Gyermekkor

        Az eszmélés pillanata egy otthonról való elszökés. Nem tudom, hány éves lehettem, de nagyon kicsi, épp, hogy beszélni tudtam. Már a lakástól kb. száz méterre felfigyelt rám két néni. Meg is kérdezte az egyik, hová megyek? Magabiztosan rávágtam: világgá! Persze mellém szegődtek, érdekelte őket minden, hogy ki vagyok, mi a nevem, hol lakok, stb. Mintha ezekre a kérdésekre - akár már érettebb fővel - olyan könnyű volna válaszolni. Így aztán - életemben először, de nem utoljára - bekísértek a rendőrségre. Ott egy kedves bácsi fogadott, hosszasan faggatott, de sajnos, neki sem tudtam kielégítő feleletet adni a kilétemről. A további órák kötetlen beszélgetéssel és süteményevéssel teltek. Végül a szüleimnek a házmester, a lakók, a mentősök és az orvosok, valamint a talált tárgyak osztálya után a rendőrség is az eszébe jutott, mint lehetséges keresési pont. Így találtak rám.

Azóta egyfolytában szökésben vagyok.                            

A szüleim? Az ő kilétük is rejtély előttem. Anyámhoz igazán csak mint nagybeteg haldoklóhoz kerültem közel. Azóta tudom, hogy a távozás közelsége félresöpri az apró-cseprő dolgokat, ott nincs habiszti, csak a frankó. 

Tizenkilenc-húszévesen hatalmas sétáim voltak Budapesten. Egy időben Háy Ági is mellém szegődött. Kitűnő sétatársnak bizonyult, mert türelmetlen, csak a zseniálist kereső töprengéseimre türelmesen azt felelte, hogy “… tulajdonképpen minden emberi lény zseni, csak a körülmények és egyéb gátló tényezők…” Józan hangja kizökkentett a “született tehetség” kissé giccses tablójának a szemléléséből. Tíz évvel később Londonban is elsőrangú idegenvezetőnek bizonyult. Vannak hölgyek, akikkel csak sétálni szabad. Minden további a peripatetikus elmepallérozás rovására menne. 

Mindebből következik, hogy nem ismerjük fel a belső embert mindabból, amit csinált, vagy csinál. Így volt ez az anyámmal is, akit dzsentrilányból amortizálódott le proletárasszonnyá. Annyi minden volt még ezen kívül! Ha tehetném, emlékművet állítanék neki szavakból, mondatokból.

Szerelemből házasodott és nagyon várt engem, az első gyermekét. Vigyázott magára - így rám is - ugyanis ’56-ban volt velem viselős, gyakran lehetett a ferencvárosi lakásból fegyverropogást hallani, egy sorozat be is spriccelt hozzánk az ablakon át, egy darabig még látszottak a falban a golyónyomok. 

A lázadó természetemet tőle örököltem. Mindhárom házassága alapjában véve lázadás volt. Hogy mi ellen? A forgatókönyv ellen, amit megírtak neki. Sokat, de nem eleget mesélt erről. Süldőlányként átélte Budapest bombázását, a légópincében dekkolt az egész család. 

A háború után, a társadalmi újjászerveződés évei alatt a nagyapám még évekig nem talált vissza a családfő klasszikus szerepéhez. A formák rögzültek, miközben minden formátlanult, metódusokba, új ideológiákba kapaszkodott. Sárika - az anyám - mindezt az ösztöneivel vette le; hazugságnak érezte az otthoni úrhatnámságot, s fiatalon hozzáment Karcsihoz, az első emberhez, aki udvarolt neki. Volt is nagy felhördülés! A családfő szerint Karcsi mesalliance-nak számított, mert fuvaros volt és borral seftelt. “A kocsisoknak fogod a bort mérni?” Anyám még erre is hajlandó lett volna, annyira le akart már kopni otthonról. Ehelyett a későbbiekben állandóan várta a férjét, aki - a foglalkozása révén - gyakran utazott, ilyenkor jól berúgott, hazatérve pedig alaposan eldöngette Sárikát, úgyhogy ő aránylag nagy árat fizetett a lázadásáért. 

