Ifjúkor

      Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de a mostoha ki lett paterolva. A hatalmas fellélegzés után új, immár emberhez méltó problémák merültek fel, elkezdődött a “fiúság” odisszeája.

      A munkahelyeim csupán néhány mondatot érdemelnek. Dolgoztam nyomdákban segédmunkásként, az egyiknél az egyetlen pozitívum az ebédidő volt. Ilyenkor a Feneketlen-tónál Rimbaud költészetében mélyedtem el, feladva a meddő küzdelmet a versfaragás terén. 

      A figuráns munkakör slágernek számított a körünkben: gyakran dolgoztunk terepen, s korán le lehetett lépni. Engem mégis lehangolt a feletteseim közönye minden iránt, ami a látókörükön kívül esett, de ha törődtek velünk, az sem volt jobb. Rengetegen viselkedtek közöttük mini-napóleonként, vagy zsebhitlerként. Csekély hatalmuk és korlátoltságuk hallatlan magabiztossá tette őket. A mai napig úgy látom, hogy a problémát nem a munka elvégzése, hanem a korán kelő helótákkal együtt elszenvedett tülekedő tujázás és a fentiek hétköznapi fasizmusa jelentette.

      Dolgoztam egy angyalföldi gyárban öltözőőrként. Erre a munkakörre csupa zseni jelentkezett, mivel a feladatunk nem volt túl bonyolult: reggel be-, illetve délután kihordani a melósok ruháit, valamint napközben kitakarítani az öltözőt. Mindez együttvéve alig vett igénybe egy óránál többet, a fennmaradó időt olvasással töltöttük. A többiek főleg filozófiai műveket forgattak, s noha magam is lapozgattam néhány ilyen tárgyú munkát, inkább irodalommal foglalkoztam. Lehangoló volt megtudni, hogy korábban az egyik kollégám (aki a leginkább elkülönült tőlünk, egy derékig érő hajú, szakállas fazon) közösen lottózott egy nyugdíjas bácsival, ám amikor egyszer négyes találatuk volt, eltitkolta a nyereményt az idős és szenilis kolléga elől, és egyedül vette fel a pénzt. Nem túl logikus módon ez által a filozófia tekintélye is csökkent a szememben. 

      Szívesen vállaltam a népszerűtlen esti műszakot, ez a túlórázók miatt vált szükségessé. Ilyenkor órákig egyedül voltam, s átmeneti magányom ajándéknak bizonyult: a gyár, a város, a világ új oldaláról mutatkozott be.

      A balesetek a melósok között mindennaposak voltak; úgy látszott, a termelés üteme fontosabb, mint az egyén biztonsága. Mindez együttérzést váltott ki belőlem. Gyakran tettem nekik apró szívességeket; pl., ha korábban le akartak lépni, blokkoltam helyettük kártyájukon a távozás időpontját. Az egyik portás viszont szemfülesnek bizonyult, aki - hasonlóképp Csehov Prisibejev altisztjéhez - minimális tekintélye miatt túlértékelte önnön fontosságát. Megakadályozni ugyan nem tudta az akcióimat, de többszöri panaszára, melyet többszöri figyelmeztetés követett, végül is kirúgtak. 

      Egy-egy ilyen távozás és újabb munkába lépés között több hónap, esetleg fél év is eltelt, ami szegény anyám vállaira plusz terheket rakott, de - mivel apa nélkül nőttem fel - nemigen volt az intéseinek foganatja.                                                                                                                                 Első szerelmem kb. két évre elvette a kedvemet attól, hogy a nők felé komolyan közelítsek. Az élet mélységét, magasságát és színeit kutattam. A hipsterekkel nagy túrákat tettem az országban, ezeken Ákos állandó partnernek számított. Ám amikor őt is szerelmi csalódás sújtotta, magába szállt és azt javasolta, hogy a tanulást válasszuk terápiának. Be is iratkoztunk a Vörösmarty Gimnázium esti tagozatára. Újra a Makarenko (ma Horánszky) utca lett az életem gyakori helyszíne. Sajnos az órákon hülyéskedtünk, emiatt behozhatatlan lett a hátrányunk a matematika területén, amit a tanárnő anatómiai adottságai csak fokoztak, mivel elvonták a figyelmünket a tantárgyról, különösen Ákosét, aki mindig is nagytermészetű volt. Ő már az első évben kibukott a suliból, én a második év vége felé adtam fel a sziszifuszi munkát; a száraz tények halmaza nem mutatta meg a kellő távlatot a további tanuláshoz. A puszta érvényesülésért való iskolába járást pedig társaságunk tagjai egybehangzóan megvetették. Tanulmányaim állandó félbeszakítása az írásom címét adó “Szökésben” kifejezést refrénszerűen rendszeresítette.

      Egy örvendetes kivételről azért beszámolnék. A történelem-magyar tanárnőnk valamilyen okból egyszer nem tudott eljönni az órára. Helyettes ugrott be, aki - tudva, hogy Shakespeare Julius Caesar-ja a tanrend szerinti aktuális fejezet - javasolta: mivel nem ismeri a tanárnőnk módszerét és eddigi munkánkat az adott tárgyban, most közelítsük meg máshonnan a dolgot. Háromnegyed óra alatt felvázolta nekünk Shakespeare korának történelmi és társadalmi hátterét, amitől érthetővé és indokolttá vált a szerzőnek a politikai hatalom iránti érdeklődése; ennek lenyomata pl. a Julius Caesar c. munkája, de beszélt előadónk a Hamletről, Macbethről és III. Richardról is a fenti kontextusban. Bár nem mondta ki, de lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a történelem, a forráskutatás és a művészet küldetésében alapelemnek tekinti a hatalom természetének ilyetén feltérképezését és kritikáját. 

       Az egész osztály döbbenten és szokatlanul csendesen hallgatta szavait. Az óra végét jelző csengő berregése után nem mentek ki a folyosóra, hanem megrohanták a fiatal tanárt, és kérdésekkel halmozták el; jómagam nem is tudtam közel férkőzni hozzá, csupán távolról hallgattam türelmes, tárgyszerű feleleteit*. (Az emberek nem hülyék, csak rákényszerítik őket.) A következő órára nehezen és kelletlenül verődtünk össze. Azóta sem láttam a rokonszenves embert, és a mai napig azon töröm a fejem, hogy miért volt az efféle találkozások terén csak elvétve adódó, kivételes szerencsém.

       

       Dixit az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja) ismertem meg. Aki csupán az idősödő, lepukkant Dixit ismerte, nehezen fogja összeegyeztetni az általa tapasztaltakat az itt leírtakkal. Sajnos az ő sorsa regresszív, de mégis következetes volt.

       Amikor először láttam a Klubban, éppen fröccsözött és versekben beszélt: ami a száján kikacskaringózott, azt úgy, szerkesztetlenül ki lehetett volna nyomtatni. Bár néha elvont halandzsának tűntek szavai, ám ha a nebuló fölvette a fonalat, utólag értelmezhetővé váltak az elhangzottak, mivel asszociációs analógiákban, egymásból építkeztek. Tagadhatatlan olvasottság tanújelét adta, mégis a tételes műveltség felé állandó iróniát mutatott és fogalmazott meg. Mikor mellé ültem, látszólag nem vett rólam tudomást, csupán a szavaiból derült ki, hogy a gondolataim nyitott lapok voltak a számára. Szabadverseit a környezete - kérés nélkül! - menetrendszerűen érkező fröccsökkel honorálta; eggyel beszálltam én is, a költészetét támogatandó. A poharak tartalmát köszönet nélkül ürítette ki; nyilvánvaló volt, hogy egy konvencióknak fittyet hányó, nem tekintélyelvű tekintéllyel találkoztam, akiről megtudtam, hogy már a '60-as években a Klub és a Kárpátia volt a törzshelye, s nem ő járta be a világot, hanem a világ kopogtatott be hozzá, hogy univerzális látásmódjától átértékelődjön.

Már akkor kopaszodott, sovány, magas alakját egyfajta kortalanság jellemezte, mint a néger és egyiptomi szobrokat, ellenben energikus, már-már táncba hajló gesztusokkal kísérte szavait; gumimaszkszerű mimikája időnként komikus grimaszokba váltott át.

Egyszer az egyik strandon találkoztam vele. Közepes méretű társaság övezte és az eszmecserénk során Jézust hoztam szóba; ugyanis változatlanul foglalkoztatott a személye és az őt körülvevő szellemiség. Elszenvedett kudarcom a Vele való találkozásom terén csak fokozta iránta a kíváncsiságomat. Homályban tapogatózva, kezdtem gyanítani, hogy a megismerését évezredeken átívelő történelmi misztériumok és vallási tradíciók hátráltatják. Kíváncsi voltam, hogy Dixi látnokiságából mi sül ki Jézusra vonatkozóan. A társaság egyesei természetesen gúnyosan reagáltak a felvetésemre, anakronizmusnak bélyegezték a szövegemet. Dixi várt és mégis meglepő módon megvédett engem a Messiással együtt. Tőle szokatlan egyszerűséggel a Bibliában leírtakat hitelesnek és Istentől ihletettnek minősítette, valamint az emberi tudásnál magasabb léptékűnek. Hogy az állítását alátámassza, Ezékielt hozta fel példának, aki harmadik típusú találkozást élt meg, és ezt a saját kora nyelvezetén le is jegyezte. Később ellenőriztem Dixi szavait, s valóban van a prófétai beszédnek ilyen olvasata. Jézust is egy ilyen fenti követnek tekintette, akinek itt a Földön egyedülálló küldetése volt* (és van, Szerz. megj.). Eszmecserénket Dixi felesége, Mari hamvasan kétkedő mosollyal követte. 

Még egy ilyen védelemben részesültem akkortájt. Szintén a Klubban voltunk, és Paul Klee művészete került szóba, aki rendkívül vonzott, talán a muzikalitása és a képzőművészet terén Bartókkal analóg kutató természete miatt; de mindazt jelentette egyébként, ami az életemből hiányzott. Mivel olvasás útján ismertem meg, ezért nem ismertem a nevének helyes kiejtését, és angol fonetikával mondtam ki. Emiatt egy karalábétolvaj gúnyolódni kezdett velem, s egészen zavarba hozott, még az eszmecsere fonalát is elvesztettem. Egy szőke, hosszú hajú fiú sietett a védelmemre, aki addig teljesen csöndben volt. Kijelentette, hogy nem tetszik neki a felém irányuló gúny, hiszen a helytelen kiejtéstől eltekintve jól beszéltem az adott témáról. Később tudtam meg, hogy védelmezőmet Szentjóby Tamásnak hívták és már akkor “A” Szentjóby volt. Nemsokára külföldre távozott. A mai napig keveset tudok róla, a fenti epizódtól eltekintve nem volt kapcsolatom vele, mégis: személye arra a tényre világít rá, hogy a hozzá hasonló egyéniségek nélkül a magyar értelmiség szellemi dagonyává korcsosult volna. Itt figyeltem fel először arra, milyen deprimáló tud lenni, amikor az ún. szürkeállomány társalgását vagyok kénytelen hallgatni. 

Ennek más jelei is voltak. Jojo pl. Dixihez hasonlóan a szó embere volt, ám azt többnyire fegyverként használta. Szabadversei tehetséget árultak el, elmeél villogott bennük, de hiúsága meggátolta az igazi elmélyültségben. Jellegzetes figura volt vörös hajával és szakállával, a szemüvege mögül vesékbe ható pillantásokat vetett környezetére. Gyakran lehetett nők társaságában látni, akiket nábobian birtokló mozdulattal ölelt át. A költészet, a filozófia és általában az intelligencia területén minden valamire való koponyát riválisnak fogott fel, akikkel pazar szópárbajokat provokált. Szívesen hallgattam sziporkáit, ám néha zavarónak bizonyultak a becsületsértés határát átlépő elmélkedései a vélt vagy valós ellenfelei gyarlóságainak terén. Állandó vitapartnere volt Maci, aki szintén szakállt és hosszú hajat viselt; hatalmas termete számára a magas komfortfokozatú nonkonformizmust tartotta a természetes életállapotnak, de éppen a gyarlóságai tették jószívűvé, empatikussá. Gazdag szókinccsel támadt Jojo elveire, avval a humánum erejét szegezte szembe. Ezeket a csörtéket Jojo nevetve verte vissza, emiatt viszont akaratlanul Maci pártjára álltam, mivel nem az érvek súlya, hanem a mögöttük meghúzódó emberiesség győzött meg. Az egész valahogy a Varázshegy Naphtájának és Settembrinijének a viadalait juttatta az eszembe, persze más témákat és eszmeköröket érintve. Sajnos Maci - bár a “jó” oldalon állt - hatalmas agylövést kapott Jojotól a viták során, emiatt egész életében mások korrigálását tartotta a küldetésének, amiből az következett, hogy egy ötperces megbeszélés órákig is elhúzódott nála, ezért állandó időzavarral küszködött.

A szópárbajok dialektikus lüktetése érdeklődést váltott ki belőlem, amiből adódóan Maci felkarolt engem, a szárnyait próbálgató nebulót. Egy időben mindenhova magával cipelt, gyakran oda is, ahol semmi keresnivalóm nem volt. Bepillantást nyertem tehát bonyolult kapcsolatrendszerébe, ami bonyolult, ellentmondásokkal terhes lelkivilágából fakadt. Baráti köre sokszínűnek és érdekesnek bizonyult. Akadt közte, aki az üzleti elveket próbálta összeegyeztetni egy lazább életszemlélettel, hol az egyik, hol a másik irányba csúszva, emiatt Maci gyakran sújtotta szigorával. Találkoztam egy másik barátjával, aki a házasságában bergmani poklokat élt meg, jóllehet a felesége finom és bájos teremtés volt. 

Megtermett barátom könyvügynökként tartotta fenn magát: ez a munkakör önként adódott vehemenciájából. Még vidéki városokba is elvetődött szellemi portékáival. Sajnos nem csinált könyvelést, a zsebében levő cetlik gyakran neki is találgatásra adtak okot. Soha nem tudta pontosan, hogy a nála levő pénzből mennyi az övé és mennyi a munkáltatóé. Egy-egy rovancs időszaka a halál színeit festette az arcára. Mivel állandó haszonélvezője voltam a könnyelműségéből fakadó vendégszeretetének, nem álltam azon az erkölcsi alapon, hogy bíráljam őt, csupán óvatosan próbáltam az önmérséklet irányába terelni. Indítványoztam pl., hogy kerüljük a vendéglőket, a közérti kaja is megteszi, vagy igyunk kevesebb sört, olcsóbb helyeken. Felelet helyett még inkább a lovak közé csapott: egy nyári nap kijelentette, hogy szeretne ellátogatni velem egy vidéki városban megtartott szabadtéri színházi játékra. Így is történt. A La Mancha lovagját játszották, Cervantes regényének musical-adaptációját. Amit ott és akkor láttam-hallottam, az sajnos ritka a magyar színházi életben: csoda történt. A rendezői és színészi munka, kiváló zenészekkel párosulva, az egyszerű történetet gazdag és többrétegű jelentésárnyalattal ruházta fel. Az előadás után - magam is restellem - potyogtak a könnyeim. 

