, a ’80-as évek vége felé már-már bohém hangulat lengte körül Budapestet, az emberek szívesen potyoltak a gitártokba. Valóságos slepp kísért minket jártunkban keltünkben, ennek az összes előnyével és hátrányával. Időnként, ha már lecsengőben volt a nap, három-négy szólamban kapcsolódtak be egyesek a produkcióba. A vörösmarty téri “Üvegház”, az ORI épülete előtt gitároztunk. Átéreztem a szituációban rejlő iróniát: a show businessből kiszorultak éppen ez előtt az épület előtt találtak fórumot, mely így legalább a záporok elől nyújtott némi védelmet, továbbá a zenénkhez kedvező akusztikai hátteret biztosított. Tarka sereg gyűlt egybe a téren, különösen ott, ahol a Váci utca torkollott bele. Megtudtam ugyanis, nem feltétlenül a produkció színvonala nyitja meg az emberek pénztárcáját, hanem inkább, ha “jó helyen vagy jó időben”. Ennél a torkolatnál állva lehetett - mondjuk az ebédidő magasságában - “kaszálni”. Érthető módon ezért a helyért folyt a legnagyobb versengés, nemritkán három-négy trubadúr is játszott a nevezett helyen, éktelen macskazenét csaptak, mert annyi gógyijuk már nem volt, hogy összehangolják a műsoraikat. Így álltak bosszút indirekt módon az ORI mindenható urain az elszenvedett mellőztetésért. Egy kiérdemesült cigányprímás nyekergette itt gyatra hangszerét, hamis intonációja időnként a fájdalomküszöböt is elérte. Egy Libero nevű lány (nem viccelek, tényleg így hívták) gyakran énekelt ehelyt, gitárral kísérte magát. Két srác is akadt, aki a Beatles életműből tartotta el magát: az egyiket Rugóláb sheriffnek neveztük, a jellegzetes mozdulatai miatt, a másik hamarosan eltűnt, mivel a mormon vallás híve lett. Azonban a leggyakrabban egy komplett zenekar telepedett le az Üvegház előtt; aránylag rövid, country és western dalokból álló repertoárjukat fáradhatatlanul játszották egy álló napon át. Az egyikük egy fejpántot viselt, amin antennaszerű, bohókás bigyókban végződő huzalok bólogattak, egy másik tag bohócsipkát tett fel. Miközben zenéltek, egy felhúzható játékkutya araszolt körbe-körbe és baksisért pitizett. Egyhangú műsorukat azzal élénkítették fel, hogy időnként egy játék-fényképezőgépet emeltek a szemükhöz, melyből gombnyomásra vízsugár spriccelte le az alkalmi publikumot. Az utcazenészek között ők kerestek a legjobban, mivel már kora reggel kimentek a térre. Elfoglalták a legjobb helyet a torkolatnál, s nem tágítottak onnan naphosszat. Egy szaxofonos is akadt: öregedő fazon, aki fellépő-ruhaként olyan maskarát öltött, melyben úgy tűnt, mintha egy szoknyás, csúf és gonosz boszorka cipelné őt a hátán a szaxofonjával együtt. Állandóan a Kacsa-táncot játszotta (úgy látszik, mást nem tudott), egy mindenki által unalomig ismert dallamot (kottaképpel illusztrálandó):

     ezt fújta naphosszat. Ez még hagyján, de az íratlan szabályokra is fütyült, ugyanis hiába foglalta el a helyet valaki előbb, mint ő, akkor is oda pofátlankodott a torkolatba. Tette mindezt egészen addig, míg az ORI-ban dolgozó adminisztrátorok majdnem sírva könyörögtek a monopolhelyzetben lévő country-zenekarnak, hogy csináljanak már valamit, mert a Kacsa-táncba bele fognak őrülni. Az élelmes zenészek versenytárgyalásba kezdtek a lézengő punkokkal, hogy annyi üveg bort fognak fizetni nekik, ahányszor az éppen renoválás alatt álló szemközti épület állványzatáról el nem találják tojással a minden zenei és etikai szabályt felrúgó szaxofonost. Annak, aki a hangszer tölcsérébe is beletalál, külön jutalmat ígértek. Így történt, hogy - amikor a következő napon megjelent az ipse - valóságos tojászápor fogadta. A szaxofonba nem sikerült beletalálniuk, ám a muzsikust többszöri telitalálat érte, és a kövezetről felfreccsenő tojások szintén hatékonynak bizonyultak. Az ember azt gondolná, hogy ettől észhez tér, de nem: megátalkodott konoksággal fújta tovább a Kacsa-táncot. A zenekar tagjai az egyik fellépése után feltűnés nélkül követték, hátha fogást találnak a makacskodón. És látták, amint kinyitja egy autó csomagtartóját, bepakolja a betyárbútort, majd elhajt. A következő jelenéskor már csak meg kellett keresni a parkoló járgányt, és telinyomni pillanatragasztóval a zárakat, majd egy krumplit passzírozni a kipufogócsőbe. Mikor a szaxofonos dolgavégeztével elindult hazafelé, egy kapu alól röhögve nézték, amint hosszú ideig bíbelődik a zárral, aztán feltöri a saját autóját. Az igazi ingyenműsor csak ezután következett: a kocsi minduntalan lefulladt, nem akart elindulni, így a megviselt zenész kénytelen volt gyalog és buszozva hazacipelni a hangszerét, no meg a produkció kellékeit. Ezután jó időre eltűnt a placcról, nem kis megkönnyebbülésére az Üvegház dolgozóinak.

      De nemcsak zenei élet folyt ott: a portréfestők és a karikatúrarajzolók jóval többet kerestek, mint mi, mert a gitártokba csak annyi hullt, amennyit a járókelők jónak láttak, míg a képzőművészek saját maguk szabták meg a tarifát, amit a külföldi turisták egyáltalán nem sokallottak. Annyira jól ment nekik, hogy némelyiküket már az alvilág is bekóstolta emiatt. Igazi sztárnak számított az a férfi, aki órákig volt képes mozdulatlanul állni egy emelvényen, még csak nem is pislogott. 

      Lóczi és jómagam jelenléte ebben a miliőben cseppet sem számított tolakodónak. Mi csak akkor játszottunk a torkolatban, ha a riválisaink eltűntek színről, egyébként beértük a szökőkút előtti résszel, vagy - ha már mindenhonnan kiszorultunk - felbuszoztunk a Halászbástyához, ahol akkor még nem kellett belépődíjat fizetni a kilátásért. A zenélést nem iparszerűen űztük, hanem csak annyit játszottunk, amennyi jólesett. Még így is többet kerestünk, mintha egész nap egy átkozott munkahelyen robotoltunk volna. Barátomat ez nagyvonalúvá tette, és amit keresett, abból vendégül látta az egész sleppet, mely szinte hozzánk nőtt. Eleinte én is ezt tettem, de amikor egy kicsit jobban megismertem őket, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy jócskán akad köztük, akik a parazita életmódra vannak beállva. Még arra sem voltak képesek, hogy színes gondolatokkal emeljék a társalgás színvonalát; jobbára kukaként ültek, s “főzelékszínű szemekkel” lesték a potyát. Még olyanok is akadtak, akik tolvajlással bizonyították az alacsonyröptűségüket. Egy korosodó nő nap mint nap kijárt a térre, tízévesforma lányával, s szerelemtől mohó tekintettel leste a barátom minden mozdulatát; nem ritkán még éjfél után is, ami nem hinném, hogy jól hozta ki magát a kislány fejlődése szempontjából. 

       Azért rengeteg jó fejt ismerkedtem meg köztük, sőt ez volt a többség, de Péter soha nem szelektált, egyformán elfogad még manapság is mindenkit. Nem értek ebben egyet vele, de mégis szeretem ezért a vonásáért. Hazafelé menet több kocsmát is útba ejtettünk, míg végül az egyik az állandó törzshelyünkké nem vált, melynek a tulajdonosa Wichmann Tamás, az egykori kajak-kenu evezőbajnok volt. Azt is megengedte, hogy zenéljünk nála, jóllehet ez még nem volt szokás abban az időben; igaz, az, amit mi műveltünk, nem rontotta a forgalmat, sőt! Ez a körülmény tette lehetővé, hogy még november, december magasságában is vállaljuk az egyre spártaibb és egyre rosszabbul honorált utcai fellépéseket. A Wichmann-kocsmában Péter hangja különösen telten szólalt meg; az ott tartózkodók magukon kívül voltak, de én is egy életre beleszerettem az énekhangjába. 

       Egy verőfényes nyári napon elegáns fiatalember szólított meg minket: zenei szolgáltatást kért tőlünk, avval kecsegtetett, hogy jól megfizet bennünket. Kora este találkoztunk vele az Atrium Hyatt-nél. Autóba ültünk és meg se álltunk egy kis faluig, ahol a fiatal úr kérésére az egyik ház előtt szerenádot kellett adnunk. Az időpont jól lett kiválasztva: már beesteledett és a tücskök ciripelése kedvező hangulati hátteret biztosított barátom hangjához, aki néhány lírai Elvis-számot énekelt el. 

- Mi volt a reakció?- kérdezte az elegáns fiatalember.

- Az egész házban sötét van és a függöny meg se rezdült - sajnálkoztam.  

      A fiatalember vállat vont és beindította a motort. Nem emlékszem már, hogy mennyit fizetett nekünk, amikor a fővárosba visszaérve elbúcsúztunk egymástól, de az biztos, hogy sokat és márkában. Vélhetően, ha a gesztusa pozitív reakciókat vált ki az imádott hölgyből, még bőkezűbb lett volna.                                                                                                                                                                                                                                                                         

Egy másik alkalommal én jártam ki, hogy Pétert kiengedjék a rendőrségről. Rossz napunk volt aznap, esett és az emberek is begombolkozottak voltak, nem potyoltak szinte semmit sem. Én már feladtam, de Lóczi Péter szétrobbant volna, ha muzsika nélkül hajtja álomra a fejét. Egyedül kezdett a produkcióba a Kálvin téri aluljáróban. Negyedórát sem játszhatott, amikor igazoltatták a rendőrök és - mivel nem volt személyi igazolványa - bevitték a kapitányságra. Magamra maradtam. Beültem a kecskeméti utcai “Dönci Rendez Vous”-ba, ahol egy korsó Gösser segített végiggondolni a történteket. A legönzőbb belső motívumok tolakodtak fel: “megérdemli, előrelátható volt, hogy ez lesz”, “úgy kell neki”, “soha nem hallgat rám” és ehhez hasonlók. Jó egy óra múlva már restellni kezdtem a bajtársiatlanságom. “Valami tennem kellene”- morfondíroztam. “De mi a fenét tehetnék, mi vagyok én, Isten, vagy belügyminiszter, ami ez esetben majdnem ugyanaz?”- kérdeztem magamtól. “Nem tehetsz te semmit, egy jöttment lúzer bozgor vagy, örülj, hogy nem téged vittek el”- próbáltam elcsitítani a belső hangokat, melyek segítőkészségre sarkalltak. Ki tudja, hány korsó Gösser csúszott le, az akadozó invenciót elősegítendő. Elővettem a noteszomat és bután lapozgattam, ábécé sorrend szerint. Majdnem a végén, az “X” betűnél Xantus János neve volt beírva. Motoszkálni kezdett bennem valami gondolathoz hasonló: “ez a név itt Pajorral éppen a “Nagy Rock And Roll Svindli” ungarische verzióját fogalmazza celluloidszalagra”- tanakodtam. “Kell, hogy legyen benne némi vagányság, ha ilyesmire vállalkozik”- szőttem tovább a gondolatot. “Egy ilyen produkció sokszereplős, rengeteg statisztából álló meló: könnyen beadható a kamu, hogy ott szükség van a barátomra”.

Határoztam. Felemeltem a telefont és Xantust tárcsáztam. “Bárcsak a saját érdekemben is ennyire be tudnám dobni magam”- gyötörtem az agyamat teljesen öncélúan. János, mikor előadtam neki Lóczi és jómagam szárnyaszegett történetét, először teljesen hülyének nézett. Ez a véleménye egyre inkább megszilárdult, ahogy tovább szívóztam. 

- Nem tehetek semmit, különben is a produkció adminisztrátorai rég hazamentek, de már én is lepihenőben vagyok - próbált finoman lekoptatni. 

- Rendben van, nem is akarlak zavarni, mindössze negyedórát kérek az életedből, hogy megbeszéljük, holnap mit lehetne tenni - mondtam ellent a mondat második felével az elsőnek. Látva, illetve hallva a makacsságomat, sóhajtva mondott le áhított nyugalmáról:

- OK, ugorj fel, de aztán tömören! - tette le a telefont. 

    Mire eljutottam hozzájuk, már egy kicsit kíváncsi lett az egészre. Amikor - tényleg tömören - elmondtam a lényeget, egyben érzékeltettem vele a “lábtengós” ambícióimból fakadó felelősségem súlyát is, ismét sóhajtott. 

- Gyere be délelőtt tízre, majd meglátom, mit tehetünk - zárta le a beszélgetést. 

    Megkértem anyámat, hogy keltsen fel a számomra meglehetősen korai időpontban. Pontosan tízkor beléptem a lumumba utcai produkciós iroda ajtaján. Xantus nem volt ott, de az aktatologatók ismerték már slagfortokban a problémát. A rendezőt elértük telefonon, és ő egy szabályos filmgyári kikérőt állíttatott ki a barátom nevére. Magamhoz vettem az értékes papírt, s félóra múlva már egy rendőr őrnagynak löktem a kamu szöveget. Még egy rövid telefon, amivel leellenőrizték a történetem, és néhány cigaretta elszívása után a kapitányság bejárata előtt, Lóczi lépett ki az épületből, hogy aztán a szemközti kocsmában végre kielemezhessük az eset részleteit. Vörösborral ünnepeltük meg a szerencsés végkifejletet. 

Egy lány kezdett rendszeresen feltünedezni az utcai fellépéseinken, sőt egy idő után a sleppel együtt követett minket a kocsmába is. Kizárólag németül tudott beszélni, mint utóbb kiderült, NDK turista volt. Hamarosan egyértelművé vált, hogy én vagyok a kiszemelt férfi. Azonban nem voltam képes kapcsolatba lépni olyasvalakivel, akivel nem tudok kommunikálni, tehát meg sem tudjuk igazán ismerni egymást, noha vágytam már egy nőre. A lányt viszont nem hangolta le a közönyöm, még a lakásunkon is felkeresett, pedig csak nagyokat hallgattunk. Még akkor sem tűnt el az életemből, amikor Réka a barátnőm lett. Vele egy házibulin ismerkedtem meg. Azonnal mellém csapódott, és az átmulatott éjszaka után hajnalban a Dandár fürdő termálmedencéjében regenerálódtunk, miután kölcsönkértem számára az anyám egyik fürdőruháját. A szaunázás is többletenergiát okozott, szűkké vált a fürdőnaci. Amikor bezárkóztunk a tusolóba, a fürdő vezetőnője hisztérikus balhét csapott, még az öklével is dörömbölt a belülről riglizett ajtón - távoznunk kellett szégyenszemre. Egyszóval néhány hónapig Réka lett a társam, és még ki tudja, meddig jártunk volna, ha el nem választanak minket nálunk nagyobb erők. 

Nagyjából így álltak a dolgok körülöttem, amikor olyan hírek érkeztek hozzám, hogy Pajor Tamás és a Neurotic-tagok zöme beléptek egy szektába. Evvel kapcsolatban a vélemények megosztották a haveri körömet. Ami engem illet, nem akartam e tekintetben állást foglalni addig, amíg nem találkoztam velük. Régebben is sokat beszélgettünk erről, s annak alapján valami olyasmi jellemezte az akkori nézeteimet, hogy minden vallásban nagy értékek vannak, ám azok, melyeknek a bölcsője földrajzilag távol esik Európától, nem igazán autentikusak abban a közegben, amelyben élek. Ezért olyan erőltetett a hazai Krishna-hívők és a buddhisták viselkedése, mert ahogy az egzotikus növények elsatnyulnak idegen földbe ültetve, és az üvegházban termesztettek is csak árnyékai az őshonos rokonaiknak, úgy ezek a vallások sem tudnak mély és tartós gyökeret verni mifelénk. Láttam, hogy a materializmus és az ateizmus milyen pusztító erejű ideológiává fejlődött, s úgy éreztem, hogy a kereszténység és valamelyest a zsidó vallás az a kulturális közeg, ami Európában megtartó erejű. Igen ám, de én is tanultam történelmet, tehát nagyvonalakban tudtam, hogy milyen bűnöket követtek el az egyházak, ráadásul Isten nevében. Úgy látszott, itt az elv és a gyakorlat szétválik. Már gyermekkoromban eljutott hozzám kerülő utakon a mindenki által ismert Tízparancsolat. Felfigyeltem pl. erre a részre: “Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz…” és így tovább. Amikor pedig bementem egy templomba, az tele volt feszületekkel, képekkel és szobrokkal. Gyermeki naivitással rákérdeztem erre az ellentmondásra, de a felnőttek részéről csak habiszti válaszokat kaptam. Azonban olvastam itt azt is: “Az Úrnak, a te Istenednek a nevét hiába fel ne vedd”, ehhez képest állandóan röpködtek a környezetemben a “jézusmáriák” és az “a szentségit”-ek, hogy csak a legenyhébbeket említsem. A kommunista szombat is az egyik parancsolatnak tartott be, de a “ne ölj”, “ne paráználkodj”, “ne lopj”, “ne tégy hamis tanúbizonyságot” elvek is folyamatosan sérültek ámuló gyermekszemem láttára, arról nem is beszélve, hogy a “ne kívánj meg semmit, ami a te felebarátodé” intelmét már senki sem tette a magáévá. Akárhogy törtem a fejem, arra kellett kilyukadnom: vagy az egész emberiség megőrült, vagy pedig az volt őrült, aki ezeket a parancsolatokat papírra vetette. Nem kis mértékben azért döntöttem évekig az ateizmus mellett, mert ebben a dilemmában naivan az emberiség pártját fogtam. Azok a tradíciók pedig, amelyek a felekezetekben és a zsinagógákban megszilárdultak, eléggé komor és emberidegen hangulatot árasztottak. Mindehhez járult még a vallásos emberek tragikomikus, deformált viselkedése: ezeknek a szempontoknak a mérlegelése végképp tanácstalanná tett. Szerencsére volt egy aránylag pozitív etalonom a régebbi időkből: Irénke néni és családja, valamint a környezete. Ez tűnt számomra eleddig a leghitelesebb pontnak a globális zűrzavarban, ezért elhatároztam, hogy ellátogatok ebbe a Pajorék által kultivált szektába, hogy egybevessem az ott látottakat szerény tapasztalataimmal. 

Telefonon beszéltem meg Solymár Árpival, hogy egy szombat délután elkalauzol a budaörsi házba, ahol az istentiszteleteket tartották. Azonban hiába vártam Árpira, egész délután nem jött. Helyette Rubletzky Gábor állított be, hogy a szokásos hétvégi elhajlásban a partnere legyek. 

- Idefigyelj Gábor, most nem a legjobbkor jöttél, mivel már belőttem magam egy szektalátogatásra. Annyit tudok, hogy Budaörsön van Pajorék új törzshelye, szerintem meg fogom találni - vázoltam neki a helyzetet. 

- Ha már így döntöttél, akkor veled megyek, de előtte igyunk valamit - indítványozta Gábor.

Ittunk. Annyit tudtam, hogy a Móricz Zsigmond körtérről indulnak a buszjáratok Budaörs felé. Itt is betértünk egy kocsmába, ahol a sakkozókat látva Gábor vérszemet kapott. 

- Csak egy partit hadd játsszak le - kérlelt. Sajnos, beleegyeztem, így három parti lett belőle, hiszen revansot is kellett játszani, plusz a döntőmérkőzést. Ez alatt sörözéssel csaptam agyon az időt. Végre felszálltunk a 40-es buszra, melynek a sofőrje tudta, hogy hol kell az úticélunkhoz leszállni. A megállóban Mihállyal találkoztunk, látszott a fején, nagy hatással voltak rá a házban történtek. 

- Mi az ábra? - kérdeztem. 

- Menjetek csak fel, majd meglátjátok - szakadt el tőlünk. Látszott rajta a magányra való belső igény, az eseményeket feldolgozandó. Mindez még kíváncsibbá tett, azonban nem akartak minket beengedni. 

- Már véget ért az istentisztelet - tekintett ki a kukucskálón egy gyanakvó szempár. Ez némileg a kedvemet szegte. “Szóval ez is egy exluzív, zártkörű gittegylet, mint a Fiatal Művészek Klubja?” - morfondíroztam. 

- Sejtettem, hogy véget ér, mire kiérünk- válaszoltam. - Azonban Solymár Árpi megígérte nekem, hogy elkalauzol, mielőtt elkezdődik. Mivel nem jött el hozzánk, eddig tartott, amíg idetaláltunk - sorjáztam tovább a tényeket. - Csak nem távozok dolgomvégezetlenül, ha már ennyit utaztam?       

A kis ablak becsukódott és kisvártatva Árpi jelent meg. Közbenjárására beengedtek bennünket, de lehetetlen volt nem észrevenni, hogy egy tagbaszakadt fazon próbál minket feltűnés nélkül követni, bármelyik helységbe lépünk be. Pajorék még ott voltak és izzó lelkesedéssel ecsetelték, hogy Jézus él és Istennel nagyon könnyű kapcsolatba kerülni, csak meg kell nyitni felé a szívünket. 

A pincében úgynevezett “bemerítkezés” folyt. Ez abból állt, hogy a frissen megtértek az utcai öltözéküket egy fehér vászonruhára cserélték, és a székeken ülve türelmesen várakoztak a sorukra, miközben az Irénke néniéknél és a Hőgyes Endre utcában megszokott barkács-muzsika ment egyfolytában, csak olyankor halkult le, amikor egy fürdőszobahelységben imádkozni kezdtek a soron következő bemerítendőért, majd ezt követően a fürdőkádba nyomták úgy, hogy a víz tetőtől talpig elborítsa az illetőt. Amikor felmerült, újra kirobbanó örömmel harsant fel a zene. A nedves újjászületettre lepedőt borítottak: egyrészt, hogy meg ne fázzon, másrészt, hogy ne vétsenek az illendőség ellen. A régebbiek szeretettel és barátsággal üdvözölték az ily módon befogadott személyt, majd az öltözőig kísérték és kezdődött az egész elölről egy újabb megtérttel. A vezetőjük egy szakállas, negyven felé járó férfi volt, aki mindenkinek példát mutatott abban, hogyan kell örvendezni, időnként még hangosan füttyentett is, az ujját a szájába véve. 

Megállapítottam, mindaz, amit látok és hallok, ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint az Irénke néni csoportja: tágranyílt szemű, pünkösdi módon nyelveken szóló, Isten szeretetével betelt emberek, csak itt szervezettebben folytak az események. Mivel az életem során nem állt módomban a kollektív örömmegnyilvánulás belső megélése, most sem tudtam ebben osztozni a keresztényekkel. Csöndesen támasztottam a falat, igyekeztem minél jelentéktelenebbé válni. Ez azonban nem sikerülhetett, mivel az általam konszolidáltnak tartott, Amszterdamban vásárolt bőrjakó ebben a miliőben nonkonformistának hatott. Szolid, rövidre vágott frizurámat pedig néhány hosszabb copfba font tinccsel tettem változatossá (természetesen nem lógott az arcomba, mint évekkel később Kozsónak). Nem sikerülhetett tehát a láthatatlanná válás. Mikor már lecsengett a bemerítkezés aktusa, a szakállas vezető megszólított.

- Jól érzed itt magad? - vette föl velem a fonalat. 

- Jól - válaszoltam. 

- Mit jelent számodra Isten?

- Hiszek a létezésében, de úgy vélem, a követésének vannak egyéni, személyre szabottabb formái - élénkültem fel, azt remélve, esetleg útbaigazítást kapok az eszmecsere során. A vezető azonban nem bocsátkozott bele ilyesmibe.   

- Ha meg akarod ismerni Istent, az a leghelyesebb, ha imádkozol hozzá - zárta rövidre a már-már kibontakozó véleménykülönbséget. - Szeretnéd, ha segítenék neked ebben? - kérdezte. 

Bólintottam. Kissé zavarban voltam, mert körülálltak kettőnket, és én úgy véltem, az imádkozás ennél egy intimebb dolog. Persze nem vettem komolyan a történteket. Láttam, hogy a vezető kerüli a meddő vitákat, ezért elhatároztam, hogy követem a példáját. Imádkozunk egyet, aztán lelépek Pajorékkal. 

- Hát akkor kérlek, mondd utánam a következő szavakat: “Atyám, tudom, hogy egy bűnös ember vagyok. Bűneim elválasztanak Tőled és azért járulok a színed elé, hogy magadhoz fogadj, elválasztva a holt cselekedetek következményeitől. Ezeket megbántam, hogy elkövettem. Azért küldted a Fiadat, Jézust közénk, hogy engesztelő áldozatával lerombolja a közbevetett választófalat Közted és köztünk. Elfogadom az Ő megváltó munkáját, és elfogadom Úrnak az én életemben. Kérlek, Jézus jöjj és költözz a szívembe, moss tisztára a véreddel. Köszönöm Uram, hogy meghallgattál engem. Köszönöm, hogy magadhoz fogadtál. Ámen”. Ilyesféleképp hangzott az ima, melybe belevezetett, időnként szünetet iktatott a szavaiba, hogy szóról szóra utána tudjam mondani, majd megköszönte Istennek az én életemet és azt, hogy odavezérelt engem közéjük. Ezután Rubletzkyvel is hasonlóképp járt el és vele is imádkozott. Gábor sem akadékoskodott, hanem hozzám hasonlóan alkalmazkodott a “hely szelleméhez”.  