      Az áldatlan állapotnak néhány év múlva Éva - az anyám nővére – vetett véget. Összeszedték Sárika cuccait, majd erélyesen kiragadta őt az agresszív boroshordó karmaiból. A válóper már a nővére oltalmában és vezényletével történt. 

      Jóska, az apám lett az új férjjelölt. Őrzök egy fényképet a szüleimről: elég jó a beállítás, egymás szerelmétől eltelten mosolyognak a lencsébe. Egy csinos, fiatal nő, az a bizonyos “vadvirág szépség”; az apám is ügyesen egyensúlyoz a snájdig katonatiszt és a bohém között, amolyan Puskin-jelenség. Tisztes erdélyi polgári hátterével tulajdonképpen ő is mesalliance-nak számított, de addigra már Sárika családján belül minden jóvátehetetlenül szétdarabolódott. Laci, az elsőszülött fiú az első keresetéből kiöltözködött a kor divatja szerint, jampec módra; a sérót hátranyalta és ’56-ban az első adandó alkalommal megpattant Ausztráliába. Remélem, sikerült ott szert tennie egy rózsaszín Chevroletre. Éva is disszidált, azóta Németországban él. Miklós pedig vidékre házasodott, Fehérgyarmatra.

      Nem merülhetett fel immár semmilyen nyomósabb dzsentri-ellenérv a szüleim egybekelésével szemben. Ferencvárosba költöztek, a lombos Mester utca leglepukkantabb bérházába. Valaha laktanya volt, a földszint és az első emelet egyik szárnya munkásszállásként funkcionált. A mai napig áll a ház, a ferencvárosi tömbrehabilitáció - talán perverzitásból - nem ítélte lebontásra. A felhő- és térképszerű kopások, vakolathullások befészkelték magukat a tudatalattimba, visszaköszöntek gyermekrajzaimban, úgyhogy nekem - a költővel ellentétben – “térkép e táj”.      

      A fényképbeli idill nem sokáig tarthatott. Máig emlékszem az ordítozásokra, a becsületbe vágó kijelentésekre, szerelmi szitkokra, tányértörésekre és eseti verésekre. Biztos nagyon szerették egymást, azért lehetett szükség erre a kisülésszerű prolivircsaftra. De emlékszem a nagy összeborulásokra is, Erkel-színházi látogatásokra (nekem a hangolás volt a legizgalmasabb), kirándulásokra, mozira (a mesefilmet hamar eluntam, de élveztem a sokatmondó félhomályt), cukrászdákra (akkor még létezett ilyen kamarazenekari felállás: cselló, dob, zongora és szaxi) és játszóterekre. A rokonlátogatások? A fentebb leírtak alapján - legalábbis a felnőtteknek - nem lehetett valami nagy buli, de a gyerekek még ezt is át tudták lelkesíteni. Család voltunk a családban mi, ki tudja, hányad fokú unokatestvérek. Az összetolt bútorok külön szigetparadicsomként funkcionáltak. Egy spárga, egy zsiráf, melyből kilógott az afrik, évekig kincsek tudtak maradni. 

      A felnőttek átbeszéltek a fejünk felett, amennyire vissza tudok emlékezni a fő motívumokra: félművelt anekdotázás, női pletykák, receptcserék, a “karrier” magyar változatai, az úri világból átmentett rasszista viccek. 

      Utólag elmondhatom, nem a saját korukban éltek, fiatalságuk dacára a hatvanas évek mélyebb nyomok nélkül húztak el felettük. 