A turnét a Balaton északi partján folytattuk és lényegében az egész nyarat felölelte. Pancsizás, kirándulás, sörözés, ismerkedések és véget nem érő eszmecserék töltötték ki. Barátom minden téren tehetségnek tartotta magát. Rajzolt, verselt, üzletelt, dobolt és basszusgitározott. Szerintem is megvoltak az adottságai, de mindezekben kissé szétforgácsolta magát, így aztán egyikben sem ért el kiemelkedő eredményt. Magamon is megfigyeltem, hogy amikor egy évig hegedültem, az negatívan hatott vissza a gitározás terén. Multiinstrumentalistának és polihisztornak lenni ma már azért nem lehetséges, mert pl. csak a gitár, mint hangszer egy akkora labirintus a technikai részletek és eltérő stílusok világában, aminek az elsajátításához kevés egy emberöltő. Bár ismerek néhány fazont, akik egy rockzenekar összes alaphangszerét egyaránt jól kezelik; azért ők sem tudják ezt a képességüket minden stílusban alkalmazni. Ennek ellenére Maci sok téren partit nyitott és - mivel könnyen teremtett kontaktust - többször volt alkalmunk a képességeinket bemutatni. Ezek közül talán a révfülöpi epizód a legemlékezetesebb: a vízparti kerthelységben egy zenekar játszott. A szünetben szívesen átengedték a hangszereiket nekünk, mi több, a basszerosuk ügyesen alkalmazkodott a kettőnk játékához.  Evergreen standardeket kombináltunk rhythm and bluessal, az efféle eklektika mindennapos volt még abban az időben. Produkciónkat némi siker koronázta, így a vízparton esteledett ránk.

      Extrém külsőnk miatt szüntelenül igazoltattak minket a rendőrök, de barátom minden esetben kivágta magát, még a karhatalmat is bevonta elmélkedéseibe. Így történt ez Révfülöpön is, ahol a közegnek feltűnt, hogy - noha már mindenki hazament - két fazon még mindig a vízparton ücsörög. Személyi igazolványunk tanulmányozása során egyértelművé vált a számára, hogy az én munkaviszonyom már több hónappal azelőtt megszűnt, néhány kérdés után az is kiderült, hogy “se rokona, se őse, se barátja, se ismerőse” a környéken nem vagyunk senkinek. Ellenben ott volt a délutáni produkciónknál és ez jóindulatra hangolta. További kérdései már az e téren végzett kutatásaink részleteire irányultak. Maci felülmúlhatatlannak számított akkor és azóta is, ha efféle téma került szóba: komolyan meglepett azzal, hogy milyen filozófiai mélységbe vezette be az igazoltatónkat, aki ezekkel a szavakkal adta vissza búcsúzáskor az igazolványainkat: “maguk csak zenéljenek és verseljenek, abbul baj nem lehet”.               A szaporodó igazoltatások viharfelhőkként gyülekeztek a fejünk felett, ezért néhány nap múlva hazafelé vettük az irányt. A Népköztársaság útja (ma: Andrássy út) egyik padján ücsörögtünk egy kellemes augusztusi estén, és éppen arról elmélkedtünk, hogy nekem már munkahely után kellene néznem, a komolyabb retorziókat elkerülendő. Ehhez a gondolatsorhoz egy félig ülő, félig fekvő pozitúra tűnt számomra a leginspiratívabbnak, és az egyik lábamat a padra tettem. Ekkor következett be a baj: egy rendőrautó lassított előttünk, amelyből egy hang szólított fel az állampolgárhoz méltóbb testtartásra. Természetesen azonnal “vigyázz”-ba ültem. Sajnos, Maci magára értette a felszólítást, és tépni kezdte a száját az őt ért méltánytalanság miatt. Jaszkarizásának az lett a következménye, hogy igazoltattak minket, majd - mikor látták, hogy milyen régen dolgoztam utoljára - bevittek az Izabella utcában levő rendőrkapitányságra. Maci ugyan balfácánnak tartott, de közben magát is hibáztatta. Cigarettát küldött be nekem, és értesítette anyámat, hogy probléma van. Sárika tudta, mit kell mondania: közölte a fogvatartóimmal, hogy eltart, meg minden. Sajnos, nem a kellő eréllyel beszélt a Yardon: néhány nap múlva kmk (közveszélyes munkakerülés) miatt Baracskára szállítottak és 30 nap elzárásra ítéltek.

A mindenkori politikai elit módszere időtlen idők óta ez volt: mesterséges bűntudatot ébreszteni a lélekben, majd ennek alapján elmarasztalni. Valóban bűnösnek éreztem magam az engem sújtó alkotmányellenes törvény nyomása alatt, íme a rajtam levő teher summája: “Büntetőjogi szempontból munkakerülő életmódot... az a munkaképes személy folytat, aki a megélhetését biztosító munkát annak ellenére sem vállal, hogy nem rendelkezik a létfenntartást biztosító anyagi javakkal. Csak ilyen körülmények között jelent magatartása veszélyt a közbiztonságra.” (BTK266§ Miniszteri indoklás, 2. Pont.) Ez a törvény a demokratikus ellenzék szerint “... nem elkövetett cselekményt büntet, hanem olyat, amit a vádlott a jövőben esetleg elkövetne. Ez önmagában is jogellenes... A munkakerülés szót a büntetőjog a köznyelvből vette át, a benne lappangó erkölcsi elítéléssel együtt... A kmk fogalma mindig is híres volt arról, hogy milyen bűnös hanyagsággal határozzák meg... Ha létezik büntetés, amit csak önkényesen lehet kiróni, a kmk-t sújtó szigorított javító-nevelő munka biztosan az. Aki jogállamban akar élni, annak el kell utasítania... A kmk fogalma egy... társadalmi csoportot bélyegez meg,... akiknek ez a csoport a... környezete, csak megerősödnek abban, hogy a berendezkedett társadalom az ellenségük...”* (Beszélő 12. Még egyszer a munkakényszerről. Kis János) Tehát megállapítható, hogy az elmarasztalóim nem “jogkövető magatartást gyakoroltak”. Ma már persze nem hiszek ezekben a jogi tolvajnyelv által sugallt kategóriákban, mivel úgy látom, hogy éppen a prominensei nem tekintik a maguk számára kötelezőnek.

A kóterből ismert szituáció: a hajamat lenyírták, megfosztottak a ruháimtól és egy hihetetlen tré göncöt adtak rám, ami még munkaruhának se nagyon gurult el. Barakkokban laktunk, sokan egy helységben. Meglepődtem azon, hogy a smasszerek alig érintkeztek velünk; közülünk választottak elöljárókat, s ők terelgettek bennünket. Ezek - csekély kivételtől eltekintve - a legelemibb érintkezési szint próbáját sem állták ki, egyfajta fordított hierarchia volt érvényben. 

Hajnalban keltünk, körlettakarítás, reggeli, sorakozó. Teherautó platóján zötyögtünk a munkahelyekre. A munka nehéz volt: nyerstéglapakolás, agyagos föld ásása, kukoricaszedés és cukorgyári trógerolás. Furcsa mód ritka volt a verekedés, csupán egyszer rúgott belém egy fazon lóhátról a kukoricaföldön, így nógatott serényebb munkára. A kultúra egyetlen formája: esténként a cigányfolklór.

Andrásnak írtam egy levelet: “A csőd csak segíti a dolgok rendeződését. Söröcske, borocska, Baracska”. Amikor találkoztunk, azt mondta, “szép, mint egy Rimbaud vers”. Ezzel csak az a probléma, hogy nem az én mondataim. Az elsőt valamilyen könyvben olvastam, a másik az alvilágban közismert szlogen, csupán a kettő összerakása a saját leleményem.

Közöttünk, szabálysértők közt háromféle bűnelkövetési kategória tett különbséget: ref-esek, kmk-sok és a “kimeszeltek”. A ref-esek (rendőri felügyelet alatt állók) közé azok tartoztak, akiknek a mozgástere korlátozva volt a civil életben: a munkahelyüktől az otthonukig csak egy meghatározott útvonalon haladhattak, szórakozóhelyekre egyáltalán nem mehettek be, és hetenként kihallgatásra kellett menniük a kapitányságra. Ha ezekből a követelményekből bármit is megszegtek, akkor bevarrták őket. Kimeszeltnek az számított, akit kitiltottak a fővárosból. 

Tőlünk, szabálysértőktől elkülönítve éltek a köztörvényesek: ezek közt voltak sikkasztók, gondatlanságból gázolók és a katonai szolgálatot megtagadók; az utóbbiak zömét a Jehova Tanúi alkották, és átlag négy évre ítélték őket. Valószínűleg azért, mivel hosszabb távra voltak berendezkedve, a köztörvényesek rendezettebb körülmények közt laktak, mint mi, és az ellátásuk is jobb volt. 

A harmincadik nap felé közelítve fokozatosan javult a helyzetem, az utolsó néhány napot már a körletben töltöttem, csupán takarítani kellett. Röviddel előttem szabadult L. Bandi, egy roppant termetű gengszter. Oszlopszerű lábai és ritka nagy bicepszei voltak. A homloka csontos és széles, mint egy bikáé; harcsabajuszt és széles, borotvált barkót növesztett; kopaszodó fején a hosszúra engedett hajat körbefésülte és zselével tapasztotta a koponyájához. Szemei gonoszul, kegyetlenül kapcsolódtak mások tekintetébe. Brutálisan viselkedett és - bár verekedni sohase láttam - gyakran helyezett dádát kilátásba. Szabadulása előtt egy nappal egy alacsony, kövér smasszer kiszúrta a hosszú haját, s felszólította, hogy vágassa le. Azt felelte, már 59 napot töltött Baracskán, ezért a szabadulásáig nem akar nyiratkozni. A smasszerek kényszeríteni akarták, mire szétszórta őket, mint a kutyakölyköket. Mikor azok fegyvert ragadtak, a termetét meghazudtoló fürgeséggel, macskaként lendült fel az egyik barakk tetejére. Ott leült, és rágyújtott egy Marlborora. A smasszerek, mint a megkergült egerek rohangáltak az udvaron; végre előkerült egy létra, és - mikor a barakk oldalához támasztották - L. Bandi pengét halászott elő a bakancsa szárából, majd sebet vágott a bal csuklóján s leugrott a tetőről. Ezek után az üldözői már csak a gyengélkedőre kísérhették be. (Kár hogy nem előbb értesültem erről a háziszabályról.) El kell ismernem, hogy bátran viselkedett, noha ellenszenves ember volt. A fenti epizód azon ritka esetek egyike, amikor a kalandfilmekből ismert akciójelenetek a szemem láttára elevenedtek meg.

Hamarosan én is szabadultam: kora hajnalban távoztunk, mikor a többiek még aludtak. Az elvégzett kényszermunkához képest nevetséges összeggel fizettek ki minket: munkaviszony megteremtéséig kevés, egyszeri berúgáshoz viszont sok volt, így az utóbbi mellett döntöttem. Immár civil ruhában léptünk ki a kapun, az állomás nem volt messze. Egy alkoholbódé esett az utunkba, amelynek a tulajdonosa már ismerhette a frissen szabadultak belső motívumait, mivel nyitva volt a korai időpontban. Az első feles után söröket táraztunk be a zsebekbe és a nylonszatyrokba. A budapesti pályaudvaron immár részeg szabadulókat üdvözölhettek a némelyikünket váró hozzátartozók. Több kocsmát és éttermet útba ejtettem hazáig, otthon ágyba zuhantam. Anyám csak másnap tudott üdvözölni.

          Különös, de ez alatt az egy hónap alatt annyi minden történt, hogy egy némileg átrendeződött világba tértem vissza. A régi bulizások elmaradtak, a város elcsendesedett, elterpeszkedett. Ami addig fontos volt, az eltűnt, az uralkodó hang az eresz csepegése és a magányosan kopogó léptek az őszi utcán. Aki eddig Frank Zappát hallgatott, az áttért Edgar Varese-re. Szokássá vált könyvtárba járni, és állandó partnerkapcsolatot létesíteni; angolt tanulni és a disszidálásra csendesen felkészülni. Emelkedett a cigaretta-, csökkent az alkoholadagom. Vettem egy Tesla magnót és elkezdtem szalagfelvételeket gyűjteni. A lépteim lassabbak lettek, a ruháim alapszíneiben pedig a barna és a fekete vált dominánssá.  

 A Zeneakadémián Stockhausen, Penderetzki, Ligeti, Kurtág és Lutoslawski műveket tűztek műsorra, a sztár pedig André Watts volt, egy fekete zongorista, aki romantikus darabokat játszott. A rádióban az szólt, hogy "Szól a rádió" és hírzárlat volt érvényben. Újságot alig olvastak a köreimben. A szélhámosok és a szerencsevadászok korát éltük. Ismét divatba jött Karády. Zeneiskolába jártam, amit egy év múlva abbahagytam, mivel elégedetlen voltam azzal, amit és ahogy tanítottak. 

Olyan könnyűzenei koncert, amire érdemes lett volna elmenni, egyszerűen nem volt. Bozsóval - jobb híján - a Muszty-Dobai páros által vezetett “VÁZA” klubba (Városi Zenészek Akármije) jártunk le, ahol a folk-zene irányába terelgették a fiatalokat. Ennek az ürügyén rengeteg gyerekdalt bifláztak be a serdülők, tea és zsíroskenyér volt a menü. Ez a zenei akol nem villantott fel előttünk valódi zenei perspektívákat, viszont érdekes hangszerekkel ismerkedtünk meg, és az autentikus bluest is szívesen gyakoroltuk. Megismerkedtünk ott néhány outsider-rel: Molnár Péter lanton és gitáron játszott régi magyar és középkori zenét. Zöld szemei démonikusan csillogtak, csontos kun arcához Liszt Ferenc-frizurát, vékony, kék ajkaihoz bajuszt növesztett. Tőlünk eltérően elegánsan öltözködött, az összhatást hosszú széles sállal és kalappal tette extravagánssá. Kiválóan játszott a hangszerein és több nyelven beszélt. Mindez csodálatosan hangzik, de a lényét ellentmondásos és baljós vonások árnyékolták be: pl. a jelenlétében nem ártott ügyelni a barátnőnkre és az anyagi értékeinkre. Ha pedig berúgott, fröcsögő antiszemitizmussal büntette az agyunkat. Ez zsigerből jött nála, ám ha az indokait firtattuk, azt felelte, hogy bejáratos a TV-be, és ott akadályozzák az előrehaladásban bizonyos klikkek. Valójában szívesen hívták felvételekre, mivel szükségük volt egy ilyen autentikus arcra, no meg a képességeire, ám a fenti jellemrajz alapján az a valószínű, hogy óvatosan bántak vele, és ez tehette őt frusztrálttá.

