Serdülőkor

      Az a kérdés, mi a szabadság? A korlátlan gyönyör világa? Netalán a józan önkorlátozásé? A Korán válaszát keressem e kérdésekre, vagy kiigyam a szenvedés poharát, ahogy Jézus tette? Esetleg kiirtsam magamból a vágyakat Buddha receptje alapján? Vagy a Tao, azaz az Út ad erre feleletet? Tanulmányozzam-e a Védákat, harminc-egynéhány évet erre áldozva? Legyek a Törvény kerítésén belül, Mózes útmutatása alapján? A Zen véletlenszerű pofonjaitól nyerjek világosságot?                                                                                          

   Vizsgálódásaim alapján – a későbbi években – Konfu-ce tanai és Platón “Állam”-a tűnt a legkevésbé vonzónak. Ezeken a keresési pontokon az emberi szellem alárendelődött a harmonikus társadalmi berendezkedésnek.                                                                                                                                            

    Efféle kérdések homályosan - nem tételesen, fogalmi szinten - formálódtak meg bennem a szabadság elnyerésének első fokán, ’71 nyarán. Ennek primer élménye a mámor, a rock and roll. Természetes, hogy egy nebuló ennek a hazugságnak dől be legelőször.                                                                                                                                                                                         

     Vigyorgó arccal jelent meg ismét az életemben Zoli, az intézeti zenésztársam, aki egy csomagban szállította az éppen aktuális muzsikát. A gitározásban látványos javulást mutatott fel, amelyben sokszorosan felülmúlt engem. Elkezdődött a szabadság megrajzolása, a gyakorlás és a bulilátogatás.                                                                                                                                                                                                                                   

     Az utóbbiban konstatálnom kellett a lemaradásomat. Már az öltözködés terén behozhatatlan volt a hátrányom. Hát még a viselkedésem! Pl., ha megtetszett egy lány, vagy meg se mertem szólítani, vagy túlságosan gátlástalan modort erőltettem magamra. Társalgási stílusomban hónapokig, évekig visszaköszönt az anakronisztikus, kóteros szleng. A Vidámpark játéktermében csellengő simlisek fogadtak be minden további nélkül maguk közé. Csinos lányok is akadtak köztük, de rágógumizó igénytelenségük és fantáziátlanságuk nem inspirált közeledésre. Az Ifiparkban viszont a jobb fejek nem álltak velem szóba, ráadásul Rajnák, az igazgató éppen csak enyhített a szigorán, már ami a külsőségeket illeti, így aztán kirekesztve, a lépcsőkön ücsörögtek a szimpatikusabb fazonok.                                                                                                                                                                                                                                                                            

      Intézeti iskolatársam, Zsozsó már belvárosi cuccban virított, bár mai szemmel kissé erőltetettnek tűnik a trendisége: túlságosan új, kirívóan irányzathű volt rajta minden. Ő segített át az első holtpontokon. Egyszer az életemet is megmentette: a csillaghegyi homokbányát másztuk meg, egyszer csak csúszni kezdett alattam a talaj, hiába kapaszkodtam bele mindenféle kiszögellésbe, azok is mozogtak velem együtt. Halálfélelmem volt. Zsozsó feljebb tartott már, mint én, ezért jobban át tudta tekinteni a terepet. Visszaereszkedett, és a ruhámnál, hajamnál fogva kirángatott a veszélyes területről.                                                                                

     A hangszerkészítés első csalódása az volt, hogy – a kérésem ellenére – a rézfúvósok javítására osztottak be (ott lévén hiány szakemberekben), jóllehet engem a vonós-pengetős ágazat vonzott. Szerettem a fának és a gyantának a szagát, még a büdös enyv sem tűnt kellemetlennek, inkább józanul ellenpontozta az előbbiek okozta illatmámort. Érdekesek voltak a szerszámok, a megnyitott, több darabra bontott hangszerek. Ezekben az években a rézfúvósoknak még a hangját is utáltam, csak a későbbi zenehallgatások során sikerült megszeretnem, noha még ma is jobban vonzanak a fafúvósok: szerintem inkább kombinálódik a hangjukban az erő és az intimitás. Kedvelem a fagott mekegését, a szopránszaxofon nazális tónusát, a fuvola fortissimóban is érvényesülő trilláit, az oboa archaikus soundját. A trombitával akkor sikerült megbarátkoznom, mikor meghallottam a korai blues-felvételeken a corpus elé tartott sordino fájdalmasan kihívó, mégis intim nyávogását és Miles Davis hűvös, tárgyilagos, vibrato nélküli játékát. A többi rézfúvós hangjával csak lassan, lépésről lépésre barátkozott meg a fülem. Már érett fejjel kedveltem meg a bigband-ek sűrű, alterált hangfüggönyeit, auftaktra érkező ritmikáját. Mostanában szinte csak a szakmai feladataim folyamán hallgatok zenét. Annyira zavar a tömegigényekből fakadó tömegtermelés, hogy egyre indokoltabbnak érzem a generálpauzát, a csendet.                                                                                                                                                            

     A fentiekből következően nem túl nagy ambícióval vágtam neki a választott szakmámnak. Taszított a kenőcsök bűze, a fém rideg tapintása, az idősebb kollégák szakmába fásultsága. Idekívánkozik egy általuk hangoztatott Petőfi-parafrázis, íme: 

“Egy gondolat bánt engemet

Itt a “Kozmosz”-ban halni meg

Lassan hervadni, mint a virág

Mit az Elnökség foga rág”.

      A sulinak volt azért pozitív oldala is: fantasztikus fazonok jelentkeztek erre a szakterületre. Kevés kivételtől eltekintve mindegyik színes egyéniség volt, némelyik már valóságos virtuóznak számított a hangszerén. A mai napig csodálkozom, hová tűnhettek ilyen kivételes zenei adottságok mellett, csupán Zsolt bukkant fel később a rock élvonalában: a Korálban basszusozott egy ideig. Az általános – nem szakmába vágó – tantárgyaknál csinos lányokkal együtt ültünk le az iskolapadba.                                                                                             

     Egyszóval inspiráló közegbe kerültem. A szaktanárunk kiváló órákat adott, mégse tanultam, mert akkor már beárnyékolta identitásomat a “szabadság fantomja”. A mai napig kérdés a számomra, miként lehet serdülőket empatikusan, kreatívan és mégis tárgyszerűen oktatni.                                                                                                                                                   

      Az iskola színhelye is vonzó volt. A Krisztina kőrúton jártam az órákra, a patinás városrész irodalmi légkört árasztott, már-már tapinthatóan jelen volt a magyar történelem, a színház és a vallás atmoszférája                                                                                                                                          

      Ez bizony láthatóvá tette a neveltetésemből adódó fogyatékosságokat! Rendre leégtem amiatt, hogy nem voltam képes ezt a kultúrszintet hozni. A helyzetet tovább bonyolította, hogy közben kollégiumban laktam a Makarenko (ma: Horánszky) utcában, így a megszokott kóteros háttér miatt kettős szerepre kényszerültem. A kolesz valóságos átjáróház volt. Belvárosi aranyifjak bekkelték ki itt az időt a jogi értelemben vett nagykorúságukig, miközben a nappaliban pingpongozott tréningalsóban és trikóban a “resztli”, a “törmelék”, az úgynevezett “emberanyag”. A gitár miatt elindult egy “felfele igazodás”: a koleszbeli elit, ha nem is vont a keblére, de bizonyos mértékig a felkarolt. Beavattak a Led Zeppelin misztériumába, elvittek magukkal a Belvárosi Kávéházba, megismertem cifra nyomorúságukat: lyukas zoknira felvett első osztályú lábbeli, egymás közti csereberék által egy-egy menő holmi valóságos vetésforgót járt be.                                                               