      Szüleim valahogy kilógtak közülük, jó és rossz értelemben egyaránt. Anyám lázadását már említettem. Számomra fokozatosan tudatosult, hogy mi vagyunk a “szegény rokonok”. Ez a ráeszmélés segítette elő ettől az anakronisztikus lokálpatriotizmustól való érzelmi elszakadásomat. Ez is egyfajta szökési kísérletnek mondható. Más volt Sárika a népies “lefelé igazodásában” is. Szeretett játszani (ezért lett rosszul fizetett bölcsődei gondozónő), bizsukat, műszálas pulóvereket hordani, strandolni, pancsizni, valamint kirakatok előtt felsóhajtani. Szélsőséges Ady-fan lévén nagy pátosszal szavalta, “csókkal s csókfélével bírom én és bírtam”. Muzikalitása lenyűgözött, nehéz, alterált dallamokat is visszaénekelt. A “libavárban” (lányinternátusban) viszont a rossz zongoratanárnők sikeresen megutáltatták vele a szisztematikus zenei képzést. (Már a klaviatúrára úgy kellett rátennie a kezét, mintha almát fogna. Thelonius Monk a leghíresebb ellenpélda.) A time-ja csapnivaló volt, a mai napig radírozgatom magamból parlando rubato-ját. Változatos repertoárt hordott össze: énekelt ál-népdalt tót akcentussal, igazi és nem igazi népzenét, az “Oh Tannenbaum”-ot németül, özönvíz előtti slágereket, vallásos korálokat, és még hosszan sorolhatnám, mi mindent. 

      És a meséi! Romantikus, giccses, humoros és népies meseszövései sikeresen segítettek át a tagolt magyar beszéd és a kezdetleges írásbeliség buktatóin. 

      A “lefelé igazodása” érdemel még néhány szót. Velem ellentétben szeretett trécselni az emberekkel, hiányzott belőle minden, ami leereszkedő. Bizalmasan beszéltek vele még a beteges, deviáns emberek is, a gyerekek körülrajongták. (Tőle értesültem először a perverzitások lélektani indítékairól.) 

      Apám “mássága” már keményebb falat: kleptomániás volt. Rendre eltűntek apróbb tárgyak, kisebb pénzösszegek a rokonlátogatások alatt. A helyzetet inkább súlyosbította, mint enyhítette a kár jelentéktelensége, ettől a “szegény rokon”-státusz külön morbid színezetet kapott. Nagyon kiábrándító élményem például, mikor pénzt gyűjtöttem anyám szülinapjára, és amikor kiborítottam a perselymalac tartalmát, hiányoztak a gyerekszemmel oly súlyos forintok. Sárika módfelett restellte az egészet, én valahol szintén azt éreztem, hogy ezzel minket is bemocskol.

      Hát még, amikor önmagamban is felfedeztem ezt az undorító hajlamot! Soha nem felejtem el a perverz örömöt, amit iskolai padtársam idézett elő műbőr notesza pánikszerű keresgélésével. Vagy mikor idősebb srácok bíztatására berohantam a sarki közértbe, s minden trükköt, manővert mellőzve a csokoládékba markoltam. Szerencsére néhány ilyen akció után elkaptak, és alaposan elvették a kedvem a további kísérletektől. Valahogy leszoktam róla - még gyerekfejjel -, mint más a körömrágásról. Azóta undorodom a tolvajoktól, de néha még ma is azon kapom magam, hogy amikor valaki őrizetlenül hagyja az értékeit, azt nem a bizalom jelének tekintem, hanem tapintatlanságnak.

      Apám képes volt feledtetni hajlamait. Tudott szellemes lenni, afféle társaság kedvence, kilengéseinek bohém színezetet adott. Egyszer - még vőlegényként - nagyobb pénzösszeghez jutott, aminek egy részét elmulatta, a maradékot az utcán az emberek közé szórta, gyönyörködve abban, hogyan áldoznak a mammonnak. Néha leeresztett, egy-egy nagy vendégség alatt elaludt a padlón.