  Párnitzky Misivel is itt haverkodtam össze. Hangszereket készített és javított, gitározott és bőgőzött, verseiben pedig az abszurd humor és a játékos nyelvi bravúr ötvöződött. Berlioz is belógott a képbe alkalmasint, szívesen csiszolgattuk a darabjainkat Misivel, immár basszus alappal kibővülve, helyenként három szólamban énekeltünk. Zenekar sohasem lett a dologból, mivel túlságosan öntörvényűek voltunk, s könnyelműen bántunk az értékeinkkel. 

Berliozon keresztül ismertem meg Művészt is. Azért hívták így, mert ügyes volt és sajnos csak ügyes: virtuóz módon pörgette a pénzérmét az ujjai körül, rengeteg kártyatrükköt ismert és tetszetős etűdöket játszott klasszikus gitáron. Mindezekért megvetette magát, mivel mély érzésű, magas intelligenciájú fiú volt, de mégis tovább csinálta, fintorgó, szenvedő arccal.

Éva is Berliozon keresztül került a látókörömbe, aki mindenkinek odaadta magát, csak nekem nem, mivel én nem akartam. Sötét szöghaja, révült, merev tekintete és vontatott, suttogó beszéde nem inspirált intim közeledésre. Viszont szívesen haverkodtam vele, mert remek teákat és bulikat sikerített, továbbá kultúrlény volt. Erdély Miklós mozaik műhelyében dolgozott, amit egyszer alkalmam nyílt megtekinteni. Éva mutatta meg a művész verseit is: a Collapsus ORV.-t kedvvel olvasgattam. Barátnőm állandóan ingázott és egyéb praktikákon törte a fejét, feltehetően ezért volt boldogtalan, azonban senkit nem akart bevonni a boszorkányságába.

András megírta a szakdolgozatát. Diplomája megszerzése után dramaturg lett a kecskeméti színháznál, azaz átsétált egy másik rezervátumba, a hasonlatával élve. Ő azonban úgy élte meg a lépését, mint fejesugrást a “Való Világba”. Kénytelen voltam tehát nélkülözni a barátságát és a “szabadegyetemi” előadásait, de ha néha találkoztunk, aktívabb zenélésre ösztönzött. Javasolta pl., hogy felvételizzek a jazz-konzira. Ellenvetésemre, miszerint a jazz ortodox formái csak módjával érdekelnek, azt felelte, neki is fenntartásai vannak a kecskeméti műhelymunkával kapcsolatban, de azért vannak ott nagy formátumú személyek, például Ruszt József, talán én is ilyen oktatókra fogok találni a konziban. Hallgattam rá és beadtam a felvételi kérelmemet.

Zsuzsa Ágival kezdett próbálni egy Jean Genet darabot, a “Cselédek”-et. Érthető módon csak távolról szemléltem a kísérleteiket, fájdalmas distanciát róva magamra. Már közelebbről figyeltem Zsuzsa egyszemélyes szoba-színházát, egy a “Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében” c. film gondolatmenetéből a személyére szabott politikaellenes vádiratot. Nagy volt benne, a végén még az ablakot is kinyitotta, és az utcára üvöltötte a megrázó gondolatsort. Mindezt szerény létszámú, de minőségi közönség előtt adta elő, férfiöltönyben és napszemüveggel érzékeltette a konspiratív jelleget. Feltehetően átlelkesíthette az alakítását a szülei sorsa miatt érzett dac, és némi bátorságot is éreztem a produkcióban az adott politikai körülmények között.

          Említettem a zenede oktatási módszerével szembeni elégedetlenségemet, persze nem tudtam a fenntartásaimat pontosan megfogalmazni. Ma már, hogy én is tanítok, egyszerű a képlet: az oktató kényelmét szolgálandó, egyszerre négyen-öten ismerkedtünk a zenei alapvetéssel. A tanoncok motivációi is eltértek egymástól: akadt, akinek az volt az álma, hogy a vendéglátóiparban verjen tartós tanyát, akadt, akit csak a rockzene érdekelt. Minden egyéb szempontot félretéve, az OSZK által kijelölt ötven kötelező darab alkotta a tanrend gerincét. Ezek a számok - csekély kivételtől eltekintve - a nagyszüleim fiatalsága idején íródtak, muzeális hangulatot árasztottak. Az oktatási módszer tükrében az elmélet és a gyakorlat ellentmondani látszottak egymásnak. A harmóniákat nem úgy sajátítottam el, ahogy kellett volna: egy-egy alterált akkordot a lehető legrosszabb fordításban íratták át a tabulatúra-táblázatba, így a muzikális fül számára tangóharmonikaszerű, szögletes hatásuk volt. Kezdőnek éreztem magam, jóllehet az iskolában már haladónak számítottam.

Jóval többet fejlődtem otthon: egyszerűen bekapcsoltam a rádiót és megpróbáltam füllel lekövetni a dalocskák melódia- és harmóniamozgását. A Boney M. számok annyira igénytelenek voltak, hogy már egyszeri meghallgatásra megfejtődtek. Az ABBA dalok egy kissé szövevényesebbnek bizonyultak: négy-öt ülés kellett a nebulónak, hogy “titkuk” felszínre kerüljön; itt már néhol szűkített és bővített akkordok, négyeshangzatok is akadtak.

Mindez viszont nem segítette el az élő zene áramába való korrekt bekapcsolódást. A rádió nélkül a tempóm hullámzani kezdett. Nagyobb segítségnek bizonyult a Tesla magnó. Mono hangzása miatt ugyan masszaszerűen összeolvadt a zenei struktúra, többszöri meghallgatásra mégis ki lehetett silabizálni. Emiatt később mostoha körülmények között is ráhibáztam az improvizáció helyes ösvényére, biztossá vált a hallásom. Még egy előnye volt a készüléknek: egy kapcsolóval le lehetett lassítani a felvételt. Bár a muzsika így komikusan cammogó és dörmögő lett, ám a magas hangokon megszólaló, bonyolultabb szólók követhetővé váltak. Hangról hangra megtanultam őket, először mélyen, azután magasan. Ez a módszer gyakorlatiasnak bizonyult, mivel így több fekvésben képessé váltam eljátszani ugyanazt a zenei gondolatot és transzponálni is megtanultam. Rátaláltam a riffelés általános szabályaira, először Hendrix, Eric Clapton, Carlos Santana és Jimmy Page, később Django Reinhardt, George Benson és Al Di Meola játékán keresztül. A metódus előnye volt továbbá, hogy kigyógyított a sztárok iránti rajongásból, miközben tanulmányoztam őket, s egyúttal elkerültem az utánzás csapdáit is; így idővel sikerült egy sajátos, rám jellemző stílust kialakítani.

A magnó kitűnő segítség volt továbbá a többszólamú gondolkodás megfigyelésében. A kései Beatles, a Queen, vagy a Pink Floyd munkáiban már érvényesült a kontrapunkt elve. Feltérképezhetővé vált tehát, hogy mitől lesz valakiből mérföldkő a könnyűzenében, nem pusztán néhány hetes, vagy hónapos szenzáció.

Magnetofon-túráimnak hátránya is volt: szobazenésszé váltam. Zenekari rutin nélkül ugyanis nem tudtam a fenti felfedezéseket a gyakorlatban alkalmazni. Berlioz sietett a segítségemre, mivel nem csak a nőkkel teremtett könnyen kontaktust. Általa zenészekkel ismerkedtem meg: Rubletzky Gáborral például, aki - bár hozzám hasonlóan kezdő volt - próbalehetőséghez segített hozzá. Apja, a Taurus Gumigyár kultúrigazgatójaként lehetővé tette számunkra a közös gyakorlást, ami sajnos gyakran fajult infantilis csörömpöléssé, ez elvette a kedvemet a kollektív munkától. Nagy Jenő megjelenése lendített át minket a holtponton. Az ő kezében a legócskább hangszer is korrektül szólt, szép fordításban alkalmazta a harmóniákat, az improvizációi pedig átlagon felüli képességről árulkodtak; puszta megjelenésével a muzikalitás irányába terelt bennünket. Nagydarab, mackós termetének némileg ellentmondva, tekintetében az elmélyült zenészekre jellemző, befelé fordulást lehetett megfigyelni, evvel indirekt módon elidegenített a trendiségtől, divatorientáltságtól. Sajnos, ellenállt a közeledésemnek, s csak később segített a zenei fejlődésben.

Pedig erre lett volna szükségem: a jazz konzi felvételi vizsgájának az első rostáján kibuktam. Nem voltak kíváncsiak Mozart Török indulójára és az örökzöldekre. Fogalmam sem volt, hol tanítanak jazzt a konzin kívül. Ma már sejtem, hogy Babos Gyulához kellett volna járnom. Ehhez viszont az enyémtől eltérő motivációk kellettek volna. Olyan mesterre lett volna szükségem, aki az én definiálhatatlan utam felé mutat ösvényt. Ilyenre viszont nem akadtam. 

     

Eljött a nyár és ez az évszak a bulizás szárbaszökkenése számára nyújt humuszos talajt. Nem mindenki örült ennek, pl., Éva szülei. Az egyik esti, zenés-teás összejövetelünknél pedig végképp kifogytak a türelemből. Az édesanya jött át hozzánk. Kérlelő hangsúllyal és ódivatú pátosszal próbált bennünket távozásra bírni. Ez sikerült is neki, noha nem egészen úgy, ahogy bármelyikünk szerette volna: mondandója hosszúra sikeredett, így a szó- és a gondolatismétlések óhatatlanul elszaporodtak, ami viccesnek tűnt a számomra. Ugyanaz történt, mint serdülőkorom küszöbén az iskolai évzárón: a hasonlóan hangzatos ünnepi beszéd, mely a karvezető és az énekkar fiaskójával párosult, röhögésre késztetett. Egy idő után Berlioz két különböző színű szeme rendreutasítóból cinkosra váltott át, és sajnos, az alkalomhoz nem illő jókedvem ragályosnak bizonyult. Menekülésszerűen távoztunk, önnön bunkóságunktól megsemmisülve, sűrű bocsánatkérésekkel próbáltuk jóvátenni a baklövésünket, de még ez is nevetésbe fulladt. Néhány nap múlva értesültünk, hogy az akkor már nagybeteg papa nem bírta a számunkra oly humoros helyzetet és az éjszaka folyamán meghalt. Ez már egyáltalán nem volt olyan vicces, hiszen akaratlanul egy emberi sors végére tettünk pontot a rekeszizmaink működésével. 

Olybá tűnt, Évát nem rázta meg különösebben az apja halála. Okkult hajlamaiból fakadó szomorúsága, promiszkuitásával párosulva, no és kiapadhatatlan kultúrszomja, továbbra is igényt tartott élnikészségünkre. 

Ezekben az években kezdett divattá válni az, hogy az értelmiségi- és művészréteg parasztházakat vásárolt a Káli-medencében, többnyire rendkívül olcsón. Nekem sajnos nem volt pénzem, különben akkor potom összegért egy életre megalapozhattam volna szeretteim nyári lakhatását, édeni körülmények között. Az őslakosság szokatlanul toleránsnak mutatkozott az újonnan érkezettekkel szemben: egyrészt, mivel egyszerű, érintetlen kultúrájú, békés természetű emberek voltak, másrészt a városlakók exodusa fokozatosan, nem egyetlen hatalmas hullámban történt. Jóindulatukat fokozta továbbá, hogy a jövevények szívesen vásárolták a piaci ár alatti, kiváló minőségű termékeiket: tojást, csirkét, házikenyeret és bort. Segítőkésznek mutatkoztak a helybéliek a parasztházak felújítása folyamán is, nem igazán tekintték munkának az efféle tevékenységet. A pionírok természetesen nem voltak hálátlanok, így az üdülési szezon idején fölpezsdült a kis falvak egyébként csendes élete. 

Évának is volt Salföldön egy házikója, ahova meghívta a társaságunkat, hogy - édesanyja látókörén kívül - tovább üdítsük egymást. Sajnos, szájról szájra járt a hír, így a kis lak befogadóképességét meghaladó csapat verődött egybe nála, de - mivel a komfortigényünk nem volt nagy - áthidalhatónak tűnt a váratlan helyzet.

Az utazástól kimerültem egy kissé, ezért a szokatlanul erős helyi bor csakhamar az egyik ágy birtokosává tett; kisvártatva egy haver kéredzkedett mellém. Arra ébredtem, hogy Zoli - a sáros kirándulás és az agárdi meztelen fürdőzés vezéralakja - a szomszéd ágyon éppen “rendberakja” Évát, ami az intenzív tevékenységüktől leszakadt. Visszaaludtam.

Muzsikás napok következtek, a gondtalanság ideje, amit az őslakók toleranciája tovább bátorított. Tekintettel a rendkívül alacsony helyi árakra, még lapos pénztárcánk is többhetes ottartózkodást tett lehetővé. 3-4 km.-rel lejjebb, az ábrahámhegyi strandon akár naphosszat fürdőzhettünk. Esténként tábortüzet raktunk, ami a vacsoránk költségeit filléres szintre csökkentette. Most, ahogy rovom ezeket a sorokat, szinte honvágyat érzek az aranykor, a múlt eme paradicsoma iránt, ahonnan kiűzettünk, jóllehet akkor és ott nem estem bűnbe.

Esti összejöveteleink során megismerkedtünk Somogyi Győzővel, aki a mai napig aktív festő-grafikus, a fővárosból érkező intelligencia meghatározó alakja és állandó házigazdája. Egy szelíd vezéregyéniség, aki tág teret ad mások egyéni ambícióinak. Helyi gyerekekből falusi búcsúra, vallásos körmenetre, pogány rituáléra és avantgard performance-ra egyaránt jellemző rendezvényt szervezett, aminek folyamán a helyi erők és a jövevények az egyébként is jó kapcsolatukat tovább ápolták. Emlékszem egy általa megálmodott és többek által létrehozott sárkányra, aminek a lábai az alatta megbúvó gyerekek voltak. Az első közülük a sárkányfej alatt, annak a szemein át kilátott, így irányítani tudta a többieket, akik belé és egymásba kapaszkodtak. Az élő konstrukció így a falun végigkígyózó, gyönyörködtető látványossággá vált, amit spontán zene kísért. 

Győző testvére és a baráti köre teológiára jártak. Isten létezése magától értetődő volt a számukra, noha - iskolázott emberek lévén - gondolati síkon próbálták Őt megragadni. Ez némi vitára adott okot, ám ezt senki nem bánta. Az eszmecserébe a teológus-feleségek is bekapcsolódtak, életvidám nőiességükkel tovább színezték a társalgás menetét. Szépnek és asszony mivoltukhoz képest üdéknek látszottak, akiket a házasélet bergmani értelembe vett problémái éppen csak meglegyintettek, így - ha nem is éppen ideális -, de mindenképp pozitív családmodellt sugalmaztak. 