      Mindez arra késztetett, hogy gyakoroljak. Mivel az énekhangom tónusa a Vasvári-s csasztuskázás és a fürdőszobai ordítozások miatt inkább a múlté volt, mint a jelené, tarthatatlanná vált az akkordgitáros szerepkör. A Csepei Tibor által vezetett zenedében inkább titkolták, mint tanították a technikai részleteket, így aztán fejest ugrottam a pentaton skála rockos frazírozásába. A pengetőt úgy fogtam, mint egy nyomorék. A balkéz kisujját csak elvétve használtam, holt tereket teremtettem ezáltal a már-már kibontakozó zenei textúrában. A ritmizálásom kritikán aluli volt; egy profi nagyívben elkerült, tagadva azt, hogy egyáltalán ismer engem. Mégis volt az extázisomban valami szuggesztív, ami további gyakorlásra inspirált. És persze a forintok félrerakására. ’71-72-ben egy aránylag működő villanygitár 3-4000 pénzbe fájt. Kb. a kérdéses összeg begyűjtésének a felénél tartottam, amikor megszületett Elefánt, a féltestvérem. A krízishelyzetben persze a nevelőapám és Sárika hozzányúltak a tőkéhez, s hosszú időre elvágtak a zenei karriertől.                                                                                                                                                              

       Azóta nem rakok forintot forintra, mivel tudom, hogy úgyis elveszik.                                                                                                                      

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       

        Felfoghatatlan számomra az emberek görcsölése a pénz körül! Mintha ez volna az igazán szilárd értékrend! Mert a szerzés mámorában gyakran előfordul, hogy az ebben élenjárók törik a magyar nyelvet, a zenei kvalitásra ugatnak, mint kutyák a teliholdra, a tudomány területén pedig beérik a suliban beléjük sulykolt darwinizmus vulgarizált változatával. Persze az “evangéliumi szegénység” sem igazi ellenpélda. Szerintem a gazdag és a szűkös élet egyaránt deformálja a jellemet. Eleddig csupán a két szint között ismertem meg harmonikus személyeket. A nincstelen rétegnek különösen a szociális irigysége taszító. Képtelenek örülni annak, ha valaki – bármilyen értelemben – kiválik közülük; személyes sértésnek fognak fel minden sikertörténetet, holott filozófus szemszögből a siker és a kudarc egyaránt olyan próba elé állítja a nebulót, amelynek eleddig csak kevesen tudtak megfelelni. Ezeknek az axiómáknak a felismerése már zsigerből a nonkonformisták irányába vonzott. Sajnos ebben a rétegben is találkoztam olyanokkal, akik ezt a látásmódot zászlóként lobogtatták, így lényegében ellenkező előjelet kapott a magatartásuk.                                                                                                                                                                       

                                                                                                                                                                                                              

       Ezzel a némileg módosult gondolatmenettel reagáltam a család és a rokonság értékrendjére. Pl. bátorkodtam megkérdezni tőlük, miért említik olyan gyakran a “zsidó” szót, többnyire leminősítő hangsúllyal. Azt válaszolták, “ha felnövök, akkor majd megtudom”. Azóta elolvastam a Bibliát, azon belül – a kérdésre való különös tekintettel – az Exodust és az Eszter könyvét és úgy érzem, hogy nagyjából képben vagyok. Ők viszont nem olvasták el a probléma szempontjából lényegbevágó passzusokat, így aztán több mint két malomban őrölünk.                                                                                                                                                   

      A “zsidó” szó jelentése: magasztalás, hála, hálaadás. Ez egy olyan emberi (és isteni) jellemvonás, amit nekem még meg kell tanulnom, magyarán: zsidóvá kell válnom a szó etimológiai értelmében. Sajnos, ez a téma tabunak számít szinte az egész világon, megfosztva az emberiség javarészét attól, hogy a kérdést érdemben át tudja világítani. Szerintem itt a történelem titka, az emberiség misztériuma van elrejtve; mindezt végiggondolni eszkatológiai jelentőségű.                                                                                                                                                                                   

       Ezekben a családi vitákban azonban - ismeretek híján – hamar kifogytam az érvekből. Viszont ráirányította a figyelmemet a saját hátteremre. Megtudtam például, hogy aki anyámat felnevelte, nem az igazi nagyapám! A vérszerinti nagyszüleim már akkor meghaltak, amikor Sárika még karonülő gyermek volt, több mint érdekes körülmények között.                                                                                                                                                                                 

       De haladjunk sorjában! Ki volt az én anyai nagyapám? Íme, amit sikerült megtudnom róla. Az I. világháborúban főhadnagyként harcolt. 1914-15-ben került ezredével Przsemysl várába. Hadifogságba jutott, előbb a tobolszki, majd a chabarovszki tiszti fogolytáborba, ahonnan megszökött. A tehervagonon bujkálva felfedezte, hogy felfedezték. Elkezdődött a közelharc egy magyar és egy – történetesen – zsidó személy között. Sikerült felülkerekednie: két kézzel verte ellenfele fejét a sínbe, miközben a vonat Magyarország felé zakatolt.                                                                                                                                                                                            

       1918-ban már századosként vonult be egy egri pótzászlóaljhoz, majd különítményével Szatmárnémetibe vonult, ahol felvette a harcot a Tiszáig előrenyomuló román hadsereggel. Szinérváralja alatt védelmi vonalat épít ki, és hónapokon át feltartóztatta az ellenséges túlerőt. Az egyre inkább kommunista szemléletű kormány azonban vonakodik egy nemzeti beállítottságú haderőt fegyverben tartani, s megszünteti a lőszerszállítást. Ezért maradék csapataival a székely hadosztály kötelékébe lép, innen kerül másodszor hadifogságba, de ismét megszökik. 

      1920-ban a nemzetvédelmi szervezet Szabolcs megyei parancsnoka lesz. Az írott családi megemlékezések hiába tesznek sordinot harsány tetteire, még így is kivehető, milyen kemény volt: “…megbízatásához képest erélyes kézzel torolja meg a forradalmat és az oláh megszállás alatt tanúsított nemzetietlen magatartást. Itt kíméletet nem ismerő magatartása miatt ellentétbe került a polgári hatóságokkal, és az akkor szerveződő nyugat-magyarországi felkelők táborába siet, ott az egyik sereg vezéreként a Kirschschlagnál vívott véres ütközetben a benyomuló osztrák csapatokat megveri, s nagy része van abban, hogy Sopron és környéke a trianoni szerződés rendelkezései dacára is magyar impérium marad. Bárhogyan is ítélje meg az utókor a nyugat-magyarországi felkelést, mégis ez a rongyos kis sereg volt az, amely a trianoni szerződésen rést ütött, és az európai hatalmakat arra szorította, hogy a velencei egyezménnyel népszavazással tegyék függővé Sopron és vidékének hovatartozását. Tevékeny része volt abban, hogy a “civitas fidelissima” magyar maradt.”

       Ezt követően a fajvédő mozgalom prominense lett. Erről itt csak annyit szükséges tudni, hogy – Habsburg- és németellenességből kiindulva – soviniszta, nacionalista alapon ellene volt a nácikkal való szövetségnek. Antiszemita gondolkodásmódja miatt vezéralakjává vált előbb a “rongyosgárdistáknak”, később a Gömbös Gyula kampányát támogató köröknek, avval a feltétellel, hogy – hatalomra jutása esetén – nem szövetkezik Hitlerrel. Ez – mint tudjuk – nem így történt. A vélemények a mai napig megoszlanak erről a körről: egyfelől tagadhatatlan, hogy Trianon után visszaküzdötték Magyarország bizonyos területeit, másrészt viszont nyílt titok, hogy a rongyosgárdisták etnikai tisztogatásokat hajtottak végre az általuk megszállt területen, ha nem is olyan mértékben, mint a ’90-es években a szerb csetnikek.* (Jegyzet: “a királypártiak /legitimisták/ szervezete, a Kettőskereszt Szövetség a Horthy-rendszerben szembefordult minden németbarát és szélsőjobboldali politikával. Vezetői gróf Pálffy Géza, Gróf Sigray Antal, őrgróf Pallavicini György és Esterházy Móric voltak. /Beszélő III. 939. old/ Kérdés: van-e összefüggés a rongyosgárdisták és a Szövetség között?) Idekívánkozik egy idézet Faludy Györgytől, ő így emlékszik vissza ezekre az eseményekre: “Rövidesen bevonultunk Dél-Szlovákiába, melyet a bécsi döntés visszacsatolt Magyarországhoz. A szlováklakta vidékeken néma elkeseredéssel, rémülten nézték bevonulásunkat, a magyar falvakban virágesővel fogadtak. Abban a magyar faluban, ahol megszálltunk, a második éjjel beverték a szobám ablakait, és ugyanakkor megkéselték két katonámat a kocsmában. Ez akkor történt, amikor a parasztok értesültek, hogy búzájukat ezentúl csak féláron értékesíthetik, viszont az iparcikkekért majdnem a dupláját kell fietniük, mint a Csehszlovák Köztársaságban. Másnap rongyosgárdisták érkeztek a közelbe. Ezek a partizánoktól csak annyiban különböztek, hogy nem az ellenség, hanem saját csapataik háta mögött folytatták tevékenységüket, mely kizárólag a civil lakosság ellen irányult. Egy zsidó ékszerészt, felesége és gyermekei szeme láttára heréltek ki, aranyóráit pedig – feltehetően hazafias célzattal – egy budapesti zálogházban helyezték el. Minthogy a honvédelmi minisztérium utasítására a szabadcsapatok dolgaiba nem avatkozhattunk, zászlóaljparancsnokom tehetetlen volt. Néhány nap múlva amúgy is visszarendeltek bennünket Budapestre, és csak a szabadcsapatok meg a rendőrök maradtak ott a kémelhárító osztály nyomozóival együtt, hogy a felszabadítás munkáját befejezzék.” (Faludy György: Pokolbéli víg napjaim 9. Old.)                                                                                                                                                                    