       Művész hajlamainak az apai nagyapám sikerrel állt ellen. Feltehetően nem bízott a képzőművész-karrier sikerében, ezért a mérnöki pálya felé terelte, nyilván azt gondolta, hogy rajzkészségét ott is kamatoztathatja. Tudtommal kiváló volt szakmájában, mindenki tisztelte, de kevesen szerették igazán. A munkahelyén nem szívesen pakolta el a dolgokat, inkább festett egy ijesztő tigrisfejet és azzal takarta le az asztalt. A Mester utcában működött egy kerámiaműhely, oda szívesen lejárt gyúrni az agyagot. Egy varázslatos mikrovilág tárult elénk a pincében: azóta tudom, hogy ahol kreatív munkát végeznek, ott nem alakul ki a lehangoló munkahely-atmoszféra, a páriasors áporodott kigőzölgése. Iszonyú meleg fogadott minket odalenn, mégis kedélyes volt a légkör, s mikor az ember már végképp nem bírta, felmenekült az utcára. Egy-egy ilyen látogatás után ötször olyan jól esett a Bambi, mint egyébként. A korongon a szemem láttára formálódott ki egy-egy kancsó, amit később a kemencében égettek ki. 

      Apám próbálkozásaiból egy Ady-fejre emlékszem: a nagy szemet és az oldalra fésült, homlokba hulló hajat kihangsúlyozta, de az akaratos, kissé bénultan lebiggyedő, érzéki szájat már nem sikerült elkapnia. Munkáiból még egy bányász alakot sikerül felidéznem; kissé - a kor ízlésének megfelelően - szocreál, de ügyesen ábrázolja a tagjaiban merevülő ólmos fáradtságot, amint éppen (letéve a csákányt) rágyújt egy cigarettára. 

      (Arra jó egy ilyen leírás, hogy tudatosuljanak az életemre ható történelmi és familiáris erők. Persze a felelősség alól nem lehet kibújni, de több mint érdekes farkasszemet nézni az egyéni sorsot determináló de-evolúcióval, amit a többség fejlődésnek tart). 

      Mikor Ildikó, a húgom óvodáskorba jutott, végképp kiderült, hogy valami nincs velünk rendben. Eltanácsolták az oviból, azzal az indokkal, hogy a szellemi fejlődésben súlyosan visszamaradott. S valóban: egyáltalán nem tudott beszélni. Ellenben tisztán énekelt, és ez már gyermekfejjel elgondolkoztatott. Felügyelet nélkül állandó életveszély fenyegette, belerohant tűzbe, vízbe; hiányoztak belőle az élet fenntartásához szükséges ösztönök. A tekintetében viszont nem láttam a fogyatékosok szokásos retardáltságát. Inkább bölcs szemnek mondanám, mint aki túl van az élet apró-cseprő dolgain - átnézett mindenen. Az volt a benyomásom, mintha nem azért volna beszédképtelen, mert nem képes szavak, mondatok begyakorlására, hanem... talán elutasítja a kommunikációnak ezt a “primitív” formáját. Nemritkán az evilági életre alkalmatlan mindentudónak tűnt. 

      Persze intézetbe került. Borzasztó helyeken láttam viszont - látogatóként. Rácsos ágyban fekvő, kifacsart tagokkal vonagló, artikulátlanul üvöltöző, az életminőség morzsáit szedegető szerencsétlenek közé. Időnként megjelent - például karácsonykor - családunkban, távolodó jövevényként. A szép ruhákat, játékokat közömbösen fogadta. A szeretetmegnyilvánulást igényelte, de - látszólag - nem viszonozta. Az üdítőnek örült, de az üveg talpa felől próbálta inni. 

      Egyre messzebb került tőlünk, egyre körülményesebbé vált vele a kontaktus. Végül Tolna-megye egyik kis falujában véglegesült, ott is halt meg - harminc egynéhány évesen. 

      Akkor még nem tudtam, hogy nem csak mivelünk nincs valami rendben. Nem tudtam, hogy amit kultúrának, társadalmi rendnek nevezünk, az egy viszonylagos érvényű, sok esetben önmagunkra erőszakolt valami, s ennek az inflálódott értékrendnek az utolsó morzsáit éljük fel - mi emberek. S ha netán ezt valaki ki is meri mondani, a többség “Feszítsd meg!”-et és “Barabást!” kiált, jóllehet “a fejsze már a fák gyökerén”.