     Erdély Miklós is megjelent a körünkben. Sokdimenziós figurának mutatkozott: mindenki tisztelettel intézte hozzá a szavait. Szűkszavúnak mutatkozott a korosodó művész, szemlátomást élvezte az őt övező gondolati sziporkákat. Sohasem kezdeményezett, valószínűleg pihent, jóllehet ezer alkalmat kínáltak neki a kibontakozásra, de még így, derűs csendjéből kitekintve is tekintélyesnek látszott. Csak késő este vált beszédessé, de még ekkor sem irányította dialógusunkat, hanem félig kérdező mondataival gazdag gondolati impulzusokat kínált. Saját munkáiról keveset beszélt, inkább másoké iránt érdeklődött, arra késztetve az illetőt, hogy önmaga legyen kritikus a dolgai iránt. Az én etűdjeimet is meghallgatta egyszer, és azt mondta, hogy lesz belőlük valami, amivel nagyon felbátorított. Éreztem, hogy nem udvariaskodik. Pontosan efféle biztatásra volt szükségem, mivel a konziban elszenvedett kudarcom kissé elbátortalanított. 

Inspirált továbbá Hegedűs Péterrel, a főiskolán zeneszerzést tanuló sráccal való együttzenélés; sőt megkért, hogy vázoljam fel neki a kottán a riffjeimet. Hosszú haja és szakálla, valamint ezerdioptriás szemüvege miatt egy tudós és hippi ritka kombinációjának tűnt. Sikertelen felvételimet nem tartotta jóvátehetetlennek: felajánlotta, hogy a következő alkalomra felkészít az elméleti anyagból és megadta két kitűnő klasszikus gitártanár elérhetőségét.

Mindez több volt, mint biztató. Mindenki - még kissé elkanászodott társaságunkat is beleértve - ösztönösen disztingvált ebben a légkörben. Ezért egy kissé meglepett, amikor Éva szomorúsága elkeseredésbe csapott át. Egy szép nap kitessékelt minket a házából, arra hivatkozva, hogy a kialakult szituáció kontrolállhatatlanná vált a számára. Mivel – a szokásunktól eltérően - a bulizás lightos formáját űztük, bárhogy törtem a fejem, nem találtam a döntése hátterében más okot, mint a több mint változatos férfikapcsolatokat. Magamban igazságtalannak ítéltem lépését, mivel arról, hogy emberi lényből szexuális tárggyá degradálódott, elsősorban ő tehetett. Távoztunk tehát, mert tiszteletben tartottuk az önregeneráló magányhoz való jogát.     

A helyzetet Győző mentette meg: további lakhatásra felajánlotta a házához épített pajtát és az istállót, melyben már évek óta nem éltek állatok. A fordulat Éva számára tette kritikussá a szituációt, mivel - akaratunkon kívül - többé-kevésbé kirekesztődött a körünkből, amit tekintélyes mestere puszta jelenléte tovább nehezített. Azóta tudom, hogy nem lehetséges mindenki felé egyformán humánusnak lenni. 

Társaságunk összetétele rendkívül változatos volt: kiváló művészeken, tudósokon kezdve, teológusokon, főiskolai hallgatókon folytatva a sort, a Háy Ági féle definiálhatatlan individuumokat érintve, a helybélieket is figyelembe véve, a hipsterekig, azon belül az egészen deklasszált fejekig terjedt a skála. Mindezek a rétegek konflitusmentesen illeszkedtek egymáshoz, nem utolsósorban Győző a kommunikációban alkalmazott simító, sorjázó művészete miatt. Strandolás, kirándulás, performance, közös főzések, tábortűz melletti borozás és eszmecsere gazdagították a napjainkat. 

Egy délelőtt arra ébredtem, hogy mindenki elutazott, még a barátaim is, nekem pedig senki nem szólt ezt megelőzően. Valószínű, hogy egy hirtelen esemény lehetett a változás oka. A falu lakói sem tudtak róluk semmit, és az ábrahámhegyi strandon se találtam meg őket. Este megérkezett Hegedűs Péter a barátnőjével és egy sráccal. Ők sem értették a helyzetet. Az éjszakát még ott töltöttük, de másnap - tekintettel a megváltozott körülményekre - mi is a távozás mellett döntöttünk. Felajánlották, hogy elvisznek autóval. Otthon címet cseréltünk, mivel Péter ismételten a segítőkészségéről biztosított zenei téren. 

Salföldi nyaralásunk után Berlioz természetesen nem tudott leállni, a bulizás lendülete magával ragadta. Még az ő mércéjével mérve is rengeteg barátnőt gyűjtött be, de bennem is oszladozni kezdett lassacskán a szerelmi frusztráció. Emellett új barátságok is köttettek, pl. egy késő nyári délután elcipelt Lóczi Péterhez, akit még nálunk is elszálltabbnak ismertünk meg. 

Ekkor még a szüleivel lakott a Victor Hugo utcában, akik Jehova Tanúi voltak. Később az apja még ezeken a tanokon is túllépett, az általa kreált vallást nyugodtan lehetne "lóczizmusnak" nevezni. Pétertől tudtam meg, hogy ifjú korában a családfő Latabár Kálmánhoz hasonló táncos-komikus volt, egy zseniális, hivatásos hülyülő, azonban a megtérése arra késztette, hogy felhagyjon a show-életformával, munkásként családot alapítson és Istennek tetsző életet éljen. Gyermekeit a vasárnapi ebéd mellé extrafogásként tálalt teológia egy idő után merevvé tette a Biblia irányába. Mindez - mint nebulót - óvatosságra késztetett mindenfajta szuperszellemiséggel szemben. 

        Péter örökölte az apja humorérzékét: a beszéde és a muzsikája tele volt gegekkel, állandóan magas hőfokon sziporkázott. Szelleme kutatásokba merült, de ez is viccesen hatott. Egy műhelyfélében fogadott minket, ahol ismert és ismeretlen eredetű tárgyak hevertek művészi összevisszaságban. A legtekintélyesebb helyen egy kibelezett orgona klaviatúrája terpeszkedett. Azt állította, hogy hamarosan szintetizátort fog belőle készíteni, az elv már megvan a fejében. Mondanom se kell, hogy sohase csinálta meg. Házi stúdión is törte a fejét: két magnót szembeállított, az egyikre felvett egy szólamot, majd átjátszotta a másikra úgy, hogy közben mellézenélt; onnan újra visszacsatolt az elsőre, újabb szólam hozzáadásával, és így tovább. A végeredmény egy sajátos, többszólamú, ám nyávogós, mondhatni, víz alól szóló barkács-muzsika lett, de biztosított minket, hogy a módszerét még tökéletesíteni fogja. Bemutatta továbbá saját készítésű hangszerét: különböző méretűre vágott, relatíve skálára hangolt bakelitcsöveket helyezett egymás mellé, majd a porszívót porfújásra átkapcsolva, a levegőt a csövekbe áramoltatta, s érdekes hangszínű dallamokat játszott le így. A produkció ellen csak annyit vetettem fel, hogy a zúgó porszívóhang zavarja a maradéktalan műélvezetet, de magam is sejtettem, hogy építőnek szánt kritikám merő szőrszálhasogatás, mivel ez még csak a kísérleti stádium. 

       Személyisége maga volt a zene: miután illően megcsodáltuk a kísérleteit, hajlandónak mutatkozott, hogy bemutassa ezirányú képességeit is, ami még futólag belehallgatva is megdöbbentően hatott; különösen a különc kutatásai után, ami - bevallom, egy kissé - szkeptikussá tett. Mivel már évek óta az Emerson Lake and Palmer titkait fejtegette, a billentyűjátéka profikat megszégyenítő színvonalon szólalt meg. Énekhangja pedig több oktáv hangterjedelemben markolt a szívembe. Gitáron is ügyesen játszott, bár a billentyűs hangszereknél szerényebb szinten. Saját szerzeményeit is megmutatta, amelyek a mi kompozícióinknál nagyobb zenei érettségről tanúskodtak. Üdítő eklektika jellemezte a számait: progresszív-rock, musical elemek, populáris dallamok és váratlan modulációk jelentek meg, egymást erősítve. Egyetlen probléma volt csupán: a dalokhoz nem írt szöveget, hanem néhány szavas angol szókincsre támaszkodva, halandzsa nyelven adta azokat elő.  Berlioz habozás nélkül ajánlotta fel a segítségét, jómagam is döntöttem már: szükségem van erre a csoda-emberre! Barátom ajánlatát Péter kedvesen fogadta, és további gyümölcsöző találkozásokkal kecsegtettük egymást.

         Hazafelé mentemben új barátom különc vonásain töprengtem, végül arra lyukadtam ki: lehet, hogy őrült, de akkor az egész világ is az.

  

        Eljött az ősz és egy kissé nehézzé vált elszakadni a bulizástól, viszont annál szükségesebb, mivel elhatároztam, hogy újra megkísérlem a felvételi vizsgát. András is erre biztatott:

        - Dönci, add be azt a papírost! A kudarcok arra valók, hogy megerősödve általuk, erőt vegyünk rajtuk. 

        - Ez így nem korrekt, mert pl. téged, személy szerint nem érnek kudarcok - vetettem ellene. Felelet helyett szomorúan mosolygott. Sejteni engedte, hogy valahol ő is megfizet a “kudarcnélküliségért”.

      Egyszóval gyakorolni kezdtem, nem ritkán tizenkét óra múlva ocsúdtam fel belőle. Salföldön megismert új barátom, Hegedűs Péter tartotta a szavát és elméleti oktatásban részesített. A száraz anyag mellé üdülésképp stílusgyakorlatokat szerkesztettem, pl. írtam egy rövid kórusművet, amit aztán Péter korrigált. Elmagyarázta, hogy mely hangköz-lépések és találkozások vallanak kontár kézre és fülre. Hangszerhez is hozzásegített: látva a gyatra instrumentumot, amin gyakorlok, baráti áron eladott nekem egy Framus gitárt, ráadásul részletfizetést engedélyezett; azt mondta, annyi idő alatt fizetem ki, amennyi alatt akarom. (Kb. egy év alatt rendeztem a tartozásomat.) 

      Az általa ajánlott klasszikus gitártanárokkal nem volt szerencsém. Az egyik - egy hölgy - azt fejtegette hosszasan, hogyan kell megpengetni a hangszert. Elismerem, ez fontos dolog, de azért ennél egy kicsit gyakorlatiasabb órákra vágytam. A másik tanár pedig már annyira be volt táblázva tanítványokkal, hogy csak a jövő évre tudott volna előjegyezni. 

      Tanulmányaim közben és után sétákkal szellőztettem ki a fejem; ezek már nem mindig teltek magányosan: Liza is mellém szegődött. Ő is a Ferencvárosban lakott, hozzám hasonló körülmények között. Szülei süketnémák voltak, ő maga négy-öt éves korában szólalt meg, a szomszédok hatására. Jelenlétemben szintén szűkszavúnak mutatkozott, elmerült belső világában, de szívesen osztozott a magányos elmélkedéseimben. Más téren is készségesnek tűnt, azonban a gátlásaim csak fokozottan engedtek fel. Első találkozásunktól számítva hónapok teltek el, amikor egy kisebb társasággal a már jól ismert Fő utcai bárban kötöttünk ki. December volt, szintén december, noha ebben az évben nem fagyott. Úgy látszott, ez a hónap, ezen a helyen, refrénszerűen kedvez az érzelmi kapcsolatok kialakulásának. Elnéztem a lányt kötetlen eszmecserénk során. Szép alakja volt, ám seszínű szöghaja, alacsony homloka rontott az összhatáson. Arca csak a beszélgetés szokásos konvencióin túllépve, az első palack bor elfogyasztása után lelkesült át, fokozatosan szépült meg. (Későbbi kapcsolatunk is fokról fokra mélyült el.) 

      Kérésünkre a szoborarcú zongorista bebop-ra váltott át. Játéka feledtetni tudta a dobos szögletes ritmikáját, és pedálkezelésével a hangszere jellegéből adódó átmenetek hiányát egy-egy hang között. Hamarosan minden beszéd okafogyottá vált. A társaságról egy időre leválva, kisétáltunk a bárból Lizával, hogy a szokatlanul enyhe decemberben két test és lélek eggyé váljon, s valamelyest felszabaduljon a huzamosabb magány szorításából.

      Ezekben a hónapokban ritkán találkoztam barátommal, Andrással és a húgával, Zsuzsával. Mégis, amikor Jeles András, a filmrendező főszereplő-jelöltet keresett a küszöbönálló filmjéhez, “A kis Valentino”-hoz, mindketten engem ajánlottak. Komolyan vette őket, mert kb. két hónapig együtt lógott velem. Mindenhova elkísért, csak a WC-be nem, és közben állandóan figyelt. Ő maga hullámosszőke hajú, határozott arcélű, zárkózott jelenség volt, sőt kissé katonásnak tűnt a “művészről” kialakult előítéleteimhez képest. 

      Sohasem buzgott bennem az úgynevezett színészvér, nem bódultam bele lepkeként a fluoreszkáló színházi világba; mi több, élveztem a “civilnél” egy picit több, a habitüénél kevesebb, síró-nevető közönség mivoltomat. Érdekel a színház és a film, mint totális, több művészi ágat is alkalmazó műfaj, de nem annyira a reflektorfény vonz, mint inkább a “másik oldal”, egyszóval az elemző munka. Alkatomhoz közelebb áll az operatőr látásmódja, a dramaturg nyelvi erőfeszítései, illetve a zeneszerzés-hangszerelés. Tisztelem és élvezem a jó színészi - különösen a színész-rendezői - munkát, de ismétlem, ebbe az irányba nem jelzett a vérem. A világot jelentő deszkák, a “Csont és lábtörést!” világában kialakult íratlan szabályok, azaz a “nyomulás” és a “domborítás” pedig kifejezetten taszítanak, sőt kissé megvetem az ebben élenjárókat. Úgy tűnik, hazánk az izomból dolgozók számára biztosít kedvező miliőt, ahol valódi érték csak a sznobizmus hullámtaraján kerülhet felszínre, jó ízlésű ember távol tartja magát a fenti tünetegyüttestől. 