   Ezt követően eltávoztunk. A városba érve elbúcsúztunk Pajoréktól, s Gáborral még elugrottunk a Club 2001-be, ahol némelyeknek elújságoltam, hogy az imént voltam abban a szektában, ahol a Neurotic-tagok megtértek, és nincs semmi probléma velük, szerintem jó helyre járnak, noha én kissé naivnak érzem az ottani megközelítést, de úgy látszik, nem lehetséges másféle módon Istennel kapcsolatba kerülni. Magamra nézve azonban nem tartottam kötelezőnek a budaörsi magatartásformát, jóllehet a gondolataim szüntelenül Isten és Jézus körül forogtak. Nem húztam kettejük közé határvonalat és úgy vélem, ezt jól tettem. A monoteizmus és a Szentháromság dogmája körüli terméketlen, mi több, káros hatású hitvitákat annak tulajdonítom, amik: az ember gondolatai nem képesek a szellemi dimenzióba behatolni. A filozófia metafizikai spekulációi ennek a kudarcnak az írott dokumentumai. Rengeteg ellentmondás válna meghaladottá, ha az elme munkájának pragmatikus határokat szabnánk.* Feltűnő, ahogy egymás gondolatait meghaladják. A gondolkodás csődje mutatkozik meg a gondolkodásban. A fiatal Nietzsche írt egy tanulmányt “A filozófia a görögök tragikus korszakában” címmel. Ebben többek közt megmenti Thalész becsületét, amikor ezt írja: “A görög filozófia – úgy tűnik – képtelen ötlettel kezdődik, azzal a tétellel, hogy minden dolog eredete és anyaöle a víz… ami erre ösztönözte, az egy misztikus intuícióban gyökerező metafizikai hittétel volt… a minden Egy tétele. Figyelemre méltó, milyen kényúrként bánik ez a hit minden empíriával… ha a tapasztalat sövényein túli, mágikusan vonzó céljaihoz akart eljutni”. 

      Számomra épp ez teszi a gondolkodást problematikussá. Voltak – s remélem, lesznek is – “minden Egy” élményeim, ezek azonban mindig kívül estek az elgondolható, pláne a megfogalmazható körén. A valódi bölcsesség abban ismerszik meg, hogy szerény, ezért vizsgálódásának határt szab. Ez nem empirista gondolat! Csak egy kevély ember beszél az “akarat szabadságáról”, “Isten haláláról”. Szókratész mértéktartó volt vizsgálódásaiban, jobban szeretett kérdezni, mint állítani, nem írt, és ironikusan viszonyult az úgynevezett tudáshoz. Ezért tartom nagy bölcselőnek. A szkepszisnek pedig becsületes összehasonlításokban, egybevetésekben mutatkozik meg a becse, s nem ékes szofizmákban.  

      Parmenidész viszont “lét” és “nemlét” között vergődött. Ismét idézem a fenti tanulmányt: “Parmenidész az általános keletkezést és meg nem állást szemléli, mint Hérakleitosz, és az elmúlást csak egy tudja magyarázni, hogy abban bizonyára a nem-létező a vétkes. Mert hogyan viselhetné a létező az elmúlás vétkét? De éppígy, a nem-létezők segítik a keletkezést is: hisz a létező mindig megvan, nem keletkezhet még majd csak ezután, és nem is magyarázhatná a keletkezést. Tehát mind a keletkezést, mind az elmúlást negatív tulajdonságok idézik elő… Röviden az a tétel adódik, hogy “a keletkezéshez a létezőre éppúgy szükség van, mint a nem-létezőre; ha együtt hatnak, akkor ez keletkezéshez vezet”. De hogy kerül együvé a pozitív és a negatív? Hisz mint ellentéteknek nem épp örökösen menekülniük kellene egymástól, lehetetlenné téve ezzel minden keletkezést? Parmenidész itt egy qualitas occulta-ra apellál, az ellentétek misztikus hajlamára, hogy közeledjenek egymáshoz és vonzzák egymást, és ezt az ellentétet jelképesen Aphrodité nevével, és a férfi és nő empirikusan ismert viszonyával fejezi ki.”

      Nos a gondolat ott válik számomra érdekessé, tehát olvashatóvá, amikor Aphrodité vonzó lényét a hajánál fogva ráncigálja bele lét és nemlét tételébe. Itt a bölcselő már-már költővé válik, ami egyben arra is rávilágít, hogy mi fejezhető ki egyáltalán a szavakkal. A gondolatok és fogalmak nem maguk a dolgok, az igazi bölcs ezzel számot vet. A gyermek játszik, a költő játszik a szavakkal, a bölcselő… bárcsak újra megtanulna játszani!

 A felekezetek nézeteltérései szintén dogmatikusak, ahogy Jézus mondta: “a szúnyogot megszűrik, a tevét meg lenyelik”. A huszita háború egyik sarkalatos vitapontja az úrvacsora volt: embertömegek haltak meg a miatt a kérdés miatt, hogy egy, vagy két szín alatt vegyék az úrvacsorát, s figyelmen kívül hagyták a Messiás egyszerű szavait: “ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Mert szerintem ebben áll az ünnepélyes aktus lényege, nem pedig a transzszubsztantációban és egyéb hókuszpókuszban. Mindez visszamenően igazolja hányatott életem talán egyetlen helyes és következetes attitűdjét, az ideológiaellenességet. Az eszmék, ha lehet, még rombolóbbak a kereszténységen belül, mivel semmi sem árt jobban az igazinak, mint a hozzá a megtévesztésig hasonlító. Efféle kérdések miatt tudtam elfogadni a budaörsiek “naivitását”. És ami különössé teszi a számomra ennek az agyrémnek, az ideológiáknak a történelmi vetületeit, hogy a Bibliában sehol sem találtam ilyet, illetve ilyeneket. Jézus egyetlen egy ízben nyilatkozott dogmatikai kérdésben, amikor a szadduceusok csőbe akarták húzni a halottak feltámadása körüli aktuális vitákban, ekkor kivételesen a farizeusi nézet mellett foglalt állást, egyébként rendszeresen szabotálta az írott és íratlan rögzültségeket, pl. a szombat, vagy a bűnösökkel és a pogányokkal való érintkezés kérdésében. Pál apostol sem volt egy dogmatikus alkat: amit a görög filozófusoktól és a rabbinikus bölcsességű Gamálieltől tanult, azt az Istennel való találkozása után “kárnak és szemétnek” minősítette. Következetesen küzdött az ellen, hogy a pogány hátterű keresztényeket alávessék a zsidó vallás rituális előírásainak, pl. a körülmetélkedésnek, ugyanakkor - amikor az egyik útitársát nem engedték be emiatt a zsinagógába - saját kezűleg metélte körül. Van, aki ebben elvi következetlenséget orront, én inkább gyakorlatiasságnak nevezném. A felekezetek egyébként rendszeresen barkácsoltak dogmákat, vallásos színezetű ideológiákat Jézus és Pál szavaiból; pl. katolikus dogma lett Jézus és Péter beszélgetéséből az apostoli tekintély átöröklődésének a kérdésében; vagy azért van annyi fejkendős néni némelyik kisegyházban, mert Pál sorait kiragadták egyik levelének átfogó szövegösszefüggéséből. A mai napig rendszeresen közösítenek ki embereket a gyülekezetekből annak a páli mondatnak az alapján, hogy “Az ilyenekkel még együtt se egyetek”, holott a levél egészéből nyilvánvaló, hogy ez esetben egy ígéretesen fejlődő, de erkölcsi téren kissé elkanászodott gyülekezet éppen aktuális ráncba szedéséről van szó. Egy másik csoportot épp ellenkezőleg, azért intett meg, mert azt hitték, hogy vallásos indítékú, tradícióknak kaput nyitó jócselekedeteik teszik őket igazakká. De még a feddhetetlen filippibéli keresztényeket is szeretettel terelte az öröm irányába: nyilván önfeláldozó életük egy kissé merevvé tette őket e tekintetben. A kiragadott példákkal csak azt próbálom bizonyítani, hogy az apostolt mennyire gyakorlatias célok vezérelték a leveleiben, melyeket a későbbi századok felekezetei törvénytáblákká alakítottak át. 

A budaörsi este utáni napok eseményei nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem. Ami addig örömforrás volt, az már-már kellemetlenné vált. Ittam a frissen csapolt, gyöngyöző sört, és egy olyan ízt éreztem, mintha már órák óta az asztalon állt volna. Az elszívott cigaretták aromája a hamutartóban elnyomott csikkekéhez lett hasonló. Ha szeretkeztünk Rékával, öröm helyett egy pusztán testileg átélt, lehangoló érzés kerített a hatalmába, amiről a lány természetesen nem tehetett, mégis magát okolta. Ráadásul, amit eleddig egy - meglehet, nem magas hőfokon megélt - problémamentes, mindkettőnk számára kielégítő viszonynak éltem meg, az váratlanul egy belső önzéstől vezérelt, hazugságokra épülő kapcsolatnak tűnt. Ha a már kialakult módon beszélgettem vele, egyfolytában vádolt az elmém, hogy becsapom őt. Új szempontból pillantottam meg a barátnőmet: megszerettem, de nem mint nőt, szexuális partnert, hanem mint emberi lényt. Ráébredtem, hogy már eleitől fogva nem a teljes valóját akartam, mindössze “kellemes” partnernek tekintettem, amivel akkor is egy megalázó szintre fokoztam le a lényét, ha ő ezt nem így gondolta. De ha a motívumaimat elemeztem a kötődéseimben: önzés, önzés, önzés. Hiába kerestem a múltamban valami jót, még “ártatlan” gyermekkorom is szökések sorozatának bizonyult, az igazsággal való szembenézés elől, lázadás egy univerzális rend ellen. Kitisztult az elmém: láttam, hogy nemcsak én, hanem mindenki, az egész emberiség önző módon visszaél a helyzetével, amely egy számára már régóta ismeretlen és elfeledett küldetésből fakad. Ez az erkölcsi vakság csak egy kollektív, hamis tudat által tartható fenn; ezt már ugyan észrevettem, amikor feleletet kerestem Cserne Laci belső elszigeteltségének az okaira, de ezúttal nem pusztán beláttam, hanem át is éltem, a saját hazug önáltatásaimmal együtt. A bűnbe ágyazottság dimenziója ez: nem egyszerűen “rossz cselekedet”, hanem egy negatív szellemi állapot, mely csak hazugságok sorozatával működtethető, a hamis tudat kikristályosodásával tartható fenn. 

Azt hittem, hogy csupán rossz passzban vagyok, csak múló depresszió erkölcsi túlérzékenységem, mely orvosolható a pszichotechnikákkal, az antidepresszánsokkal, és az élet kínálta rafináltabb élvezetekkel. Piáltam, füveztem tehát, de - ismétlem - nem ízlett, miközben Lóczi barátom leplezetlen élvezettel vedelte a vörösbort. Mondtam is neki:                                                                               

- Αz a te bajod Péter, hogy állandóan evvel a tablettával pancsolt vacakkal bünteted az agyad. Ez a lőre sosem látott szüreti hordót. Nem így kell ezt csinálni, majd én megmutatom neked. Figyelj csak: holnap találkozom a zenekarral, mert megkaptuk a pénzt a nagylemez után. Felnyaljuk a lét, aztán Rékával és veled elmegyünk egy rendes helyre, ahol majd rendes ételt eszünk és rendes italt iszunk. Ez egyszer nem számít a pénz, nem leszünk olcsójánosok. 

- OK, Döncikém, benne vagyok, ne húzd fel magad, nem vagyok én semmi rossznak az elrontója - csapott Péter a vállamra. 

Másnap délután találkoztam Rékával és vele, majd elballagtunk a Lágymányosi Közösségi Házba. Jenő igen-igen mogorva képet vágott, mivel a pénzosztás felelőssége nagy terheket rakott a vállára. Ugyanis a különböző szintű teherviselés és a különböző kiadások egy differenciált költségvetést tettek szükségessé, és ez nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé. Mindig bírtam benne, hogy - ellentétben a sztárzenekarok egymást kizsákmányoló mentalitásával - ő mindig egy lutheránus szigorával és precizitásával számolt el felénk, azonban ez esetben kissé fárasztott időrabló aprólékossága. Az is türelempróbáló tényező volt, hogy Réka és Péter meglehetősen unta már magát a többórás számolgatás alatt, hiába nyitottam számukra a büfében számlát, mikor nem ezt ígértem be nekik. Már késő este lett, mire megkaptam a pénzt. Taxiba ültünk, de addigra már minden valamirevaló hely lehúzta a rolót. Hosszas keresgélés után Óbudán találtunk egy olyan bárt, ahol vacsorázni is lehetett és éjszaka is nyitva tartott. Végre letelepedtünk és finom, márkás italokat kértünk. Egy fiatal hölgy vette föl a rendelést és hozta ki az étlapokat, aki - némi meghökkenésünkre - majdnem teljesen meztelen volt. Kis emelvényen egy nő hárfázott, akit szintetizátoros kísért. Küldtem nekik pénzt, mert arra vágytam, hogy mindenki jól érezze magát. De hiába. Péter nem tudott feloldódni a kocsmai kedélyességtől elemelt miliőben, és Réka sem volt túlzottan feldobva. Az - egyébként ízletes - békacomb sem narkotizálta újsütetű erkölcsi skrupulusaimat. S a legfinomabb italok is hasztalan csúsztak le a torkomon: a lelki sötétség egyre erősödött. S ezúttal a csinos pincérnők cicije sem stimulált, furcsa belső állapotom inkább a borravalócsalogató tekintetükre és felragasztottnak ható műmosolyukra tett érzékennyé. Miután fizettem, a taxiban szinte megkönnyebbülten sóhajtottam fel. “Hát ennyi lenne a luxusélet? - villant át az agyamon. Tulajdonképpen a társaim is csalódottak voltak, kis híján elnézést kértem tőlük álságos vendéglátásomért. Rékát hazavittük, majd Péterrel egy kocsma lepukkantságától reméltünk feloldódást, de semmi. A slepp ezúttal kapóra jött, mert elterelte a figyelmemet a belső gyötrelmeimről. Ám amikor hajnaltájban Péternél landoltunk és már mindenki elaludt, újra elemi erővel törtek rám a gondolatok. Rá kellett ébrednem: ami velem történt, az a budaörsi látogatásommal és az elmondott imával van összefüggésben, hiába nem tulajdonítottam neki jelentőséget akkor és ott. Ismét a gondolateltereléssel kísérleteztem, s találomra leemeltem egy könyvet Péter polcáról. Emberekkel készült interjúkat tartalmazott, akik arról számoltak be, hogyan tértek meg és kerültek Istennel kapcsolatba. Letettem a könyvecskét és körülnéztem a szobában. A dupla ágyon, a sezlonon és a földön hortyogó, szuszogó emberek hevertek. Lóczi a nagyszüleitől örökölte a szoba-konyhás kéglit, amit - a tárgyak iránti nemtörődömségéből és a jelentésük iránti közönyéből fakadóan - úgy hagyott, ahogy az ősei berendezték. A családjában - ő és az öccse kivételével - mindenki a Jehova Tanúi elveit vallotta, ezért a falakon Jézussal kapcsolatos képek lógtak, meglehetősen dilettáns kivitelezésben. De hol voltam én már akkor az esztétikai mérlegelésektől! Inkább az volt a furcsa, hogy eleddig fel sem tűntek nekem. Az egyik festményen Jézus egy ház kapujának az ajtajánál állt és zörgetett, bebocsátást kérve. A fal felé fordultam, de ekkor már nem tudtam elszökni a rám támadó gondolatok elől. Ezek nem kívülről, hanem a bensőm legmélyéről törtek fel és mindegyik elmarasztalta mindazt, amit valaha tettem. Hú, ez már túlment azon, ami emberileg elviselhető! Soha még ekkora bűntudatom nem volt. Állapotomat nem tudtam semmivel sem összefüggésbe hozni, a budaörsi látogatást leszámítva. Ismerem a gyakori vádat, hogy a különböző szektákban az emberek hipnotikus befolyás alá kerülnek és így szakadnak el az addigi környezetüktől. Nem értek a hipnózishoz, de szerintem valami kényszerítő erő lehet, ám az én önrendelkezésem az egész idő alatt fennállt. Nem a környezetemtől akartam elszakadni, hanem tisztátalan önmagamtól. Azt sem lehet mondani, hogy bárki nagy benyomást tett volna rám Budaörsön; ellenkezőleg, egyszerű emberekkel találkoztam ott. A vezetőjük sem kényszerített semmire: egyszerűen szimpatikus volt, hogy egyenrangú félként kezel, jóllehet mindenki tisztelte, azonban ezt még nem minősíteném mélyebb benyomásnak. Sőt, lassan már egy hét is eltelt azóta, hogy ott jártam, hogyan erősödhet föl egy emberi befolyás az idő előrehaladtával? Szerény tapasztalataim alapján éppen fordítva történik: a személyes hatás halványul az idővel. Szörnyű állapotomra tehát semmilyen más magyarázat nem kínálkozott, mint, hogy maga Isten vett kezelésbe, mi több, éreztem, hogy ott VAN. Persze nem láttam, de a jelenléte nyilvánvaló volt a belső emberem számára. Megszólítottam: “Isten, kérlek, vedd le rólam ezt a borzalmas terhet! Ezek a bűnök, amelyeket én követtem el, agyonnyomnak. Szabadíts meg engem ez egyszer, és én ígérem, hogy Téged foglak követni és engedelmeskedni fogok”. Suttogva mondtam el a fenti mondatokat, nehogy felverjem az alvókat, mégis, azonnal változás történt bennem. Egy szempillantás alatt megszűntek a gyötrő terhek, sőt: a bánatot öröm váltotta fel. Életemben még olyan könnyűnek, felszabadultnak nem éreztem magam. És ez nem csupán “érzés” volt: az emóciók csak visszatükröztek egy belső szabadságot. Bár örökké tartott volna! 

Másnap találkoztam Rékával és - mily állhatatlan a lélek! - megszűntek az aggályaim szexuális téren. Ez gondolkodóba ejtett. Beszélgetni kezdtünk: mindent elmondtam neki, ami a napokban történt. Hát, mit mondjak, meglepődött. Látta ugyan, hogy önmagam árnyékává váltam, de az okok rejtve maradtak előtte. Hogyne lettek volna, mikor még én is csak tegnap jöttem rá. Nem hitt nekem, noha életemben talán először voltam őszinte vele. Úgy gondolkodott, mint az emberek többsége: az igazság kellemetlen volt a számára, valóságosabbnak érezte a kényelmét szolgáló hazugságokat. Láttam, hogy nem őrölünk egy malomban és azt is mérlegeltem, hogy milyen állhatatlan voltam éppen az imént, ezért azt mondtam neki, hogy tisztába kell tenni a dolgaimat, és a végére kell járnom az Istennel kapcsolatos miérteknek, ez viszont nem megy úgy, hogy közben randevúzgatunk. Két hét külön levést kértem tőle, hogy a történtekben rendet vágjak. Most még kevésbé hitt nekem, úgy vélte, le akarom koptatni, sőt az a dilemma formálódott ki benne, hogy vagy az elmémben támadt valami zavar, vagy pedig mindez egy különösen rafinált trükk. Rendes lány volt, meg minden, csak éppen az igaz és a hazug dolgok szerepet cseréltek az életében. Végül beleegyezett az ideiglenes pauzába, a becsületszavamat adtam, hogy két hét múlva felkeresem. 

Hétfő délután mentem ki újra a budaörsi házba, mégpedig ismét Gáborral. Nem mondhatnám, hogy kedvem lett volna hozzá, csupán az ígéretem kötött, amit Istennek tettem. Ezúttal nem istentisztelet zajlott, hanem úgynevezett bibliaiskola. Ez abból állt, hogy a szakállas vezető a frissen megtérteket bevezette a kereszténység alapelveibe. Csendben leültünk és figyeltünk a hallottakra. A Szent Lélekről szólt a tanítás: mindenekelőtt tisztázta, hogy a név ebben a formájában tulajdonképpen helytelen, téves fordítás miatt terjedt el így a köztudatban. A görög nyelvű Újszövetségben ugyanis “άγίου πνεύματοs”, azaz Szent Szellem van írva, nem pedig “Üãßïõ øõ÷Þѕ”, vagyis Szent Lélek. (A “lélek” szó egyébként viszonylag ritkán fordul elő az Újszövetségben.) Személyről, sőt mint isteni személyről, nem pedig mint személytelen erőről esett róla szó, aki az Ószövetség idején csak keveseket, kiválasztottakat érintett meg. Jóel próféta jövendölte meg, hogy az utolsó időkben ki fog töltetni minden testre, tehát mindenki számára elérhető lesz. Ez nem sokkal Jézus halála és feltámadása után teljesedett be, a húsvétot követő pünkösd idején; mint sebesen zúgó szél jött és tüzes nyelvként szállt le a tizenkét tanítványra, azok pedig nyelveken kezdtek szólni, és olyan megnyilvánulásaik voltak, amit látva a körülöttük állók azt hitték, hogy be vannak rúgva. Ezt eloszlatandó Péter apostol felszólalt, és olyan erővel, nem emberi bölcsességgel beszélt, hogy annak a hatására akkor és ott megtért háromezer ember, s ezt követően naponta csatlakoztak hozzájuk a tanítványok. Csodák, gyógyulások történtek a Szent Szellem tevékenységeként, aminek a hírére hatalmas csődület támadt. Péter újabb beszédet tartott, és ismét megtértek ötezren, jóllehet a végén lecsukták a szónokot, mivel a vallási elitet irritálta a megszokott rendtől való eltérés. Ám ezekkel is olyan bölcsen beszélt, hogy másnap elengedték. Ezt követően Samáriában is tömegek csatlakoztak és vették a Szent Szellem erejét, holott köztük és a zsidók közt elég nagy ellentétek dúltak. Mikor egy római százados, Kornélius az egész házanépével megtért és Péter prédikációja közben nyelveken kezdtek szólni, ez meggyőzte a zsidókat arról, hogy a nem zsidók is az isteni kegyelem örökösei. A Szent Szellem vezetése alatt álló apostolok hatására a kereszténység, ez a “szent járvány” az egész Római Birodalomban elterjedt, sőt gyökeret vert, az üldözések dacára, vagy talán éppen azért. 

Mindaz, amit hallottam, nyitott fülekre és lélekre talált nálam, hiszen már serdülőkoromban megfigyeltem, mennyivel élőbb és hitelesebb az, ahogy a pünkösdi élményben részesülők megélik a kereszténységet, csak akkor ezen a téren kudarcot vallottam valami miatt. Elhatároztam, hogy ezúttal egy újabb kísérletet teszek. 

A tanítás végén a Pásztor azt mondta, hogy akinek még nem volt kapcsolata a Szent Szellemmel és szeretné, az üljön az első sorokba. Ezt kissé komikusnak találtam, mivel nem hinném, hogy a Szent Szellemet korlátozhatná a tevékenységében az, hogy elől, vagy hátul ülök. De megállj-t parancsoltam már-már lázadozó gondolataimnak, mivel vágytam az Istennel való kapcsolatra, ezért elhatároztam, hogy nem akadok fenn semmiféle furcsaságon. Tehát előreültem, Gáborral együtt. A Pásztor imádkozni kezdett, a többiek nyelveken tették ugyanezt. Az ima előrehaladtával a Pásztor fennhangon hívta a Szent Szellemet, hogy jöjjön és töltsön be minket. Behunyt szemmel várakoztam, időnként éreztem, hogy némelyek a fejemre teszik a kezüket. Percek múltak el így. Kezdtem elcsüggedni és éppen arra gondoltam, hogy amilyen lúzer bozgor formám van, a mennyek országában is persona non grata vagyok, amikor… történt valami. A fenti gondolatot nem volt időm végiggondolni, mert… kettévágta VALAKI. Bizsergető érzés járta át a testem, jóllehet már egy jó ideje senki sem tette rám a kezét. Tetőtől talpig átjárta a bensőm, majd hullámokban tört kifelé. Egyértelműen természetfeletti élmény volt, igaz, szerény méretekben; semmiféle drámai külsőségekkel nem járt, de végtelenül kitisztultam belülről és egy eufórikus, ám nyugodt örömöt éreztem. Békesség, lehetne mondani, ha ebben a világban ez a szó nem tűnne egy kissé elvontnak. A szemhéjam mögött egy vibráló és hullámzó mozgást érzékeltem és érzékelek azóta is. Ha kinyitottam a szemem, sietve ismét becsuktam, mivel annyival klasszabb volt, ami belül zajlott. Immár végképp meg voltam győződve Isten létezéséről és arról, hogy Jézus a Messiás. Semmit sem értettem, mégis minden nyilvánvaló volt. Nem beszéltem ugyan nyelveken, mivel úgy okoskodtam, ha nem jön magától, akkor nem erőltetem, mert az csalás volna. Azonban néhány nap múlva nyelveken álmodtam. Persze - okoskodtam tovább -, nyelveken álmodom, mivel az “éhes disznó makkal álmodik”. Látva agyaskodásomat, pár nap elteltével Isten kicselezett engem, és amikor ébredezni kezdtem, az álom és az ébrenlét határán, féléber állapotban kibuktak belőlem az ismeretlen szavak. “Ezek szerint mégsem kamu” - gondoltam és folytattam tovább. Nem tudtam betelni vele. Tudom, bolondságnak tűnik ez egy olyan ember szemében, aki maga nem élte át, de így van ez a szerelemmel is: aki nem ismeri ezt a szenvedélyt, az nem tartja normálisnak azt, aki beleesik.   