      Emlékszem még egy szökésemre. Egy - az életemben jelentéktelen szerepet játszó - fiúnak ecseteltem egy nyári délután a tervemet: elmegyek világgá, s itt hagyom szüleimet. Kérdésére, vajon hogy fogom magam fenntartani, kitérő, homályos válaszokat adtam. 

      Persze elárult. Egyszer csak látom, hogy anyám szalad felém. Elfutottam előle és önmagam elől is. Beesteledett és magányomban felrémlett előttem Sárika anyatigris tekintete s ez megrendített. Elálltam a szándékomtól.                                                      

      Gyakran ábrándoztam ebben az időben a szüleim haláláról. Elképzeltem, magamhoz veszem a pénzüket, és teljesen egyedül fogok élni, esetleg veszek egy lovat. Természetesen eme befektetést követően nagyon beosztóan, takarékosan élnék. Vágyódtam arra is, hogy képes legyek mindenre egyszerre gondolni; törekedtem erre, de sajnos nem sikerült. Később, körülbelül 28 évesen egy röpke pillanatra megadatott ez nekem: azóta tudom, hogy van Isten, és hogy az Ő lénye fogalmi szinten nem megragadható. Ahogy Ézsaiás írja: “... az én gondolataim nem a ti gondolataitok”. Az is kiderült ebből az illuminációból, hogy az elme nem képes a szellemi dimenzió befogására, csak ritkán kerül szellemi igazság az intelligencia fókuszába. Tehát az igazán bölcs: szerény. Általában kételkedem abban, hogy magabiztos ember találkozhat Istennel, legfeljebb, amikor az elméje éppen kihagy.

      A Ferencváros a hatvanas években egy lepukkant, ám kedélyes hely volt; csörömpölő tujával, hajnalban mogorván munkába menő melósokkal; kézikocsit toló guberálókkal, szájukban a szüntelen kialvó szivarcsutkával; közismert félnótásokkal; például ott volt Füttyös Gyurka, aki újságját marokra fogva csapkodta a házak falát és a nők fenekét. 

      Az utcán recitativóban gajdolták: “Jeges, jeges!” Mivel akkor még nem volt mai értelemben vett hűtőszekrény, a háziasszonyok a dallamos óbégatásra vödrökkel siettek az utcára, hogy ott a kordéról jégcsákánnyal adagolják nekik a hideg elemet, így fagyasztották akár napokig a húst és egyéb romlandó árut. 

      A másik dallamos szónoklat így szólt, tiszta kvartban: “Szódás! Szódavizet!”(kottaképpel illusztrálandó) Ezt is lovas kocsiról adagolták a hatvanas években, és ismét többnyire asszonyok siettek le a bérházakból a csereüvegekkel. Nagy kitüntetés: néha felülhettem a szódáslóra. 

      A játszótereken galerik alakultak, véresen játékos bandaháborúkkal. A kocsmákban vizezett sört csapoltak sok habbal, a kommersz barackhoz főtt tojás, ruszli, állott szendvics volt a menü. A suszterüzlet munkaidő után próbahellyé alakult át: klarinéttal, tangóharmonikával gyakoroltak.

      Bandi bá', a trafikos szálanként is árulta a cigarettát, az sem volt probléma, ha a törzsvendég napok múlva fizetett. A szűk kis bolt valóságos peremvárosi agoraként működött, lehetett ott tantusszal telefonálni, aktuális skandalumokról informálódni, totózni, vagy akár huszonegyezni, filléres alapon. A néhány négyzetméternyi üzlet gyerekszemmel igazi kincsesbányának tűnt. Jellegzetes diákcsemege: Diana sósborszesszel töltött cukorka, az ára 20 fillér. Lehetett ott kapni ún. melegfagyit, azaz csokikrémmel töltött fagylalt alakú ostyát, gitárt formázó kulcstartót, töltőtollat, amit ha mozgatott a vásárló, a rajta látható dús keblű hölgy lemeztelenedett. Árult Bandi bácsi mindenféle fegyvert: vízipisztolyt, műanyag kardot, dugóspuskát, laposelemmel működő géppisztolyt, ami félelmetesen berregett és kattogott, de a legkelendőbb a patronnal működő forgótáras colt volt.  Akadt ott szivacsból készült tulipán, vagy kör-alakú zsebtükör, aminek a hátoldaláról az akkori idők sztárjai mosolyogtak: Máté Péter, Szécsi Pál, Brigitte Bardot, a Beatles, az Illés, Metró és az Omega, vagy akár Radics Béla. 