      Mégis feldobott a kínálkozó lehetőség, mert érdekes munkának ígérkezett. Mikor a próbafelvételek elkezdődtek, András barátom átadott nekem elolvasásra egy irodalmi forgatókönyvet, a munkámat elsegítendő. Figyelmesen átböngésztem: egy korombéli srácról szólt, aki - hozzám hasonlóan - kissé elveszett, alulöltözött kölyök, ám velem ellentétben a nagymenőség vonzza, a “napos oldal”, ahol Valentino-napszemüvegben sétálhat a kiváltságosak közt. (Jómagam utoljára 15-16 éves koromban infantilizáltam az agyamat hasonló gondolatokkal, és a tükör előtt képzeletbeli gitáron szánkáztattam az ujjaimat.) Nos, a főhős, mikor a Vállalat alkalmazottjaként elküldik a postára, hogy adjon fel egy csomó pénzt, először csak csipeget belőle. Később már vérszemet kap, és az Astoriában dőzsöl, Agárdra utazik, stb. Eközben a '70-es évek magyar valóságát látjuk - karaktereken keresztül - az aljától a tetejéig. A történet úgy végződik, hogy a pénz helyett magát adja fel, ám nem a postán, hanem a rendőrségen.

      Mikor a rendező megtudta, hogy elolvastam a forgatókönyvet, nagyon kiakadt, de fegyelmezte magát. Ugyanis az volt a koncepciója, hogy dokumentarista játékfilmet készít, azaz nem színészekkel dolgozik, hanem a Való Világból átemelt személyekkel, akik önnön szerepüket játsszák, és csupán annyi instrukciót kapnak, amennyi az adott jelenet filmre rögzítéséhez elengedhetetlenül szükséges. A rendező pedig - mint egyfajta isten - kívülről irányítja a cselekmény fonalát. Ehhez viszont elengedhetetlen feltétel, hogy a szereplők ne objektiválódjanak a cselekményben.

      Noha a rendező soha nem beszélt nekem erről, nem nehéz kitalálni, hogy a fenti elgondolás alapelvvé szilárdult benne. A későbbi munkáiban is ez a koncepció érvényesült: az “Angyali üdvözlet”-ben gyerekekkel, a Monteverdi Birkózókör színtársulatban pedig amatőr színészekkel dolgozott. Valószínűleg idegenkedett a film- és színházművészetben gyökeret vert professzionalizmustól, egyszóval a művészet műviségétől. Ebben akár egyet is tudnék érteni vele - én is kikérem magamnak, hogy művészetnek nevezzék azt, amit csinálok -, ám azzal a megszorítással, hogy igazán jót csak úgy produkálhat a nebuló, ha érti, hogy mi történik körülötte és vele - átlátja a történet logikáját (jelen írásnak is ez a bevallott célja). Még inkább kiakadt, amikor hírét vette, hogy nem csak elolvastam, de be is avattam több szereplőjelöltet a forgatókönyv részleteibe. Úgy állított le, hogy rám küldte a felvételvezetőt, aki kérlelő, rábeszélő, egyszersmind vállveregető hangon azt mondta nekem: “Te már profi vagy, kérlek, engedd az események szabad folyását!”

      Nem én kaptam meg a szerepet, ami nem csoda a fentieket mérlegelve. Mi több, szerintem is rossz voltam a próbafelvétel során. Kudarcom nem tett frusztrálttá, hiszen nem az ambícióim területén lettem megméretve. Természetesen megnéztem az elkészült filmet: el kell ismernem, alkalmasabb főszereplőt találtak nálam. 

       Évekkel később a rendező - ekkor már aktív zenész voltam - felkért a Monteverdi Birkózókörben való munkára. Tudomásul vettem, hogy félreért, feltehetően mindkettőnk zárkózottsága miatt, ezért nemet mondtam. Ennyi.

       Berlioz kevés szöveget írt Lóczi szerzeményeire. Ezeket új barátunk nem szívesen énekelte, annyira rajta volt már a halandzsa szövegen. Ami engem illet, elmerültem az otthoni gyakorlásban és Lizában, de azért ápoltam a kapcsolatot velük, zenélgettünk alkalmilag. 

      Ez volt a Gracidin korszak: egy fogyókúrás tabletta, melyből három-négy szem gondolati többletenergiát okozott. Dixi hihetetlen módon pörgött tőle: gesztusai és monológjai meghatványozódtak, külsőségekben és tartalmi szinten egyaránt. Olyannyira, hogy Berlioz - aki sülve-főve együtt lógott vele - utánozni kezdte a szavait és a mimikáját. Kipróbáltam én is a divatos drogot, de nem maradtam rajta, pörögtem a nélkül is, meg aztán Dixi kapacitásához képest kevés voltam; hamar kidőltem mellőle, míg ő elképesztő mennyiségű alkoholt és kémiai anyagot tolt az arcába. Elpusztíthatatlannak látszott a '70-es években. Bárki vette fel a tempóját, hamar a padlón végezte. A legfurcsább az volt az egészben, hogy nem látszott meg rajta, az agya is tökéletesen működött, sőt! 

      A recepthamisítások idejét éltük, a Coderit-Noxiron koktél szintén slágernek számított. A veterán hipsterek tökélyre fejlesztették a módszert, a tinédzserek körében sztárokként arattak. Egykori kóteros haverom, Zsozsó ekkor ünnepelte fénykorát. Yetivel és Tentóval volt spanban, extra hosszúságú hajuk miatt Kacsa “Kócbabáknak” nevezte hármójukat, ami egy tiszavirág életű lányzenekar neve volt akkor. 

       Liza egy idő után hozzánk költözött, mivel már úgyis alig járt haza. Szüleink nem izgatták magukat a változás miatt. Anyám az öcsémet nevelte a szobában, mi pedig a konyhából kerítettünk el magunknak egy kis részt.

       A szoba-konyháról jut eszembe: Bozsó elcipelt egy külvárosi Radics koncertre, a Nevadában játszott az élő legenda ezekben az években. Rossz volt konstatálni, hogy egy rock and roll animal slágereket penget. A szünetben Bozsó a szokása szerint engem sztárolt, és kölcsönkérte a számomra Béla gitárját. Tudtommal a fénykorában csak a kiválasztottak érinthették meg a hangszert, ekkor már mindössze azt mondta: “ott van” és kiment a büfébe. Játszani kezdtem a legendás Gibsonon. Korrektül szólt, noha a nyaka egy kissé mozgott már. Nem kaptam letolást, ez állítólag az elismerés jele volt a gitárkirálynál. Annyi haszna volt a dolognak, hogy a szünet után végre belecsapott a húrokba, az erőviszonyokat tisztázandó, így végre - évek óta először - igazi rockot hallottam.

      Háy Ági vonzó módon közlekedett a világban. Mindig meghökkentett: a legegyszerűbb szavakat használta, miközben olyan dolgok után kutatott, amik szinte csak őt érdekelték. Például készített egy animációs filmet - gyurmából - a Balázs Béla Stúdió támogatásával, aminek az értő szemlélése nem sikerült volna az ő szakavatott magyarázata nélkül. Írásom elején már említettem, hogy hosszú sétáink során deheroizálta a “zseni” fogalmát. Ezzel kapcsolatban úgy tett pontot az i-re, hogy egy szép nap beállított hozzánk, ezzel a szöveggel: “hatalmas munkában vagyok, fel akarom jegyezni a városi folklórt a néprajzkutatók vidéki gyűjtéseinek a mintájára”. Ebben a szándékában odáig elment, hogy még a WC-feliratokat és a legtrágárabb versikéket is angyalarccal vetette papírra. Ami engem illet, ezen a téren valóságos kincsesbányának bizonyultam a diktafon előtt: ontottam magamból a számára oly fontos anyagot. Ma már sejtem az indítékait. Egyre több szociológus kutat a kukában az emberek belső motivációi után. Aránylag nagy munkát végzett, amíg az urbánus disznóságok könyvalakot nyertek és még a nyomdafesték is eltűrte*. (Háy Ágnes: “Hüje, aki elolvassa.” Szilágyi Sándor Zabolátlan szerkesztők címmel írt erről a munkáról is többek között a Beszélő c. szamizdat kiadványban.) Ez a kis epizód is formálta a gondolkodásomat: azóta tudom, nem az a fontos, amit a többség annak tart. A korabeli újságok címoldalán harsogó híreket ma már senki sem emlegeti, míg Ági a könyvecskéjével tett egy kis lépést az emberek belső indítékainak a feltérképezésében, bármilyen vulgárisnak is tűntek a csúnya szavak. Jézust is zugprófétának tekintette korának politikai és vallási vezetőrétege: elítélték azért, mert együtt mutatkozott a simlisekkel, mégis történelemformálónak bizonyultak a szavai és a cselekedetei. 

      Mivel a '70-es évek a politikai és kulturális visszarendeződés korszaka volt, divatba jöttek a regresszió meghaladását ígérő alternatívák. Akik az erőpontot magukban keresték, azok az egzisztencialistákat olvasták, de akadtak külső forrásokat kutatók is. Futótűzként terjedt a városban a hír, hogy egy guru tanítja a Mese utcában a transzcendentális meditációt. Kíváncsi lettem az új mesterre, egyáltalán nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy én is alkalmazom ezt a pszichotechnikát, noha a légkör tapinthatóan materialista volt. 

      A kijelölt időpontban kb. 10-15-en jelentünk meg a bérelt lakásban. A bevezető szöveget egy villogó szemű szakállas figura mondta el, felértékelte a küszöbönálló tanítás jelentőségét, s arra buzdított minket, hogy határolódjunk el a bazári kíváncsiságtól. Kisvártatva megjelent a guru is. Keletiesen öltözködött és szanszkrit csengésű néven mutatkozott be, egyébként angolul beszélt, amit tolmács fordított. Belső harmóniát ígért az eljövendő követőinek és a “szeretet” volt üzenetének az alapja. Az út mindehhez az aszketikus életvezetésben, önmagunk és önző indítékaink legyőzésében, valamint a bennünk lakozó gyűlölet felszámolásában keresendő. Ajánlotta továbbá az erőszakmentességet is, amihez az első lépés a vegetáriánus életmód és a szexuális önmegtartóztatás. Beszélt a meditációról is, aminek van ugyan technikája, de a lényege szellemi síkon fogható fel; olyasformán, hogy koncentrálással a külső, látható világnál egy valóságosabb világba lépünk be. Mindez nagyon szépen hangzott és a magamfajta nebuló számára a keresztény tanítással nagymértékben összecsengőnek tűnt, ezért akaratlanul az Irénke nénitől hallottakkal és tapasztaltakkal vetettem egybe. Míg a Mese utcában a légkör kissé hidegnek és mesterkéltnek hatott, dacára annak, hogy a szeretet mint elérendő cél volt kitűzve, addig mindez Pestimrén nem cél, hanem természetes életállapot volt, amit az emberi érdek csak kis mértékben fűtött át. Említettem már a keresztény család beidézését a Tolnai Lajos utcába. A fenyegető szituáció miatt szorongtak ugyan, de egy cseppet sem féltek, mivel Istenben bizakodtak; ezáltal a félelem az életüket ugyan állandóan kísértő, de a hit ereje által legyőzhető állapotnak tűnt. A guru is nyugodt, harmonikus ember benyomását keltette, de mindez az ő esetében begyakoroltnak hatott. Ha netán valamelyikünk elsütött volna egy pisztolyt, valószínűleg össze se rezzent volna, annyira áthatotta a lényét a több éves meditáció. A keresztény asszonyt talán megijesztett volna egy váratlan sokkhatás, de az őt övező “cαρις” miatt a félelem nem tudta volna megbénítani. A fenti összehasonlításban Irénke felé billent el a mérleg, ezért nem látogattam el többé a Mese utcába, igaz, Pestimrére sem. 

      Azonban újabb “ébredés” híre jutott el hozzám. Nem messze a lakásunktól, a Hőgyes Endre utcában volt egy olyan templom, ami a többivel ellentétben tömegeket vonzott. Több ízben ellátogattam ide, mivel az istentiszteletek tüzesnek és átszellemültnek bizonyultak. Már az első alkalommal egy szellemi kohó fogadott: az egybegyűltek kb. 60-70%-át a csillogó szemű, hangos, pünkösdi “dadogók” alkották. Kissé részegnek látszottak: mindenfajta rendező elv nélkül hol “újjászületésük” részleteiről, hol az Újszövetségből gyakran idézve, tanító színezetű eladásokat tartottak, keresetlen módon, gyakran egymás szavába vágva, de emiatt senki nem sértődött meg. Szemmel láthatóan nem voltak teológiai téren túlképezve. A tömeg interaktív módon reagált a hallottakra, már-már egy házibuli zsivaját adták az istentisztelet hátteréül. Mindezt gyakran szakította félbe a már megszokott barkács-zene, immár kierősített gitárokon játszottak és mikrofonba énekeltek. Örömmel ismertük föl egymást Irénke nénivel és a családjával; ők a fenti eseményekre derűsen, ám az egybegyűltek zöménél harmonikusabban reagáltak. Egy másik réteg azonban jóval visszafogottabbnak mutatkozott: a különböző kisegyházak fejkendős nénikéi és bácsikái kissé megrökönyödve figyelték a fejleményeket. A harmadik csoportot a hozzám hasonló, “világi” érdeklődők alkották. 

       Egy ízben András is elkísért ide, mivel kíváncsi volt, mi vonz engem ennyire ehhez az egészhez. (Erre magam sem tudtam kielégítő választ adni.) Egy vérbeli ateistához illő iróniával szemlélte mások örömét. Látogatásunk vége felé elbeszélgetett az utcán némelyekkel, csupán annyi vitát engedélyezett magának, ami a még méltóságteljes távozást lehetővé teszi. Néhány nap múlva levelet kaptam tőle: az állt benne, hogy ezeket a Jézus-rajongókat egyszerre irigyli és sajnálja a naivitásukért. A “boldogsághoz” bonyolultan állt hozzá, bevallotta, hogy ez egy kevéssé ismert életállapot a számára; eszmefuttatását azzal zárta, hogy nem tartja elérendő célnak. Noha nem értettem egyet vele, akaratom ellenére mégis hatottak rám a sorai. A “naivitás” - eddigi tapasztalataim alapján - minden elementáris emberi megnyilvánulásban tettenérhető, és éppen a Biblia az írott bizonyítéka annak, hogy összeegyeztethető egy sokdimenziós jelentéstartalommal. A “boldogságot” pedig magam se tekintem célnak, inkább a “szeretetből” nyert szellemi tőkének, amivel a nélkül használhatunk másoknak, hogy komolyabb lelki sérülések, csalódások érnének. Eltűnése a belső emberünkből válságot jelez, a megléte ellenben nem azonos az ál-kereszténység hurráoptimizmusával. Az emberi lélek állhatatlan, ezért nem tud a “boldogság” tartósan tanyát verni bennünk. 

      Sajnos, a Hőgyes Endre utcában is ez történt: kb. másfél év alatt szétzilálódott a gyülekezet, a szervezetlenség és belső ellentétek miatt. 