      Anyai nagyapám – nevezzük meg végre: Budaházy Miklós Elek – barátja volt Gömbös Gyulának, aki ’28-ban honvédelmi államtitkár, majd miniszter lett, ezért egy nagyszabású belpolitikai karrier lehetősége csillant fel ősöm előtt. Ekkor történt az autóbaleset, amiben nagyszüleim meghaltak. A jegyzőkönyv szerint egy részeg bakter elfelejtette leereszteni a sorompót, így történhetett meg, hogy a síneken áthaladó autót telibe vágta a száguldó vonat. Nagyapám azonnal meghalt, nagyanyámnak sikerült kimásznia a felborult kocsiból és tántorogva elindult az állomás felé. Ekkor az történt, hogy valaki elnyomott (vagy eldobott) egy csikket, amitől a kiömlött benzin lángra kapott, tűzzel árasztva el édesanyám édesanyját. Fényképezőgép lógott a nyakában, ami belobbant, és eleven fáklyaként égett el. Gyilkosság, vagy baleset? Ez a kérdés szinte minden krimiben felmerül. Márai Sándor szerint az igazság felé gyakran közhelyeken át vezet az út. Sajnos nem áll módomban a jeles írót ehelyütt stílus dolgában felülbírálni. Több kör is érdekelve volt a halálában, bár a baleset lehetősége a valószínűbb. Másfelől nyilvánvaló a történelem, az idézett események, és anyám, valamint a saját életem közötti oksági láncolat. Az egyéni sors a világtörténelem modellje. Nem az a kérdés, MI történik velünk, hanem az, hogy MIÉRT, többnyire harmad-negyedíziglen.                                                                                                                                                                        

      Sárika tehát már kisgyermek korától rokoni környezetben nevelkedett. Két testvérével együtt a nagyapám testvérének a gyámsága alá került, és az unokatestvéreivel együtt nevelkedett. Később lányinternátusba íratták, ahol református szellemben oktatták. A lányok “libáknak” hívták magukat, a fiúktól elkülönítve éltek és Bocskai-egyenruhát szabtak rájuk. Az ellenőrző könyvet “Méliusznak" nevezték a híres reformer, Méliusz Péter nevéről. Általában elmondható, hogy a dzsentri és polgári oktatási metódus nem az életre, a gyakorlatiasságra nevelte a nőket azidőtájt. Emiatt esett meg az, hogy a többségüket készületlenül érte a kontinenseket felperzselő világégés. Pl. olvastam Anna Frank naplóját: szívszorító volt megfigyelni, hogyan kellett egy úgynevezett “úrilánynak” néhány hét alatt elsajátítania a puszta túlélés technikáját. A II. világháború utáni években – a leírtakat ellenpontozva – a közoktatásban az igénytelenség lett az uralkodó hang. Egy egész generációnak kellett átértékelnie a gondolkodását, sokak a származásukat, a családi hátterüket voltak kénytelenek megtagadni, amennyiben felsőoktatásban kívántak részesülni.                                                                                                                                                                                                                       

      Egyszóval más törvényt hordozok a génjeimben, és más életszabályt diktál a “Való Világ”. Balszerencsémre az egyikkel sem tudok azonosulni.                                                                                    

                                                                                                                                                                                            

                                                                                                                                                                                                                                        

       Odahaza a helyzet lefelé igazodott. Mivel hosszabb pórázra voltam eresztve, egyre gyakrabban igényeltem azt, hogy helyet szorítsanak nekem is maguk között. Öcsém születésével nomád állapotok alakultak ki. András, a mostohaapám az új körülményt nem a kellő intelligenciával reagálta le. Egyre több időt töltött távol a családunktól, és amikor hazaérkezett – többnyire részegen, csupán apróval a zsebében -, szerintem az indokoltnál nagyobb életteret igényelt magának. Sárika eleinte szép szóval igyekezett javítani a lassacskán ellehetetlenülő körülményeken. Javaslatára mindketten esti gimnáziumba iratkoztak, a félbe maradt tanulmányaikat pótolandó. András az első évben kimaradt. Ellenben anyámat nem olyan fából faragták, hogy egy számára lényegbevágó célt félbeszakítson. A konfliktus tehát tovább mélyült. Mostohám feltételezte, hogy Sárika lehetséges férfikapcsolatok miatt jár iskolába. A primitív vádaskodásban lehetetlen volt nem észrevenni az irigységet amiatt, hogy egy asszony kultúrigénye magasabb az övénél. Közben anyám is összeollózott magának némi emancipáltságot a Nők Lapja szintű sajtótermékekből. A feminista szlogenek tragikomikus színezetet kaptak a durvuló családi vitákban. Jómagam természetesen Sárika pártján álltam. Újdonsült haverjaim szókincsét frissiben alkalmazva felvilágosítottam a kapatos lumpent indítékainak szegényességéről. Persze alulmaradtam a vitában, mivel ellenérveinek – kifogyva a szóból – ököllel adott nyomatékot. Fizikailag mindenképpen erősebb volt nálunk. Egyszer viszont majdnem megjárta: akkor nem csak ütött, hanem le is köpött. Megláthatta a szememben az állatot, mert – miután kést ragadtam – elszaladt. Szerencsére túl dühös voltam ahhoz, hogy eltaláljam, így az alkalmi fegyver a feje mellett pár centivel suhant el. Ha nem tévesztek célt, kizárt dolog, hogy ma itthon írogatnék.                                                                                                                     

      Ráadásul beteges hajlamai voltak. Az egyik éjszaka – néha otthon aludtam – arra ébredtem, hogy valaki az ágyékom körül matat. Ő volt az. Kimentem a folyosóról nyíló WC-be, s megvártam, amíg elalszik. Akkor és ott dzsihádot kiáltott a bensőm. Elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg el nem tűnik az életünkből.                                                                                                                                                                                                                                  

      Azért derűsebb kapcsolataim is adódtak a környéken. Lacival és Dandyvel akkor haverkodtam össze, amikor megtudtam, a Who együttes Tommy című rock-operájának a boldog tulajdonosai. Laci húga egy tágra nyílt szemű gyönyörűség volt. Hónapokig voltunk “szerelmesek” egymásba. A rock-opera pedig arra világított rá, miképpen egyeztethető össze a lyukas órán hallgatott Varázsfuvola Jimi Hendrix-szel. A “nyomozós korszak” Bécije is belógott a képbe: már tizenöt évesen fázisrajzoló volt a Pannónia Filmstúdióban. Az átlagos szintnél jóval nagyobb képzőművész adottságai voltak. Arról vitatkoztunk, hogy Leonardo da Vinci (látszólag) kiegyensúlyozott, vagy Michelangelo önmarcangoló ábrázolásmódja közül melyik hitelesebb művészileg? Mindketten pötyögtünk a gitáron, össze is eszkábáltunk néhány zenei vázlatot. Béciben ösztönös irtózás volt minden felé, ami kommersz. Rendszeresen megdorgált, ha netalán a “leonardói” irányba keresgéltem. Sajnos a tépelődésben, önmarcangolásban odáig ment, hogy néhány év múlva öngyilkos lett.                                                                                                                                