      Az általános iskola nem tűnt túlságosan vonzó helynek: már a legelső nap szorongva léptem át a küszöbét. A pedellus félelmet keltő tekintélyt árasztott. És a gyerektársaim? Hozzám képest a legtöbb beavatott bennfentesnek látszott. A zsivaj már fokozhatatlan volt, a tanárok csak üggyel-bajjal tudták uralni a helyzetet. 

      Az iskolaudvar egy szürkés-vöröses téglafallal határolt terület, sehol egy fa, vagy növény; betonkeményre döngölt föld, a legérdekesebbnek talán a kötéllel mozgatható csigaszerkezet tűnt, ezzel húzták fel az emeletekre a vödörben adagolt szenet. Ha valaki erre felkapaszkodott, miközben játszótársai több méterre a levegőbe emelték, az a bizalom netovábbja volt, mivel itt többnyire egymás rovására ment a játék. Aki nem tartozott valamelyik klikkhez, az többnyire alulmaradt a szabadfoglalkozásnak nevezett versengésben. 

      Műmárvány tábla hirdeti még ma is az iskola nevezetességét, tudniillik, hogy valaha itt tanult József Attila. Feltűnő helyen, valamiféle belső homlokzaton állt tőle az idézet: “dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Sok évvel később tudtam meg, hogy az idézet így, kiragadva a szövegösszefüggésből hatalmas csúsztatás, ugyanis ez a félmondat előzi meg: “Ne légy szeles. Bár a munkádon más keres”. 

      Az ebédlőre a leghelyesebb szó: menza. Itt az abszolút tekintély Németh néni, a mi bérkaszárnyánk házmesternéje volt. Már a termete tiszteletet parancsolt. Napóleoni tekintettel nézett át a gyerekek feje felett - tőle függött, hogy ki kap repetát. Ami engem illet, többször hagytam ott a ragacsos csuszát, vagy az áporodott kelkáposzta főzeléket.

      A tanárokra jellegzetes csúfnevek ragadtak: a tornatanárt “Csirké”-nek nevezték, ki tudja miért. Rendőrsíppal a szájában, tréningalsóban egzecíroztatott minket. Az énektanárt “Skála Marci”-nak hívták, valószínűleg azért, mert a túlzott muzikalitás cikinek számított. Nem tartom ezt feltétlenül igazságtalannak, mert a hagyományos zenei oktatás már akkor elszakadt az aktuális zenei trendtől. 

      Általában, amit “oktatás”-nak neveznek, az szerintem a mai napig sokszorosan alulmúlja a képzésről, tanításról kialakult klasszikus ideált. Inkább idomításról lehet itt szó, írástudó analfabéták neveléséről. Nem gondolkodásra serkentik az embereket, hanem magolásra; aki sok anyagot képes bebiflázni viszonylag rövid idő - egy vagy két évtized alatt -, azt tartják okos embernek.

     A reáltárgyakat mindig utáltam, pedig ha akkor elmagyarázza valaki, hogy az Egy több mint a Kettő, azt hiszem, tűrhető matekos lett volna belőlem. A humán tárgyakhoz vonzódtam ugyan, de a külalakom és hajlamom az önálló gondolkodásra meglehetősen lehúzták a tanulmányi átlagomat. Nem az volt a lényeg, hogy netán rím-és formaérzékeny a nebuló, ellenben elvárták a pontos definíciót a hasonlat és a metafora közti különbségről.

      Így lettem iskolakerülő.