      Hegedűs Pétert rendszeresen látogattam. Eredményesen felkészített zeneelméletből a jazz-konzi felvételi vizsgájára, ennek ellenére ez a nekirugaszkodás sem lett sikeres. Hiába játszottam el korrektül a standardeket, hiába vizsgáztam jól az elméleti anyagból, az improvizációs készségem még nem a megfelelő szinten mozgott. Ráadásul lehetetlen volt nem észrevenni, hogy protekciós alapon veszik fel a nebulókat. Péter elárulta, hogy neki is identitászavara támadt amiatt, hogy a főiskolára az összeköttetései miatt vették fel, és ez kétségeket ébreszt benne önnön tehetségét illetően. Siettem megnyugtatni: hiszen mi csupán beleszülettünk ebbe az értékválságba, készen kaptuk a feltételeket, sőt a tehetség legitimizálja némileg, ha kapcsolatokon keresztül jutunk lehetőséghez, mivel rengeteg rossz zenét hallani. Ő egyébként fokozatos átalakuláson ment keresztül. Egyre kevésbé érdekelte a dodekafónia, azaz a tizenkétfokúság és a stílusgyakorlatok. Valami aktuálisabbra vágyott, ami közvetlenül, nem ennyi áttételen át hat az emberekre. Dilemmáiból a kiutat Molnár Gergely előadásai mutatták meg neki, a Ganz Mávag Művelődési Házban, a rockzene artisztikusabb irányzatairól; kiemelte a Velvet Underground, a Kraftwerk, Alice Cooper és David Bowie munkáit, egyben áttekintette a rock történetét. Rövidesen próbálni kezdtek Gergellyel, kölcsönösen hatottak egymásra. Már lehetett hallani az angliai punkokról, akik plebejus indulattal, direkt módon, nyers hangzásra törekedve zenélnek, és a kreativitást hangsúlyozzák a profizmussal szemben. Nálunk erre a trendre az értelmiségi réteg kattant rá először, a művészi és szociológiai érzékenység alapján, és csak évekkel később vált tömegjelenséggé. Péterék hamarosan zenekart is alakítottak Spions (Kémek) néven, amiben először ifj. Kurtág György, később Zátonyi és Najmányi László működtek közre. Hihetetlenül aktuálisak voltak, hiszen a punk hullám '77-ben tetőzött Angliában, ők pedig '78 elején mutatkoztak be az Egyetemi Színpadon. 

      Péter - az eseményekkel párhuzamosan - külső átalakuláson ment keresztül. Megvált a hosszú hajától és a szakállától, a koncerten mindannyian öltönyt viseltek. Ez a megjelenés kirítt a megszokott rock környezetből. De másféle változások is megérlelődtek benne: kiszakadt a családja védelme alól és a Majakovszkij (ma: Király) utcába költözött egy szükséglakásba. Új otthonát tisztaság és klastromi egyszerűség jellemezte. Munkáiban átmenetileg háttérbe szorultak a billentyűs hangszerek, inkább gitáron gyakorolt és komponált. 

      Az Egyetemi Színpadon tartott koncertjükre engem is meghívott. Elég sokan gyűltek össze, főleg a szakállas szürkeállományból. Egy performance vezette be az eladást, majd végre egyben hallottam az otthon mutogatott témákat. Gergely szövegei sokkolóak és provokatívak voltak, visító fejhangon adta őket elő. A zene jól megírt dallamait, klassz harmóniáit és érdekes ritmikáját követni lehetett, noha elég rosszul szóltak és meglehetősen pontatlanul játszották el, mégis úgy láttam, hogy idővel egy jó kis balhés csapattá válhatnak. Mindenesetre a produkció elütött attól a zenei diétától, amiben már évek óta részesültem. Péter viszont annyira kiakadt a fenti esetlegességeken, hogy lement a színpadról, amit elég nagy vircsaft követett. Az emberek vitatkoztak, hogy az előadás jó, vagy rossz, de közömbösnek nem lehetett mondani őket. A kialakult káoszon az igazgató próbált úrrá lenni úgy, hogy szót kért és megígérte, hogy visszafizetik a jegy árát. Közben a társai valószínűleg a lelkére beszélhettek Péternek, mert visszajöttek és folytatták, végül befejezték az eladást. 

      A kultúrkampfnak nagyobb hatása lett a Belügyminisztériumon belül, mint a médiában. A sok macera miatt egy év múlva mindannyian leléptek Nyugat irányába, tojva a Zeneakadémiára. Így maradtak félbe a zeneelméleti tanulmányaim. 

      Csendes életem Liza mellett lassan újra bulizássá fokozódott. Eleinte nem voltam szerelmes belé, így “több szálon” futott a történet. Kicsapongóak voltunk, már-már perverzek. Mivel az e téren tett túráim nem okoztak örömöt, a normalizálódás irányába tereltem a sorsunkat, ami nem sikerült maradéktalanul, mivel Lizának sohasem volt erőssége a monogámia. Gyakran kerültem mellette kínos helyzetbe, ami néha tettlegességig fajult. Mindazonáltal magamat is hibáztattam a fejlemények miatt, hiszen én kezdtem a kapcsolatunkat szabados irányba terelni. 

       Egyszer - a mester utcai Tinódi presszóban - végképp nem bírtam elviselni hűtlen viselkedését és lepofoztam. Ezt viszont egy helyi “Grál lovag” nem tűrte és védelmébe vette a számára ismeretlen lányt; mivel nem látott bele a konfliktus hátterébe, a hajamnál fogva ráncigált ki a presszóból, majd az utcán ütlegelni kezdett, amibe több haverja is bekapcsolódott. Perceken belül ott termettek a rendőrök, mire a bántalmazóim szétszaladtak. Kezdtem fellélegezni, mikor az eset tragikomikus fordulatot vett azáltal, hogy a rendőrök tovább ütöttek és csak akkor hagyták abba, amikor ordítani kezdtem: “Álljanak már le, én vagyok a sértett!” Meglehetősen bamba képet vágtak, de végül elengedtek. Úgy találtam, hogy megveretésem miatt Liza büntetést érdemel, így aztán a vircsaft otthon folytatódott. Szegény anyám! 

      Paradox módon a fenti epizód tudatosította bennem, hogy már nem tudnék elszakadni Lizától, vagyis szerelmes vagyok. Ámbár az is meglehet, hogy csupán az önszeretet és az öngyűlölet ambivalenciájában vergődtem és ehhez Liza volt a médiumom. 

      Bozsó vendégszeretetét is gyakran élveztük a csepeli Pöltenberg utcában, ahol nyáron akácfák illatoztak, télen pedig sárban caplattunk el hozzá. Kis kertes udvarokra nyíltak a szükséglakások, melyekben zömmel cigányok éltek és főleg az éjszakai markecolásból tartották fenn magukat. Némelyikük dolgozott ugyan, ezek viszont nem élvezték a többség bizalmát, ezért egy idő múlva máshova költöztek; pl. Bozsó öccsének, aki családcentrikusságával és munkaszeretetével felfelé igazodott, hamarosan a Kálvin téren utaltak ki egy szép lakást. Hobbi szinten ügyesen gitározott és a cigány-folklór nagy tudójaként ismertem meg. Anyjuk fiatal korában prostitúcióból tartotta fenn magát, így kerültek a gyermekei kóterba. A félnomád életmód miatt a fiúk nem kapták meg a szokásos védőoltásokat, ezért lett Bozsó testi fogyatékos, a gyermekparalízis áldozata. Ennek dacára a vitalitása sokszorosan fölülmúlta az enyémet. Anyja egészségét a hosszú börtönévek aláásták, meg is öregedett, egyszóval ellehetetlenült az ősi foglalkozás gyakorlásában. Lopni ritkán járt, főleg otthon főzött és betegeskedett. Megtört tekintetében néha kedvesség és humor csillant fel. Sok mindent élhetett át, mert a műveletlensége dacára (analfabéta volt) egy rafináltságot meghaladó életbölcsességet figyeltem meg nála: kiváló emberismerete árnyaltabbá tette a környezettanulmányt a nebuló számára. Önnön sorsával pedig elszámolt már és elvitte a balhét. 

      Bozsó szeretett volna kitörni innen, de nem volt hova mennie. Festegetni kezdett, emiatt néha gúny, néha tisztelet övezte. Öltözködése is elütött a környezetétől: bohém fazont alakított ki, noha kissé rikító módon. Rá való tekintettel vendégjogot élveztem a cigányok között, bár tartották a tisztes távolságot. A zenész amúgy is szent tehénnek számított a szemükben, ezért soha nem esett bántódásom és semmiben sem szenvedtem hiányt. Kb. két hónapig állandó lakójukká váltam, mivel egy darabig érdekesnek találtam az életvitelüket; azonban az éjszakai turnéktól távol tartottam magam, amit ők se nagyon bántak, mivel egy civil jelenléte rontotta az esélyeiket. 

       A megfigyelt dolgok némi fejtörést okoztak, mert nem értem be az “ebül szerzett jószág ebül vész el” típusú féligazságokkal. Tény, hogy egy-egy éjszaka az átlagfizetést jóval meghaladó összegek ütötték a markukat, mégsem javult az életminőségük, sőt inkább romlott. Rejtélyes betegségek támadtak rájuk, a lopott pénz tetemes részét költötték el gyógyszerekre és orvosokra. Balesetek is gyakran történtek köztük. A cselekvés és a történés kategóriái összemosódtak. A pénz elosztása is viták, sőt verekedések forrása volt, a tekintély körüli erővonalak összegubancolódtak. 

      Annyit sikerült felismernem, hogy nem a szerzett javakkal egyenes arányban javul az emberi kvalitás, noha mégis van összefüggés. Pl. miért él jobban náluk egy megalázóan alacsony fizetésű tanár, vagy egy vidéki segédszínész? Az “érték” fogalma mérhető-e egyáltalán racionális módon? Netalán közgazdászokkal kellene konzultálni arról, hogy miképp definiálható a fenti terminus, hasonlóképpen ahhoz a kísérlethez, ahogy a fizikusok az információból nyert energiát bit-ekben mérik? Az emberi elme fennakad a logikai diagrammok hálóján, akaratlanul is hipotézisekkel pótolja a hiányzó láncszemeket. A modern filozófusok egy része pl. a nyelvi pontatlanságban látják a probléma gyökerét, ezért a kutatásaikat az egészen precíz fogalmak létrehozására redukálták. Ami engem illet, kivárom a kísérleteik végét, mivel eleddig a hasonló programok gyakorta bizonyultak már kudarcmagatartásnak. Lehet, hogy ismét a Bibliából informálódunk kellőképp, feltéve, ha sikerül letisztogatnunk az “áldás” és az “átok” titkáról a hozzátapadt vallásos beidegződéseket. 

      Liza terhes lett - valószínűleg tőlem, ki tudja - és némi tétovázás után az abortusz mellett döntöttünk. Mivel nagyon szegények voltunk, kérvényeztük az ingyenes orvosi ellátást, hivatkoztunk a mindkettőnk családjában meglevő terheltségre és a szociális helyzetünkre. Kérelmünket jóváhagyták ugyan, de az orvosok hentesmunkát végeztek rajta; szövődmények támadtak a beavatkozás következményeképp. Ijesztően leromlott az állapota, sürgősen kórházba kellett szállítani, mert napokon keresztül dőlt belőle a félig alvadt vér. Szerencsére meggyógyult, bár egy ideig még nagyon sápadt és sovány volt. 

      Kezdeti kilengéseinket leszámítva - a kapcsolatunk mélyebb szintjén - egy ízben voltam hűtlen hozzá; a kórházi ápolás ideje alatt, mégpedig egy rosszul értelmezett lovagiasság okán. 

      Dixi és Berlioz rendkívüli mértékben elszálltak: társaságukban a fantázia és a realitás határai teljesen összemosódtak. Mikor pénzhez jutottak, mámoros éjszakákat éltünk át, ám a tőke elapadtával képtelenek voltak már leállni; tovább rendelték a vendéglőben az ételeket és az italokat, s nem törődtek a következményekkel. Ez már nem tetszett nekem, mivel azt kezdték el latolgatni, hogy sorshúzással döntsük el, ki marad ott utolsónak. Végül Berlioznak támadt egy mentő ötlete. Eszébe jutott egy alkalmi hölgyismerőse, őt hívta fel telefonon, hogy váltson ki minket szorult helyzetünkből. Györgyi segédszínésznő volt, tehát nem vetette fel a pénz, mégis késznek mutatkozott a karitatív cselekedetre, valószínűleg vonzotta Berlioz személye. Megjelenése körünkben nem kis megkönnyebbülést váltott ki belőlem. Györgyi akkori habitusát leginkább Víg Mihály egyik dalának a verstöredéke fejezi ki, íme: 

“Ez a magas nagyon derék

kicsit kövér, azért szerény

másmilyen, mint általában

vonzó volt, ha néha láttam”.

Nem pusztán kiváltott minket, de újabb rendelésekkel gazdagította tovább a szituációt. Dixit és Berliozt olyan szintre repítette a bor és a költészet, ahonnan már nem voltak képesek egy hölgy felé az elemi udvariasság szabályainak se megfelelni, ezért szerény személyemmel próbáltam enyhíteni Györgyi elszigeteltségét, noha a barátaim eszmecseréje érdekfeszítő módon sziporkázott, csupán a lány számára volt egy kissé érthetetlen. Megpróbáltam hidat verni négyünk közé, ám ez nem sikerült, így két szálon folyt tovább az eszmecsere. Mikor távoztunk a vendéglőből, a legnagyobb meglepetésemre elbúcsúztak Györgyitől. Barátaim bunkóságán annyira leakadtam, hogy elhatároltam magam tőlük, s kettesben maradtam a megsértett hölggyel. Sajnos, tovább mentem a kelleténél az önérzetének ápolásában, így történt meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Együttlétünk ugyanis még inkább tudatosította bennem Liza iránti mély kötődésemet. Györgyi félreértett engem, ezért meglehetősen gyakran látogatott meg, noha én nem bátorítottam erre, mindössze az együttérző barátság irányába próbáltam terelni a kapcsolatunkat. Hamarosan Liza is kijött a kórházból, ami Györgyi látogatásait végképp kínossá tette. Zavarom meglehetősen mulattatta a környezetemet, végül már nem bírtam tovább és Lizával Csepelre menekültem Bozsó vendégszeretetének az oltalma alá, de rejtélyes módon Györgyi még itt is megtalált bennünket. Zavarom már fokozhatatlan volt, ezért először részegséget, később alvást színleltem. Mikor fekvő helyzetem Györgyit simogatásra késztette, erőt vettem magamon és - módot keresve egy négyszemközti beszélgetésre - feltártam előtte Liza iránti függő viszonyomat, továbbá az én indítékaimat vele kapcsolatban. Sikerült barátságban elválnunk. Azóta tudom - többé-kevésbé -, hogy alkalmatlan vagyok a poligámiára.