      Laci és Dandy inkább a lányok irányába kutattak. Javítottak az öltözködési stílusomon – mérsékelt sikerrel –, és felvilágosítottak a női nem felé való sikeres közeledési módszerek felől. Egyszer – a rátermettségüket bizonyítandó – megszólítottak egy nálunk több évvel idősebb, feltűnően csinos lányt. Szóba ereszkedett velünk, mivel imponált neki a frissen felserdültek vakmerősége, de azért az éppen csak nagykorúak fölényével társalgott velünk. Mikor egy alkalommal véletlenül összefutott velem, végigsétáltunk a Mester utcán. Mivel a környékbeli srácok nem ismerték kapcsolatunk hátterét, jócskán megnőtt a tekintélyem a szemükben.                                                                                                                                  

      A hangszerkészítő szakmában nemigen boldogultam. Ordított rólam, hogy a polírozás, a rejbolás és a forrasztás nem áll az érdeklődésem homlokterében. El is küldtek a Központba néhány bőgő-álltartót vételezni, noha tudvalevő, hogy ilyen kiegészítőt csak hegedűs és brácsás illeszthet a hangszer s az álla közé. Én pedig útra keltem, ám nem vettem észre a küldetésemben rejlő iróniát. Az igazi vicc ez után következett: egy elsőéves inas részéről még elgurul ennyi hülyeség, ám amikor egy több évtizede a raktárban dolgozó veterán – nem véve a lapot – végigböngészi a listát, és azzal bocsát el, hogy “jelenleg nincs, de talán próbálja meg a jövő héten”, hát azon tényleg röhögni kell.                                                             

      Néha rocksztárok pezsgőztek a műhelyben, időnként idegenbe szakadt hazánkfiai, a General Motors főmérnökeként hazalátogatva itt áldoztak zenei hobbijuknak, egzotikusan törték a magyar nyelvet. Egyikük beleszeretett Évába, a műhely fogadóhelységében gépelő titkárnőbe. Lassacskán a törzsvendégünkké vált, és a szerelem vakká tette: engem is megkedvelt. Szívesen egészítette ki botladozó magyar szókincsét a társaságomban. A főmérnök és Éva szerelme odáig mélyült, hogy egészen komolyan a házasságot fontolgatták. A férfi el is utazott az USA-ba, hogy beszerezze a papírokat leendő felesége letelepedési engedélyéhez. Hazai nézőpontból igazi happy end, ráadásul nem pénzért, hanem szerelemből. (Tényleg vibrált a műhely bontakozó kapcsolatuktól.)                                    

      Az úriember Detroitban is emlékezett még rám: hatalmas csomagot küldött nekem, telis-tele pakolva divatos ruhadarabokkal. Lett is nagy feltűnés a kollégiumban! A felét ellopták, vagy elkunyerálták. Egy ízben már céloztam a hálára*, (a "zsidó" szó etimológiai gyökerére utalva) mint emberi (és isteni) tulajdonságra. Sajnos e helyt úgy kell utalnom rá – fosztóképzővel -, mint jellembeli fogyatékosságomra. Az idősebb kollégáknak többször rám kellett szólniuk, hogy “ugyan már, írj egy köszönőlevelet Amerikába!”. Végül – többhónapos késéssel – küldtem el néhány mondatos cetlimet, stílusban jóval alulmúlva a kapcsolatunk szintjét.                                                                             

      Hogyan is üthettem volna meg a helyes hangot! Szerintem a hála nem egy érzés, hanem egy szellemi síkon megélhető állapot, ami kizárólag harmonikus családi környezetben fejlődik ki a nebulóban.                                                                                                                                       

      Az amerikai ruhadarabok nem túl építő kapcsolatokhoz vezettek: egy koleszbeli túlkoros – felismerve a bennem rejlő lehetőségeket – a szárnyai, sőt néha a hóna alá vett. Mivel jóval magasabb és szélesebb volt nálam, csak üggyel-bajjal tudta magára erőltetni az egyik amerikai pulóveremet, így barangoltunk a pesti éjszakában. Egy alkalommal fogadott velem és – bízva a hatalmas testi fölényében – kihívott egy palacsintaevő versenyre. Nem ismerte óriási rutinomat ezen a téren; mit mondjak?, az asztal alá ettem. Más ízben - mikor megismerte az egyik bimbózó szerelmi kapcsolatom hátterét - javasolta, látogassuk meg a kislányt, aki a szüleivel nyaralt Zamárdiban. És itt követtem el a nagy hibát! Hiba volt mindenekelőtt hallgatni erre a melákra, de a legnagyobb tévedés a tapasztalatlanságomban rejlett: tudnom kellett volna, hogy ha netalán vonzó személy vagyok az atyai látókörön kívül, ez még nem jelenti azt, hogy tárt karokkal fogadnak majd családi környezetben, tetézve az eset súlyát túlkoros haverom jelenlétével. Minderre az egyetlen mentségem csupán jóhiszemű naivitásom volt.                                                                                              

      Autóstoppal utaztunk, csak aprópénz csörgött a zsebünkben. Odafelé aránylag gördülékenyen haladtunk, két-három járgánnyal már kora délután Zamárdiba értünk. A kislány persze elhatárolta – a körülményekre való tekintettel el kellett határolnia – magát tőlünk. Kissé tanácstalanul ácsorogtunk a balatoni villanegyedben, sok-sok kilométerre távol az otthonunktól. De a fiatalok még könnyen barátkoznak, így hamarosan kellemes társaságra akadtunk. Vonzónak találták a szárnyaszegett történetünkben rejlő romantikát, azonban még ők sem voltak elég önállóak ahhoz, hogy – legalább átmenetileg – szálláshoz segítsenek. Közben már vörösleni kezdett az ég alja, ezért el kellett kezdenünk hazafelé stoppolni, hogy a még rosszabbat elkerüljük. Benga társam persze előttem szállt be az autóba, egy ember még épp befért. Egyedül maradtam. Besötétedett, a forgalom gyérült és senki sem vett fel. Gyalogoltam tehát egészen Siófokig. Kétségbeesésemben elmentem egy benzinkúthoz, hátha az élőszó erejével jóindulatra hangolok egy úrvezetőt. A büfében a kor legnépszerűbb rockzenekara, a Taurus ex-T tagjai pihentek, uzsonnáztak: Som Lajos, Balázs Fecó és az élő legenda: Radics Béla, a gitárkirály. Velük volt még Sex Apó, egy akkortájt ismert fotós is. Leküzdve félénkségemet, megkértem őket, hogy vigyenek haza. Azt felelték, a kocsi dugig van pakolva, de Sex Apó megajándékozott egy odafele már érvényesített retúrjeggyel. Így jutottam haza. Azóta tudom, hogy a szerelem és a barátság felé vezető út rögös.                                                                                                                                                                   

                                                                                                                                                                                          

       Detroitból szomorú hír érkezett: a főmérnök, a kedves úriember meghalt. Hirtelen fellépő, néhány hét alatt lezajló betegség vitte el. A gyászhírről úgy értesültem, hogy az amúgy se túl lélekemelő munkámból hangos, szivettépő női zokogás zökkentett ki. Az egész műhely átérezte a hölgy valóban mély fájdalmát.                                                                                                       

      A tragikus eseményt követően megváltozott a légkör, igaz, fokról-fokra. A kapcsolatok ugyan nem romlottak meg, de merevebbé váltak. A második évben egy másik iskolába költöztünk át. Az első csók színhelyéről, a kultúratmoszférát árasztó Krisztina körút környékéről a második tanévben az iparszerű Egressy útra helyeztek át minket. Ide csak fiúk jártak, a tanítás is szárazabb hangnemben folyt. Magyarán, teljesen elment a kedvem az egésztől. Ezt a hangulatváltozást a szakoktatóm is észrevette és türelmefogytán azt javasolta: ami nem megy, azt ne erőltessük. Így váltam meg másfél év után a választott szakmámtól. Újabb szökés terhelt.                                                                                                                                 

--------   ×   -----

                                                                                                                                                                                         