Mikor az élményemet egybevetettem Gáboréval, ő a vállát vonogatva azt mondta, vele nem történt semmi ilyesmi. Nem értettem a dolgot, hiszen - mint mondták - Isten nem személyválogató. Mai napig nincs elfogadható magyarázatom az ilyen sorsdöntő, lényegbevágó eltérésekre, mindössze avval próbáltam Gábort megvigasztalni, hogy serdülőkoromban én is kudarcot vallottam ezen a téren, úgyhogy próbáljon meg kitartó lenni. Egy ideig még fel-felbukkant a budaörsi házban, de - mivel az elhajlásainkban elvesztettem a régi svungot - egy idő után új ivócimborákat keresett és nem jelentkezett többé. Néhány év múlva épp egy istentiszteletre készültem és a kádfürdő utáni pepecselést a rádió könnyűzenei műsorának a félfüllel hallgatásával tettem változatosabbá. A bemondó lejátszott egy zeneszámot, majd feltette az egyébként nem túl nehéz kérdést, “ki a dal szerzője és előadója”? A kérdéses darabot nem ismertem ugyan, de már az első néhány ütem jellegzetes gitárhangjai nem hagytak kétséget a felől, hogy Carlos Santana lenne a helyes válasz. Már három betelefonáló “luftot rúgott”, amikor a negyedik - ezúttal a helyes választ adó - hangjában Gábort ismertem fel. Engem is bosszantott a sok rossz tipp, már-már én is felemeltem a telefont, mindössze az tartott vissza, hogy nem vagyok híve az efféle interaktivitásnak. Ám amikor a barátom hangjára ismertem, elhatároztam, hogy megtréfálom. Most már tényleg felemeltem a telefont, de Gábort tárcsáztam. 

- Halló. Hogy merészel maga az én szerzeményemmel kapcsolatban nyilatkozni? - nyitottam. 

- Kivel beszélek? - kérdezett vissza. 

- Felhívom a figyelmét, hogy az általam írt dalok közkincsek ugyan, de kikérem magamnak, hogy álságos találós kérdések, hülye betelefonálgatások céltáblája legyen - nyomatékosítottam. 

- Kivel beszélek, kivel beszélek? - ismételgette érezhetően elbizonytalanodva. 

- Carlos Santanával - feleltem és még egy kis ideig lebegtettem a fenti felvetést, majd nevetve fedtem föl a kilétemet. 

- Ne haragudj Dönci, de nem vagyok vicces kedvemben - nyugodott meg valamelyest. - Rám jár a rúd mostanában. 

- Miért, mi van veled? 

- Beteg vagyok. Elmentem egy többnapos rock jamborie-ra, amit a cseppkőbarlangban tartottak meg. Nagyon berúgtam s beleestem egy aránylag mély gödörbe, és össze-vissza zúztam magam. Egyáltalán nem vagyok rendben. 

- Hát, borzasztóan sajnálom, ami veled történt és ne haragudj azért, mert hülye viccekkel fárasztottalak. Azonban - fordítottam komolyra a szót - szerintem Istennek az ilyen válságos helyzetre is van gyógymódja. 

- Tudom, hogy ez a véleményed - felelte. - De emlékezz vissza, ott ültem melletted, s nekem nem jött a mennyei flash. Neked mázlid volt, mint mindenben az életben - hozzám képest. 

- Figyelj, ha akarod, felkereslek. Nem fabrikálnék a helyedben “mázli-teológiát” Isten kifürkészhetetlenségéből. Én sem értem a dolgot, nem vagyok szellemi szakember. De az én esetem azt bizonyítja, hogy nem árt a többszöri nekirugaszkodás. 

- OK, ugorj fel, ha akarsz. De most már tegyük le a telefont, mert állati nagy lesz a számlád - zárta le a beszélgetést.   

Terveztem, hogy meglátogatom, de mindig közbejött valami. Akkor már családos emberként éltem a Szabadság-hegyen, nehéz volt elmozdulnom. Mégis, utólag úgy érzem, tennem kellett volna valamit, ugyanis néhány hónap múlva hallottam a hírt, hogy Gábor meghalt. Több betegség támadt rá legyengült szervezetére és maguk alá gyűrték őt. A baráti beszámolók szerint lesoványodott és nagy fizikai fájdalmak tettek pontot földi életére. Az átlagosnál intelligensebb volt, oda-vissza átlátta a zenei struktúrákat, és a sakkozásban is nagy stratégának bizonyult. Azonban a gyakorlati életet gyanakvással szemlélte, nehézkesen nekilóduló aggyal minduntalan arra következtetett, hogy mindenki ki akar vele babrálni. Pesszimizmusát csak az alkohol oldotta, ilyenkor viszont átesett a ló túlsó oldalára, és az emberek az ebből fakadó helyzetekben idegenkedtek bizalmaskodó wagneruraskodásától. De a legnagyobb problémát a passzivitásában látom, lényegébe véve ez ásta alá az élnikészségét. Az ambíciók - még ha csak egy könyv írása is az - életben tartanak.   

A betöltekezés utáni napok szenzációs újszerűséggel teltek, de erről nehéz beszámolni, mivel belső dolgok. Az újjászületés egyfajta újszülöttséggel jár együtt. Az ember kicsivé, jelentéktelenné válik és ez - ellentétben a közhiedelemmel - egy klassz dolog. Csak csodálkozni tudtam a többség tülekedésén a nagyság irányába, miközben szenzációs dolgok mellett mennek el, anélkül, hogy észrevennék. Elnézegettem egy fa kérgének az ábráit, egy levél erezetét és azt mondtam: Jé! A napok újra lassan, méltóságteljesen teltek, mint gyermekkoromban. A legelrajzoltabb, legtorzabb embertársamat is csodálatosnak láttam, hiszen ott pislákolt benne az élet, a szellem morzsája. Még egy pillantásban, vagy egy tüsszentésben is a szellem felszikrázását láttam, ahogy a tárgyi valóság kovakövéhez ütközik. Bár örökké tartott volna! Ha valami bosszantott, például egy építkezés durva zajai, csak kérnem kellett Istent és egyből abbamaradt. Persze egy idő után nem teljesültek gyermeteg óhajaim, de eleinte szinte mindig; hasonlóképpen ahhoz, amikor egy szülő szinte minden kívánságát teljesíti gyermekének; gyönyörködik felállásában, elesésében, ha bekakál, akkor tisztába teszi, stb. Élveztem újsütetű kicsiségemet, egy csöppet sem éreztem méltóságomon alulinak a szituációt, de ha beszámoltam valakinek a szenzációs élményeimről, hát, elég furcsán nézett rám. Mindez józanságra intett, noha eleinte egyszerűen nem voltam képes leállítani magam, infantilis módon sokakat bevontam, vagy próbáltam bevonni a megfigyeléseimbe. Az érettebb keresztények egy kicsit irigykedve nézték a botladozó kutatásaimat. Ebben az eufórikus állapotban még a bemerítkezésem sem volt olyan idegenszerű, mint az első látogatásomkor. Mosolyogva vártam soromra a fehér hacukában, beláttam, hogy ennek így kell történnie, hiszen a vízözönben is alámerült a bűnös emberiség, hogy az istenfélő Noé és a családja révén új esélyt kapjon egy romlatlan életre. Izrael népének is át kellett kelnie a Vörös-tengeren, hogy a múlt árnya - az érzéki és halottkultuszban tobzódó Egyiptom félelmetes serege - a hullámsírba merüljön. Így szakadtam el jelképesen én is a bűnös múlt kísérteteitől, s halálba szántam a romlott természetemet. És ez abban az életállapotban könnyűnek ígérkezett. Noha hűvös november felé jártunk, nem vártam meg, amíg a hajam száraz lesz, amúgy nedvesen állítottam be a Wichmann-kocsmába, hogy az újjászületésem feletti örömömet megosszam Lóczi barátommal és az ő barátaival, akik immár az én barátaim is, hiszen testvérek vagyunk Noéban. Próbáltak osztozni víg hangulatomban, egyedül Nagy Jenő, a mestergitáros huhogott vészmadárként, hogy majd ezután jön a feketeleves. (Sajnos, ezúttal nem hazudott.) Ittunk egyet, az örömhírt megünneplendő, majd repetáztunk. A harmadik pohár bornál éreztem, hogy apadni kezd bennem a friss, romlatlan és üdítő érzés, ezért a felét átpasszoltam Péternek, aki egy kissé meglepődött ezen, mert nem olyannak ismert, mint aki mértéket tart. Pedig ilyen egyszerűen szoknak le a drogokról és a piáról Isten gyermekei: kapnak egy sokkal jobb flash-t, illetve italt, amit a régi csak elrontana, ezért nem kell nekik. Amikor a baráti, zenés összejövetel kezdett tivornyába hajlani, egyszerűen lekoptam, mivel nem tudtam osztozni a bugrissá züllött slepp csujjogatásában. Péter azonban több volt ennél: rajta átfolyt a zene, ő nem tett egyebet, mint hogy engedelmeskedett a láthatatlan áramlásnak, ami rajta keresztül vált láthatóvá és hallhatóvá. Ám ez egy bizonyos alkoholszint fölött már nem érvényesült maradéktalanul. Ha szóvá tettem ezt a fonákságot, a barátom leintett.

- Döncikém, nem látod, hogy glasznoszty glutty és peresztrojka pulyka van, ne gátolj engem! 

Nem gátoltam. Sőt, osztoztam a “peresztrojkájában” addig a pontig, amíg le nem dzsungult a szituáció. Ugyanis a zene, ha lehet, még inkább szárnyra kapott bennem. Komponálni kezdtem, a dalok csak úgy sorjáztak ki a kezem alól, még az NDK-s csaj eseti felbukkanásai sem tudtak kizökkenteni belőle. Nyelvi korlátokból fakadó néma jelenléte nem gátolt meg a dudorászásban, vagy a fogósabb témák papírra vetésében. Rövid időn belül harminc-negyven darab struktúrája feküdt előttem, és én még akkor azt sem tudtam, hogy mi lesz a sorsuk.

Ígéretemhez híven felkerestem Rékát. Beszámoltam neki a történtekről, mely csupán mérsékelt érdeklődést váltott ki belőle. Azt mondta, az egész Isten-dolog csak abból a szempontból jelent neki valamit, mint engem - és csupán rajtam keresztül őt - érintő körülmény. 

- Miért nem jössz ki egyszer velem? - kérdeztem.

- Mondtam, hogy nem érdekel igazából - felelte.    

“Jó, de akkor miről beszélgessek vele?” - kérdeztem immár önmagamtól. Engem érdekelt és ez éket vert közénk. Nem akartam elszúrni a dolgot, ezért a szex sem lehetett téma. Világos volt, hogy nem tart normálisnak. Nem is voltam az: soha nem érdekeltek a “normális” dolgok, ugyanakkor felelősséget éreztem iránta, nem akartam minden további nélkül a sorsára hagyni.

- Pedig ha téged is érdekelne az, ami engem, akkor feleségül vehetnélek. Lehet, hogy te vagy az én életre szóló párom - kockáztattam meg. Ez azonban már végképp magas volt neki. Mi köze a házasságnak a hithez, vagy a közös világnézetnek? Ezt én sem tudtam, mivel merőben új probléma volt a számomra is. Ugyanakkor nem csak a zene, hanem mint minden életmegnyilvánulás, így a szexuális vágyak is elemi erővel jelentkeztek az új, friss szellemiség - ez esetben nemkívánatos - mellékhatásaként. Világossá vált, hogy ha tovább randevúzgatunk, akkor szex lesz a vége, ez viszont - hasonlóképpen a harmadik pohár borhoz - leapasztaná bennem Isten jelenlétét.

Az egyik - egyben az utolsó - randevúnkon már ott tartottam, hogy végképp nem tudtam parancsolni az úrrá levő vágyaknak. Azon morfondíroztam, hogy Isten ide, Jézus oda, én ember vagyok, emberre szabott vágyakkal és ezt már nem bírom tovább. Kiléptünk egy pubból a friss levegőre, és a Lánchíd felé vettük az irányt. Ősz volt, az enyhe fajtából és tudtam, ha átérünk Budára, ott könnyűszerrel találunk egy olyan helyet, ahol védve vagyunk az idegen tekintetektől. Ám aznap egy aránylag ritka természeti jelenség alakult ki, mégpedig az alatt a viszonylag rövid idő - egy-két óra - alatt, amit a pubban töltöttünk. Egy futó zápor után hirtelen állt be a talajmenti fagy, és ez korcsolyapályává változtatta az egész várost, különösen ott, ahol kevés ember járt, így a Lánchídon is. Mire átértünk, már többször elestem és a Clark Ádám tér lejtős része már végképp lehetetlenné tette a további sétát. Elpárologtak a pásztorórára irányuló vágyaim és elbúcsúztam Rékától - örökre. 

Új állapotom miatt nemcsak Rékával kapcsolatban kerültem döntéskényszerbe. Szinte minden függőben levő kötődésemben zavar támadt, hozzáteszem, hogy az akaratom ellenére. Így történt ez azon a próbán is, amikor Jenő újra összetrombitálta a zenekart, egy új nagylemezt előkészítendő. Új élet, új próbahely, új nagylemez: látszólag minden klappolt. Ellentétben velem, a fiúk egy kissé nyomott hangulatban voltak, de a helyzet nem volt kritikus. Összeraktuk a cuccot, ám nem kezdtünk el zenélni, mert Jenő el akarta mondani, hogy milyen elképzelések formálódtak ki benne a vakáció ideje alatt. Szövegrészletekbe is belebocsátkozott: nem tudom pontosan idézni, de az egyik valami olyasmit tartalmazott, hogy “sem Beethoven, sem Jézus, a rock and roll mindent elpusztít a földön”. 

Ültem ott, mint akit letaglóztak, elvesztettem a további szövegismertetés fonalát. Isten jelenléte hatalmas erővel jelentkezett bennem, olyannyira, hogy az szinte már fájt. Egy belső hang dörömbölt a szívemben folyamatosan: “Beszélj, beszélj!” Csak ennyit. Képtelennek éreztem magam rá. Hogy jövök én ahhoz, hogy félbeszakítsam Jenőt egy - a zenekar szempontjából - sorsdöntő pillanatban? Túl azon, hogy illetlenség, előre láttam a reakciókat. Ráadásul az eszem ezer mentséget talált az inkriminált szövegrészre. Hiszen itt nem Jézus dehonesztálásáról van szó, hanem a kultúra - az európai kultúra - temetéséről, mivel Európa már jó ideje kiadó a harmadik világ életerősebb, az értékeket inkább továbbvinni képesebb népeinek. Kontinensünk kultúrereklyéi, minden, amit létrehozott, muzeális tárgyakká fokozódnak le, hasonlóképpen az egyiptomi piramisokhoz. Ismertem már Jenő számomra ugyan ideologikusnak ható, de mindenképp elmeéllel villogó, szellemes megközelítéseit. A belső hanggal azonban nem lehetett vitatkozni, mivel - mint utólag megtudtam - a Szent Lélek állandóan Jézust dicsőíti, trónra emeli, Úrrá teszi az újjászületettek szívében, ezért váltam én az akaratom - és Jenő akarata - ellenére ütközőponttá. A belső hang pörölycsapásai már-már elviselhetelenek voltak. “Beszélj, beszélj!” - sürgetett szüntelen. Úgy éreztem, ha ellenállok, az egész világ elsötétül, és örökre úgy marad - számomra. Végül nem bírtam tovább és szót kértem, noha fogalmam se volt, hogy mit fogok mondani. Jenő megadta ugyan a szót, de türelmetlen pillantások kereszttüzébe kerültem, ami egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetemet. 

- Fiúk, nekem most el kell mennem - bukott ki belőlem. Mondatom annyira oda nem illő, annyira disszonáns, annyira nem a helyzetből fakadó volt, hogy teljesen érthető módon kikerekedett szemekkel néztek rám. Talán még élveztem is volna a meglepetésüket, ha nem lettem volna kutyaszorítóban. 

- De miért? - hangzott el a kérdés és választ sürgettek a tekintetükkel is. 

- Mert Jézus él - mondtam ki akaratomon kívül, automatikusan. 

Jenő friss elméje azonnal kész válaszokat talált. Hallott az új divatról, Pajorék szektás Jézus-rajongásáról; Carlo is a minap üdvözült mosollyal az arcán vallotta meg neki a hitét, úgyhogy egy cseppet sem lepi meg az ismert hangütés, most azonban nem hitvitára gyűltünk össze, hanem dolgozni. Teljesen egyetértettem vele. Én is azért jöttem. Ki olyan hülye, hogy lekopjon egy második nagylemeze előtt álló bandából és lemond a “nagypályás fociról”, amit - bevallom -, nagyon élveztem, különösen, ha összehasonlítottam magamban a Budaörsön hallott zenével, amitől - elismerem - a hátam is borsódzott. Hogy magyarázzam meg Jenőnek és a többieknek, hogy itt nem egy újsütetű allűrről van szó, hogy Jézus nem a hobbim? Ráadásul egyértelmű volt, hogy nem is lennének kíváncsiak erre a magyarázatra. Nem maradt más hátra, mint hogy tényleg lekopjak, hitetlenkedő pillantásaiktól kísérve. Hiszen én voltam - ha nem is a “legjobb gitáros”, nem hiszek az efféle Bundesligától kölcsönzött titulusokban -, de a legautentikusabb rock and roll fej a ’80-as években, aki gyermekkorában a beat-zene levegőjét szívta magába, és a folytonosságot képviselte ebben a műfajban. Ezúttal azonban nem lázadtam, hanem engedelmeskedtem, és nem igazi rock and roller az, aki nem lázad. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Azt is el tudtam képzelni, hogy nem gitározom többé, legfeljebb családi körben, karácsonykor a “Csendes éj”-t.

Több újságíró többféleképpen megírta az esetet, a rájuk jellemző zsurnaliszta mentalitással. Mivel a szellemi dolgokra csak ugatnak, mint a kutyák a teliholdra, kivonatosan, az interjúkból pedig a húsbavágó mozzanatokat gondosan kiszerkesztve írták meg a kiválásom körülményeit, ami Jenőt is, engem is hiszterizált valamelyest. 

Egy nap Jenő felugrott hozzám. Örömmel fogadtam, mivel a számomra is új állapotom még nagyobb barátságra hangolt iránta. Tényleg úgy éreztem, hogy több van köztünk, mint kollegialitás. Azonban ő azt szerette volna, ha visszamegyek a bandába. Visszamentem volna én, hogyne mentem volna, de egyszerűen lehetetlen volt. Ahogyan Mózesnek lehetetlen volt a pusztából visszamennie Egyiptomba, ahogyan Józsefnek - épp fordítva - Egyiptomból nem volt visszaút Kánaán földjére, ahonnan a testvérei eladták, úgy nem volt utam nekem, még a közelmúltba se. Ezt azonban mégse mondhattam neki, ez túl bibliai, “kegyes” sóderként hatott volna. Azt nem értette meg, hogy nem én nem akarok visszamenni, itt nálunk nagyobb erők nyúltak bele a sorsunkba. Amit pedig Jenő mondott Jézusról és Beethovenről, avval meg már én nem tudtam mit kezdeni. Így aztán dolgavégezetlenül távozott. Egyébként, ami akkor velem - velünk történt, azt még most sem értem. Mindenesetre: újabb szökés, ezúttal a zenei világból, Jenő korai soraival egybecsengve.

“Megrémülök a hangomtól,

el fogok tűnni a rock and rollból…”

------  *  ------

“Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, a ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való; hogy Jézus nevére minden név meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2, 5-11)

A Neurotic-miliő nem számított a csatlakozásomra. Az ő szemükben nem voltam egyéb, mint egy vehemens gitarrista, aki sok piát tol be az arcán, és a szellemi eszmecserék során standby-ba teszi magát. Carlo jobban foglalkoztatta őket, jóllehet ő az első anyagi áldásról szóló tanításnál lelépett. Nekem sem tetszett, de én már nem voltam olyan biztos abban, hogy mindenben igazam van. Kivártam hát, amíg az áldásról szóló igék beilleszkednek az új szellemi felfedezésekbe. Közülük egyedül Pajor karolt fel; ő megosztotta velem a látásait és sokat beszélgetett velem. A hétfői bibliaiskolákon is mellettem ült, mi ketten viselkedtünk a leginfantilisebben. A legnaivabb kérdéseket tettük föl a Pásztornak; pl., hogy mi lesz a busmanokkal és az indiánokkal az utolsó ítéletkor, de a házaséletre vonatkozó alapvetések iránt is érdeklődtünk. Hát, passzívak éppenséggel nem voltunk. Mihály is gyakran jelent meg közöttünk, ő vallotta a legradikálisabb nézeteket a múltunktól való elszakadás kérdésében. “Kár és szemét!” - idézte Pál apostolt. “Minden, amit eleddig csak tettünk és gondoltunk, kár és szemét!” Gyakran gyűltünk össze Korányinál a Nemzeti Múzeum melletti mellékutca földszinti lakásában, egykori borozásaink helyszínén. Ez esetben nem boroztunk, hanem az Írást lapozgattuk és “betöltekeztünk”, amit nagyon élveztem, noha a több órás imákat néha már untam egy kissé, de nem zavart, mivel a bennem úrrá levő fényesség miatt nem igényeltem, hogy elszórakoztassanak, úgy is fogalmazhatnék, hogy termékeny unalom volt ez. 

Régebben sokszor nekiduráltam magam a Szentírás elolvasásának, egyszer kis híján sikerült is, ekkortól azonban megnyíltak előttem a lapok, s gyönyörködni kezdtem a nyilvánvaló és a rejtettebb vonatkozásaiban. Régebben véres könyvnek tartottam, ám friss szellemiségem gyümölcsözőbb gondolatokra vezetett, ahogy a könyv önmagát értelmezi: “A betű öl, az Ige elevenít”. Öröm fogott el, amikor szinte átmenet nélkül megnyíltak előttem - túl egy-egy történet konkrét vonatkozásán - a többi jelentésrétegek. Így történt ez akkor is, amikor Józsefnek, Jákob pátriárka kedvenc fiának a sorsába mélyedtem. Régebben ugyan olvastam Thomas Manntól a József-tetralógiát, ekkor azonban a humanista látásmódnál mélyebb és magasabb dimenziók nyíltak meg előttem. Rá kellett ébrednem, hogy József egyéni sorsa a világtörténelem modellje, üdvtörténeti szempontból. Rengeteg összefüggés található József és a Messiás alakja között. 

Kezdeném azzal, hogy József “rossz híreket” hordott az apjának a testvéreiről. Bojtárként dolgozott velük a mezőn, juhokat őriztek. És a juh jelkép, az engedelmesség szimbóluma. Maga Jézus is megöletett Bárányként vált méltóvá, hogy elvegye az erőt és a hatalmat. Aki hozzá hasonló, az a “krisztusi” ember, ami sajnos a magyar nyelvben a keresztre utal, így nyert a fogalom félreérthető módon “keresztény” alakot. Egyszóval - bármennyire ellenszenves is ez egy magamfajta individualistának - báránnyá, mi több, a nyáj részévé kell válnia, amennyiben a “jó Pásztorhoz” kíván tartozni. Ebben az összefüggésben József a mezőn bojtár, más szóval διαкονος, azaz szolga volt, a testvérei pedig ðïéìÞí, vagyis pásztori minőségben őrizték a nyájat. Tudvalevő, hogy ők voltak Izrael tizenkét törzsének az ősatyái, egyszóval nemzeti jelképek, mint a magyaroknál a hét vezér: a nemzeti identitás szimbólumai. Ebben az értelemben az, hogy József “rossz híreket hordott róluk”, nem egy eléggé el nem ítélhető spicliskedés volt, hanem a “nyáj”, azaz a nép érdekeinek a szemmel tartása és közbenjárás az “atyánál”. Jézus is ebben az értelemben “tett bizonyságot” arról, hogy a korabeli vallási elit cselekedetei gonoszok. Hiszen a “jó Pásztor” utánamegy az elveszett juhoknak és kiragadja őket az oroszlán szájából, a fiatal Dávidhoz hasonlóan. 

Olvassuk továbbá, hogy Jákob minden fiánál jobban szerette Józsefet. Nem tartom erőltetett összefüggésnek a Jordánban bemerítkező názáreti próféta alakját fel- és ideidézni, akinek a küldetését Isten ezekkel a szavakkal legitimizálja: “Ez az én szerelmetes Fiam, akiben gyönyörködöm”. Tulajdonképpen ugyanaz az atya és fiú közti bensőséges és megkülönböztető szeretet vezetett el odáig, hogy József és Jézus egyaránt gyűlölt személyekké váltak a környezetükben. A vád - több ezer év távolságban egymástól - egyetlen kérdésben fókuszálódott: a hatalom, a tekintély kérdésében. “Avagy király akarsz-é lenni felettünk?”- kérdezték a testvérek Józseftől, gyűlölettől villogó szemekkel. “Te vagy-é a zsidók királya?”- teszi fel szinte ugyanezt a kérdést Jézusnak Pilátus, a római helytartó, a főpapok által belekényszerítve az eszkatológiai történetbe. Az efféle összecsengések teszik Józsefet a Messiás modell-alakjává. 

Itt van továbbá a számvetés kérdése: a számadó juhász tartozik elszámolni a gazdájának minden egyes állattal, amit a gondozására bíztak. Úgy a testvérek, mint a főpapok idegesek lettek a rovancs elérkeztekor, noha Józsefet és Jézust egyaránt a “tulajdonos”, a “gazda” küldte. “Ímhol vagyok”- reagál a fiatal bojtár a küldetésre; “ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a Te akaratod”- válaszol a Messiás Isten “elbocsátó, szép üzenet”-ére, és ismét ugyanaz a reakció történik mindkét esetben: meg akarják őket ölni. A fivérek, “mikor távolról megláták, minekelőtte közel ért volna hozzájuk, összebeszélének, hogy megölik”. A názáreti esetében pedig “…tanácsot tartának mind a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék”. Ahogy a fivérek “letépték Józsefről az ő felső ruháját”, úgy a Messiásnak “megosztoztak a ruháján, és köntösére sorsot vetettek”. Magam is átéltem gyermekkoromban és a sorozásnál is, hogy a lemeztelenítés milyen megalázottá, kiszolgáltatottá teszi az embert. Ha ezt még brutalitás is követi, az különös nyomatékot kap a ruhátlanság által. 