      És a bulizás folytatódott. Most Sárika került kórházba, féltestvéremet, Elefántot a gondjainkra bízta. (Én neveztem el így az öcsémet, mert apró termete és kis orra miatt mindenre inkább hasonlított, mint egy elefántra.) Bozsó is hozzánk költözött és nem egyedül: Jutkával szerettek egymásba, akit András húgának, Zsuzsának a pártfogoltjaként említettem már egyhelyütt. Kapcsolatuk feszültségekkel volt terhes, mivel Jutka pszichés zavarait még Bozsó problémamegoldó tehetsége sem tudta minden esetben megfelelő szinten kezelni. A lány ugyanis eltűnt időnként önnön költészetében, és ebből a perspektívából reagált az eseményekre, ami expanzív kisüléseket eredményezett. Például úgy fogalmazta meg Bozsó festészetével szembeni műbírálatát, hogy az anyámnak oly kedves kombináltszekrényhez vágta a barátom zöld festékes tégelyét. A lecsurgó zöld trutymó láttán mindannyian elszörnyedtünk, tekintettel a későbbi következményekre. Ez már Bozsó alkalmazkodóképességébe sem fért bele: Jutkára vetette magát, és a papucsával alaposan elpáholta. Soha nem felejtem el, a büntetésre élettársa gyönyörű szavakkal reagált: “Megöltél. Vegyél a hátadra és vigyél!” 

      Közösségünk egy újabb párral bővült. Liza barátnője, Margó - kissé buta, erotikus ösztönlény - és fiúja, a barátságos természetű Titya apellált a vendégszeretetünkre, így a szoba-konyhás kégli tömegszállásra kezdett emlékeztetni. Bozsó túlélési technikái lenyűgöztek, mert még tíz forintból is képes volt vacsorát főzni hét személynek. Állandó balhéink, amiben Jutka volt a főkolompos, az elszálltságunk szintje nem hozta ki magát túl jól Elefánt mentális fejlődése szempontjából, mivel mindössze öt éves lehetett. Két fotelt toltunk össze, ez volt az öcsém fekhelye. Éjszakánként - a magas hőfokú társasági élet eredményeképp - álmában a fogát csikorgatta. Élvezte ugyan a félnomád feelinget, de a mai napig felelősnek érzem magam valamelyest a végett, hogy mintát mutattunk neki a rendetlen élet irányába. Margó kilógott közülünk kispolgári allűrjeivel: frissen mosott hajára törülközőt csavart, órákig bíbelődött a körmei ápolásával, miközben Kiskegyed szintű bölcsességeket csicsergett. Néha még pulóverek kötögetésére is vetemedett, már csak a hajcsavarók hiányoztak a repertoárjából; látnivaló volt, hogy csupán hányatott élete késztette a hajlamaival ellentétes nonkonformizmusra. Borzasztóan felelőtlenek voltunk, igazi heartbreakerek, egy nap még anyám kedves gyűrűjét is eladtam, törtarany áron. 

      Más típusú anyagi segítség is kínálkozott Liza egyik hódolójának a személyében. Egy jelentéktelen külsejű, alacsony fiú kopogtatott rendszeresen az ajtónkon.  Bánkinak hívták, mi pedig Bárkinek neveztük a háta mögött. Egy kóbor kutya alázatával törleszkedett a társaságunkhoz, jóllehet minden tekintetben elütött tőlünk. Anyagilag meglehetősen jól el volt eresztve, mi pedig cinikusan tűrtük rendszeres adományait. Ha még aludtunk, netán korainak ítéltük az érkezését, vagy már túlságosan visszataszítónak találtuk a plátói szerelméből fakadó, félénk, tétova kopogtatásait, egyszerűen nem engedtük be. Ilyenkor Bárki az ajtónk elé bort, kalácsot és egyéb csemegét rakott, hogy a távollétében se szenvedjünk semmiben hiányt. 

      Egy nap Bozsó Csepelről tartott hazafelé és sínbe rakott jobb lába megakadályozta, hogy elérje az állomásra érkező HÉV-et, ezért csak a következő járatra sikerült felszállnia. Több mint valószínű, hogy ez esetben a fogyatékossága mentette meg az életét; ugyanis amikor beért a Boráros térre, tömegszerencsétlenség látványa fogadta. Az előző HÉV fékje elromolhatott, mert maga előtt tolva a fémbakot, a hatalmas ütközés erejével több méteren át felszántotta az aszfaltot, s belerohant az állomás épületébe. A döbbenetes látvány ereje sokkolta a szemtanúkat, egyszerűen mozdulni sem tudtak. (Évekkel később én is megtapasztaltam ezt az érzést.) Ez elég sokáig tarthatott, mert a barátom volt az első ember, aki elkezdte kihúzgálni a szerelvényből a jajgató sebesülteket és a halottakat. Kezdeményezése másokat is kijózanított és tettre sarkallt. Valaki elrohant telefonálni, ezt követően kisvártatva elkezdődtek a mentő munkálatok. 

       Hazaérkezve Bozsó - barna bőrétől szokatlanul elütően - sápadtan, meglehetősen összefüggéstelenül és szaggatottan számolt be az eseményekről, Eltelt némi idő, mire a szavaiból kihámoztuk a lényeget, ezért a megdöbbenésünk szintje csak fokozatosan emelkedett. Sajnáltuk az áldozatokat és örültünk, hogy a barátunkat épségben láttuk viszont. Tudatosult bennünk, hogy mindnyájunk élete egy hajszálon lóg, hiszen bármikor járhatunk mi is ugyanígy. Bennem ez annak a gondolatnak mutatott utat, hogy a bulizásunkat elég különös színben tünteti fel az, hogy közben körülöttünk minden recseg és ropog. Mégse álltunk le, aminek később rám nézve kijózanító következménye lett. 

      Anyám haladékot kapott az életre: kioperálták a méhét, az utolsó pillanatban megakadályozták a rák áttétesedését. Mielőtt hazaérkezett volna, eltakarítottuk a romokat, próbáltuk rendbehozni a rendbehozhatatlant, de a kégli jóvátehetetlenül leamortizálódott. Barátaim leléptek és Sárika nem volt abban a hangulatban, hogy kiverje a balhét a veszteségek miatt; sőt az egyik környékbeli haverommal, Lacival, akit egyhelyütt már említettem, mint a hölgyekkel való ismerkedés nagy tudóját, és Lizával négyesben elmentünk megünnepelni felépülését az üllői úti Két Medve sörözőbe. 

      Akkor ütött be a bukás, amikor a bulizás már lecsengőben volt. Az elfogyasztott sörök és anyám gyógyulása felszabadult jókedvre hangolt bennünket. Az éppen aktuális lomtalanítási program részeként aznap este használt, ócska bútorok csoportosultak a házfalak mentén. Hazafelé mentünkben Laci és én a sörtől belegeltek virtusával emelgettünk egy jókora szekrényt, ami ügyetlen, rossz fogásmódunk miatt egy hatalmas csattanással borult a járdára. Abban a pillanatban két rendőr termett a helyszínen, és keresetlen szavakkal kérték számon a “tényállást”. Laci hasonló hangnemben válaszolt. Jaszkarizásának az lett a következménye, hogy kapott egy akkora csárdást, amitől a feneke egyből aszfaltot érintett. Erre én, mint az igazság bajnoka léptem fel: kritikám lényege az volt, hogy az eljárásuk fasiszta módszereken alapul, azaz rendőrhuliganizmus, a rendcsinálás ürügyén. Fellépésemmel azt értem el, hogy én is kaptam egy pofont, amit - meg se gondolva, mit teszek - reflexszerűen viszonoztam. Persze előkerültek a gumibotok és az URH adóvevők is, így a kollégák autóval egykettőre odasiettek és beszálltak a buliba, jóllehet már rég a földön voltam. Liza megpróbálta leállítani őket; én csak annyit láttam, hogy már ő is a földön van és húzzák el tőlem; mivel aznap esett, a ruhája csúnyán besározódott. Szegény anyám az egész idő alatt hallgatott. Kissé naiv elveket vallott a rendről és a törvénytiszteletről. Utólag elmesélte, hogy ezek a nézetei aznap este kártyavárként omlottak össze. Ez az éjszakám autókázással telt el: rendőrség - orvosi ügyelet, vérvétel - rendőrség. A vérvételre azért volt szükség, hogy be tudják mérni a részegségem fokát, de nem ütötte meg az általuk óhajtott szintet.

      Másnap újabb autóút következett: előzetes letartóztatásba helyeztek a “Markó”-ban. Hamarosan az ügyész is kihallgatott, mint utóbb megtudtam, szabályellenesen; ugyanis mielőtt bármit jegyzőkönyvbe vennének, előbb az ügyvédnek fel kell világosítania a jogaimról. Ezt éppen az ügyvéd tudatta velem néhány nap múlva. András kérte meg, hogy járjon el az ügyemben; barátom valahonnan megtudta, hogy bajban vagyok és azonnal a segítségemre sietett. Az ügyvédem nő volt, mégpedig az a típus, aki után a férfiak megfordulnak az utcán. Komolyan vette az ügyemet: a szabadlábon való védekezést nem sikerült kijárnia, de a gyorsított eljárást már igen. Azzal bátorított, hogy hamarosan kikerülök, feltéve, ha mindent úgy teszek és mondok, ahogy ő javasolja. Arra próbált rábeszélni, hogy tagadjak le mindent, amit tettem. Ez nehéznek tűnt a szememben, mivel hazudnom kellett volna, ezért kitartottam amellett, hogy amit az ügyésznek mondtam, az szóról szóra igaz. Ráadásul kitört rajtam a börtön-pszichózis. Ennek az a belső logikája, hogy akit bezárnak, az - függetlenül attól, hogy mit tett - bűnösnek érzi magát. A profi bűnözők sikeresen túl tudják tenni magukat az efféle nyavalygáson, ám a magamfajta nyeretlen kétéves beleesik ebbe a csapdába. Szabadulni akartam, de ezek szerint nem mindenáron, miközben vezeklési görcseim támadtak; nem is annyira az ügyem kapcsán, mint inkább azért, amit azt megelőzően az anyám és önmagam ellen elkövettem, még a bulizós korszakban. A szép nő látta, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, ezért - természetesen a beleegyezésemmel - kérte a törvényszéki pszichiátertől, hogy vizsgálják ki a beszámíthatóságom fokát. Diagnózisom egy alacsony ingerküszöbű pszichopata kórképét rajzolta ki és valóban: ha valaki a mi világunkban vissza mer ütni egy rendőrnek, majd ragaszkodik a tényekhez, az tényleg nem normális.

      Cellatársaim már nem voltak olyan optimisták az ügyemmel kapcsolatban, mint a védőm. Azt állították, hogy ilyen esetben - feltéve, ha csupán könnyű testi sértésről van szó - hat hónap a standard. Továbbá azzal kecsegtettek, hogy a hosszúlejáratúak már az első héten cicát csinálnak egy magamfajta kölyökből. Szavaik nagyon lelomboztak: remény és kétségbeesés közt ingadoztam; elítélésem esetén még az öngyilkosságot is fontolgattam. Egyébként rendesek voltak, még a cigarettájukat is megosztották velem, csupán a terpeszkedő unalom sarkallta őket az efféle ugratásokra. Torpedózás és beszélgetés ugyanis nemigen töltötte ki az időt. Rögtönítélő bírósággá alakultak tehát, aminek során éveket sóztak rá egymásra. Egyikük tolvajnak vallotta magát, a másik részegen úgy megvert valakit, hogy még kilenc hónapnak is örült volna. A harmadik - egy középkorú, sápadt és fásult férfi - a lányán elkövetett fajtalankodás vádjával várt a tárgyalásra. Már egy évet lehúzott az előzetesben. Azt állította, az egészet a felesége találta ki, mert meg akart tőle szabadulni és persze a házat - az ingóságokkal együtt - megtartani. Hajlottam arra, hogy higgyek neki, ugyanis már kialakult némi képem a női kegyetlenség módszereivel kapcsolatban; csupán az nem fért a fejembe, hogy lehetett egy kiskorú gyereket ellene hangolni annyira, hogy az a hivatalos személyek előtt terhelő vallomást tegyen ellene. Azt felelte, túlságosan az anyja befolyása alatt cseperedett. Hát - amennyiben tényleg így történt - nem lenne példa nélkül való az esete.       

      Meglepetésemre a tárgyaláson nem kis létszámú közönség gyűlt össze. András elhívta a barátait, akik közt az akkori demokratikus ellenzék néhány tagja is felismerhető volt. Ebben az időben ez a réteg komolyan vette a rendőri túlkapásokat. Íme egy szemelvény: “... ez abban az évtizedben történt, amikor az értelmiségi közvélemény nyomása kihozta a baracskai internálóból Dalos György és Haraszti Miklós írókat, meghiúsította előbb Haraszti, majd Konrád György és Szelényi Iván bebörtönzését, lehetővé tette, hogy kiépüljenek a második nyilvánosság intézményei.”* (Beszélő 4. Kis János: Egy igaz emberrel kevesebb) Noha az esetem annyiban nem hozható összefüggésbe a fent említettekkel, amennyiben nem szellemi cselekedet miatt kerültem börtönbe, “az értelmiségi közvélemény nyomása” itt is megfigyelhető volt. Diszkréten és határozottan viselkedtek, puszta jelenlétükkel sejtetve: elítéltetésem esetén gondoskodni fognak arról, hogy romoljon a hatalom image-e. Egy évtizeddel később a Beszélő 27. Számában a Független Jogvédő Szolgálat kartotékjaiban olvashatók voltak az enyiméhez hasonló rendőri és jogi visszaélések gyűjteménye, köztük - minő véletlen - két haverom neve is szerepelt az áldozatok között.* (Spenót Zoli és Vida Tóni.)

      Hazánkban napjainkban már olyannyira masszív tömb-alakzatot nyert az antiszemita gondolkodás, hogy a legtöbb esetben a józan ellenérvek már nem is működnek, olyan irracionális, zsigeri szintű a felvetés. Néha azonban, amikor “csak” etnikai és kulturális gyökerek kereséséből fakadt az indíték, elmeséltem a fenti történetet, s hozzátettem, hogy az ilyen és hasonló krízishelyzetekben - egy-egy kivételtől eltekintve - nem az anyám nemesi származású, faji öntudattól elvakult családja felől jött a segítség, mivel úgy látták (vagy lehet, hogy én láttam így?), hogy az övékétől eltérő mentalitásom miatt nem igazán tartozom közéjük. Leszögeztem azt is, pusztán a fenti epizód miatt sem lenne kóser, ha etnikai alapon fektetnék le értékhatárokat. A válasz minden esetben az volt, hogy ami velem történt, az nem általánosítható, mondhatni, kivételes eset. Akkor viszont felmerül a költői kérdés, hogyan került a tárgyalásomra annyi zsidó származású ember?