      Egy alkalmi társaság gyűlt lassacskán össze a lézengőkből. Törzshelyünk a Fő utca egyik kocsmája volt, egy köpésre az egyre híresebbé váló Bem rakpart. 6.-tól. Az Ifipark sem volt innen messze. Egy kora tavaszi kirándulás alkalmával, amiről tetőtől-talpig sárosan érkeztünk haza, a kompánia úgy harminc főre bővült. A hét szinte minden napjára jutott valamilyen zenei esemény. Napközben a Lépart, a Belvárosi Kávéház sakkterme, délután a Gellért-hegy lábának a kutyasétáltatója, vagy a Mészöly kocsma volt a tetthely, este az Ifiparknál gyülekeztünk. Jártunk a Marcibányi térre Interbrass koncertre, a Petőfi Sándor utcában is volt minden kedden egy dzsesszklub, a Bercsényi Kollégiumban a Syrius játszott, a Bem rakparton a Mini együttes, néha a Metró Klubban, vagy valamelyik külvárosi kultúrhodályban a nagy Radics tette tiszteletét. Pénz nélkül is meg lehetett élni ebben a nonkonformista miliőben, feltéve, ha nem támasztott extra igényeket az ember.                                                     

      Mindennek a zene volt az összetartó ereje. Ez volt a cement, a tartószerkezet, sőt a véráram az erekben. Eleinte úgy hallgattam, mint az ökör a lantpengetést, a fülem a konzervatív rockhangzáshoz volt szokva. A ’70-es évek elején az undergroundban játszottak a legképzettebb muzsikusok, színvonalban maguk mögé utasították az LGT-t, a Fonográfot, vagy a Taurus-ex-T-t. A Miniben Papp Gyula Bartók Béla: “Egy este a székelyeknél” című dolgozatát hangszerelte rockos alapokra; a Theátrum az Emerson Lake and Palmer-féle Muszorgszkij-átdolgozást, az “Egy kiállítás képei”-t interpretálta; a Rákfogóban Szakcsiék a dzsessz és a rock közös támpontjait keresték; s mindennek az összefoglalása és betetőzése a Syrius volt, a nagybetűs PROGRESSZÍV! Eleinte nehezen szoktam meg a fúvós hangzást, Tátrai gitárjátéka jelentette a támpontot, a hidat jelen és múlt között. (Tibusz a csapat Benjaminjának számított.) A páratlan ütemeket is nehezen emésztettem meg. Jó két évbe telt, míg ezt a fajta zenét organikus egészként tudtam hallgatni. Sajnos éppen addigra kezdett szétzilálódni ez a műfaj: a vezéralakok – mivel végképp ellehetetlenültek hazájukban – kivándoroltak, a többiek a vendéglátóiparban, vagy a mainstream-rockban egzisztáltak tovább. Szabadosék kísérleteztek még a free-jazz irányába, és az Interbrass helyezte modern kontextusba a swinget.                                                                                           

      Odahaza Soft Machine-t, Wather Report-ot, Miles Davis-t, Frank Zappát és Jimi Hendrixet hallgattunk. Sok lehetett bennünk a modorosság, a sznobizmus, nem mindig fogtuk fel a teljes súlyát ezeknek a szerzőknek, de közben tágult a befogadóképességünk és általában a muzikalitás horizontja. Többen játszottunk valamilyen hangszeren, természetesen még nem a fentieket, csak rock és blues improvizációkat. Az atmoszféra mindenesetre még évekig ösztönző volt.                                                                                                                                   

                                                                                                                                                                                                                                       

       A koleszból lassanként kikoptam: túlságosan rendszertelenül látogattam az intézményt és a munkahelyeimet ahhoz, hogy a nevelők ezt képesek lettek volna tolerálni. Áthelyeztek a Béke Nevelőotthonba. Erről a helyről nem sok jót hallottam. S valóban: a srácok szipuztak, a nevelőikkel már-már vállveregetően beszéltek; a körletekben kevesebb, mint kielégítő volt a rend. Mindezt nem tüdőztem le különösebben, de némileg elbizonytalanított, hiszen a kissé anarchikus állapotok mehettek akár az én bőrömre is. Szorongva ágyaztam tehát az itteni hierarchia alsó-, kvázi az emeletes vaságyak felső szintjére.                                                                                                                                                                          

      A hálóteremben egy kigyúrt fazon heverészett és engem fixírozott. A szájában fogpiszkáló bólogatott minden lehetséges irányba. Csakhamar magához szólított.                                                

      - Te vagy az a gitáros srác, akiről már hallottam harangozni? - kérdezte.                                                            

      - Lehetséges, hogy rólam beszéltek – préseltem ki magamból, bizonytalanságban lévén a tekintetben, hogy ez esetben az igenlő, vagy a tagadó válasz a helyénvaló.                                                   

      - Hát akkor játssz valamit! – indítványozta, miközben én a csont- és hangszertörés verzióin töprengtem. Melléültem a szomszéd ágyra és rövid hangolás után eljátszottam a “Falu végén kurta presszó, ott folyik el a Berettyó” kezdetű Petőfi-adaptációt. A benga sorstárs többször elismételtette velem a darabot, miközben a fogpiszkáló fáradhatatlanul járt a szájában. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a siker, vagy ellenkezőleg: komolyabb retorziók előjele. Végül egy fáradt mozdulattal kísérve szavait, elbocsátott.                                                       

      Néhány nap múlva a Kalefon lődörögtem, amikor látom, hogy újdonsült ismerősöm közeledik felém, a kor deklasszált divatja szerint felöltözve. Kissé elfogódottan üdvözöltem, még mindig bizonytalanságban lévén a szándékai felől. Válaszul kezet nyújtott és megcsókolt kétfelől. Megtudtam, hogy Lekvárnak hívják és a “nagyfás” Lekvárnak az öccse, továbbá, hogy szeret és tud is verekedni. Ez a körülmény, na meg a színes szókincse, mely hiperaktivitással párosult, a Rejtő-regények figuráit juttatta az eszembe. Nemcsak az öklét, de a szájharmonikát is ügyesen használta. Kiváló ritmusérzékkel adta elő az irredenta dalokat s a városi folklór balladáit, miközben szájjal zuhanó repülőgép-, száguldó autó- és kattogó géppuskaeffektusokat produkált. A humora is egyedülálló volt, pl. az ellenfelét ilyen szavakkal intette önmérsékletre: “egy fogam van, azt is rád fenem!”.                                                

       Később megtudtam róla, hogy ő volt az “Idegen arcok” című díjnyertes film főszereplője. Egy javító-nevelőintézetből válogatták ki a filmesek. A forgatás már jócskán előrehaladt, amikor a gyártásnak eszébe jutott szerződést kötni vele. Ő addigra már képben volt a sztár-partnerek tiszteletdíját illetően és magának is ezt követelte. Próbálták meggyőzni, de megmakacsolta magát. Kénytelen-kelletlen megadták neki az extra-gázsit, mivel új szereplő keresése és az újraforgatás sokkal többe került volna. A pénzt a haverjaival mulatta el, aránylag rövid idő alatt. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért a filmesek komolyan fel akarták karolni, lehetőséget láttak benne, őt azonban untatta a gyári bennfentesség és a stáb-fegyelem. Időnként kisebb-nagyobb értéktárgyak meglovasításával kárpótolta magát az elszenvedett kedélytelenségért.                                                                                                                    

      Ennek dacára még hosszú évekig alkalmazták kaszkadőr-, statiszta- és epizódszerepekre. Szerette a veszélyt, szívesen ugrált le több emeletről a papírdobozokra. Többször lesittelték vagyon elleni bűncselekményért és súlyos testi sértésért; szerintem azért, mert szüksége volt a kockázatból nyert adrenalinra. A fentiekben persze a legenda és a tények elválaszthatatlanul összefonódnak.                                                                                                                 

      Talán az ő személyével kapcsolatban tűnődtem el először a kreativitás és a deviancia összefüggésén. Az egyéni sorsot a történelmi erők hol az egyik, hol a másik irányba mozgatják, de mindkét pólus ugyanabból a belső energiából táplálkozik. Ilyen értelemben írta meg Nietzsche a morál-felettiség programját, és ezt értették félre a klerikáris körök. Villont pl. a tanulmányai és a herceg pártfogása (aki meglehet, csupán a “felettes-énje” volt) felfele igazodásra késztették, ellenben ösztönös félelme a költészet mögötti élményanyag elszegényedésétől destruktív energiákat szabadított fel benne. Baudelaire, Verlaine és Rimbaud a művészetének bizonyos szakaszában az abszint és a drogok nyitottak kaput a tudat alatti- és felettiség területére. Jean Genet besurranó tolvaj volt, e miatt került börtönbe, itt és ekkor kezdett el írni és képezni magát. A művészet ebből a szemszögből nézve tulajdonképpen a kriminalitás humanizálása, mederbe terelése, pszichológiai zsargonnal élve: szublimálása, és mint ilyen, méltán gyanús a filiszterek perspektívájából. Jól tudták ezt az antik kor görögjei, akik Hermészben egyszerre láttak tolvajt, kereskedőt és lantpengetőt, ő még Apolló nyájait - (aki “szintén zenész”) - is elhajtotta.                                                                                                 