Mi történt ezután? A keresztre feszítés és a kútba vetés eltérő kivégzési módszerek. Ismét a szimbólum-nyelvezet megfejtéséhez kell folyamodnunk ahhoz, hogy a két eset közötti összefüggés nyilvánvalóvá váljon: olvassuk, hogy “…megragadák őt és beleveték a kútba; a kút pedig üres vala, nem vala víz benne”. Tudvalevő, hogy a kút az alsó világba nyíló kapu, a szárazság, a víz hiánya pedig az élet hiányát jelenti: a halál birodalmát, melynek a lakói “víz nélküli helyeken bolyonganak, nyugalmat nem találva”. Mikor tehát Józsefet a testvérei a kútba vetették, szimbolikus értelemben meghalt. Meghalt a múltjának, az atyai szeretettől megfosztva, a bojtárságról nem is beszélve. Ezt tükrözi Jézus kiáltása is a kereszten: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a tényleges halál, a teljes elszakítottság Istentől. 

A modellértékű történet szimbolikus alászállása a pokol, az alvilág bugyraiba úgy folytatódik, hogy a testvérek eladják az öccsüket rabszolgának, megpillantva egy midianita karavánt: Júda javaslatára változtatnak a gyilkosság tervén. Húsz ezüstpénzt kapnak Józsefért. Jézust már harminc ezüstre taksálta a vallási elit, amikor Júdás elárulta őt, azonban a tíz ezüstnyi differencia ellenére nyilvánvaló az ördögi adás-vételek összecsengése: a lényeg itt az ezüstön van, ezen az emberléptékű nemesfémen.

A rabszolgaság is összehasonlításra kínál lehetőséget, mivel a Messiás szolgai alakot öltött és szinte minden tekintetben megalázta magát. Az is nyilvánvaló, hogy amikor Józsefet eladták, ő nem borította ki a bilit, nem kezdett leleplező manőverbe önnön kilétét illetően, hanem hallgatott; hasonlóképpen Jézushoz, aki némán állt az őt vádlók előtt. “Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely meg némul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg”. Ézsaiás próféta jövőbe révedő tekintete ilyennek látta a szenvedő Messiás alakját. 

A soron következő összefüggés ellentmondást hordoz magában: ez az áldozat különbségéből fakad. “Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”, húzódik végig ez az elv az egész Szentíráson, mivel a vér a lélek, az élet hordozója. Azonban a bűn miatt nincs a földön olyan vér, amely megfelelne az engesztelés feltételeinek, ez tette szükségessé a Messiás mártírhalálát. Egyedül az ő vére tiszta, sőt tisztító hatású, mert csak ő élt bűntelenül. Ábel áldozata óta az ő engesztelő áldozatára tekintettek előre az emberek, az idő foglyai, egy hibátlan, ép állat vérével szimbolizálva az örökkévalóságból érkező tökéletes áldozatot. Ez oldja fel a két történet ellentmondását: a testvérek állat vérébe mártották József ruháját, a halálát bizonyítandó. Az atya pedig azt a fia véreként ismeri el, illetve fel. Ez az ószövetségi áldozat kiábrázolása, előretekintés a Fiú tökéletes áldozatára, amit az Atya-Isten immár egy az egyben fogad el, nem pedig szimbolikus értelemben. 

József jelképes pokolraszállásának a következő állomása Egyiptom. Azt olvassuk, hogy az áldáshordozó rabszolgafiú tevékeny ügybuzgalmától felvirágzik Potifár háza, ahogy Jézus is sokak áldásává vált a Seolban. Azonban a Messiás-modell még mélyebb bugyrokba bukik: a Fáraó börtönébe, mert ellenállt a női csábításnak. És az áldáshordozó itt se marad tétlen. Nélkülözhetetlenné válik; olyannyira, hogy azt olvassuk: “… a tömlöcztartó mind azokat a foglyokat, kik a tömlöczben valának, József kezébe adá”. Az Újszövetség pedig azt tanúsítja, hogy Jézus “…a tömlöczben lévő lelkeknek is prédikált”. 

Ekkor perspektívaváltás történik: Jákobnak, az ószövetségi “atyát” kiábrázoló modell-alakja helyére a Fáraó, az akkori kor legnagyobb tekintélye lép, az Újszövetség-Fiút felmagasztaló Atya földi modellje. Ez “… hívatá Józsefet, és hamarsággal kihozák őt a tömlöczből…”, hasonlóképpen Jézushoz, “kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogvatartatnia”. De ez még nem a felmagasztalás: József megfejti a Fáraó álmát, amely túl azon, hogy prófétikus jelentőségű Egyiptom és a környező országok küszöbönálló sorsát illetően, a világtörténelem üdvtörténeti értelmezését is magában foglalja; az újszövetségi korban is van “hét bő esztendő”, azaz egy áldást termő szezon, ennek a tartalékaiból élnek a “hét szűk esztendő”, azaz a modern és szellemileg sötét világ idején. 

És ahogy elérkezett József számára a felmagasztalás ideje, amikor azt mondta neki a Fáraó, hogy “te légy az én házamban főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson, csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá”, úgy Jézus pályafutásában is eljött az a pillanat, amikor elmondhatta: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. És ahogy József feldíszített szekere előtt kiáltozták: “Térdet hajtsatok!”, úgy beszél az Újszövetség arról, hogy “Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké”. 

De folytatódik a két alak egymásnak megfelelése: “… felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye”. Jézus pedig ezreket lakatott jól, hogy azután azt mondja: “Én vagyok az élet kenyere”. És József is kenyéradó volt, mert azt olvassuk róla, hogy amikor eljött az éhínség ideje, “az egész föld Egyiptomba megy vala Józsefhez gabonát venni”. Még a testvérei is kénytelenek a pogányok földjére zarándokolni a puszta megélhetésért, majd térdet és fejet hajtani az idegenszerű fejedelem előtt és ezt követően szorongattatásokon átesni. Ez történt a diaszpórában élő zsidósággal is az időszámítás utáni időkben, és nem ismerték fel a pogány külsőségek közt imádott Krisztusban az ő vérüket; ráadásul az Ő nevével riogatták őket, az istengyilkosság vádjával kellett állandóan szembenézniük, noha a Messiás keresztre feszítésekor Pilátus és a római katonák személyében képviselve volt a buliban a pogányság is, tehát nem fair az egész balhét a zsidóság nyakába varrni.  

 Azonban a modell-történetben benne foglaltatik a jövő is: a József-Messiás felfedi a kilétét a testvérek által kiábrázolt Izrael előtt, akik ezúttal felismerik a pogány öltözet miatt idegenszerű testvérüket, és az ő személyében oldódik fel az ősi ellentét a zsidók és a gójok között. A modern világban minden a szétesés felé halad, még az emberi gondolkodás is romlandó áru, mégis van a történelemnek egy pozitív perspektívája, ez azonban nem emberi erőfeszítés eredményeképp fog megjelenni. 

Tudom, hogy a fenti vázlatos összevetésnek teológiai íze van, mégsem az. A teológia spekulatív, a Bibliában viszont rengeteg ilyen összefüggés található, és bárki által megismerhető. Számomra meggyőző erejű és hitet ébresztő az a körülmény, hogy egymástól évezredes időtávolságra élő, különböző kultúrájú és társadalmi helyzetű személyek írásaiban ennyire egymásba fonódnak az összefüggések és túlmutatnak az emberin. 

A buszozások Budaörsre rendszeressé váltak. A tanításra voltam rágyógyulva, a zenét, ha lehetett, kihagytam. Mikor később indultam el, egyrészt kényelmesebben lehetett utazni, másrészt megúsztam az úgynevezett “dicséretet”. Azonban néha elhúzódott a dolog és még akkor is tartott, amikor kiértem. Szerettem leghátul meghúzódni, távol a kíváncsi tekintetektől, plusz itt voltam a leginkább hangárnyékban.

A legborzalmasabb talán a dobos volt: a Kulich Gyula téri Nappali Szanatórium zeneterápiás üléseinek a Williamét juttatta az eszembe, mindketten csapkodtak, mint hal a szatyorban. Szerencsére volt egy jobb ritmusérzékkel megáldott basszusgitáros, egy kb. negyven éves, mosolygós férfi, aki egy veterán rutinjával hozta a tempót, mackós, cammogós stílusban, minden rythm and bluesos fifikát mellőzve. Erre épült rá egy tekintélyes hölgy billentyűjátéka, pontosabban inkább az ő játékára épült az egész, mivel a legiskolázottabb volt mindnyájuk közül. Utóbb megtudtam, hogy ő a Pásztor felesége. Amikor a pianínón játszott, még megjárta: a balkéz oktávlépései és a jobbkéz csilingelő arpeggioi zenekari textúrákat érzékeltettek, ám amikor megszólalt a szintetizátor, rögtön az eszembe jutott, hogy már milyen régóta nem gyújtottam rá. Vendéglátós zenészé lehetett a hangszer, mielőtt megvásárolták, mert a 3+2 és a Sógo-rock kazettáiról ismert és a falusi búcsúkban harsogó hangszínek szólaltak meg rajta. Egy ismerősöm, aki egyszer alkalmilag kilátogatott, emiatt Sandokan-zenének nevezte a dicséretet. A két gitáros pedig szemmel láthatóan, pontosabban hallhatóan rivalizáltak egymással, mert időnként egymást keresztező, kacskaringós szólókkal robogtak végig a perióduson; ráadásul a hangmérnök még át is panorámázta őket a jobb és a bal hangfal között. A pontot az i-re egy baritonhang tette fel: időnkénti mellé-intonálásaival és váratlan felbődüléseivel edzette a toleranciaküszöbömet. A gyors számoknál egy medvetáncoltató ritmizálás dominált. Nem csoda, hogy inkább a lassabb számokat kedveltem meg: ilyenkor a dobos néha leállt, vagy a cineken molyolt, tehát kitisztult a ritmus valamelyest; a gitárosok egy higgadtabb kíséretre váltottak át; a hölgy is inkább a pianínót kultiválta ezeknél a daloknál; s az éneklést egy szépen hajlító, kellemes hangú, testes asszony váltotta fel a már említett férfibariton helyett. Ilyenkor letöröltem a verítéket a homlokomról és az Úrra koncentráltam. 

A prédikációkat rendkívül élveztem: mindig napi aktualitást kaptak az ódon veretű bibliai versek, időnként humorba hajló, az emberekkel gyengéden csipkelődő, őket a nevükön szólító mellékvágányokkal, amelyek frissítették a netán lankadó figyelmet, és mindig biztosan talált vissza a főtémára. 

- Na jó, tehát én semmiképpen sem szeretnék lemaradni egyikről sem. Se az aranykorról, se a mennyei királyságról. Te igen, Béla? 

- Én sem.

- Olyan jó lakásunk lesz a mennyekben!

- Szomszédok leszünk. 

- Azt nem tudom, mert itt van, nézd, mutatok neked egy igét. János 14-ben mondja Jézus, hogy ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem, az én atyám házában sok lakóhely van. Állandó lakóhely. Házépítés folyik a mennyekben. Ahogy egy ember megtér, abban a pillanatban az angyalok beadják a mennyekben a lakásigénylését. Én így gondolom ezt a dolgot… Nem tudom, ki a polgármester, valószínűleg Jézus Krisztus, mert ő Jeruzsálem királya. Amikor tehát egy ember befogadja őt, akkor ő olyan, mint egy jó király: országának minden állampolgáráról gondoskodik. Gondoskodik lakásról is. S ezzel példát ad, hogy hogyan kellene itt a földön is csinálni.

 Különböző érdeklődésű és műveltségi szintű embereknek egyaránt fogyasztható szellemi táplálékot nyújtott, és itt a hangsúly a “szellemi” szóra esik. Akadtak ugyan nyelvi dolgokra érzékeny értelmiségiek, akiket irritáltak az időnként felbukkanó ragozási és mondatszerkezeti hibák, de én nem osztoztam a fenntartásaikban, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Pásztor képes hibátlanul fogalmazni, csak annyira többszólamú volt a prédikáció szövése, hogy ebből adódtak a baklövések, ilyenkor egy jóindulatú biccentéssel siklottam át a kérdéses szakaszon. Engem Jimi Hendrixre emlékeztetett, aki a lemezein annyira elszállt, hogy ez időnként bakiba torkollt, mégsem javított bele utólag a felvételbe, mert nem akart egy retusált művet a vásárló kezébe adni. 

- Ha van élelmünk, ruházatunk, elégedjünk meg vele. Persze azt mondják, hogy ezzel kábították a középkorban a jobbágyokat, akik ki voltak fosztva. Mi nem ezzel kábítjuk, hanem azt tudjuk mondani, hogy nagyobb áldáshoz a hálaadás vezet. Hogyha megelégszel azzal, amid most van, és azért háládat és elégedettségedet szüntelenül kifejezed Istennek, akkor Isten újabb kaput nyit számodra, és bejutsz egy nagyobb áldásba. Mert mi azt szeretnénk, hogy egy nagyobb áldásban élj természetes szinten is. Ha elégedetlen vagy, duzzogsz, makacs vagy, vagy őrjöngsz: “Adjál már kenyeret Istenem!”, azt mondja Isten: “Azért sem adok.” Úgy csináljuk, mint amikor rossz a gyerekünk. Idejön: “Adol vizet?” Nem adok. Nem. Előbb tanulj meg másképp beszélni! Isten is így bánik velünk. Add Isten nekem, add meg így, mert ha nem, így, úgy, amúgy. Értsük meg, hogy Isten: Isten, mi pedig csak az ő teremtményei vagyunk. Isten nem haver. Nem vagyunk partnerek, nem?

A fontosabb témákat az evangéliumokból merítette: a názáreti Jézus szavait idézte a leggyakrabban, időnként a páli levelek egyházat építő részeire tért át, ehhez passzította az Ószövetség mélyebb regisztereit. És ez akkor még teljesen új volt, nem tudtam betelni vele, nem győztem otthon utána olvasni. A régi, kedves könyveimet elhanyagoltam, évekig vártak olvasatlanul a sorukra, sőt némelyiket el is ajándékoztam. 

A Pásztor megközelíthető ember volt, néha még vissza is éltünk ezzel. Pajor és én állandóan kérdésekkel bombáztuk, ő pedig derűsen válaszolgatott, sőt időnként a bárgyú felvetések horizontján túlrepülve egészen belelendült, széles körű kitekintést nyújtott. Nagyon érdekelték a titkos társaságok, pl. a szabadkőműves manőverek, melyeknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint amennyi a köztudatban rögzült róluk. Igaza lehetett, mert már a névválasztásuk is a bábeli torony építésével hozható összefüggésbe és tudvalevő, hogy ez nem vágott egybe Istennek az emberiséggel kapcsolatos terveivel. Éppen a titkos jelleg miatt keveset lehet tudni róluk, sajnálatos módon a tagjai sem túltájékozottak, a különböző beavatási szintek miatt. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy magukhoz édesgették a szellemi elitet, nem is annyira titkos céljaik érdekében. Az emberi tudás szálait ilyen módon egy csokorba kötve építenek fel immár szellemi értelemben egy tornyot, állítólag az emberiség üdvére. Rengeteg művész, tudós és közéleti személyiség csatlakozott hozzájuk a múltban és a jelenben. Kossuth, Széchenyi, Mozart, Liszt, Beethoven és Bartók: csupa patinás név. Mindenesetre különösnek mondható, hogy gyakran futnak zátonyra e nevek mögötti sorsok. És ha mérlegeljük a fenti motivációkat, akkor nehéz elképzelni, hogy 1848-ban a forradalmak szele spontán módon söpört volna végig röpke néhány nap alatt Európán. Párizs, Bécs, Milánó és Budapest, a többi városról, országokról nem is beszélve: ez meglehetősen összehangolt konspirációnak tűnik. Széchenyi és Kossuth véleménykülönbségei inkább a módszerekkel kapcsolatos kérdésekre korlátozódtak. 

A későbbi olvasmányaim, köztük Pat Robertson “Az új világrend” című munkája érdekes adalékokkal szolgált erről a társaságról.

“Minden amerikai egydolláros bankjegy hátoldalán az Egyesült Államok úgynevezett Nagy Pecsétje látható. Ezt a pecsétet az 1782-es Nemzetgyűlés fogadta el. 

A pecsét mindkét fele a bankjegyre van nyomtatva. Az egyik az amerikai sast ábrázolja a béke olajágával egyik karmában és tizenhárom nyílvesszővel a másikban. A másik felén egy befejezetlen piramist láthatunk, fölötte egy dicsőség lángjaival koszorúzott szemmel. A piramis alapjába római számokkal MDCCLXXVI, azaz 1776 van felírva. A piramis fölött az “Annuit Coeptis” latin szavak ívelnek, melyeket szabadon a “jóakarattal tekint erőfeszítéseinkre” kifejezés adhat vissza, a piramis alatt pedig a latin mondás, “Novus Ordo Seclorum”, a költő, Vergilius sora olvasható, melynek jelentése “az új idők rendje”, vagy egy új világrend.

A pecsétet Charles Thompson, a Szabadkőműves páholy egy tagja tervezte, aki a Continental Congress (az USA gyarmatok küldöttsége 1774-75-ben, itt fogalmazták meg a Függetlenségi Nyilatkozatot 1765-ben) munkájában is részt vett. Ennek a piramisnak a szabadkőművesek számára különleges jelentősége van, éppúgy, ahogy a kristályok és a “piramis erő” manapság okkult jelentőséggel bírnak az ún. New Age (Új Kor) mozgalom követői körében. 

Egyesek számára a “mindent látó szem” az isteni gondviselést jelenti. Vannak azonban, akik szerint itt nem a Biblia Istenéről van szó, mint sokan gondolnák, hanem egy ősi egyiptomi istenségnek, Ozirisznek a szeme, akit a szabadkőművesek legfőbb, titkos fő ceremóniáik és szakrális rítusaik során tisztelnek… 

 A pecséten ábrázolt befejezetlen piramis arra utal, hogy a nemzet építésének feladata még nincs elvégezve. Ily módon Thompson és mások elképzelése az volt, hogy Ozirisz figyelő szemei alatt az 1776-ban elkezdett erőfeszítések, a titkos szabadkőműves szertartásoknak megfelelően, végül elhozzák az új világrendet. 

Az efféle eszmecseréknél körbeálltak minket és nem ritkán az alkalomra kiszabott időhatárt is túlléptük. Ilyenkor hazakísértük a Pásztort és a kapuja előtt még hosszasan beszélgettünk.

A démonokról szóló tanítás lepett meg a leginkább. Megtudtam, hogy Lucifer, a Sátán nem egy allegorikus alak, hanem egy valóságosan létező lény, akinek a lényege a hazugság, ő a “hazugság atyja”. A közhiedelemmel ellentétben nem egy ronda krampusz, hanem egy kivételesen gyönyörű, vonzó valaki, akinek természetes szinten lehetetlen ellenállni; egyszóval naiv hiedelem az, hogy a negatív princípiumot a torz külsővel kapcsoljuk össze, hiszen a megtévesztéshez bizalomgerjesztő habitus szükségeltetik. A hazugságba is minél több igazságelem és az ember számára vonzó hatás épül be, annál meggyőzőbb erejű. Lucifer egy puccsot robbantott ki a mennyben, és sikerült az angyalok egyharmad részét maga mellé állítania. Ahol a magyar szöveg az “ég” szót használja az Ószövetségben, ott a héberben a םימשּׁ, azaz “egek” szó szerepel, többes számban. A Sátán Királysága nem a pokolban, hanem a középső “ég”-ben van, a menny és a föld között. Az előbbi helyen csupán a már ítélet alatt lévő lelkek, lények és angyalok vannak. A sátáni birodalomban hierarchia uralkodik. Angyalok, fejedelemségek, hatalmasságok uralják a régiókat. A Dániel könyve utal rá, hogy az egyes nemzeteket fejedelmek és a tekintélyük alá tartozó lények uralják. Ez utóbbiak a démonok, akik testetlen egzisztenciák és emberi testre vágynak. Tanulmányozzák a jellemünket és kifürkészve a legkisebb ellenállási felületet, ezen a ponton kísértenek bennünket, s ha egyesek netán sorozatosan elbuknak ezen a területen, démonizálódnak, azaz a testükbe költöznek a gonosz személyek, és a torz vágyaikat az emberi testen keresztül élik ki. Az ilyen ember már nem ura az akaratának, folyamatos kényszercselekvések áldozatává válik. 

A bűnöknek és a vétkeknek, amelyeken keresztül démonizálódhatunk, három fő csoportja van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége. A “testi bűnök” részlegesen, vagy teljesen elzárhatnak Isten jelenlététől, mert a testnek már nem a valóságos szükségei elégülnek ki, hanem a manipulált, torz vágyak és ezek a következők: falánkság, a drogok, az alkohol, a nikotin és a koffein mértéktelen kultiválása; a szexuális kilengések, perverzitások; a féktelen indulatok diktálta kényszercselekvések, mint pl. a harag, a gyűlölet, az álszeretet önző formái, az intrika, a pletykálkodás és irigység, stb.

Nem minden ember befolyásolható testi szinten. A “szem kívánsága” az a terület, amikor a lelki, pszichikai bűnök akadályozzák meg, hogy szellemi síkon éljünk. Ennek is különböző területei vannak: a szépség keresése, a hiúság, a divatőrület, a test ápolásának a kultusza; az anyagiasság, a hatalom- és dicsőségvágy, a karrierizmus; az emberi kultúra és az alkotásvágy túlértékelése, pl. a humanista értékrend, sztárkultusz, a tudomány, a művészet, a közélet és a társadalomtudományok területein tapasztalható megszállottságok, stb. 

Az “élet kevélysége” olyan személyeket kísért, esetleg buktat el, akik nem feltétlen vehetők palira testi és pszichikai szinten, ezek szellemi síkon manipulálhatók. Ők azok, akik illetéktelenül hatolnak be a természetfeletti szférába: a mágusok, okkultisták, boszorkányok, a különböző pszichotechnikákat alkalmazók, a parajelenségek, ESP, hipnózis, stb. kutatói, a vallási kultuszok, sátánisták, stb. Azonban a zsidó-keresztény értékrend területén belül is rendszeresen felüti a fejét ez a mentalitás. Ilyen valaki volt pl. Simon mágus a samáriai ébredés idején, ő becstelen indítékokkal közeledett a keresztényekhez. De a hamis próféták is ilyen személyek, valamint az antikrisztusok, akik szellemi kakukktojásokat raknak az egyház fészkébe, ezzel szakadásokat, hitvitákat, vallásos degeneráltságot idéznek elő. 

Mikor Jézus Keresztelő János által bemerítkezett, a Szent Szellem rászállt, majd a pusztába vonult, ahonnan a Szent Szellem erejével tért vissza.* Tehát a Szellemmel való közösségből nem feltétlen következik az, hogy szellemi erővel rendelkezünk. Itt Lucifer, a Sátán a három fenti területen kísértette meg, ő azonban győzelmet aratott mindegyiken. Amikor az Ellenség arra buzdította, hogy parancsolja azt, változzanak a kövek kenyérré, akkor azt felelte, “nemcsak kenyérrel él az ember”, és evvel diadalt aratott a “test kívánsága” fölött. Továbbá, mikor a Sátán megmutatta neki a föld minden hatalmát és dicsőségét, akkor szintén ellenállt a Kísértőnek és lojális maradt Istenhez, így lett úrrá a “szem kívánsága” felett. Mikor pedig Lucifer arra szólította fel, hogy vesse magát a mélységbe, és a Szentírást idézte, miszerint ha megteszi, nem eshet bántódása, akkor ő egy másik bibliai szövegrésszel aratott győzelmet immár az “élet kevélységének” a területén. Ekkor és csakis ekkor kezdett tanítani, gyógyítani és ekkor kezdtek csodák, és isteni erők megnyilvánulni a tevékenysége során. Azért bukik el sok keresztény, mert úgy kezdik el szolgálni Istent, hogy ezen a három területen még nem állták ki a próbát. Hát, amikor ezt a tanítást hallottam és önvizsgálatot tartottam, be kellett látnom súlyos fogyatékosságomat mindhárom területen.  

Mikor az evangéliumokat olvassuk, mind a négyből kiderül, hogy Jézus egyik fő tevékenysége a fenti epizód után a démonűzés volt. Még az átlagosnál jóval radikálisabb fazonokból, pl. a gadarai megszállottból is sikeresen űzte ki a démonokat, ezáltal a férfi - környezete legnagyobb megdöbbenésére - normális ember lett, megszabadult valóban súlyos tünetekkel járó kényszercselekvéseitől. Ha nem fogadjuk el a démonok létezéséről és a tőlük való megszabadulásról szóló tanítást, már a részleges evangélium területén járunk, lényegében szabotáljuk Jézus tevékenységét. Azonban a tizenkét tanítvány - noha eleinte megdöbbent ezen - lojális maradt e tekintetben, sőt egy idő után Jézus őket is beavatta abba, hogyan kell ezt csinálni. Azt olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben, hogy a korai egyház gyors növekedésének és szellemi fejlődésének a záloga volt, hogy elfogadták és alkalmazták a démonűzést. Ha sikeresek akarunk lenni, mint Krisztus tanítványai, akkor félre kell tennünk korunk vallásos és materialista rögzültségeit, s nem szabad megtűrnünk az életünkben a démonok garázdálkodását. 

A tanítás zárószakaszában a Pásztor rátért a démonűzés metodikájára, majd magára a démonűzésre. Imádkozni kezdtünk: kértük a Szent Szellem kenetét és erejét, Jézus vérét kértük a tevékenységünkre, ami egyfajta védelem és garancia a Gonosz birodalmával szemben. Ezt követően a Pásztor - miután megnevezte a bűnöket - követelte a démonoktól, hogy Jézus nevében távozzanak. És Jézus nevének az elhangzásakor zűrzavar támadt a teremben: a démonok távozása nem ment zökkenőmentesen. Ragaszkodtak a kényelmes emberi testhez, amelyben tanyát vertek, sőt ha a legkisebb alapjuk volt a maradásra, nem voltak hajlandóak elhagyni a “házukat”. A folyamat hatalmas lármával járt: volt, aki sírt, akadt, aki infernálisan nevetett, kiáltozások, nyögések és jajgatások hallatszottak. Egyesek - mint én is - köhögtek és sóhajtoztak. Vezetőnk óvott minket a megnyilvánulások feletti megütközéstől, mivel - mint mondotta - nem várható el, hogy a gonosz szellemek illendő és szalonképes módon távozzanak. Inkább a démonűzés során legyen zűrzavar, mint hogy az életünket továbbra is megkeserítsék. Ami engem illet, mindenesetre jobb szerettem volna diszkréten elkülönülve alávetni magam a procedúrának, mint így többedmagammal, de ez úgy látszik - figyelembe véve a tagok szaporodó létszámát - luxusigénynek számított. Nem lehettem jó alanya a démonűzésnek, mert a belső folyamatból minduntalan kizökkentem a lármás külsőségek miatt, ezek túlságosan rendhagyóak voltak ahhoz, hogy ne figyeljek rájuk. Egyeseket ugyanis nemcsak zajos demonstrációkra, hanem cselekvésre is késztették a démonok: volt, aki el akart szaladni, akadt, aki rángatózott, de nem kevesen a földre is zuhantak. Kb. egy-másfél óráig tarthatott az egész, a tanítást nem számítva. A hálaadó ima alatt gyorsan elült a csatazaj, az emberek ismét illendő módon viselkedtek. Ezt követően az öröm és a megkönnyebbülés általános volt, és sokan tényleg sikeresen változtattak az addigi életvezetésükön a démonűzés után. 