      A bírónő egy terhes asszony volt, a két ülnök is egy-egy korosodó hölgy, csupán az ügyész képviselte a férfi nemet azok közül, akik aznap a tárgyalás folyamán a sorsom fölött döntöttek. Végig meg voltam bilincselve, a bűnösségemet kihangsúlyozandó. A védelem tanúi - anyám, Liza és Laci - meglehetősen egybehangzó vallomást tettek, illetve Sárika többnyire meg se szólalt, mivel - elfogultságra hivatkozva - úgyse vették volna figyelembe, amit mond. A rendőrök által előbányászott két szemtanú közül az egyik - látva a helyzetet - inkább nekem kedvező vallomást tett és a másik tanú is elbizonytalanodott. A rendőrök beszámolói ellentmondottak egymásnak. Ostobaságuk odáig fokozódott, hogy még a súlyos testi sértést is rám akarták verni, holott elég volt egy rövid pillantást vetni rám és a jókötésű “sértettre”, hogy bárki meggyőződjön az állításuk tarthatatlanságáról.  

      A szünetben megjelent Ági is, és egy cigarettát dugott a számba, amit meg is gyújtott, de nem kért engedélyt az engem vigyázó két smasszertól. Azok némán hunytak szemet a szabálytalanság fölött, holott még beszélgetnem sem volt szabad senkivel, nehogy esetleg összebeszéljünk. Egykori barátnőm harcias és dühös szavakkal ecsetelte a törvénytelenség nagyságát, azzal bátorított, hogy valószínűleg el fognak engedni.

      A szünetet követően az ítélethirdetés következett. Mindenki felállt. Mikor azt hallottam, hogy hat hónapot sóztak rám, majdnem elájultam, de az egyik smasszer rutinosan elkapott, majd rövid masszírozással térített életre, így még hallottam, hogy a bírónő hozzáfűzi az ítélethez: mindezt felfüggeszti két év próbaidőre. 

      Aznap már nem engedtek haza, mert a magyar közigazgatásban a pecséttel ellátott papírok lassan mozognak. Mivel nem kellett tartani a szökésemtől, csupán egy smasszer kísért vissza, no nem az eredeti cellába, ahonnan csak néhány apró tárgyamat mentettük ki, hanem az úgynevezett “Vigyorgóba”: az alvilág így nevezi azt a helységet, amit a szabadulók számára tartanak fenn. Kísérőm nem zavartatta magát: a liftig hátra lévő húsz métert - megelőzve engem - egy cowboyt megszégyenítő virtuozitással a sarkán korcsolyázva tette meg, rögtönzött bemutatóját egy Elvis-es mozdulattal zárta. Ha ezt másvalaki mesélné el nekem, én is azt hinném, hogy az illető elvetette a sulykot, de mindezt a két szememmel láttam, és a szabadulásomból fakadó megkönnyebbülésem minőségét nagymértékben feljavította.

      Másnap délelőtt anyám Andrással együtt várt a Nagy Ignác utcára nyíló kapunál. Mivel a szabad mozgás még kissé szokatlan volt a számomra, egy nagyobbacska sétát tettünk a pesti rakparton, majd a barátom meghívott bennünket ebédelni egy jobbfajta étterembe. Mindannyian sokat tanultunk aznap, ami engem illet, nem kis mértékben vettem vissza akkor az arcomból. 

       Hazatérve Sárika egy anya éleslátásával kérdezett rá András és az én kapcsolatom milyenségére. Utólag kiderült, hogy többet tud nálam a mélyben lejátszódó lelki folyamatokról. Tapogatózó kérdéseit akkor lealacsonyító feltételezésként utasítottam vissza, amivel elsősorban önmagát minősíti. Ma sem tudom eldönteni - még mindig vitatkozom magammal -, hogy barátom irántam érzett szerelme le-, illetve felértékeli-e mindazt, amit értem tett, több mint nemes módon. A környezete is felfigyelt erre, ami bonyolulttá tette a kapcsolatunkat: az idő előrehaladtával óvatosabbá és tartózkodóbbá vált. Barátok maradtunk, de végül is az útjaink elváltak. András a színház és a film irodalmi igényű munkálataiban vállalt egyre nagyobb részt, én pedig aktív zenész lettem. Egy biztos: olyan barátom, mint ő azóta sincs, ám a barátságnak nem kedveznek az ettől eltérő motívumok. 

      Apám is megjelent ekkortájt, de inkább az anyámmal ápolta a kapcsolatot, mint velem. Új feleségének, Piroskának ez természetesen nem tetszett, nem igazán hitt abban, hogy az ex-nejjel ez esetben pusztán baráti nexusról lenne szó. Jelenet is volt, bár nem degradálódott prolivircsafttá. Ennek az lett a következménye, hogy a továbbiakban egyedül látogattam az apámat, ám idővel egyre kisebb késztetést éreztem erre. Zenei kísérleteimről nem volt túl nagy véleménnyel, noha a Tesla magnón ekkoriban bontakoztak ki előttem Django Reinhardt titkai. Mindössze néhány fotót készített rólam gyakorlás közben. A hit dimenziójáról cinizmusba hajló materializmussal foglalt állást. Elmesélte pl., hogy az apja, vagy a nagyapja, már nem emlékszem pontosan, Erdélyben kántortanító volt. Amikor a gyerekek megkérdezték tőle, hogy mi igaz a Bibliából, sorba állította őket, és az első srác fülébe súgta: “A pék hajnali hat órakor süti ki a kenyeret”, majd felszólította, szóról szóra súgja a szomszédja fülébe ugyanezt a mondatot; ezt tegye mindenki, egészen a sor végéig; az utolsó gyerektől pedig megkérdezte, mit súgtak a fülébe. A válasz természetesen egészen más volt, mint az ő mondata, további kommentárt már nem fűzött a dologhoz, mivel egy egyházi iskolában nem taníthatta direkt módon ateizmusra a nebulókat. 

      Azóta olvastam a héber mazoréták munkamódszeréről: ha egy helyen tévesen írtak le valamit a Szentírásból, akkor elölről kezdték az egész tekercs másolását. Napjainkban szereztünk tudomást a volt Szovjetunió területén élő izraelitákról, akik évezredeken át elszigetelődve, törzsi rokonaiktól távol éltek, ám amikor összehasonlították a tekercseket, mindössze ékezetbeli eltéréseket tapasztaltak. Az újszövetségi könyveknél már nagyobb eltéréseket konstatáltak a forráskritikusok, amikor a legrégebbi ó-szír, görög és latin kéziratokat egybevetették: néhány helyen több, más helyeken kevesebb betoldásra utaló részt találtak, ami nem is olyan rossz arány, ha meggondoljuk, milyen nagymértékű, ciklikusan fellángoló keresztényüldözések voltak a kései Római Birodalomban. 

      Sajnos, ezek az ellenérvek még nem álltak a rendelkezésemre az apám történetével szemben. Ábrahám és Sára egyiptomi kiruccanását úgy értelmezte, hogy az ősatya volt a történelem első stricije. Ezzel aztán sikerült véget vetnie a további bibliai tárgyú kérdéseimnek. Egyébként folyton a sportközvetítéseket nézte a TV-ben, trikóval és mackónadrággal téve otthonossá a hétvégéit. Kapcsolatunk idővel kényszeredetté vált, fokozatosan megritkultak a látogatásaim, majd teljesen megszűntek. Született egy lánya, akit már alig ismertem.     

      Néhány zenész felkért, hogy csatlakozzak a bandájukhoz. Countryt játszottak, annak is a bluegrass változatát. Mivel nem ismertem még az ír népzenét, etalonként fogott meg a hangzás egzotikuma. A bendzsós srác lenyűgöző virtuozitással hozta a finger pickinget és a mandolinos is nagyon jó volt. A repertoár ennek a műfajnak az örökzöldjeiből állt össze. Az én feladatom a gitárkíséret volt, amit elég jól el tudtam látni, de amikor szólisztikus szerepet kaptam, az egész zenekarnak le kellett halkulnia, hogy a játékomat hallani lehessen, mivel akusztikus gitárt írtak elő ennek a műfajnak az íratlan szabályai. Emiatt folyamatosan hangárnyékban éreztem magam, de túl ezen a tényen, egy idő után a bluegrass, mint olyan se dobott fel. Évekkel később ismertem meg a nashville-i és a Kentucky állambeli country hangzást, melyek jóval több elemet használnak fel a bluesból, mint az általunk kijelölt út, emiatt gyökértelennek éreztem magam a csapatban. Mégis egy nyáron át jártam a próbákra, hátha elkapom a fonalat. Időnként baráti társaságban teszteltük a képességeinket, házibulik, kerti partik keretein belül. A miliő az általam megszokottnál valamelyest konszolidáltabb volt: értelmiségi hátterű fiatalok, akik némi nosztalgiával tekintettek a természethez közeli életmódra, s a produkciónkat ehhez megfelelő zenei háttérnek fogták fel. Noha jól éreztem magam, közöttük, azért egy kicsit untam a banánt. 

      Debrecenben került sor az első koncertre. Hosszas vonatozás után végre megérkeztünk a kis kultúrházba, ahol fiatalok tévéztek, csocsóztak és pingpongoztak. Rövid büfézés és hangolás után kissé tanácstalanul szóltunk a portásnak, hogy részünkről mehet a buli. Ő azonban nem érezte a hatáskörébe vágó feladatnak, hogy közönséget verbuváljon nekünk. Végül is a takarítónő szólt be a helyi erőnek: “Gyertek, gyerekek, kezdődik az Interfolk!” Néhányan össze is verődtek, és jóindulatú közönnyel hallgatták végig az előadást. Azóta tudom, hogy a country útjai röghöz kötöttek, különösen a Fonográf, a Bojtorján és a 100 Folk Celsius hazájában. Mielőtt még életművem betetőzéseként cowboykalappal és emlékplakettel ajándékoztak volna meg, sürgősen más zenei tájakra vándoroltam.   

      Gadó Gábor személyében találtam első osztályú gitároktatóra. Pécs környékéről származott és a jazz konzira járt. A játékára a leghelyesebb kifejezés: elra-Gadó. Potom összegért szívesen házhoz jött és négy hónap alatt többet tanultam tőle, mint addig együttvéve.* Miközben felkészített az - immár harmadik - felvételi vizsgámra, megtanított a funkciós és a motívikus zenei gondolkodásra. A harmóniák többszólamúsággá fejlődtek az agyamban, immár meglett az alapom a bonyolultabb zenék szerkesztéséhez. Nemcsak a témához kötődő improvizálás szabályait ismertette, hanem a polifónia felé mutató “akkord-szólózás” alapelveit is. Pihenésképp az általam kedvelt gitárosok munkáit is elemezgettük. Megmutattam, hogy mit sikerült hallás után megtanulnom, ő pedig korrigálta a tévedéseimet. Ettől a módszertől úgymond “kinyílt a fülem”. Életemben először az lett a problémám, hogyan dolgozzam fel egy-egy ülés rikítóan gazdag információáradatát. Mindez sok-sok órás gyakorlásra késztetett, ezáltal a technikám is akkorát fejlődött, amit azóta sem tudtam felülmúlni, miközben arra is ráébredtem, hogy nem ez a leglényegesebb szempont. A szekvenciás lépéseken alapuló pattern-ek által a legtöbb standard “titka” megfejthetővé vált. 

       Az emberi jellem állhatatlanságából fakad, hogy amit már megismertünk, az nem is olyan fontos a számunkra. Ezért látni olyan sok kiégett, depressziós intellektust. 

      Ezzel a gondolati mellékzöngével mentem el a felvételi vizsgára. Rengeteg jó technikájú zenész várakozott a sorára, ami belőlem nem kisebbségi érzést, inkább némi lelkesedést váltott ki. Egyáltalán nem úgy tekintettem magamra, mint outsider civilre.

      A vizsgaterembe sem éreztem afféle elfogódottságot, mint az előző két alkalommal. Játszottam a standardeket, probléma egy szál se. Az egyik tanár a tempómat tesztelte, halkan kopogott a lábával az asztal alatt. Észrevettem és nyugodtan ráfeküdtem az ő tempójára. Az elmélet is OK volt, mégsem vettek fel. Rá kellett ébrednem, hogy amit én jelentek, az integrálhatatlan a magyar jazz világába. S valóban: a standardek csak mint nyersanyag érdekeltek, amit majd átgyúrok a saját képemre és hasonlatosságomra. Bár értem, hogy milyen módon strukturálódik ez a műfaj, mégis rock az én befogadó közegem, tehát ebbe az irányba történtem tovább. Mégis bántott a dolog, mivel így a katonaság kéznyújtásnyi közelségre került tőlem. 

      Szívesen képeztem volna tovább magam kiváló mesterem irányításával, de Gábor néhány hónap alatt hihetetlen mértékben befutott, és már nem ért rá órákat adni. Maradt a kocsma, mivel a társaságunkat nem érdekelte a Piramis és a P. Mobil. Bozsó is beadta az útlevélkérelmét, annyira elege lett az örökös esélytelenségből. Az Ádám söröző melletti Éva kocsmába jártunk, ebben az időben Radics Bélának is ez volt a törzshelye. Egyszer beszélgettem vele, de a veszteglő, standby üzemmódban élők között nem igazán szikrázik fel az eszmecsere. Liza, Bozsó, Berlioz, Lóczi Péter, Molnár Péter (a lantművész) és néhány festő alkotta az akkori társaságom gerincét. Néhány kocsmában megengedték, hogy zenéljünk, ilyenkor felpörgött a hangulat. Így történhetett meg, hogy mikor az egyik kocsmából a másikba mentünk át, és egy sötét, külvárosi dűlőúton rugdaltunk egy autógumit, kátyúba léptem, miközben a jobb lábammal luftot rúgtam és elestem. Én cipeltem Molnár Péter gitárját, egy Bittermann mesterhangszert és a teljes súlyommal rázuhantam. Én és a gitár egyaránt rettenetes állapotba kerültünk, azt se tudtam, hogy mondjam el Péternek, aki már húsz-harminc méterrel előrébb tartott. Mikor megtudta, hogy mi történt, természetesen kiakadt, mint egy kakukkos óra. Bittermann mester már nem élt, ezért a munkáinak az értéke masszívan kúszott felfelé, túl azon, hogy nem is lehetett beszerezni. Kártalanításra egyszerűen nem volt lehetőség. Végül is Péter nagylelkű volt: felajánlotta, hogy beszervez egy tv-produkcióba, és ha mindkettőnk gázsiját megkapja, akkor kvittek vagyunk. Nem győztem hálálkodni, mivel a kapott összeg a gitár értékének a töredéke volt. 

       A tv-ben egy Szenczy Molnár könyv lapjai közül léptünk ki, korhű ruházatban és hangszerekkel: Péter lanton, én pedig pszaltériumon játszottunk egy óveretű, archaikus hangulatot árasztó dalt. Társam énekelt is, valamiféle protestáns, bűnbánó zsoltár lehetett, a két versszakból csupán két sorra emlékszem, íme:

"Bocsásd meg nekünk, Isten

ifjúságunknak vétkét..."