      A fenti tendencia - ellenkező előjellel - a történelmi politikumban is megfigyelhető. Nagy Sándor, Néró és Hitler művészi ambíciói közismert tények. Ezekben a személyekben a kreativitás területén óhatatlanul bekövetkező frusztrációk embertömegek halálát okozó energiákat szabadítottak fel. Ám Hitler “szobafestőségének” hamis mítosza mögött egy meglehetősen primitív deheroizáló szándék húzódik meg. Közepes akvarellista volt és az építészet területén is mutatkozott némi tehetsége; egy ízben “katarzisba esett” Wagner “Rienzi”-jének linzi előadásán, állítása szerint ez indította el őt a “harcához” vezető úton.                                                                                                                                          

      Szerintem az effajta jellemek elfogulatlan tanulmányozása, belső világuk feltérképezése közvetett módon egy harmonikusabb társadalomhoz vezethetne. Sajnos általában ennek az ellenkezője valósul meg. A többség passzivitása, közönye alapján érzik ők feljogosítva magukat a radikális cselekvésre, érvényesítve az “Egy több, mint a Kettő” nem is annyira abszurd matematikáját. Felbukkanásuk a történelemben nem pusztán egyéni bűn, hanem egy nagyméretű válság manifesztációja. Egy olyan társadalom, ahol kiépült a kreativitás öntöző- és csatornarendszere, nem kedvez a politika kriminalizálódásának. Ilyen értelemben talán mondhatok valami kedvezőt a valóság-showkról: inkább törjék a magyar nyelvet, váljanak médiasztárokká, legyenek a nép rágógumija, mint hogy az alantas indulataik nyersebb formát öltsenek. Bár a jelentőségük virtuális felnagyítása veszélyeket hordoz magában. Példának felhozható, hogy Zámbó Jimmy halála és temetése aránytalanul nagyobb sajtóvisszhangot váltott ki, mint a vele egy napon elparentált Sinkovits Imréé. Az utóbbi életműve ugyan sohasem váltott ki belőlem katartikus hatást, mindazonáltal a tagolt beszéd és az istenfélelem egyik képviselője volt.                                                                                                                                                .                                                                                                                                                                                 

                                                                                                                                                                                              

        Bozsó is közelített felém a Békében. Ide már olyanok kerültek, akiknek különösebb vesztenivalójuk nem volt, a kóternek is a legalja, az elfekvő részleg. Ez részben indokoltnak tűnt, de egyúttal a meglepő szituációs etűdök világának is. Sznob környezetemből adódóan vigyáznom kellett a formámra. Bozsó hatványozottan hátrányos helyzetűnek számított. Egy gondatlanságból adódó gyermekparalízis miatt a fél lába egy vassín börtönébe kovácsolódott. Cigány származása, egy olyan faluból érkezése, mint Csaroda, ahonnan még az intézet is karriernek számított, tulajdonképpen zsenialitás irányába lendítette. Megszólított és én több ízben kitértem a közeledése elől. A nagy Radics és a Syrius univerzumából leereszkedve túlontúl simlisnek tűnt. Szerettem volna lekoptatni, de Bozsó kitartóan ostromolt. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy általam szeretne kikerülni, azaz felfele igazodni. Végül meg kellett magam adnom indítékokban gazdag akaratának: a tehetsége minden téren lefegyverzőnek bizonyult. Énekhangjában megvolt az a feeling, rajz- és színérzékében az a varázs, ami születésétől fogva beavatottá teszi a nebulót.                                                                                                                                                             

      Soha nem bántam meg, hogy összebarátkoztunk. Idővel Ausztráliába emigrált és a mai napig hiányzik a személye, szavai, zenére és művészetre ösztönző attitűdje, kritikája az életben és a gyakorlás holtpontjaiban.                                                                                                                                                    

                                                                                                                                                                                                                                                 

      Ákos, Yeti és Bertuccio arra szövetkezett velem, hogy lerakjuk egy hippi kommuna alapjait. Ennek a summája az volt, hogy minden ingóságunk - a nőket is beleértve - közös, azaz a kommuna többi tagja is birtokolhatja. Ez sohasem valósult meg maradéktalanul. Ki lett mondva még az is, hogy aki szűz, az nem teljes értékű tag. Ezen a téren csak én nem voltam még elmélyült, így a társaság sereghajtójává váltam. Ez arra késztetett, hogy bármi áron megszabaduljak “szégyenletes” állapotomtól.                                                                                                                            

      Egy nap Ákos egy tetovált testű taktaszadai cigánylánnyal állított be Yeti garázsból kialakított bungalójába. Mire odaérkeztem - sörrel és élelmiszerrel szilárdítva közösségünk törékeny kohézióját -, a többiek már kommunataggá avatták a hölgyet, engem is arra biztatva, hogy váltsam meg a belépőt a teljes jogú tagsághoz. Mit volt mit tenni? Többféle szégyenérzés ambivalenciájától meghasadva, a garázsműhely szerelőaknájába vonultam a lánnyal, akit se testem, se lelkem nem kívánt, és először láttam életemben. Gátlásaimat tovább fokozta, amikor Ákos felnyitotta az aknatetőt, hogy a saját szemével győződjön meg a beavattatásom legitimizációjáról. Ezen a napon kezdődött el az életemben a hippizmusnak, mint eszmének az inflációja. Azóta tudom, hogy nem érdemes a nők - sőt általában semmi és senki - felé ideológiai alapon közelíteni. Évekkel később, amikor autóval suhantam át Taktaszadán, felelevenedtek bennem férfivá avatásom részletei, így a szerény kis falu neve a “szex, mint a parancsoló szükségszerűség” szinonimájává vált a gondolataimban.                                                                                                                                                                               

      Berlioz felbukkanása is lendített a muzikalitásomon. Énekhangja a lírai lágyságtól a reszelős rockig átmentekben és árnyalatokban gazdag volt. A költészet irányából közelített a zene felé, amiből önként adódott a dalszerkesztés, noha mások ötleteinek a kikölcsönzésében új barátomnak nem voltak különösebb skrupulusai. Éppen egy ilyen kompozíciót csiszolgattunk üllői lakásán, amikor - kopogás nélkül - egy rendőr lépett a szobába! Megdöbbenésemnél csak a megkönnyebbülésem volt nagyobb, amikor kiderült, hogy csupán édesapja alkalmi látogatásáról van szó, aki lecsípett néhány percet a szolgálati kőrútból.                                                                                                                                                                          

      Berlioz metamorfózisa néhány hónap alatt következett be: a tokba bújt úrifiú bábjából színes lepkévé változott. E metaforából önként adódik a nem túl erőltetett hasonlat, hogy virágról virágra szállt. Kreatív energiáinak java részét a lányok boldogítására szánta, jóllehet ő maga - bizalmas vallomása szerint - sohasem jutott el a belső harmóniáig ezekben a kapcsolatokban. Mégis irigyeltem egy kissé könnyedségét a nőkkel való érintkezés terén. Később megtudtam, hogy ez a magatartása irritálja azokat a hölgyeket, akik a párkeresés mélyebb vizeire eveztükben bátor hajósnak mutatkoztak. Én viszont jóval többet kaptam a lelki gazdagságából, ami irodalmi érdeklődéséből és költészetéből fakadt. Már serdülőkorában a francia szimbolistáknál és a beatköltőknél tartott. Általa ismertem meg Kerouac-ot, Ginsberg-et, Fellinghetti-t és Gregory Corso-t.                                                                                     