Ebben az időben a dohányzás tűnt a legnagyobb problémámnak, amit - dacára az ismételt démonűzéseknek - még hosszú hónapokig nem tudtam abbahagyni. Úgy látszik, nem sikerült kellőképpen pozitív hozzáállást kialakítanom a démonűzéssel kapcsolatban és elég szégyellős is voltam.

Egyszer azonban elegáns férfiak jöttek látogatóba az USA-ból és az ő “szabadító szolgálatuk” alatt olyasmi történt velem, ami úgy érzem, említést érdemel. Tevékenységükről utólag nem a legkedvezőbben nyilatkoztak a vezetőink (a “presbitérium”, ahogy nevezték magukat), de nekem se nagyon tetszettek, ami azért érthető, mert a nonkonformista miliőben eltöltött évek során előítéletek csontosodtak meg bennem a hozzájuk hasonlóan öltözködő emberekkel szemben. Ápoltságuk a megszokott magyar mértéket messze túlhaladta, mintha skatulyából húzták volna ki őket, még a frizurájukat is kocka alakúra fazonírozták: olyasféleképp, ahogy Jimmy Carter és Ronald Reagen elnököknél figyelhettük meg. Szüntelenül mosolygó hurráoptimizmusuk is erőltetettnek tűnt, így aztán standby üzemmódban hallgattam magyarra tolmácsolt felszólalásaikat. Csak akkor élénkültem fel valamelyest, amikor a dohányzásról kezdtek el beszélni: mint említettem, ez egy nagy teher volt rajtam. Már fél év, vagy talán még több idő is eltelhetett, amióta az istentiszteleteket látogattam, de még mindig nem sikerült leszoknom róla. Rockból szökött társaságunknak már minden egyes tagja felhagyott vele, volt, aki már a kezdetekben, csak én lógtam ki egyedül a sorból. Hiába tagadtam meg az átkos szenvedélyt, hiába dobtam el a majdnem teli cigarettásdobozt, hiába tapostam meg indiántáncban az öngyújtót, nem használtak ezek a demonstratív gesztusok. Otthon még képes voltam csikkek után is vadászni a borzalmas feszültséggel járó nikotinelvonás miatt. Ráadásul Pajorék még maceráltak is miatta, ami felerősítette a bűntudatom. Egy ízben még a Pásztor is tréfásan szőtte bele a prédikációjába több mint rossz szokásom, amikor a kölni konferencia során átélt benyomásairól beszélt. Ugyanis az ottani házigazdák némelyike dohányzott és erkölcsi liberalizmusukat az én példámmal világította meg.

- Döncikém, te az ottani gyülekezetben már presbiter lennél - tette humor tárgyává káros szenvedélyemet. 

Ilyen előzmények után nem csoda, ha dohányzásom már púp volt a hátamon. Az elegáns amerikaiak is viccre vették a cigarettázást. Azt mondták, ha Isten azt akarta volna, hogy dohányozzunk, akkor egy jókora kéményt tervezett volna a fejünk búbjára. Végül abbahagyták a humorizálást és a lényegre tértek. Egyikük azt állította, hogy az Úr most a nikotinfüggőkön akar segíteni. Nem túl meggyőző szavaik ellenére úgy éreztem, minden alkalmat meg kell ragadnom a leszokásra, ezért a felszólításukra előrementem és megtagadtam a szenvedélyemet. Imádkozni kezdtek értem, és közben a kezüket a fejemre tették. És ami akkor történt, az már nem volt tréfa: életemben először a kézrátétel aktusa során, a Szent Szellem szokatlanul nagy ereje érintett meg. Amit a legelső “betöltekezésemkor” átéltem, az ez esetben megszorzódott öttel. Az est folyamán figyelni kezdtem magam, mikor fog jelentkezni az elvonási tünet. Nem jelentkezett. Sem aznap este, se másnap, sem az elkövetkező napokban, hetekben és években. Eleinte próbaképpen rágyújtottam, figyeltem, milyen lesz a hatás, a cigi elszívása utáni reakció, de semmi. Egy idő után ezzel is felhagytam, mert rájöttem, hogy így könnyen vissza lehet szokni. 

Elgondolkodtam frissen szerzett szabadságom körülményein. Az előítéleteink azt súgják, hogy magának Jézusnak kell megjelennie, vagy legalábbis Illésnek, netán egy angyalnak ahhoz, hogy leküzdhetetlennek tűnő szenvedélyünkön úrrá legyünk. De úgy látszik, amikor Isten segédkezet nyújt nekünk, ezt nem ritkán úgy teszi, hogy egyben azt is teszteli, képesek vagyunk-e túltenni magunkat az előítéleteinken. Ezek az amerikaiak mindennek inkább tűntek, mint Isten embereinek, mégis azok voltak, még a presbitereink véleménye ellenére is. Ilyenformán kaptam nevelő hatású leckét Istentől, miközben segített rajtam.  

Ágit - életem első és harmadik szerelmét - annyira meglepte újsütetű ragyogásom, hogy elhatározta, megnézi azt a helyet, ahol ekkora változás történt velem. Ugyanis látta rajtam, hogy már nem szívom mellre a régi dolgokat, pozitívabban viszonyulok hozzá. Tehát kijött, és végignézte- s hallgatta az egészet. Úgy nyilatkozott, “az élet azért nem ilyen egyszerű”. Hát, nem bizony, sem innen, sem onnan nézve. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy a szellemi dimenzió nem nyílik meg az intellektusnak. A negatív és a pozitív szellemi erők olyan nagy mértékben az emberi tudás fölött állnak, hogy minden képességünk eltörpül az övékéhez képest. E mellett azt is megfigyeltem, hogy szimpla értelmi képességű emberek rendkívül hatékony erővé tudnak válni Isten kezében az által, hogy nem töprengenek, hanem engedelmeskednek. Soha nem vetettem meg őket, nem jött a számra velük kapcsolatban a szokásos “boldogok a lelki szegények” frázissá koptatott fordulata. Egyébként, ha valaki figyelmesen elolvassa a Hegyi Beszédet, nyilvánvalóvá lesz előtte, hogy Jézus nem ebben az értelemben beszélt erről, itt elég, ha ismét a ππνεύματοs és a øõ÷Þs szó közti különbségre utalok. A görög nyelvű Újszövetségben az előbbi, azaz a “szellem” szó szerepel, mellette a πτωχοι, azaz a “koldusszegény” jelzővel, ami - bármilyen furcsa - magyarra talán még így fordítható le: “szellemi toprongy”. És ez nem annyira a műveletlen, vagy a gyatra intelligenciájú emberekre áll, hanem inkább a hozzám hasonló karakterekre. 

Ági találkozott az istentisztelet után azzal a lánnyal, akivel “járt” azidőtájt. Invitáltak, hogy tartsak velük, de ez már ilyen módon nem működött nálam. 

A német lány is elzarándokolt velem Budaörsre. Turizmusát már hovatovább féléves időtartamra prolongálta, s nála nem a gyönyörű Budapest jelentette a fő vonzerőt, hanem szerény személyem. Egyszerűen nem értette meg: ahhoz, hogy köztünk akár csak átlagos emberi szinten kapcsolat szövődjön, elengedhetetlen feltétel némi jártasság valamelyikünk részéről a másik anyanyelvén, és az ő személye nem ösztönzött engem intenzív nyelvleckékre. A sok hallgatás miatt pedig már kezdett egy kissé a terhemre lenni. Mindenesetre kézzel-lábbal, német-angol-magyar keveréknyelven az értésemre adta, érdekli az újsütetű bibliás elszálltságom háttere. 

Budaörsi látogatása éppen egy szilveszteri napra esett, és emiatt a prédikáció rövidre volt fogva; nem annyira az istentiszteletre esett a hangsúly, hanem a bulizásra, természetesen szolid keretek között. Így esett meg az, hogy feladtam tartózkodásomat a keresztény muzsikával szemben, néhány saját szerzeménnyel kapcsolódtunk bele Pajorral a kötetlen ünnepi műsorba. A basszusgitárost is beavattuk az új számok struktúrájába, csupán a dobos közreműködésétől zárkóztam el mereven, aki - mikor alkalmam nyílt megismerkedni vele - nagyon szimpatikus, harmonikus fiú benyomását keltette; nem is volt vele semmi baj, a dobolást leszámítva. A produkcióval kapcsolatban csak egy dolog aggasztott: mivel a gitár-effektjeim az Európa Kiadóban maradtak, mindenekelőtt egy torzítóra kellett szert tennem, s amit végül megvásároltam a Curia utcában, annak olyan betyár hangja volt, hogy még a legkeményebb heavy metal, vagy hardcore bandában is radikálisan hatott volna. Hiába tekertem a potmétereket a legszolidabb állásba, még úgy is hasított. Komolyan tartottam attól, hogy a torzító miatt kultúrsokk fogja érni a testvéreimet. S valóban: amikor az első dal dinamikusabb szakaszában a pedálra léptem, az egykori Neurotic-tagok arcára a legőszintébb döbbenet ült ki. “Hú, most mi lesz ebből!”- lehetett a szemükből kiolvasni. Pedig akkor még csak dzsadzsáztam, ám amikor - lesz, ami lesz alapon - egy futam végén kitartottam a feedback hangot, hát annak olyan hatása volt, mint amikor a hatalmas prérin akadálytalanul, üvöltve vágtat a szél, s még a nagyobb fák lombkoronáját is megtépázza. Az volt a benyomásom, hogy az effektus alkalmazásakor a hátsó sorokban lobog az idős nénik és bácsik haja. Mégsem történt semmi botrány, sőt még a közelmúltban a legkeményebbnek számító kollégák voltak a legkritikusabbak. Illedelmesen megtapsoltak minket, mi több, a Pásztor megemlítette, hogy ilyesmi kell ide, amiben erő van. A végén az egyik tisztes korú hölgy odajött hozzám és megdicsérte a játékomat. 

Azonban a német lánynak nem tetszett az előadás, de látszott rajta, hogy mindaz, amit Budaörsön látott, az nagyon ellenszenves neki, ezt pedig két okból nem értettem: egyrészt még egy aránylag laza epizódot fogott ki a gyülekezet életéből, másrészt egy árva szót nem értett az egészből. Itt-ott még pezsgő is pukkant a teremben, persze senki se galoppírozta el magát e tekintetben. Így adódott az a helyzet, hogy elkísértem az utolsó buszhoz, egy pezsgős üveggel a kezemben. És ekkor váratlan dolog történt: a többhónapos, némán kitartó jelenléte után meglepő módon megeredt a kislány nyelve. Életemben még annyi német beszédet nem hallottam egyhuzamban. Dallamosan csengő, kellemes hangját indulat fűtötte át. Kézzel-lábbal magyarázott valamit, amiből csak annyit sikerült kihámoznom, hogy borzalmasnak tartja, amibe belecsöppentem. Túl a nyelvi korlátokon, azzal próbáltam a szituáció élét tompítani, hogy pezsgővel kínáltam, hiszen attól a pillanattól, amikor boldog új évet kívánhattunk egymásnak, talán háromnegyed óra választhatott el minket. Ő azonban elutasította az italt, jóllehet nem volt absztinens. Tovább pergett a nyelve, én pedig tehetetlenül húztam egyet az üvegből. Végre megérkezett az utolsó busz. Ő felszállt, én pedig integettem neki. Soha többé nem láttam.   

Nem csak nekem adódtak konfliktusaim a környezetemmel a hit vonalán, hanem szinte minden társamnak. Nehéz ebben a vonatkozásban a tabula rasa mérlegét méltányosan megfogalmazni, mert a “világ” és a “testvérek” részéről egyaránt történtek túlkapások. A magam esetét az Európa Kiadó tagjaival aránylag könnyű volt papírra vetni, mivel a saját belső indítékaimat nagyjából át tudtam tekinteni, társaim azonban nem ritkán meghökkentettek a lépéseikkel. Érezhetően egy darázsfészekbe csöppentem, ahol pro és kontra túlreagálták az emberek egymás húzásait. Xantust pl. nagyon meglepte az, hogy Pajor nem akarta befejezni “A Nagy Rock And Roll Svindli” ungarische verzióját. Tamás a továbbiakban egészen egyszerűen nem volt hajlandó a személyét és a nevét adni a “sátáni” produkcióhoz. Ez az új szellemiség szemszögéből ugyan érthető volt, ám a forgatásba beleölt energiákat és forintokat figyelembe véve, továbbá azt mérlegelve, hogy mennyire kiálltak mellette ezek az emberek a “romlott” korszakában, a tartózkodása semmiképp sem volt etikusnak nevezhető. 

De Mihály se mutatkozott hajlamosnak, hogy elvarrja a függőben lévő szálakat. “Kár és szemét!”- ismételgette refrénszerűen, ha a kötelességeire figyelmeztették. “A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” - szavalta nem kis pátosszal. Egyszóval Xantusnak nem kevés diplomáciai fortélyt és fifikát kellett bedobnia, hogy a megtért bűnösöket együttműködésre hangolja. Végül létrejött a kompromisszum. A rendező - némileg átfogalmazva a történetet - belekomponálta abba a megtérés tényét. Felvett egy jelenetet a budaörsi házban, amikor Tamás éppen “bizonyságot tesz”. A változás, amin külsőleg és belsőleg egyaránt keresztülment, tényleg megdöbbentően hatott, az azt megelőző radikális snittek után. A tekintete és az arca kitisztult, a haja rövidre lett nyírva és egy yuppie eleganciájával lépett a mikrofon elé. De a beszéde is belső harmóniáról árulkodott. Összefüggő, többszörösen összetett mondatokra volt képes a nyilvánosság előtt, mellőzte a szlenget és az egykori csúnya szavakat, melyeket a filmben még a sokat próbált, viharedzett filmesek is síphangokkal tettek hallhatatlanná és szinkronképessé. Ezt követően egy interjúféleséget is felvettek vele, amelyben vehemensen elhatárolta magát a régi Pajortól. Bármennyire hatásos kontrasztot alkottak ezek a jelenetek és mondatok az előző képekkel egybevetve, nem mindenkinél billent a mérleg az utóbbiak javára. Valóban felfedezhető volt bennük némi demagógia, ha felidéztem az Istent és az élet teljességét kereső attitűdjét, ahol egyúttal a bornírt filiszterséget nem kevés humorral provokáló sorokkal fűszerezi azt, pl.: 

“egy szerencsétlen éppen keresztet ácsol

és egy melegítős senki rászól.”,

vagy

“Mindennap lopod a napot

és mégis kisüt -

Krisztus megbocsát, autó el nem üt”.

S ezeknek a több mint klassz soroknak csupán sajnálatos mellékkörülménye volt az önpusztító életforma, amit a publikum szinte rákényszerít a művészre a “kenyeret és cirkuszt” gladiátori elve alapján. Sokat gondolkodtam azon, lehet-e egyáltalán szolidabb életkeretek között megénekelni efféle sorokat, s a válasszal egyelőre adós maradtam erre a kérdésre. Talán csak vérmérséklet kérdése az egész. Az éveim előrehaladtával egyre inkább inflálódik bennem a “zseni” fogalma, és formálódik ki homályosan egy olyan vélemény, hogy még a legprimitívebb emberben is ott vannak ezek szikrák, melyek a belső embernek csupán egy viszonylag szűk spektrumát képezik, ám a civilizáció mindennapos kihívásai igénytelenségre kalibrálnak bennünket, ezért nem törnek fel mindenkiben elementáris szinten a kreatív energiák. 

Azonban a fent leírt jelenetek nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy - a játékfilm szabályait figyelembe véve - megadják egy történet végkicsengését. Zene is kellett mindehhez, ezért kapóra jöttek a szilveszteri műsor részeként vázlatosan elhangzott dalok. Újabb jelenet került a filmbe, amit Sanyinak, a gyülekezet basszusgitárosának a lakásán vettünk fel; ő a vendéglátóiparban szerzett rutinját meglehetős biztonsággal kamatoztatta a friss szerzeményekben. Mi több, Xantus kezdett fantáziát látni abban, hogy az egyik számot stúdióban is felvegyük, hogy aztán erre fogalmazza rá a film klipszerű zárójelenetét, amit a Móricz Zsigmond körtéren vettünk fel, illetve playbackeltünk rá az elhangzott dalra, egyben lefényképezte az arra járók jellegzetes figuráit. Úgy vélem, a szöveg némelyik sorában Tamásnak sikerült túllépnie az újsütetű keresztény szlogeneken, idemásolom a kedvenc szakaszomat:

“A sztár csak hazudik neked,

villog a fogsora és integet,

de a magányodban,

a lakásodban

mikor egyedül vagy,

ott már nincs veled.

Húsz évesen véged van a drogoktól,

és ő csak mosolyog, s adják a TV-n.

Te istenként tisztelted őt,

És ő még azt se tudja, hogy te valaha éltél.

Gyere ki!

Gyere ki!

Gyere ki a fényre!

Ez egy új kezdet, aminek nincs vége.

Gyere ki!

Gyere ki!

Gyere ki a fényre!

Örök élet vár és a boldogság,

Gyere, vedd már észre!

Az utolsó két sor ugyan marketing ízű, de szerintem elgurul a többi hátán. Mindez azonban nem adta ki egy játékfilm megszokott másfél órás időtartamát, és ez avval a veszéllyel fenyegetett, hogy nem kerül ki a mozikba, plusz egy alacsonyabb minősítésbe csúszik át. És a megítélésem szerint a rendező ezen a ponton ment el a legmesszebbre a kompromisszumok irányába, nem pedig akkor, amikor a megtérésünk tényét dokumentálta. Az történt ugyanis, hogy belekomponálta, pontosabban beleszuszakolta a filmbe Mihály két darabját, az egyik a “Delphine csodálatos átváltozása” című volt, melyben Másik János és jómagam voltunk a zeneszerzők, a másik pedig a “Tetszhalott”. Nem mintha bármi probléma lenne a megidézett művekkel. Önmagukban megállják a helyüket, csupán a film egészéből lógnak ki, de nagyon. Ez esetben tipikusan arról van szó, hogy egy vélt, vagy valós műsorpolitikai koncepció erőszakot tesz a művészet belső törvényein.

Egyszóval: lövészárkok alakultak ki. Nem kevesen akarták otthagyni az iskolát avégett, mert ott olyasmiket tanítottak, amik összeegyeztethetetlenek a frissiben felfedezett szellemi igazságokkal; a Pásztor meggyőző erejű magyarázataira volt szükség ahhoz, hogy folytassák a tanulmányaikat. És ezen a ponton gyakran kritizálták a gyülekezetet, kultúraellenességgel vádolva azt. Müller Péter pl. diktafonra vett néhány felszólalást: az egyiken valaki boldogan számolt be arról, hogy megszabadult a tv-függőségétől. Ez - kiragadva az eredeti szövegkörnyezetből - valóban úgy hatott, mintha a szektások negligálnák a civilizáció vívmányait. Azonban, ha meggondolom, a TV sem akkor, se most nem bizonyult a kultúra hordozójának, egy-két csatornát kivéve. Müller pedig azt nem gondolta végig, hogy ő sem repesett az örömtől, amikor a fellépésein bekapcsolt diktafonnal voltak jelen a “besúgók és provokátorok”. Ám - hogy méltányos legyek - szem- és fültanúja voltam egy olyan epizódnak is, amikor vele szemben ragadtatta magát némelyik valaha radikálisnak számító fazon égbekiáltóan ostoba, kioktató hangvételű kritikákra. Az ilyen helyzetekben restelltem magam, s a fejlemények szellemi horderejéhez képest méltatlannak tartottam az efféle megnyilvánulásokat. 

De a vallási viták is áldatlannak bizonyultak. A kesztyűt mi - két-három hónapos keresztények - vettük fel a más felekezetekhez tartozókkal szemben. Egy ízben a Jehova Tanúival találkoztunk, s mentünk bele késhegyre menő szópárbajba. Végigasszisztáltam a dialógust, jóllehet semmi értelmét nem láttam az efféle eszmecseréknek. Előtte “imádkoztunk” - így idézőjelben -, ugyanis igazi imának még jóindulattal sem volt nevezhető az, amit mi akkor mondtunk. Megtörtük az “eretnekség szellemét”, a hamis kultuszok és vallások felett levő “fejedelemségek és hatalmasságok” erejét, hivatkozva Pál apostolnak az Efézusbeli gyülekezethez írt levelében leírt “szellemi harc” elveire, miszerint nekünk “nem test és vér ellen van tusakodásunk”, pedig nem sok híja volt aznap az agresszivitásnak. Rám nagyon rossz hatással voltak a történtek: el kellett ismernem, hogy a vitapartnereink sokkal higgadtabban érveltek, noha avval, amit mondtak, nem értettem egyet, mindazonáltal ez még nem ok arra, hogy ordítozva adjunk nyomatékot a mondandónknak. Az eset után komolyan gondolkodtam a kiszakadás lehetőségén, csupán az tartott vissza, hogy ami a közelmúltban lejátszódott bennem, az még az ilyen eseteket mérlegelve is megtartó erejűnek bizonyult, továbbá úgy láttam, hogy nem a “fejtől bűzlik a hal”, hanem mindezek a vezetőink józanságra intő szavaik dacára történtek. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mi szükség van az ilyen “vallásháborúkra”, ha a szeretet a keresztény hit lényege. Jézus is konfrontálódott a szadduceusokkal és a farizeusokkal, azaz a korának felekezeties gondolkodású embereivel, azonban ő mindig a személye felé irányuló támadásokra és kritikákra reagált, nem pedig az ellenfelei vélt, vagy valós teológiai tévedéseire. Azt kérte csak rajtuk számon, hogyan bánnak a néppel, sőt az egyik példázatában egy teológiai értelembe véve “unkóser” személyt állított a hallgatóság elé pozitív példának. Konkrétan az “irgalmas szamaritánus” történetére gondolok, amit történelmi és vallási rárakódások több szempontból is félreérthetővé tettek, olyannyira, hogy a “szamaritánus” kifejezés az idők során az “irgalmas” jelző szinonimájává vált.

Pedig, ha megvizsgáljuk, hogyan jött létre Samária, mint állam és vallási intézmény, akkor közelebb kerülünk az igazsághoz. A Királyok II. könyvében olvashatunk a szamaritánusok eredetéről. Az történt, hogy Asszíria királya, midőn leigázta Izraelt - hasonlóképpen Ceaucescuhoz, aki az erdélyi Magyarország jelenleg is román területére románokat telepített, míg az őslakos magyarokat más helyekre költöztette -, Babilonból, Sefárvaimból és egyéb tartományokból népeket telepített Samária városaiba, ahol azok ugyan átvették az izraeli istentisztelet formáit és külsőségeit, azonban az óhazából importált pogány kultuszaiknak is tovább hódoltak. Hozzá kell tennem, hogy a Sefárvaimbeliek - az aztékokhoz hasonlóképpen - emberáldozatokkal áldoztak a saját isteneiknek. Ez a vallási szinkretizmus érthető módon sértette a maradék őslakók érzékenységét, de a diaszpórában élők sem voltak ettől elragadtatva, emiatt a jövevényekkel szemben elutasító, kirekesztő magatartást gyakoroltak. Ezért alakult ki köztük egy hosszú ideig elhúzódó, ősi ellenségeskedés. 

A rövid kitérő után visszatérnék Jézus példázatához. Akkor mondta ezt, amikor egy törvénytudó bekóstolta őt a Törvény alkalmazásával kapcsolatban. Ezt követően az a kérdés merült fel, hogy kit tekinthetünk a felebarátunknak, pontosabban: a hitsorsosainkon kívül milyen kötelezettségeink vannak a tőlünk eltérő módon gondolkodókkal szemben. Jézus - ahelyett, hogy vallásos ideológiákat gyártott volna - a megidézett példázattal felelt a felmerülő - és (sajnos) azóta is aktuális - problémára. A történet szerint egy embert az útja során rablók támadták meg, kifosztották, és annyira helybenhagyták, hogy félholtan hevert az úton. Mikor arra ment egy pap, tehát egy teológiai értelemben véve “kóser” személy, elkerülte a szerencsétlenül jártat. Ezt követően egy lévita - azaz a templom körül szolgálatot ellátó ember, egyszóval a vallási elírásokban szintén kikupálódott valaki - ment arra, s a paphoz hasonló módon viselkedett. Ezután fedezte fel a sebesültet a szamaritánus, vagyis egy teológiai szempontból vitatható elveket valló egyén, aki - a pappal és a lévitával ellentétben - gondját viselte a póruljártnak, mi több, még anyagi áldozatot is hozott a megsegítése érdekében. A példázat elmondása után Jézus felteszi a - nézetem szerint költői - kérdést, ki volt a felebarátja a kárvallottnak. Erre még a törvénytudó is kénytelen volt a szamaritánusra tippelni.