       Ezen a ponton tudatosult bennem, mi indítja az irodalom által megfertőzötteket arra, hogy egyéb művészeti ágakban is kipróbálják magukat. A XX. században az audiovizuális műfajok - pl. a hangosfilm - expanzív terjedése, karöltve a tömegigények kiszolgálásával, azt a sajnálatos mellékkörülményt szülte meg, hogy az emberek egyre kevesebbet olvastak, bár ez így nem igaz, mert a napi- és bulvársajtó lehetővé tette a minimális napi agymunkát. Ma már nem hiszek az “átlagember” létezésében, szerintem ez a média és az ipar által kreált virtuális kategória. Néhány cseh film, vagy Chaplin, és pl. Pelikán elvtárs figurája bárkit kijózaníthat a fenti elit önző indítékokból fakadó sugalmazásaiból. Van ennek irodalmi előzménye is: pl. Dickens, Csehov, Gogol és Tolsztoj kisember alakjai.                                                                                                                                                    

      Ennek a kulturális erjedésnek pozitív következményei is lettek: pl. Hemingway - felhasználva az újságírásban szerzett tapasztalatait - sikeresen alkalmazta a tömörítés, sűrítés technikáját, és az “Öreg halász és a tenger”-ben nagyregény mennyiségű anyagot fogalmazott meg egy short story-ban. Egyszóval az irodalmi tehetség válaszol kora kihívásaira, és - ha már senki sem olvas verseket - felölti a modern trubadúr alakját, egyúttal korszerű módon artikulálja az üzenetét. Ennek tipikus példái: Jim Morrison, Bob Dylan, Lou Reed, vagy például David Bowie és Iggy Pop. Az identifikációs kísérlet azonban nem kockázat- és konfliktusmentes. Az idol népszerűvé válásával megjelennek a média-mogulok elvárásai, akik megnehezítik a további sugallatok felé vezető utat. Egyszóval a modern eszközökkel dolgozó költőnek olyan kihívásoknak kell megfelelnie, amivel pl. Ady, vagy József Attila még nem találkozott. Hiába írta az utóbbi, hogy “… énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem, s hozzám szegődik a gyalázat”, mégis: sorstragédiája a magyar irodalmon keresztül üzenetértékű, míg a mai értelemben vett trubadúr szavai felnagyítva, torzítva és félreérthető módon érkeznek el a nebulóhoz. Ezért ritka és efemer jelenség az autentikus modern költő.                                                                                                                                                              

                                                                                                                                                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                           

      Az Ákos által megismert hipster-miliőnek a vezéralakjai színes egyéniségek voltak. A zenekarok roadjaiként közismert Stefi és Beethoven pl. a külső megjelenés terén verhetetlennek számítottak. James és Kacsa már egyéb tulajdonságaikban is mérvadóknak bizonyultak. Egymás szavába vágó, műveszekedéseket provokáló, folytatásos háryjánoskodásaik, álbunkó akcentusuk a mai napig felejthetetlenek számomra. Meséikbe, néha-néha valós eseményeken alapuló legendáikba James vitte bele inkább a színt és a dinamikát, míg Kacsa főleg a mélységet és a filozófiai alapot képviselte. Látszólag gyűlölték egymást, gyakran nyilatkoztak egymásról becsületbe vágó hangnemben, ennek ellenére duettjük szezonméretekben mindennaposnak számított, egyik se volt képes tartósan nélkülözni a másik személyében rejlő dialektikát. Míg James extrovertált társasági lényként tündökölt, addig Kacsa befelé forduló, individualizmusát még társaságban is gondosan ápoló jelenségnek számított. Külföldre távozásuk után még sokáig szürkének és unalmasnak éltem meg a hétköznapokat. James szélsőséges Frank Zappa-fan volt, birtokolta az amerikai művész összes bakelit korongját, a koncertfelvételeket is beleértve. Egy személyben sokat tett a zeneszerző-gitáros magyarországi népszerűsítéséért. Csigákba göndörödő hajat s szakállt növesztett, és ornamentikában gazdagon öltözködött. Kacsa szintén szakállas volt, de maró iróniával nyilatkozott a “műhobók” nőies páváskodásairól, ő maga a sportos puritanizmust képviselte ruházkodásában. Társával ellentétben a Grateful Dead-et és a Captain Beefheartot favorizálta. James restaurátor volt, Kacsa festett és verseket írt. Idézek egyet, kiragadva a feledés homályából:                                                                                                                                                 

                                                                                                                                                                                                                    

“Aranydollár, papírfont,

Pénzsóvárgás, sok-sok gond,

Nyálas-nyálas szeretet,

Házad népe, hitvesed

Pénzedért jól kiszolgál -

Ave-ave kispolgár!

Ha eszes a gyermeked,

Észjárását megveted!

Magol. mint te magoltál -

Ave-ave kispolgár!

Hogyha meghalsz, jár neked

Ünnepélyes gyászmenet,

Fizetett pap csak dicsér,

Hazudik a baksisért;

Magasztal, hogy ki voltál -

Ave-ave kispolgár!

                                                                                                                                                                                                  

      Kacsa részese volt a Szabó László “Kék Fény”-éből elhíresült Nagyfa-galeri perének. Magam is láttam egy epizódot a tévében, még a Vasvári Pál Nevelőotthonban. Emlékszem, a rájuk erőltetett bűnöző-image ellenére még gyerekfejjel is inkább együttérzést és rokonszenvet váltottak ki belőlem. Csörsz István írt - álnevekkel - erről a galeriről és környezetéről egy hiánypótló munkát, címe: “Sírig tartsd a pofád!”. Már a könyv rámutat, de az élőszóban történő visszaemlékezések még nyíltabban artikulálják ennek a pernek a koncepciós jellegét. Úgy alakult ki ez a társaság, hogy a külsejük miatt Rajnák kitiltotta őket az Ifipark területéről, így verődtek össze spontán módon egy nagy fa tövében, a Park fölött, a kirekesztettek gyorsan fejlődő önérzetével hallgatva kívülről a zenét. Hamarosan sikk lett immár nem belül szórakozni, hanem az autentikus arcokat felkeresni a “Nagyfa árnyékában”. Kezdtek a lányok is egyre gyakrabban odajárni, s nem fukarkodtak természetes adottságaikkal. Ebből alakult ki a per során a nemi erőszak koncepciója, oly módon, hogy - mivel érthető módon némelyik szülőnek nem tetszett kislányuk megváltozott erkölcse - elcipelték gyermeküket a rendőrségre, később a bíróságra. Természetesen előtte alaposan begurblizták, hogy a tényekkel ellentétes vallomást tegyen. Kapóra jött ez a rendőrségnek és Szabó Lászlónak, hiszen már régóta szerették volna feloszlatni ezt a “csoportosulást”. Eseti lopásokból, alkalmi verekedésekből huliganizmus lett, a munkakerülő életformából skandalum. Politikai színezetet akkor kapott a dolog, amikor a társaság egy része végigvonult a belvárosi utcákon és az “Erikát” énekelték. Már-már tömeggé bővülve értek az Amerikai Nagykövetség elé, ahol az USA-val szimpatizáló mondatokat kiabáltak. Ebből lett - miután az eseményeket jogi mederbe terelték - náci és imperialista alapon álló közösség elleni izgatás. Valójában nem az Egyesült Államok politikájával rokonszenveztek, hanem az amerikai fiatalok az övékénél jóval magasabb életlehetőségeivel, aminek a jelentőségét felnagyította a Vasfüggöny által létrejövő bunker-életérzés. Ami a nácizmust illeti, valóban akadt közöttük néhány antiszemita érzelmű arc, de a társaság egészére a faji és kulturális tolerancia volt jellemző. Az “Erika” éneklésének az indítéka a polgárpukkasztás, más szóval a gyerekeknél és serdülőknél megfigyelhető vonás: azért mondanak csúnya szavakat, hogy a környezetüket sokkolják.                                                                                                                                  

      Nevelő hatású fegyelmezés és a cselekedettel arányos büntetés helyett ezek a fiúk hosszú börtönéveknek néztek elébe. Némelyik valóban kriminalizálódott az ítélet letöltése alatt. Ez arra a tényre világít rá, hogy a sittnek nincs igazán fegyelmező hatása, ellenkezőleg: inkább az utánpótlást termeli. Az ügy virtuális felnagyításának az lett a következménye, hogy még olyanok is melléjük álltak, akik eredetileg nem szimpatizáltak velük. Szabó László tekintélye annyira leromlott a közvélemény előtt, hogy az már komolyan akadályozta a valódi bűnözés elleni munkát. Rajnák - a Park igazgatója, aki kitiltotta őket - egyébként évekkel később sikkasztásban és egyéb anyagiakkal való visszaélésben bizonyult elmarasztalhatónak: tudtommal jóval kisebb büntetést kapott, mint a koncepciós per áldozatai, rámutatva ezzel a srácok szemében a jogszolgáltatás farizeusi állapotára.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         