Tehát: ha lekapargatjuk a példázatról a hozzátapadt vallásos előítéleteket, kiderül, hogy Jézus egy olyan embert hozott fel pozitív példának, akinek az elképzelései, vélekedései a szellemi dolgok területén több mint vitathatóak voltak! Nem tartom véletlennek, hogy éppen az ilyen példázatokat fedi homály, hiszen - ha kiretusáljuk a Bibliából őket - ezek nélkül az Írás ezer alibit kínál a vallásháborúkra. Egyszóval utólag megvizsgálva a mi felekezeties vitáinkat, kénytelen vagyok azt mondani, hogy Jézus ellene van az ilyen áldatlan csörtéknek. Sajnos, mégis gyakorta tapasztaltam pro és kontra hasonlókat.

Körülbelül ebben az időben meghalt az apám; az egyik rokonom olvasta a gyászhírt a sajtóban és ő értesített. Sajnáltam, meg minden, azonban - mivel már évek óta nem láttam, s érzelmileg is eltávolodtam tőle - már-már olyan érzés fogott el, mintha valaki másnak az apja távozott volna el az élők sorából. Egyben arra is ráébredtem, hogy a vér szerinti kötődéseim csenevészebbek az átlagosnál, talán azért, mert a klasszikus értelemben vett családmodell védelmét nem állt módomban élvezni az évek során. 

Apám özvegyével, Piroskával (a harmadik asszonnyal a sorban) véletlen futottam össze a Moszkva téren. Kissé félénken osztotta meg velem újsütetű keresztény látásait, mivel attól tartott, hogy apámhoz hasonlóan gúnyosan reagálok majd az ilyesmire. Sietve világosítottam fel, hogy nem tartom a feladatomnak annak a megítélését, hogy milyen az apám életének a mérlege Isten szemében. Örömmel nyugtázta a szavaimat, sőt meghívott magához, a mindkettőnk számára izgalmas témát bővebben kifejtendő. Következő találkozásunkkor azonban sajnálattal tapasztaltam azt, ami azóta is megfigyelhető az egyházban, nevezetesen, hogy a kis véleménykülönbségekre nagyobb hangsúly esik, mint a közös hit vitathatatlanul nagyobb területére, jóllehet világosan meg van írva, hogy oda küld áldást az Úr, ahol egységben vannak az atyafiak. A harmadik alkalommal már egy másik újjászületett asszony is ott volt az eszmecserénél, aki tovább mélyítette a vitát. Ami engem illet, csak évek múlva szereztem annyi rutint az ilyen beszélgetésekben, hogy nagy ívben elkerültem a teológiai véleménykülönbségeket. 

A rokonaimmal sem jártam jobban. Ők ha lehet, még negatívabb nézetet fogalmaztak meg a helyről, ahova járok, valamint az én szellemi, eszmei kötődéseimről, mindezt meglehetősen vállveregető stílusban adták elő. Egyszóval a “szegény rokon” státusz mellé még egy fekete pontot gyűjtöttem be a szemükben. 

Egyébként rajtuk keresztül találkoztam először a keresztény színezetű ideológiákkal is. Ezekre a gondolkodásukban mélyen gyökeret vert antiszemitizmus miatt volt szükségük. Ebben a nagymamám járt az élen, aki mélyen vallásos reformátusnak vallotta magát; ehhez képest olyasmiket állított, hogy Jézus nem is volt zsidó származású, mi több, az egész Szentírás át van írva a zsidók szája íze szerint. Nem tudtam megállni, hogy le ne szögezzem: a hitünknek az Írással összhangban kell lennie, különös tekintettel Pál Rómabeliekhez írt levelének a 11. fejezetére, melyből kiviláglik, hogy a keresztény hit és az antiszemitizmus egymást kizáró dolgok. Ebben a részben az apostol a zsidókat a szelíd olajfához hasonlította, amelybe mi, nem zsidók mint vadolajfa hajtásai oltattunk be, és arra inti az etnikai súrlódásokra hajlamosakat, hogy “ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged…különben te is kivágatol”. Amatőr bibliamagyarázatom úgy jutott vissza hozzám, hogy én egy “zsidó Bibliából” olvastam fel a nagymamámnak. Ez a változat - amellett, hogy szíven ütött, valamint gyengítette a késztetésemet a további rokonlátogatásokra - elgondolkodtatott. A Károli fordítást idéztem, amit - tudtommal - a református felekezet is használ. Tovább gondolva a dolgot: az Ó- és Újszövetséget egyaránt zsidó szerzők írták (Lukácsot kivéve), kvázi csak “zsidó Biblia” létezik, legalábbis döntő részben. Ami pedig Jézus nem zsidó származását illeti, evvel kapcsolatban már a legváltozatosabb dajkameséket állt módomban hallani; ezek többségére a fülem botját se mozgatom, csupán annyiban tartom említésre méltónak, hogy ezeknek a verzióknak a hátterében kivétel nélkül minden esetben kimutatható a zsidógyűlölet. Még Hitler is emlegetett efféléket az “asztali beszélgetéseiben”, jóllehet nem volt az egyházról és a keresztény hitről különösebben jó véleménye. Egyszóval: a keresztény antiszemitizmus fából vaskarika. Egyébként az Újszövetség Jézus származásával kezdődik, Ábrahámmal kezdi a sort és az apjával, Józseffel zárja. Ebből egyértelműen kiviláglik, hogy Jézus Júda leszármazottja, ezen belül Dávid kései sarja. Ellentétes álláspont esetén az egész Könyvet kidobhatnók a kukába. Ha pedig csak turkálunk a szavakban és csupán a nekünk tetsző részeket tesszük a magunkévá, nos, időnként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez talán még veszélyesebb, mint az egész elutasítása.   

A már leírtakban veszélyt sejdítettem: annak a veszélyét, hogy szektás módon elszigetelődöm, ha csupán Budaörsön találkozom olyan emberekkel, akikkel a szellemi dolgokban konszenzus van köztünk. Eszembe jutott Irénke, hiszen neki köszönhettem az első pozitív benyomásaimat ezen a téren, s nem kis mértékben azt, hogy idáig jutottam. Elhatároztam egy kései zarándokutat Pestimrére, mindezt megköszönendő. 

Sajnos, ez a találkozásom sem a várakozásom szerint alakult. Örült ugyan az életemben beállt változásnak, azonban erre az időre már megcsontosodott előítéletek alakultak ki benne a hit vonalán. A kis gyülekezetnek, amely körülötte fejlődött egy darabig, már híre-hamva sem volt, egyedül a családja maradt hozzá többé-kevésbé lojális. Hasonló modell alakult ki náluk, mint amilyen a katolikus indíttatású festményeken szemlélhető, melyeken a Szent Család ábrázolásakor a kép fő alakja Mária, karján a pufók kisdeddel, a háttérben pedig József húzza az igát. Valóban, a férj még ekkor is hű maradt a baptista tradíciókhoz, és nagy hangsúlyt fektetett az egyszerű, csendes és dolgos életvezetésre, szellemi téren pedig a néni uralta a terepet, mint már említettem volt. Ennek az lett a következménye, hogy a tanítványok fellázadtak ellene és ki-ki a maga útjára tért. Ellenben a családi körben Irénke abszolút tekintély tudott maradni, ám a szeretetnek az emberi érdekszférán túlmutató ereje - amit serdülőkoromban tapasztaltam náluk - jócskán megcsappant; a hangulat inkább kényszeredettnek volt mondható. 

Természetesen tudtak a budaörsi gyülekezetről, azonban - nem kis meglepetésemre - ők sem álltak hozzájuk - hozzánk - pozitívan. A néni azt állította, Budaörsön úgy házasodnak, hogy azt nem adminisztrálják le a tanácsnál, azaz a mai önkormányzat akkori megfelelőjénél, egyszóval: nincs házassági anyakönyvi kivonat, ez pedig az asszony szemében a “paráznasággal”, tehát a vadházassággal jelentett azonos kategóriát. Mivel abban az időben még nem voltam nős, ezért ezt az állítást sem igenelni, sem cáfolni nem tudtam; utólag úgy látom, az juthatott így a fülükbe, hogy a vezetőink ezen a téren ideiglenesen türelmet gyakoroltak némelyeknél addig, amíg a saját meggyőződésük alapján el nem jutnak a szövetségüket legitimizáló okirat beszerzéséig; egyébként azt tapasztaltam a későbbiekben, hogy mindenki betartja a törvényt ebben a vonatkozásban. Ezt bizonyítandó, ide idézek egy tipikusnak mondható menyegzőt a csoportunkból.       

- Itt ez a boldog pár. Tapsoljunk Péterért és Ágiért, nagyon szeretjük őket. Én személyesen is nagyra becsülöm Pétert és Ágit. Megcsináljuk ezt a kellemes feladatunkat. Inkább ezt csináljuk, mint a temetést. 

- Ámen!

- Péter elmondta egyszer bizonyságban, hogy kilenc hónapig feküdt a kórházban egy autóbaleset után. Most jól vagy? Biztos? Újra első osztályú futó lett. Ági, te is jól vagy? Nem bánod, nem bántad. Azért kérdezem, mert most még visszaszaladhattok… - Nevetés.                                                                        

 Miután a gyülekezet vezetője összeadta a két fiatalt, közös imára szólít fel.

- “Én most elhatároztam, hogy a te szeretetedben megújulok, gyökeret és alapot veszek, és ezután minden dolgomat szeretetben hajtom végre.”

A férj: - “Csak itt ér valamit, hogyha az Úr előtt köti meg az ember a házasságot. A másik, a tanácsi, azért kell, mert törvény. De ha az Úr előtt nem kötnénk meg, akkor ez nem is jelentene semmit. Nem is hozna változást az életünkbe, nem teljesülne be az, hogy ketten legyünk egyek. Ha két ember szellemi módon eggyé válik, sokkal nagyobb erőt képvisel, mint külön-külön.” 

- A feleség: - “Én nem a külsőségekért kötöttem itt házasságot, hanem azért, hogy az Úr előtt legyek, és azt hiszem, ezt a templomban nem érném el. Egyébként egyáltalán nem a külső forma számít, meg a tradíciók, hanem tényleg az, hogy hitből legyen, és az Úr előtt, és csak itt. Hát úgy érzem, hogy ez itt megadatik, és azért pont itt, mert itt van a mi gyülekezetünk.”

Irénke azt is firtatta, vajon “kereszténynek”, vagy “keresztyénnek” vallom-e magam. Ami engem illet, nem láttam lényegbe vágó különbséget egy “y” áthelyezésében, ezért amellett foglaltam állást, hogy az utóbbi csupán az előbbi archaikus szóalakja. (Madách: “Az ember tragédiája” című művében is olvashatunk egy olyan vallásháborúról, ami egy “i” betű miatt robbant ki.) Nos, a néni teljesen más véleményen volt, sőt “tudatlanságom” e tekintetben megerősítette azt a nézetét, hogy rossz helyre kerültem. Az újabb “kereszt-kérdése” pedig az volt, hogy azt látja ugyan, hogy pozitívan állok hozzá Jézushoz és a Szent Lélekhez, de vajon milyen a viszonyom az Atyához? A kérdése azért lepett meg, mert amikor régen teljes volt a tájékozatlanságom ebben a kérdésben, akkor nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítson erről, sőt sokkal nagyobb mértékben fogadta el a személyem, mint amikor már elvileg egy nevezőn kellett volna, hogy legyünk. Azóta is az efféle teológiai szőrszálhasogatások teszik nevetségessé a szememben - és más emberek szemében - a keresztény színezetű ideológiákat.  

És - sajnos - nemcsak Pestimrén tapasztaltam az egyház felekezeties megosztottságának a jeleit, hanem a baráti körömben is. Attila - aki a Déjá vu Revue magasságában volt a szövegíró-énekes partnerem a zaj-kollázsaimban - szintén szörnyűnek találta a kutatásaimat a hit területén. Különösen azt találta borzalmasnak, hogy megpróbáltam eltüntetni a karomról Cserne Laci és Miczánka közös művét, a totemisztikus halat. Ezt azért tartottam fontosnak, mert megtudtam, hogy az asztrológia babiloni eredetű “tudomány”, nem akartam tehát az égitestek befolyását a “bőrömön érezni”. Attila olyan égbekiáltónak találta “eretnekségemet”, hogy egy szép nap egy görög-keleti vallású pappal állított be hozzám, hogy az ő teológiai képzettségére támaszkodva győzzön meg arról, rossz úton járok. Mindebben azt tartom különösnek, hogy amíg hitetlen voltam, addig sohasem voltak köztünk vallási nézeteltérések. A papról elárulta utólag, hogy homoszexuális, de - mint mondotta volt - papi minőségben szakrális személy, bármit is tesz magánemberként. Erről - az Írásban olvasottakat frissiben alkalmazva - merőben más volt a véleményem. Mikor azt találtam mondani, hogy semmi bajom a homoszexuálisokkal, de a bibliai tanításokkal bajosan összeegyeztethetőek a szexuális kötődéseik, különösen nem egy papé, akinek a “nyáj” felé jó példát kell mutatnia, ezen a ponton a vitánk kibékíthetetlen ellentétté fajult, aminek az lett a következménye, hogy évekig nem találkoztunk. Addigra már megtanultam, hogy az embereket ne a vélekedéseik alapján osztályozzam. 

Miczánka egyébként helyeselte a tetkó kiszedését a karomból. A felidézett korszakban ugyanis már Víg Mihály felesége volt, s a második gyermeküket hozta a világra. Néhány évvel Cserne Laci halála után lett Mihály párja, s követte férjét a hit útján. Ő is megtért és ezt követően örömmel járt ki hetente többször a budaörsi házba. Így történhetett meg az, hogy a lányukat, Mártát néhány hónapos pólyásbabaként percekig ringattam a karomban, lélekben lassacskán felkészültem a családfő, az apa szerepére. 

Noha az Európa Kiadóból kipenderültem, a többi zenei kötődésem még tovább futott egy darabig, így Bélával a Palermo Boogie Gang is. Új tagokkal bővültünk: Szabó Tamás és Voinits Attila szájharmonikáztak, időnként Fekete Jenő gitáros-énekes is felbukkant a csapatban, amikor ezt a katonai eltávozások lehetővé tették. A fellépéseink, ha nem is voltak túl gyakoriak, de mindenképp a zenekari fejlődés kibontakozása irányába mutattak. Azonban Bélának sem tetszettek a bibliás szövegeim. Mivel egy ideig a Krishna-hívőkhöz járt, ez szolgáltatott újabb alapot a vallási vitákra. Béla amellett foglalt állást, hogy Isten felé sok út vezet, én pedig a kizárólagos krisztusi tanítványság mellett érveltem. Azóta tudom, hogy az ilyen dialógusok terméketlenek, mivel nem az érvek győzik meg az embereket, hanem ha az életemben a szeretet mellett - ami sajnos soha sem volt az erős oldalam - olyan szellemi erők jelennek meg, amelyek minden érvnél erősebbek. Amíg nem ez a helyzet, addig jobb, ha befogom a számat és figyelek - jó nebulóként. Ugyanis a korai egyházban eleinte tanítványoknak nevezték magukat a keresztények, az utóbbi titulus csak később, az antiókhiai ébredés magasságában terjedt el; a kívülállók nevezték így a tanítványokat, a krisztusi jellemre utalva. Ekképp kellett volna nekem is viselkednem, a túl korai tanítói attitűd helyett. 

De zenei értelemben is véleménykülönbségek fogalmazódtak meg. Mivel Béla szintén szájharmonikázott, időnként hárman játszottak egyidejűleg ezen a hangszeren, ami bennem a zsúfoltság érzetét keltette. Ha elengedtem a gitárt, már tisztult a kép valamelyest. Hiába érveltem a levegősebb játék mellett, nem voltak képesek parancsolni a bennük feszülő indulatoknak. Lehet, hogy ebben a vonatkozásban igazam volt, azonban túlságosan türelmetlenül adtam ennek hangot, ami gyengítette a csapat kohéziós erejét. De Béla is egyre gyakrabban utazott el az akkori NDK területére, mi több, idővel ez vált az állandó tartózkodási helyévé. Egyszer innen írt nekem egy meglehetősen sértődött hangú levelet, amiben azzal vádolt, hogy a háta mögött mindenféle csúf dolgot terjesztettem róla. Mivel nem tettem semmi ilyesmit, önként adódik a feltevés, hogy valaki más terjesztett az én hátam mögött álhíreket, ami éket verhetett közénk. Így történt meg az, hogy mindketten leváltunk a csapatról s nélkülünk folytatódott a történet. Közben Fekete Jenő leszerelt és végleg beszállt a buliba: az ő állandó jelenlétével lódult meg a Palermo Boogie Gang szekere, s vált a '90-es évek blues-revivaljének a kulcszenekarává. Jenő hangja az évek során szívbemarkolóvá vált, és a blues-gitározás terén is őt tartom a leghitelesebbnek hazánkban. 

Közben Bacsek is megkeresett. Gitáron és szájharmonikán játszott, őt szintén a Vörösmarty téren ismertem meg. Abban a country és western bandában játszott, amelyik szinte be volt betonozva a Váci utca torkolatába, az Üvegház előtt; ő volt az, aki a megátalkodott szaxofonos elleni akcióban elsőrangú ötletgazdaként járt az élen. Alkalmilag velük is játszogattam, ezért gondolt rám a soron következő bulinál. A Török Pál utcában működött a Rolling Stones Klub, ahol értelemszerűen ennek a csapatnak a számait játszottuk, Wladárral és Nyinyóval kibővülve. Ennek a koncertnek a magasságában én már kissé untam azt, hogy lépten-nyomon kritikákba és diszkriminatív szövegekbe botlom, vállalt keresztény hitem miatt. Ezért amikor Bacsek is elkezdte cikizni a Pásztort, közöltem, hogy nem folytatom vele a zenélést, mert már elegem van ebből a kirekesztősdiből. Nem kis meglepetésemre szinte azonnal visszakozott, s elnézést kért tőlem indulatos szavaiért. Sőt, még a Pásztortól is bocsánatot kért. Erre úgy került sor, hogy a gyülekezet vezetője egy nap kedvesen meghívott, hogy találkozzunk a városban, mert szeretne nekem ajándékképpen egy öltönyt vásárolni. Mikor Bacsek megtudta, hogy vele van találkozóm, ő is odajött a Deák Ferenc térre. Jól esett, hogy ennyire messzire elmegy önmaga korrigálásában, a Pásztor is megengedő szavakkal búcsúzott el tőle. Ily módon mégis részt vállaltam a munkájukból, noha egyre inkább úgy éreztem, hogy gyöngülnek a kötődéseim az aktív zenélés felé. 

Megtisztelőnek találtam az ajándékozás gesztusát és szellemi vezetőnk kitüntető figyelmét. A vásárlás közben megfigyeltem, hogy még az idegen emberek, a bolti eladók is respektálják valamelyest. Meghívott egy ebédre: a felszolgálónő eleinte ügyet sem vetett ránk, a munkatársával trécselt. Kezdtem fonáknak érezni a helyzetet, mivel a forgalom meglehetősen gyér volt, mégis percek óta várakoztunk. Azonban a Pásztor teljesen nyugodt maradt, nem paprikázta fel a modortalan munkakerülés. A higgadtságából erő sugárzott, amire végre a hölgy is felfigyelt, onnantól fogva kettőzött odaadással próbálta pótolni a mulasztását. 

Ebéd utáni eszmecserénk folyamán szóba került, hogy a dicséret “szolgálatában” szükség lenne egy olyan tüzes játékosra, amilyen én vagyok. Nem túl diplomatikusan hangot adtam a bennem kialakult fenntartásoknak a gyülekezeti zenéléssel kapcsolatban, bár - kevés sikerrel - megpróbáltam tompítani a szavaim élét. Azt mondtam neki, hogy a közelmúltban egy olyan zenekarból váltam ki, amelyre már évek óta a feszített próbarend volt jellemző, s ebből a szemszögből nézve zavaróan hatnak rám azok a pongyola megoldások és stíluszavarok, amiket a dicséretben tapasztaltam. Azonkívül nem akartam a már szolgálatban levő gitárosokat sem kitúrni a helyükből. 

- Szerintem az, ahogy te gondolkodsz arról, amit a dicséret jelent, meglehetősen materialista megközelítés - felelte. - Eredetileg a zene Isten imádásának az egyik módja volt, ez torzult a történelem folyamán azzá, ami ma: játékká, szórakoztatási formává, jobb esetben művészi ambíciókká. Azonban a művészek 99 %-a önmagát dicsőíti, s ez még magas színvonalon űzve is visszalépés az eredeti funkciójához képest. A zene Isten ajándéka, tehát Nála jobban senki nem látja át a belső törvényeit, ezért a legkiválóbb muzsikus is kontár az Ő szemében. Azonban Isten a szívek vizsgálója, a motívumainkat mérlegeli, nem pedig a tudásunkat. Ezért valószínűnek tartom, hogy a dicséretet más szemszögből nézi, mint te. Ami pedig a jelenleg éppen gitározó fiúkat illeti, csak azt mondhatom neked: az Egyházban Isten kiválasztása alapján vannak betöltve a feladatok, s nem a szakmai rátermettség, vagy a szolgálatban eltöltött évek a legfőbb szempontok. 

Mindezt úgy mondta el, hogy nem fűtötte át semmilyen indulat a szavait. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem az elhangzottakat, és elnézést kértem tőle a szakbarbár megközelítés miatt.

Lóczival se mentek zökkenőmentesen a továbbiak, amit - így utólag - teljesen érthetőnek tartok. Az a felekezeti szellem, amiben felnőtt, teljesen merevvé tették őt a krisztusi tanok irányába. Hiába magyaráztam neki, hogy ezúttal teljesen másról van szó, egyre idegesebb lett, ha efféle téma került szóba. Ezért leállítottam magam, erre azonban ő kezdte el - ellenkező előjellel - a kérdést feszegetni. Logikai paradoxonokkal állt elő: szerinte, ha Isten tökéletes lenne, s minden Általa jött létre, akkor nem teremthetett egy ilyen gonosz lényt, mint a Sátán. Hasztalan érveltem azzal, hogy a filozófusok ennél cifrább “igazságokat” is leírtak már; gondoljunk csak Zénónra, aki “bebizonyította”, hogy a teknősbéka gyorsabb Akhilleusznál. Ő azonban tovább verte az asztalt a saját rögeszméi mellett. Ma már tudom, hogy erre az otthoni agymosás miatt volt szüksége. Akkor azonban támadásnak vettem ateista felvetéseit. Azt is megfigyeltem nála, hogy állandóan “jót cselekszik”, azaz be akarja magának bizonyítani, hogy lehet “jó” az ember Isten nélkül is: ez néha szó szerint “bogaras” tettekben nyilvánult meg nála. Egyszer pl. Balatonfüreden nyaraltunk, s csobbantunk egyet a vízben. Invitáltam, hogy ússzunk egy kicsit beljebb. 

- Mindjárt, mindjárt Döncikém, de nézd csak, itt fuldokolnak a vízben ezek a szerencsétlen bogarak, megmentek egy párat belőlük - mondta. 

Így is tett. Kihalászta a katicabogarakat, a szitakötőket és a pókszerű lényeket a magyar tengerből, majd a hajába tette őket, hadd regenerálódjanak. Azonban - ahogy egyre beljebb gázoltunk a szürkészöld habokban - még több csodabogárra lelt, így aztán hamarosan tele lett velük rőt, göndör haja. Kénytelenek voltunk újra a part felé sorolni, a szerencsétleneket megmentendő. Így esett kútba egy pompás kis úszás ideája. Ám mire kiértünk, az összes bogár visszaugrált a vízbe. Hiába kereste őket a hajában, egy megveszekedett hangyát sem talált ott. 

- Szerintem én is érek annyit, mint ezek a party animalek - vetettem fel. - Látod, ha beúsztunk volna, legalább velem jót cselekedtél volna. 

Más módon is megnyilvánult ez a vonása. Midőn már harmadízben ment be egy-egy bérházba, becsöngetett a házmesterhez; és jelezte, hogy látott a tetőről lelógni egy cserepet, ami bármikor egy arra járó fejére eshet, majd ajánlkozott, hogy felmászik és leszedi, mi több, így is tett; hát, mit mondjak, gyanút fogtam. Mikor a rendszeres sétáink folyamán szórakozottá vált, figyelni kezdtem, s rájöttem, hogy állandóan a lelógó cserepeket stíröli. Ez volt a mániája. Mint a bogarak. Nos - a példákat találomra kiragadva - ennyit az Isten nélküli “jócselekedetekről”. 

De zenei téren se volt már meg köztünk a régi harmónia. Amennyivel kevesebbet ittam én, annyival tolt ő többet az arcába. Így történhetett meg az, hogy egy ízben a Wichmann-kocsmában annyira berúgott, hogy már nem találta el a bal keze az akkordokat, miközben énekelt. Nem tudtam megállni, hogy ne siessek a segítségére, így aztán én fogtam le a harmóniákat, neki “csak” a jobbkéz játékára kellett koncentrálnia. A sleppnek nagyon tetszett az ingyencirkusz, a bugris röhögésnek és a csujjogatásnak vége-hossza nem volt, egy-egy közös “produkciónkat” szűnni nem akaró tapssal honorálták. Engem viszont elszomorított a barátom szárnyaszegett lepukkantsága, ezért elmenekültem a kocsmából. Már nem tudtam örülni a régi bulizásoknak, és ezt mások is észrevették, tehát kilógtam közülük. 

Igen ám, de nekem ez volt a “munkám”; egyszóval, amit a gitártokba potyoltak, azt vittem haza Sárikának, hogy betömjük a háztartásunkban tátongó réseket. Régen elfogyott már az a pénz, amit a nagylemezért kaptam. Mivel az anyám már hosszú-hosszú évek óta többedmagára kézzel mosott, sürgősen beszereztem egy félautomata mosógépet - egy az akkori idők szerint modernnek számító szerkezetet -, amit szépen el is szállíttattam a lakásunkra, ahol annak a rendje-módja szerint beüzemelték. Sárikának az ésszerű mértéket túlhaladó hálája zavarba ejtett, mert már régen rájöttem, hogy én tartozom neki hálával. Serdülőkoromban haragudtam a szüleimre, mivel az ő rendetlen életmódjuk miatt kerültem intézetbe. Később, mikor az “élet értelmét” kutattam, szemrehányást tettem szegény anyámnak, hogy egy ilyen céltalan és értelmetlen világba szült bele, s ez a kirohanásom akkor nagyon rosszul esett neki. A mosógép beszerzésének a magasságában azonban megköszöntem neki az életemet, és azt, hogy - úgy-ahogy, de mindenképpen az ő asszonyi erején felül - felnevelt engem.

A mosógép, valamint az ő fülének szokatlan hangütésem arra késztette, hogy kilátogasson a gyülekezetbe. Szinte azonnal megtért. Onnantól fogva egyéb gondja nem volt, mint a más emberekkel való törődés, pedig neki is megvoltak a maga stiklijei. 

Az első alkalommal, amikor eljött velem, imádkoztak az emberekért. Buzdítottam, hogy menjen oda ő is. Szabadkozott, túlságosan tisztátalannak érezte magát az ott lévő emberekhez képest.

- Ők is bűnösök voltak valaha, és most sem tökéletesek - zártam le a vitát. 

- Jó, odamegyek, de azt az egyet leszögezem, hogy én nem fogok elesni - felelte. Ugyanis azok, akikért imádkoztak, kivétel nélkül mindegyik hanyatt dobta magát, a diakónusok pedig ügyesen elkapták, és a székekre, vagy a padlóra segítették őket. Az anyámnak nem tetszett ez a műbalhé. Jómagam sem rajongtam az intézményesített extázisért: egyszer-kétszer próbaképpen én is eldobtam magam, hátha így bejön a mennyei flash, de semmi rendkívüli nem történt. Végül azzal ütöttem el a kérdést, hogy láttam én már ennél cifrábbakat is a rock-koncerteken, a meccsekről nem is beszélve. 

Legnagyobb meglepetésemre Sárika az ima során egy hatalmasat zakózott. Úgy kellett őt kitámogatni a friss levegőre, annyira magán kívül volt. 

- Mi történt? - kérdeztem több mint kíváncsian. 

- Magam sem tudom - szedte szaporán a levegőt, - tudod, hogy nem vagyok híve az ilyesminek, de amikor a Pásztor rám tette a kezét, forróság öntött el, nehéz szavakba önteni a történteket...

Mindez gondolkodóba ejtett. Végül arra lyukadtam ki, hogy némelyek valóban megtapasztalják Isten erejét, a Biblia is nem kevés ilyen esetről számol be. Ez aztán idővel sikké, divattá válhatott a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekben, s a többiek már belső átélés nélkül utánozták a tüneteket.

Egyszóval anyám megtért és kisvártatva az öcsém is. Együtt jártunk az “alkalmakra”, így nevezték az istentiszteleteket. Ez változásokkal járt együtt: mindenekelőtt Sárika felszámolta Józsikával az intim együttléteket. Őt már említettem egyhelyütt, mint ivócimborát, a '80-as évek vége felé már nálunk lakott. Sejtettem ugyan valamit a kapcsolatukat illetően, de - mivel diszkréten kezelték a dolgot - nem láttam értelmét, hogy beleavatkozzam az életükbe, jóllehet morbid helyzetek adódtak, és a vak is látta, hogy nem illenek össze. Ugyanis Józsika a mostohám bátyjának a fia volt, plusz fiatalabb nálam egy-két évvel. Ezzel együtt nagyon ragaszkodott az anyámhoz, így aztán a budaörsi miliő részévé vált, de azért előtte és utána jól betankolt. Mivel ezen a módon már nem voltam korrumpálható, Józsika alól kicsúszott otthon a talaj, és ez látszat-megtérések sorozatába vitte bele. Nyilvánvaló volt, hogy meg akarja tartani az anyámat, s ezért mindenre hajlandó lett volna. Még házasságon is törte a fejét, Sárika szemei azonban felnyíltak, ezért eltépte a rokon fiú felé fűződő kétes szálakat, noha felelősséget érzett iránta, ezért továbbra is nálunk lakott.

Egy ízben csoda történt. Az egyik hétvégén késő este tértünk haza, vidáman és felszabadultan beszélgettünk az istentisztelet után. Józsika ezúttal nem tartott velünk, hanem inkább a közeli kocsmában irdatlan mennyiségű nyakolajat öntött le a gigáján. A mája ott és akkor mondta fel a szolgálatot, vért hányt, meg minden. Mire hazaértünk, már teljesen kinyúlt, ordítani sem tudott, csak nyöszörgött. Hiába szaladtunk az aluljáróba telefonálni, szombat éjjel nem sikerült az egyik kórházban sem felhajtani egy máj-specialistát. Ekkor szöget ütött a fejembe, hogy tulajdonképpen fonák dolog a hitről beszélni, ha nem járunk közben Istennél a bajba jutottért. Elmondtam mindezt az anyámnak, ő pedig teljesen egyetértett velem. Egyszóval pácba kerültem, mert mi van akkor, ha nem jön be a dolog? Fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mi a teendő. Az elmém felmondta a szolgálatot. Elkezdtem lapozgatni a Bibliát, eligazítás után kutatva. Végül a Márk evangéliumának a végén állapodott meg a tekintetem: hangosan felolvastam, hogy milyen jelek követik azokat, akik hisznek, többek között betegekre vetik a kezeiket, és azok meggyógyulnak.   

  - Hiszed-e Józsika, hogy mindez lehetséges? - kérdeztem, a kudarctól való félelem miatt szinte bénultan. 

- Hiszem, hiszem - nyögte a szerencsétlen. 

Az anyám imádkozni kezdett, közben Józsika fejére tette a kezét. Közel egy óra múlva jobban lett, s másnap délelőttig teljesen meggyógyult. Hétfőn elment egy orvosi kivizsgálásra, melynek folyamán a doki gratulált neki, mivel - a korábbi leleteivel ellentétben, hiszen régi nóta volt már ez - olyan lett a mája, mint egy újszülött csecsemőé.

A csodának ez a megnyilvánulása nem elégített ki, s egyben el is gondolkodtatott. Ez esetben “csak” egy máj született újjá, ez pedig nem vágott egybe az élet teljességéről kialakult nézeteimmel. Józsika tovább ivott, hiszen szervi betegségek immár nem gátolták a nyakolaj bedöntésében. Ez a szabadság problematikáját veti fel. Soha nem tudtam elfogadni a “megtérést”, mint dogmát. A μετανέω szó ezt jelenti: 1. megváltoztatja a szándékát, meggondolja magát; 2. megbán valamit; 3. bűnbánatot tart valami miatt; megtér valamiből. Ebben az értelemben a “megtérés” nem szocializáció, bizonyos játékszabályok elfogadása, betérés egy szektába, hanem egy magasabb szintű valóság elfogadása, a szabad szellem rádöbbenése arra, hogy túlontúl “e világ” játékszerévé vált. Isten: szabadság. Annyira becsül minket, hogy még a rossz döntéseinket is tiszteletben tartja. A Józsikával történt csoda azért hagyott bennem rossz szájízt, mert magamra ismertem benne: görbe tükröt tartott elém, az alantas énem jellegzetességeit erősítette föl, mint William anno, a parttalan dobolásával. 

Az álmaink többnyire a személytelen, darabokra hulló, diffúz vonásainkat erősítik fel, és Freud ezeket az álmainkat “fejtette meg”. Igaza is lenne, ha csupán ilyen álmokat látnánk. Élek a gyanúperrel, hogy neki soha nem voltak személyre szóló, prófétikus álmai. (Ebben az értelemben ő a személytelenség géniusza.) Ezen a ponton Bergyajev gondolatát tartom fontosnak feleleveníteni - a betű szerinti szöveghűségtől ezúttal eltekintek -, miszerint “bűnös” voltunk mindig személytelen, és az emelkedett, részvéttel teljes, szeretettől vezérelt, transzcendens énünk az a “személy”, akivel Isten hajlandó szóba állni, egyáltalán tud kezdeni valamit. Azonban a bűn dimenziójának az ereje olyan nagymértékű, hogy a személyes vonásaink szinte kivételesek. Rendkívüli szerencsének és kiváltságnak tartom, hogy röpke időszakaszokra sikerült személlyé válnom, ugyanakkor balszerencsének tekintem azt a körülményt, hogy mindig visszazuhantam a mindennapi lét, az idő, tér és okság börtönébe, a civilizáció embert morzsoló karmai közé. Ezen a szinten a gyarlóságaim erősödtek föl, és ez senkit nem taszított jobban, mint éppen engem. Azokat az embereket tisztelem kiváltképp, akik valamilyen különös kegyelem és odaszántság folytán sikerült a személyes-szellemi énüket prolongálni az evilági szituációkban. Ennek – sajnos – nincs “technikája”, ez a hit ajándéka, aminek a hiányát fájdalmasan nélkülözöm. A hit embere otthonosan mozog az örökkévalóság dimenziójában, míg nekem az aktuálisban való eligazodás az erős oldalam. Ezt súlyos fogyatékosságnak tartom, úgy magamban, mint másokban. Ezért nem szimpatizálok az újságírókkal, a politikusokkal és a médiaszemélyiségekkel. De fájdalom, az önkritika nem tud mélyreható jellembeli változásokat előidézni. Ezen a ponton érhető tetten, hogy – ha már a saját gyarlóságaimat nem vagyok képes felszámolni – én is diszkriminálok, kirekesztő magatartást tanúsítok azokkal szemben, akik a mindennapi, aktuális, személytelen énemet táplálják. Végül is ezért szorult ki Józsika a családunkból. Türelmetlen voltam vele, a hasonlóságaink miatt, az alacsonyröptűség terén. Ami közös volt bennünk: alkoholizmus, dohányzás, pornóújságok lapozgatása, valamint az, hogy a szeretetéhségünk morbid kapcsolatokba vezetett minket. Akkor lettem volna személyes-szellemi, ha sikerült volna maradéktalanul felszámolni magamban mindezt, s ez által a számára is pozitív mintát kínálnom. Mivel gyengének bizonyultam, neki kellett távoznia. Ez mindenfajta diszkrimináció belső logikája. Szerintem nem a másság, hanem éppen a hasonlóság miatt rekesztünk ki másokat. Pl. a homoszexuálisoktól különösen irtózók titokban eljátszadoznak a gondolattal. Vagy az antiszemiták önnön gyarlóságaikat ostorozzák a zsidókban. Hitler is kutatott a családjában esetleges zsidó felmenők után. Ezen a téren a történészek nincsenek kellőképpen informálva, mivel a Gestapo zárolt, végül megsemmisített minden erre vonatkozó adatot. Mindnyájunkban ott van a személytelenség szörnyetege, ez adja a lényegét a történelmi folyamatoknak. 

Végül is létrejött a mű: megszületett a “Rocktérítő” című film. A már említett kompromisszumok ujjlenyomatai kirajzolódtak. De senki sem erről beszélt, és ebben talán igazuk is volt. A zsurnaliszták számon kérték Pajoron az “érzéki zsenialitást”, s ezért pénzt kaptak – hasábonként. Beszélgettünk erről Tamással. Oda lyukadtunk ki, hogy “ezek” – hasonlóképpen az amfiteátrumban az ujjukat lefelé mutató római patríciusokhoz – vért akarnak látni, vagyis – írástudó mivoltukkal nem túl egybecsengően – emberéletre szomjaznak. Ennek tudniillik hírértéke van. Kocsis Jancsi aranylakodalma nem szenzáció, azonban egy költő, vagy rocksztár pálfordulása már többet hoz a konyhára, bár kevesebbet, mint ha a nekrológját szövegezték volna meg. 

A film utóélete is ennek megfelelően alakult. Aránylag nagy port vert fel, annak dacára, hogy a végeredmény felemásra sikeredett. A keresztények látószögéből nézve túl “világi” volt, míg a mozilátogatók zömét a kegyes végkicsengés irritálta. De senkit sem hagyott hidegen a téma. Engem sem. Sőt, amikor először láttam, megdöbbentem. Nem csupán a filmen, hanem a tiszteletlenségnek azon a mértékén, ahogy a személyemet kezelték, azaz inkább teljesen figyelmen kívül hagyták. Nem vagyok egy különösebben önérzetes ember, sőt, inkább visszavonulásra késztetnek a maguknak széles mozdulattal utat vágók. Azonban ha még a gesztus szintjén sem méltányolnak, az a húsomba vág. Ebben a filmben minden voltam, csak statiszta nem. A produkcióval párhuzamosan kiadtak egy Neurotic hanghordozót, amelyben két szám zeneszerzőjének mondhatom magam, valamint egy dalban még zenészként is közreműködtem a stúdióban. A “Delphine csodálatos átváltozása” című Víg-Másik-Dönci művet már említettem. Meg sem kérdezték tőlem, hogy mit szólok a kérdéses darab filmbe erőltetéséhez. A történetek között csupán annyi összefüggés mutatható ki, hogy a szereplők ugyanazok. Ezen az alapon valóban minden mindennel összefügg, de akkor felejtsük el a dramaturgia játékszabályait. Még ha mindez – mondjuk – reneszánsz korabeli jelmezekben lett volna megjelenítve, talán viccesnek, jobb esetben ironikusnak hatna a felvetés.    

Azonban – túl a zenész-szerző-hangszerelő státuszon – még a forgatásban is közreműködtem – szereplőként. Ezt egyféle módon lehetne letagadni: ha kivágnánk a film végéről a gitáros figuráját, aki a saját stúdió-felvételére playbackel. A bemutatón mégis azt láttam, olvastam, hogy a stáblistán a rendezőtől a világosítón és a berendezőn át mindazokig, akiknek úgymond “köszönettel tartoznak”, mindenkit megemlítenek, kivéve engem. 

Rosszul esett a dolog, sőt letüdőztem. Mindez visszajuthatott a rendező fülébe, mert néhány vetítés után megjelent a nevem a közreműködők között, bár ő nem érezte szükségesnek, hogy személyesen is korrigálja magát. Megtudtam továbbá, hogy mindenki kapott tiszteletdíjat, engem leszámítva. Ezt nem anyagi kérdésnek tartom, mivel a “tiszteletdíj” szó a “tisztel” igéből van képezve. A magamfajta bozgornak egyetlen kincse van: amit alkotott és alkot. Ha ez ilyen módon nyer nyilvánosságot, akkor joggal merül fel a kérdés: nem lett volna bölcsebb a hallgatás? Mégis “nem” a válaszom. A gittegyletek időtlen idők óta hajlamosak arra, hogy a jegyzőkönyveikben (az általuk kreált történelemben) csupa kisbetűvel említsék meg a “nemecsekeket”, sőt: ebből a szemszögből nézve az anonimitás már-már megtisztelő. Csupán azért tudunk Szókratészről, mert néhány tanítványa a mester iránti hűséggel jegyezte le a szavait, na és a tetteit. Bachról is azért tud a zenekedvelő utókor, mert több mint száz évvel a halála után a bécsi klasszikusok lefújták a port a partitúráiról. Van Gogh feltehetően ismeretlen marad, sőt talán éhen is hal, ha nincs egy műgyűjtő öccse. Ezek a találomra kiragadott példák azt sugallják, hogy e világban nem feltétlenül azok alkotnak “ércnél maradandóbbat”, akik “nevet” vívtak ki maguknak. Sok úgynevezett sztárnak köszönhetek e tekintetben kijózanító gondolatokat. Ken Kesey is kárvallottja volt a könyve alapján készült, többszörösen Oscar-díjas filmnek. Ő legalább kapott ezért néhány ezer dollár bánatpénzt. (Indián származású volt, vagyis az USA alkotmányos jogon alapuló, “szabad” világának a bozgorja.) Utólag úgy nyilatkozott a film készítőiről és szereplőiről, hogy ezek amolyan “csap-emberek”, akiknek az a funkciójuk, hogy átfolyjon rajtuk az igazság. A Rocktérítő rendezőjére is ráillik ez a jelző. Nyugodt vérmérsékletű, ám kíváncsi ember, jó szervezőképességgel, a nélkül azonban, hogy mindez kiforgatná önmagából, “magán kívül” kerülne. Ez viszont a felé a kérdés felé vezet, hogy mi a helyes arány az alázat és a “madárság” között? Ami engem illet, ez volt az első – és sajnos nem utolsó – eset, ami túlérzékennyé tett a szellemi javaim illetéktelen kezekbe kerülésének a tekintetében. 

Ám a filmnek a további sorsa folytatódott: az emberek megnézték és vitatkoztak róla. A megtérés, a végkicsengés ellenszenvet keltett ugyan bennük, de legalább egy rövid időszakaszra felrázta őket a szellemi kérdések iránti közönyükből. A történet attól is nyomatékot kapott, hogy egybeesett az úgynevezett rendszerváltás előtti évek aktív, bizonytalan, kereső periódusával. Érdekesnek tartom a ’80-as évek végét, még a külső eseményeket illetően is. Szerintem akkor lett volna arra esély, hogy országból hazává nemesedjünk. De végül az indulatok, és az erre játszó politikacsinálás vált az uralkodó hanggá, ez pedig sérti a fülemet; legalább annyira, mintha egy méltóságteljes, mély regiszterekben megszólaló, archaikus hangszerelést egy bornírt, medvetáncoltató vezérmotívummal aktualizálnánk. Jó példa erre az, amikor a Fidesz az első választási kampány idején egy Európa Kiadó számból vett idézettel próbálta a változó kor szelébe állítani a vitorláit: 

“…a helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”.

Mintha elfeledkeztek volna a refrénről, amely így hangzott: 

“Küldj egy jelet lentről felfelé”,

és nem pedig fordítva, mint ahogy ők gondolták.                                                                 Pajorral eljártunk a filmvetítésekre, s utána beszélgettünk az emberekkel. Érdekes szituációkba csöppentünk ily módon. Nem ritkán önmagukból kikelt, sőt kötekedő fazonokkal beszélgettünk Jézusról és az evangéliumról.

      Sokan voltak kiakadva, s többnyire ellenszenvet váltottunk ki, de legalább nem voltak közömbösek. És néha valóban evangélizációvá szelídült a történés, azaz örömhírré. Egyre többen jöttek ki Budaörsre: ki puszta kíváncsiságból, ki azért, hogy beolvasson a Pásztornak, ki pedig szellemi éhségtől vezérelve. Mintha az Apostolok Cselekedeteinek a lapjai elevenedtek volna meg. 

      Olybá tűnt, hogy ezek a fejlemények egy muzikális többletet igényelnek. Már említettem az újsütetű szellemiség fényétől szárnyra kapott alkotókedvem, s hogy fogalmam se volt a szerzeményeim további sorsáról. Ezen a ponton Tamással zenekart alapítottunk, Ámen néven. “Á nem”, volt az első reakcióm. Szeretem ezt a szót, mint igenlő kifejezést, amely lezár egy szellemi imát. Azonban a gyülekezetben túlságosan gyakran használták, néha nem helyénvaló módon, s ez által megkopott, inflálódott a jelentése, ezért nem tartottam szerencsés zenekar-névnek. De – mivel nekem se jutott jobb verzió az eszembe – nem szívóztam különösebben. Írtuk az erős számokat, közben elvesztettem a kellő távolságot magam és a szerzemények között. Pedig a distanciára szükség van, még ha nem is teljesen úgy, ahogy Tonio Kröger és Móricka elképzelik. Az “élet” fontosabb a “mű”-nél, azonban nem szabhatja meg a műfaj kereteit. Nem a kellő intelligenciával viszonyultam a darabjaimhoz. Noha jellegzetes motívumokra bukkantam, ám ez szűkkeblűvé tett. Beleszerettem a dalokba, pedig tudtam, hogy ez tilos. Türelmetlenné váltam az egyéb elgondolásokkal szemben. Tamás sem talált rá azonnal a hangjára. A Biblia egy fantasztikus könyv, kimeríthetetlen kincsesbánya, azonban a benne leírtakat nem lehet direkt módon átültetni a dalokba. Csak a már megemésztett – és megélt – szövegrészek válnak hitelessé. Joggal érte tehát barátomat a külső kritika, hogy a megtérés után lejjebb adta, önmagához képest. Tagadhatatlanul egy kitűnő megfigyelőről van szó, aki képes tömören és pregnánsan fogalmazni, azonban éppen a Bibliából citált részek propagandaízűre sikeredtek. Pontosan azt a jelenséget figyelhetjük itt meg, amit József Attilánál, amikor a tehetségét a kommunista ideológiának rendelte alá. Jó verseket írt ebben a korszakában, de nem olyan zseniálisakat, mint előtte és utána. 

A fenti folyamathoz aktívan viszonyultam, s ettől felhevült a légkör. Ez ugyan jót tett a számoknak, ám a kapcsolatok sérültek közben. Sanyi, a gyülekezet basszerosa sem tudott oldottan bekapcsolódni a munkánkba. A tánczenében szerzett rutinja nem működött a rock and roll közegben. Mikor Szentkirályi Gyuri megtért, azonnal őt vettük be a csapatba Sanyi helyett. Ez frusztrálttá tette, ami nem hatott jól a keresztény miliőben. Mivel a gyülekezetben nem akadt megbízható dobos, az ef Zámbó Happy Bandből Gábort kértük meg, hogy legyen a segítségünkre az első lemezfelvételnél. Ő nem hitt Jézusban, de a dalainkat érdekesnek találta. Annak dacára, hogy nem tartotta magát kereszténynek, - ellentétben velünk – egyáltalán nem vitatkozott. Harmonikusan viszonyult a zenei munkához, csak a Billy Cobham-es frazírozásából kellett itt-ott lecsippenteni. 

A stúdió Hűvösvölgyben, egy családi ház pincéjében volt. Folk Iván lett egy időre a házigazdánk és a hangmérnökünk. Ő mesélte el utólag, hogy előttünk egy népszerű metálbanda vette fel ott a lemezét, és a szövegeikben a Sátánnal kacérkodtak. Brutalitást és lázadást hirdettek, bőrbe öltöztek, amit láncokkal és szegecsekkel díszítettek. Ám a modoruk ezzel ellentétes volt: illemtudóan beszéltek, mindig elmosogattak, rendet raktak a konyhában maguk után. A kutyától eleinte tartottak, csak az első baráti farkcsóválás után engedtek fel egy kissé a ház őrzője iránt. Ezt a csapatot váltottuk fel mi, és a kontrasztot nem csak az jelentette, hogy a Sátán helyett Jézust vallottuk Úrnak. A konyhában eszméletlen nagy rumlit hagytunk magunk után, a frizsider tartalmát felfaltuk az utolsó                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  morzsáig, tekintet nélkül arra, hogy a kaját mi vásároltuk, vagy a házban élő család. A kutyát az udvarra száműztük, éppen hogy meg nem haraptuk. A stúdióban hatalmas vitákat tartottunk a hangszerelést illetően. De a munkaszünetekben sem csitultunk: Tamás nagy vehemenciával hirdette az evangéliumot, én pedig a tőlem elvárható körmönfontsággal, intellektuális kalandokba bocsátkozva hasogattam az Írás jelentésrétegeit. Tettük mindezt úgy, hogy néha a beszélgetés közben sör is került az asztalra; igaz, csak módjával, de még ez is szemet szúrt a sátánista zenekar absztinenciájához képest. Mindez érthető módon irritálta a derék hangmérnököt, ráadásul – mivel képzett jazz-gitáros volt – a hangszereinken elkövetett pongyolaságok se bizonyultak jó ajánlólevélnek. Ennek ellenére ő és a felesége, Zsuzsa napról napra megújuló és a krisztusi témakör irányába kibontakozó kérdésekkel fokozták a helyzetet, annyira kíváncsivá tette őket lármás életigenlésünk. Egy idő után egy kissé belefáradtunk az ismétlődő kérdésáradatba, és a válaszaink sem voltak mindig kielégítőek, ezért elláttuk őket a világhírű bibliatanító, Derek Prince egyik kulcs-könyvének a példányával. Ez az ajándék utóbb értékesnek bizonyult, mert visszatartotta őket egy félig-meddig már elhatározott disszidálástól, és egy valóságos megtérésbe vezette őket. Szintén utólag mesélte el Iván, hogy az irántunk érzett őszinte és mély ellenszenve dacára megfogta őt a mentalitásunk: egy bizonyos pluszt érzékelt a tüneteinkben, feltehetően ugyanazt, amit én tapasztaltam a serdülőkorom idején Irénke néni körül. Egy idő után vágy fogta el, hogy ő is rendelkezzen ezzel a többlettel. Egyszóval nem az érveink győzték meg őt, hanem a szellemiség, ami a gyarló szavainkon is átragyogott. 

       Miután Iván és Zsuzsa megtértek, azonnal “nem tanácskoztak többé testtel és vérrel”. A házigazdánk (aki később a barátommá vált) nagy változáson ment keresztül. Amikor megismertem, egy befelé forduló, depresszióra hajlamos fazonnak mutatkozott, a régebbi magas színvonalú, fúziós-rock szerzeményei árulkodóak voltak e tekintetben. A mi lemezkészítésünk zárószakaszában, a keverés magasságában már egy nyílt, extrovertált, barátságos emberré vált. Igazi vezéregyéniség, aki elutasítja a kompromisszumok lehetőségét, azonban ezt képes volt rímeltetni a keresztényi alázattal. Szerény tapasztalataim alapján ez meglehetősen ritka jellemvonás.

      A családi háznak, ahol dolgoztunk, különös hangulata volt: még a nyári kánikulában is hidegérzete volt ott az embernek. A família egyeseinek időnként megjelent a nagymama, jóllehet már több éve eltemették. Kísértetháznak éppen nem volt mondható, hiszen a jelenések csak ritkán fordultak elő, a lakók életét nem befolyásolta döntő mértékben, csupán hangulati háttérnek nevezhetném. Iván mégis fontosnak tartotta, hogy eltépje a láthatatlan szálakat. A kertben lévő kultikus jelentőségű szobrot nagy erőbedobással verte szét és törte darabokra, noha az emberi kultúrára érzékeny embernek ismertem meg. A szülei nem ütköztek meg a “barbárságon”, sőt inkább fogékonnyá váltak az immár Iván által tolmácsolt szellemiségre. Egyedül a bátyja határolta el magát a fejleményektől: noha az egész családra jellemző volt a magas intelligenciaszint, az idősebb testvér mégis az emberi tudás nevében kérte ki magának, hogy a hit dimenziójába ilyen direkt módon vezessék bele. 

      A lemez elkészülte után nekem is módosult a véleményem a gyülekezetben felharsanó zenével kapcsolatban. Nemcsak a Pásztorral való eszmecsere befolyásolt, hanem a haverokkal kibontakozott vitáim, beszélgetéseim is. Többször említettem már Molnár Pétert ennek a könyvnek a lapjain. A ’70-es években ismertem meg, mint a középkori és a magyar zene, valamint több európai nyelv tudóját. Talán az volt a legnagyobb bűnöm, amit valaha a tárgyak ellen elkövettem, hogy az általa birtokolt Bittermann mestergitár aprófává silányult egy rossz mozdulatomtól. Mikor a kártérítésről beszéltünk, a nagyvonalúsága megmentett a biztos éhhaláltól, sőt egy tévé-produkció mellékszereplőjévé avatott. Baljós vonásai – antiszemitizmus, a tulajdonviszonyok iránti érzéketlensége, valamint a barátai barátnői iránti illetéktelen vonzalma – miatt ellehetetlenült a zenei pályafutása. A tv-fellépések először megritkultak, majd megszűntek. Budaörsön már mint csöves bukkant fel. A keresztények befogadták: több fiatal összedobott pénzéből létrejött egy albérleti lakás, itt lakott ő is. Mindez nemhogy szerénységre hangolta volna, inkább az önérzetét táplálta. A lakótársait “imádkozó sáskáknak” nevezte, a dicséret zenei vonatkozásait pedig sokkal súlyosabb jelzőkkel illette, mint én. Ahogy William és Józsika esetében, úgy ezúttal is magamra ismertem: ráébredtem, hogy a zenei szolgáltatás irányában megfogalmazott kritikámmal magam alatt fűrészelem a fát. Péter hamarosan lelépett a gyülekezetből. A baráti beszámolók szerint még lejjebb csúszott, majd úgy érte a vég, hogy miután alaposan berúgott, égő cigarettával a kezében aludt el, és a füstmérgezés végzett vele. 

      Még egy baráti eszmecsere volt, ami felnyitotta a szememet: Dresh Misit, a kiváló szaxofonost olyan embernek ismertem meg, aki a kommersz zene határait sokkal szigorúbban húzza meg, mint én. Amikor Krisztusról beszélgettünk, elárulta nekem, hogy őt is vonzzák a szellemi igazságok, és meg akart térni. Azonban amikor ellátogatott a budaörsi gyülekezetbe és meghallotta a dicséretet, azonnal visszavonulót fújt. Természetesen tiszteletben tartottam az érvelését, hiszen az ő fenntartásai szinte megegyeztek az enyéimmel. Ám amikor továbbgondoltam az eszmecserénket, a “gazdag ifjú” példázata jutott az eszembe, akinek “igen sok jószága vala”, és ez meggátolta Jézus követésében. “Marháink”, azaz javaink nemcsak anyagi, hanem lelki, szellemi értelemben is lehetnek. Misi “jószága” az a tagadhatatlanul magas zenei színvonal volt, amit képviselt. Ez egy olyan “gazdagság”, ami – ha főszerepet tölt be az életünkben – elválaszthat a még lényegesebbtől. A zene “csak” egy aspektusa az emberi kultúrának. Nem értékelhetem túl pusztán azért, mert többé-kevésbé értő művelője vagyok. 

      A két fenti példa önmérsékletre intett, de az Írás is arra ösztönzött, hogy átértékeljem a zenéhez fűződő viszonyomat, mivel pozitív és negatív oldalról egyaránt megvilágította a művelőit. Dávidról, a zsoltárok szerzőjéről olvasható, hogy a hárfajátékától Saulnak, Izrael első királyának a gyötrelmei átmenetileg megszűntek. Elizeus próféta egy ízben az éneklés hatására nyílt meg szellemileg. Midőn pedig Salamon templomát szentelték fel, a léviták zenéltek; az épület megtelt köddel, olyannyira, hogy a papok nem tudták ellátni a feladatukat. Ám a babiloni király romlását többek között így jellemzi Ézsaiás: “Kevélységed és lantjaid zengése a sírba szállt”. Ebben a mondatban az “és” kötőszó nem csak elválasztja a zenét a kevélységtől, de összefüggésbe is hozza vele. Ez a személyes tapasztalataimmal ugyancsak egybevág. A zenészeknek, sőt általában a múzsák kedveltjeinek kiváltképp ügyelniük kell(ene) arra, hogy a sorsukból fakadó elszigeteltség ne csapjon át öntömjénezésbe, rossz értelemben vett kiválasztottság-tudatba. 

       Azonban nem csak a zenére direkt módon utaló szakaszok változtattak rajtam, hanem az is, amikor azt olvastam, hogy egy ízben Péter apostolt éppen a gondolkozásában gyökeret vert vallási előítéletei akadályozták meg abban, hogy engedelmeskedni tudjon Istennek. Annál a résznél, hogy “A miket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak”(ApCs10,15), megnyílt előttem az Írás belső értelme, s az apostol ellenkezésében a saját rögzültségeimet és gyarlóságaimat ismertem fel. (Általában elmondható, hogy többnyire éppen a hibáimmal és a bűneimmel kapcsolatban kaptam kijelentéseket.) 

       Mindez arra indított, hogy ne csak a Tamással közösen megformált rock-dalokkal örvendeztessem meg a budaörsieket, hanem alkalmanként a kollektív dicséretben is szerepet vállaljak. Ám az, ahogy végül állandó taggá váltam, már nem tetszett annyira. A két gitáros fiú – akikről már írtam futólag – közül az egyik meglehetősen furcsán penderült ki a “szolgálatból”.* (Itt érhető tetten, hogyan módosul egy szó értelme az ellenkezőjére.) A mind gyakoribb felbukkanásaim a kollektív zenélésben nyomást helyeztek rá, sőt egy ízben ki is borult. Nos, ezen a ponton a Pásztor “elbeszélgetett vele”, és amit akkor mondott, azt nem szívesen idézném ide. Itt elég annyi, hogy egy különös, megfélemlítő erejű tekintély áradt belőle. Ezt akkor figyeltem meg először nála, de – sajnos – nem utoljára. Noha az időnként kérdésekbe burkolt állítások éle nem ellenem irányult, sőt ez esetben kedvezményezett voltam, mégis a hideg futkározott a hátamon a szavai hallatán. Akaratlanul is felmerült bennem, hogy ez akár velem is megtörténhet. Szegény srác szavai teljesen összegubancolódtak, a végén szinte megkönnyebbült, amikor távozhatott, megfosztva attól a helytől, amit éveken át tisztességgel betöltött, bár nem volt egy stabil játékos, ám ezen az alapon az egész zenekar talpára útilaput lehetett volna kötni. 

      Egyszóval – az akaratom ellenére – örvénybe kerültem, pontosabban éveken át egymással ellentétes hatások értek. Csodálatos, szavakban ki sem fejezhető élmények, és megaláztatások. Nem vagyok benne biztos, hogy ez edzi meg a jellemet. Hányatott életemben is kimutatható a fenti tendencia. Intézet, börtön, pszichiátria, és otthon az apai tekintély nélkül felnőtt elsőszülött fiú mamakedvence-státusza. Hideg, meleg, hirtelen váltásokkal. 

      A Pásztortól kazettákat kaptam ajándékba, amin az amerikai mintájú keresztény dalok voltak rögzítve. Hamarosan egy video-vetítésre is meghívtak, amin az USA-ban rendkívül erős pünkösdi-karizmatikus zenébe láthattam, hallhattam bele. A legtöbb zenész hivatalos volt, a fejlődést előremozdítandó. 

      - Mekkora kenet árad ebből az emberből! – szólalt meg a baritonhang. A képernyőn egy elegáns férfi csilingelt a zongorán, Richard Kleidermann modorában, miközben behunyt szemmel “Jesus”-okat lehellt a mikrofonba. Természetesen nagyzenekar kísérte. Hallgattam, mivel az új környezetemben mégse’ mondhattam ki azt, hogy a rock and roll közegben bájgúnárnak nevezik az efféle ürgéket. Megtudtam a nevét is: Jimmy Swaggart-nak hívták. A fenti epizód után úgy két-három hónappal az egész világon megismerték a nevét, no nem a zongorajátéka miatt, hanem mert a szemfüles újságírók gondoskodtak arról, hogy mindenki megtudja: a pünkösdi egyház üdvöskéje titokban prostituáltakhoz jár. Még egy tévé-prédikátor neve felmerült azidőtájt hasonló ügyek miatt, amit legalább akkora vircsaft követett, mint manapság a katolikus papok és Michael Jackson pedofil-botrányait. A mi Jimmynk természetesen azonnal nyilvános bűnbánatot tartott és “megtért”, hogy aztán néhány hónap múlva a felesége borítsa ki a bilit a végett, mert a zenész autójában pornóújságokra bukkant. 

       Nem vagyok szellemi szakember, ellenérzéseim tehát az ipse felé nem abból fakadtak, hogy átláttam volna a szitán. Egyszerűen nyálasnak, hazugnak éreztem a produkcióját, és szerény tapasztalataim alapján az efféle fazonoknál mindig baj van a kréta körül. Ebben a hazug világban, amiben élünk, mindennél nagyobb szükség van az őszinteségre és a hitelességre, bár ezek a fogalmak is megkoptak már egy kissé. Amikor “Jimmykbe” botlom, azonnal felzúgnak a bensőmben a figyelmeztető szirénák, joggal elvárhattam volna tehát a szellemileg tapasztaltabb vezetőimtől, hogy ez irányba különösen éberek legyenek, s ne tegyék ki a “nyájat” az ilyen hatásoknak. Ennek ellenére az amerikai típusú dicséret a mai napig masszívan tartja a helyét a gyülekezetben. A másik zenei hatás Izrael felől érkezett. Azok a motívumok, amik a klezmer zenében magával ragadóak és felvillanyzó hatásúak, Budaörsön a kommunista indulókra emlékeztettek. Azt lehetne ez ellen a – szerintem jóindulatú – bírálat ellen felvetni, hogy egy magamfajta muzsikusban individualista görcsök rögzültek, ezért nem kompetens annak a megítélésében, hogy milyen zenei szabályok a mérvadóak egy aránylag nagy létszámú kollektíva esetében. Elvégre egy istentiszteleten mégsem alkalmazhatóak mondjuk a kortárs-zene stílusjegyei. Ebben van némi igazság, mégsem fogadom el végső ellenérvnek. Ugyanis hallottam olyan keresztény muzsikát, amire százezrek zizzentek rá, és mégis fantasztikus élményt nyújtott – még nekem is. Valaki egyszer mutatott egy video-kazettát, amin Reinhardt Bonke-nak, a német származású evangélistának az egyik afrikai szolgálatába pillanthattam bele, s amit ott láttam, hallottam, az több volt, mint zene, sőt több volt, mint istentisztelet. Ennek a leírásához nem elégségesek a szavak, ezért el is tekintek tőle (aki nem látta, az úgyse hinné el). Mindenesetre – az ott zenei értelemben elhangzottaktól – még az olyan sokat próbált raggae-veteránok, mint Bob Marley, vagy a legelszálltabb jazz-zenészek szeme is csillogott volna, ha hallják.

      Különben sem értem, hogy miért van szükség ennyi zenére egy olyan világban, ahol sokszoros a túlkínálat. Egy kis csend talán sokatmondóbb lenne. Szerintem az az arány, amennyit a Biblia foglalkozik a zenével, tükrözi a helyes mértéket. Sőt, a zsoltárokban olvashatunk olyan időszakról is, amikor a “hárfáikat a fűzfákra aggatták”. Tudom, hogy ez a babiloni fogság idején történt, de úgy látom, ez a glóbusz – az egyházat is beleértve – ismét egy ilyen “babiloni” korszakba lépett.* Magyarul: szellemi aszály, okkult felhangokkal. 

      Egyébként éppen Budaörsön történt meg velem a legcsodálatosabb zenei élmény, amit valaha átéltem. Hangszerré váltam. A konkrét dalokon már túl voltunk, egyfajta kollektív improvizáció vette kezdetét. A zenészek nem reagálták túl a dolgot, én pedig egy féléber állapotba kerültem. Mindenki a része volt ennek, azok is, akik nem játszottak hangszereken. Nyelveken zümmögtek az emberek, észrevétlenül kerültünk bele az imádás légkörébe. Kisvártatva hallani véltem, hogy az angyalok is bekapcsolódnak az éneklésbe, olyasféle hangzás alakult ki, mintha az aránylag kicsi és zsúfolt termen túl stadionnyi méretek reflektálnának az ott elhangzottakra. Már jó ideje nem a fogásokra figyeltem a gitáromon, és csakhamar azt tapasztaltam, hogy nem is én muzsikálok, hanem én vagyok a hangszer: játszik rajtam VALAKI. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, amit csinálok, a hangszert nem pengettem, hanem a balkezemet a fogólapra ütve, s jobbkezemmel a tremolókart finoman rezgetve reagáltam arra, ami mélyen belülről fakadt. (Ez az effektus utóbb tudatosan alkalmazva is használhatónak bizonyult.) Olyan jó volt csupán eszköznek lenni! Bár örökké tartott volna! Soha még ilyen jól nem éreztem magam egy zenei szituációban, és – sajnos – azóta sem. Nem csak a természetes és a természetfeletti mosódott akkor és ott össze, hanem – úgy vélem – az emberek közötti szokásos távolság is megszűnt. Mindig zavart az “előadó” és a “publikum” mesterséges szétválasztása. Ebben az állapotban azonban megszűntek ezek a kategóriák. Azóta tudom, hogy az, amitől a legtöbb zenész retteg, tudniillik az “egyénisége elvesztésétől”, az egy irracionális félelem. Az igazi zene ott kezdődik, ahol kiszabadulunk az egónk börtönéből. A legtöbb zenész arra törekszik – valaha én is ezt ambicionáltam -, hogy sikerüljön egy sajátos, rá jellemző stílust kialakítania, holott ez a világ legegyszerűbb dolga. Csupán engednünk kell a belső hangoknak, és nem egy külső tudást magunkra erőltetni, akkor mindez létrejön, pontosan úgy, ahogy nincs két egyforma beszédhang, köhintés, vagy tekintet. Ez a gondolatmenet sokat elárul a tömegízlésre kalibrált világunkról.

      Mihály körülbelül a fenti események magasságában lépett le a gyülekezetből. A kialakuló fenntartásai sokkal markánsabbá váltak az enyémeknél. Túlfejlett individualizmusa nem tudott feloldódni a “nyáj” közegében. De a vezetőket is bírálta. Ami pedig a dalait illeti, már-már jelentéktelennek tűntek az obligát hurráoptimizmushoz képest. Akusztikus gitárral a kezében, halkan rebegte a mikrofonba, hogy “Áldott, ki jő az Úrnak nevében”. 

      Felesége, Miczánka viszont maradt. Nem értett egyet a férje kritikáival. Noha nagyon szerették egymást, a további évek során elmélyült köztük a nézeteltérés a gyülekezetben kialakult értékrenddel kapcsolatban. A fiatal asszony tovább látogatta az istentiszteleteket, és rendületlenül bízott abban, hogy a párja vissza fog térni. 

      Nekem nagy veszteséget és dilemmát jelentett Misi távozása. Ezen a ponton tudatosult bennem, hogy milyen sokat jelent nekem a személye, és ez volt az első eset, hogy egy dologban lényegesen eltért a véleményünk. Én is zárkózott, individualista alkat vagyok, azonban úgy vélem – és ezt mondtam is neki -, hogy ebben nincs igazunk. Olyan tulajdonságnak tartottam ezt benne és magamban, amin változtatni kellene. Minden átlagos felkészültségű művészettörténész tanúsíthatja, hogy az emberi kultúra kollektív erőfeszítésen alapult, s fokozatosan formálódott azzá, amilyen ma, és ez nem feltétlen vált az előnyére. Többször említettem már Háy Ágit ennek az írásnak a lapjain. A személyes életemben ugyan szerény szerepet foglalt el, azonban a gondolkodásomra döntő mértékben hatott a tekintetben, hogy deheroizálta a “zseni” kultuszát. Ma már én is úgy látom, hogy ennek a kultusznak éppen a zsenik a kárvallottjaik. Ők mindig akkor jelennek meg, amikor a válság kontinensnyi méreteket ölt. A funkciójuk végeredményben nem egyéb, mint hogy a tudásukkal és a sugallataikkal egy erős ellen-szérumot fecskendezzenek a beteg társadalom testébe. Az a tekintély, amit ez által esetleg kivívnak, nem egyengeti a további fejlődés felé vezető útjukat. Egy harmonikusan fejlődő társadalomban vagy mindenki zseni, vagy kiegyenlítődnek a szellemi erőviszonyok. 

      De a keresztény értékrend sem rímel a zseni kultuszával. Hiába állította Mihály, hogy a hit hősei a tömegtől elkülönült figurák. A Messiás magányos ember volt, mégis: az ő erőfeszítéseire egyház épült, és “a pokol erői sem vesznek rajta diadalmat”. Sőt, azonosult ezzel a gyarló egyházzal, a menyasszonyának nevezte. Az áldozatával azt bizonyította, hogy nem sokra megyünk a magányos erőfeszítéssel, ha a többség nem merít ebből hasznot. “Ha a földbe vetett gabonamag el nem hal, egymagában marad. Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem…” Meg kell tanulnunk elveszteni az életünket, hogy aztán megtaláljuk azt. (Ebben az értelemben – sajnos – még nebuló vagyok.) Ha elfogadjuk, hogy még egy csöves is Isten képmása, az kijózaníthat minket a csőcselék iránti undorból. Ha nem tartjuk a testvérünknek a hózentrógeres, bőrnyakkendős, a frissiben elsajátított szlogeneket szajkózó gyülekezeti tagot, akkor már a saját hálónkban pattog a labda. 

      Volt valami kifelé húzó erő Mihály lelépésében. Mégis maradtam, mert úgy éreztem, hogy talán ez az utolsó lehetőségem a kijelentés fényében való tartós jelenlétre, szemben az emberi tudás relatív értékrendjével. Nem voltam vak az ő szempontjaira, de fontosabbnak tartottam azt, amit átéltem ez alatt a néhány hónap alatt. A legfontosabb ok talán az volt, ami miatt tollat ragadtam, hogy tisztázzam, mi vitt ebbe bele, és mi penderített ki belőle. Ha ez tisztázódik bennem, túljutottam a holtponton.     

      Szentkirályi Gyuri multiinstrumentalistának számított a könnyűzenei mércék alapján. Billentyűs hangszereken játszott, dobolt, basszus- és szólógitáron egyaránt hibátlanul fogalmazta meg a zenei gondolatait. Ebből adódóan nagy nyereségnek számított a csatlakozása zenekarunkhoz. Mivel az agyában a dalok készre csiszoltan jelentek meg, velem ellentétben nem volt a kollektív munka híve. Azt a szerzeményt, amit ő komponált a lemezre, a dob, a fúvósok és az ének kivételével egyedül játszotta fel, de a fenti hangszerek művelői is kész, kottahű instrukciókat kaptak.

      Amennyire szilárd volt a talaj a muzsika területén Gyuri lába alatt, annyira elfogódottnak, bizonytalannak mutatkozott az élet egyéb területein. A csetlő-botló kisember figuráját Chaplin, vagy Voody Allen akár róla is mintázhatta volna. Ezért míg a zene világában ellentmondást nem tűrő tekintélyként lépett fel, addig más vonatkozásban szüntelen, tapogatózó, baráti óhajba burkolt kérdéseket tett fel. Zsidó származása miatt ennek a vallásnak a közege befogadó módon viszonyult felé, míg a gyülekezetben lépten-nyomon kisebb-nagyobb konfliktusokkal volt kénytelen szembesülni. 

      Pl. – amikor megtért – Aszófőn szerveztek egy keresztény nyári tábort, ahol már az első nap kalamajkába keveredett Gyuri a kicsi, de agilis kutyája rakoncátlan természete miatt. Midőn a campingtábor vezetőnője hisztérikus hangon kérte ki magának az eb túlkapásait, valaki közülünk azt találta mondani, hogy a gazdi nem tartozik közénk. Ez érthető módon rosszul esett az új barátomnak, e miatt órákon át ápoltam a lelkét, tudván azt, hogy a zsidóság befogadó közegével különös kontrasztot alkot a fenti elhatárolódás. Már beesteledett, mikor a büfében egy sör mellett az Ószövetség irányából próbáltam neki körvonalazni az újszövetségi igazságokat, éreztem, hogy ezt – a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve – finoman kell megfogalmazni. Ezen a ponton ragadta magához a szót egy srác, akit egyikünk sem ismert. Kőkeményen elkezdett “evangelizálni”. Bennem egy világ omlott össze, ezek után úgy láttam, hogy Mózes törvénytáblái lényegesen nagyobb súllyal fognak latba esni. Ezért – amikor másnap tusoltunk – csípős iróniával minősítettem az előző este elhangzott demagógiákat. Mivel a fürdőház rekeszekre volt osztva, a szószátyár “evangélista” akaratlan fültanúja lett a jellemzésemnek. Az üdítő fürdő után felkeresett minket, és bocsánatot kért tőlünk az elhamarkodott szóözönért. 

      A történtek után az a tény, hogy Gyuri a budaörsi miliő részévé vált, meglepett engem. Amikor rákérdeztem ennek az okára, azt mondta: “a megtapasztalt negatívumok dacára kialakult bennem a belső meggyőződés, hogy Jézus a Messiás. 

      A ’80-as évek végén Gyuri többé-kevésbé ismertté vált a zene világában. Már a Neuroticban közreműködött beugróként. Ezt követően Fenyő Miklós “fedezte fel” a Hungária utáni kereső periódusában, majd az én távozásom után az Európa Kiadó lett kíváncsi rá. Azzal a szöveggel váltak meg tőle, hogy nem igazán abban a szellemben zenél, mint ami a bandában már kialakult. Ez után következett az Ámen-korszak: Gyuri felülmúlhatatlannak bizonyult a zenekar eklektikus, a heavy metáltól az alternatív-rockon keresztül haladó, a rap-et is magába foglaló stíluskeresésének az idején. 

      A csapat nagyvonalúnak mutatkozott felém. A gyülekezet szervezett egy nagyszabású koncertet, ennek a tiszteletdíjából vásároltunk egy Fender Stratocastert, amin a mai napig játszom, többek megelégedésére. A tartozásomat részletekben, apránként fizettem ki a bandának. Utánunk az amerikai Chuck Girard lépett fel, majd a produkciója végén egy megtérésbe vezette bele az erre szomjazókat. 

      Beszéltek, írtak rólunk a lemez megjelenését követően. Utólag úgy vélem, hogy az első munkánkban fontos zenei információkat közöltünk. Azonban Tamás szövegvilága még nem forrott ki, ezért a verbalitás relatív értékeket mutatott fel. A tagadhatatlan bravúrok és sziporkák dacára inkább a demagóg, direkt keresztény utalások domborodtak ki.

      Ilyen előzmények után látogattuk meg Fenyő Miklóst, a magyar rock and roll tudóját, pozsonyi úti lakásán. Tamás és Gyuri kíváncsiak voltak a véleményére, és engem is magukkal cipeltek. A sztár figyelmesen végighallgatott néhány számot, majd őszinte kritikát mondott: dicsérte a számok strukturális szerkezetét, a gitárjátékot, de bírálta a pongyola megoldásokat és a szövegvilágot. Igazi profiként pellengérezte ki Tamás szószátyárságait, és itt vált a szememben a profizmus egy gyanús hatásmechanizmussá. Fenyő ugyanis nem értett egyet a teológiai mélyfúrásainkkal, hanem azt ecsetelte, hogy ezek helyett egy olyan refrén szükségeltetik, ahol legalább négyszer elcsattan “a” Név, felkiáltójellel:

- Jézus!

- Jézus!

- Jézus!

- Jézus!

      Megdöbbentett az a körülmény, hogy egy olyan ember, akinek az életében Jézus csak mint mellékszereplő volt jelen, milyen őszintének ható lelkesedéssel mondta ki többször is a nevét. Ez elgondolkodtatott. Ráébredtem, ha bizniszt látna a Messiás személye köré fonódott ideológiákban, akkor gátlástalanul írná erről a témáról a slágereket, s ez a név a refrénekben markáns hangsúlyt kapna. Fenyő arra a néhány másodpercre őszintébb hívőnek tűnt, mint bármelyikünk.

       A másik sztár, akivel ebben a korszakban szellemi dolgokról beszélgettem, a Híres Magyar Rockénekes volt. Említettem már őt ennek a leírásnak a lapjain, az Európa Kiadó holland fellépéseinek a magasságában, mint a magyar könnyűzene védőbástyáját, és mint a protokoll-whiskyk leleményes begyűjtőjét. Amit eddig leírtam a szellemi felfedezéseimről, azt kendőzetlen, őszinte stílusban mondtam el neki, mivel úgy tűnt, hogy érdeklődést mutat a téma iránt. Miután értesült a történtekről, megdöbbentő módon reagált a hallottakra.

      - Szerintem az egész élet egy nagy show – kezdte. – Időnként felbukkanok a katolikus templomokban. Nos, amit ott megfigyeltem, az egybevág a rockzenében megélt tapasztalataimmal. A papok legalább olyan jó showmanek, mint én, avval a többlettel, amit a 2000 éves tradíciókból meríthetnek. 

       Hát, ez a megközelítés elvette a kedvemet attól, hogy tovább feszegessem vele a témát. Ráébredtem, hogy mindenkit érdekel a természetfeletti, azonban egyéni módon óhajtják értelmezni. Az tudatosult bennem, hogy még én is szubjektív módon közelítem meg a kérdést. Noha a liturgikus szabályokban kétségkívül vannak show-elemek, de azért mindezt nem redukálnám le a show-businessben megtapasztalt törvényekre.