      Kacsa ártatlannak vallotta magát a kihallgatások során, ami azért hihető, mert túlméretezett individualizmusa miatt mindig gúnyosan beszélt a hippik csordaszelleméről, a Nagyfásokkal csupán felszínes kapcsolatot tartott a maga számára kívánatosnak és megengedhetőnek. Az Erika éneklése és a Nagykövetség előtti demonstráció részletei érdekelték ugyan, de csak mint külső szemlélőt, ő maga nem folyt bele az eseményekbe. Az öltözéke miatt viszont közéjük valónak tűnt, ezért varrták be, s vált a per egyik kulcsfigurájává. Miután átlátta a körülöttük folyó hecckampány hátterét, beleköpött a tv-kamerába, interaktív módon a magyar közvélemény arcába is egyúttal.                                                                                                                                                                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                                         

       A szipuzásról kb. ebben az időben, szoktam le, mivel szervezetem hozzászokott a méreghez, így aztán nem jelentkeztek a hallucinációk, okafogyottá vált a használata. Bár néha még beszálltam még egy-egy buliba, így ismerkedtem meg Alival és Palival, a budaligeti testvérekkel, egy esős vasárnap délután. A Marczibányi tér klubjának az eresze alá álltam be a zápor elöl, nem sok reményt táplálva az aznapi lehetőségek felől, mivel a szokásos Interbrass koncert elmaradt. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy két lakli vigyorog felém, és integetéssel invitáltak a Trabantjuk hátsó ülésére. Szipuztak, beszálltam én is. Budaligeten kötöttünk ki, egy kellemesen lepukkant, művészhangulatot árasztó villában. Apjuk festegetett és ők is örökölték ezt a képességet; a ház tele volt különböző stílusú és színvonalú munkával. Napokra el lehetett itt tűnni, néha - ha sokan voltunk - egy fán kapaszkodtunk fel a padlástérbe, a család nyugalmát megóvandó. Itt hipster-fészek fogadott, az unaloműzés fellegvára. Intellektusuk annyira magától értetődő volt, hogy még a fogalmi és gondolati pongyolaság luxusát is megengedték maguknak.

      Ekkor már nem annyira a szipuzás, mint inkább a “Parkán” számított slágernek. Ezt a készítményt eredetileg Parkinson-kórosok szedik, mely szolid adagokban elviselhető szintre korlátozza a vitustáncukat. A mi koktélunk 5-8 tabletta és a “váza”, azaz a palackozott bor volt: garantált hallucinációkkal járt, ráadásul a tudat és a valóság határa teljesen összemosódott. Például egy koncerten Radics Béla gitárja emberi szavakkal üzent nekem, sajnos azonnal elfelejtettem, hogy mit. Más ízben Gyurival, a festő- és grafikus növendékkel bolyongtam a pesti éjszakában, és a tájékozódó- és időérzékemet teljesen elveszítettem. Ekkor rendőrök igazoltattak minket, és szabatos kérdésükre a kilétemet illetően azt feleltem: egy kiló kenyér. Szerencsére Gyuri megtalálta a kellő szavakat az állapotomra vonatkozóan. Neki nem volt szüksége drogokra, hogy a megváltozott tudatállapotot elérje. Állandóan kandelábereket kerülgetett, éjszaka a Gellért-hegyre járt “napozni”, önnön sorsát happeningnek élte meg. Még a számára lényeges dolgokról is kijelentő módban, vontatottan beszélt, a lelkesedést gondosan kerülte; érzelmi distanciát iktatott saját maga és az események közé. Jimi Hendrixben sem a gitárégető attraktivitást értékelte, hanem a zenében és az univerzumban kutató emberi szellemet. Engem is arra biztatott, hogy tanuljak meg lassan gitározni, a virtuozitást minden hülye el tudja sajátítani. Ezzel - belátva a technikai korlátaimat - épp fordítva voltam. B. B. Kinget hozta fel ellenpéldának. A jazz irányába is orientált: ő nem hallott lényeges különbséget Miles Davis és Hendrix között. Vele mentem el Stan Getz, Charlie Mingus és Art Blakey koncertjeire. Ezeket a zenészeket előbb hallottam élőben, mint lemezről. 

     A Parkán-korszakot kijózanító esemény zárta le. Egy délután, a méreg már távozóban volt, egyszer csak nem tudtam ráállni az egyik lábamra! Lépéskor összecsuklott alattam!  A haverjaim azt hitték, hogy hülyéskedek, ezért ott hagytak. Rémületem óriási volt, azt hittem, végleg megbénultam. Mindenki részegnek vélt, ezért nem segített senki. Fél lábon ugrálva, házfalakba kapaszkodva, meg-megpihenve tettem meg a negyedórás utat hazáig - másfél óra alatt! Kimerülten és könnyek közt aludtam el. Másnap óriási megkönnyebbülésemre, újra két lábra tudtam állni. Így ért véget nálam a Parkán szezonja.

     A szökés hovatovább rutincselekedetté kezdett válni az életemben, pedig nem sok okom volt rá, mivel a “Békében” kialakult káosz lehetetlenné tette a nevelői kontrollt. Akkor jöttem és mentem, amikor csak akartam. Mégis, amikor az egyik fiút - Tibit - javító-nevelő intézetbe akarták internálni, puszta kalandvágyból azt javasoltam neki, ne menjen oda, majd én elbújtatom. Már régen felfedeztem egy lakatlan házat a Budakeszi úton, néhány megállóval lejjebb. Ide kalauzoltam el Tibort, és szolidaritásból mellette maradtam. Sajnos a tél éppen aznap váltott át enyhéből cudarba, így éjjel újságpapírokat égettünk, időnként a lángba mártva elgémberedett lábunkat. Sikerült a házat nem felgyújtani, de két ilyen éjszaka után beláttuk: a rejtőzködésnek ez a formája tarthatatlan. Anyámhoz sem mehettünk, mivel a nomád körülmények, valamint mostohám megbízhatatlansága nem tették ezt lehetővé. Szerény tőkénkből jegyet váltottunk a Dandár utcában lévő gyógyfürdőbe, itt űztük ki tagjainkból az éjszakai fagyot, egyúttal a ránk ragadt kosztól is megszabadultunk.

     A lézengés az utcákon egyszerre volt unalmas és veszélyes. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy Matyi pártfogására bízzuk magunkat. Ő volt az egyik nagybátyám, ha nem is éppen a család fekete báránya (az én voltam), de olyan helyzet alakult ki körülötte, ami fokozta az iránta való bizalmamat. Állatorvos szeretett volna lenni, de a származása hátrányt jelentett a kommunista elit szemében. A katonaságnál jelentkező és kibontakozó pszichés zavarai tovább nehezítették az utat céljai elérésében. Leszerelték, majd megismerkedett Ilivel; együtt élnek még ma is. Sajnos, a család nem viszonyult igazán pozitívan a szerelmükhöz. Látszólag befogadták ugyan Ilit, de a ki nem mondott, mégis szinte tapintható fenntartások mindkettőjüket érzékennyé tették, és arra késztették őket, hogy a család egészéről némileg leváljanak. Szívesen látogattam meg őket, hogy formálódó nézeteimet az övékén köszörüljem. Pesterzsébeten laktak egy kertes házban. Matyi a kialakult helyzet miatt feladta az állatorvosi ambícióit. Munkás lett és nyulakat tenyésztett az otthonában, váltakozó sikerrel. Verseket ír a mai napig, *(Matyi közben meghalt) kellemesen énekel Paul Robson és Elvis modorában. A későbbi években ezt a képességét énekkarokban is kamatoztatta. Az Acélhang mozgalmi dalai nem kentek ugyan a falhoz, de például Monteverdi műveket kifejezetten magas színvonalon adtak elő. A fenti körülmények és belső emigrációja tették őt rokonszenvessé, ezért fordultam hozzá segítségért.

      Korán sötétedett, a csaholó kutyák, a vidékies korai lepihenés tovább fokozták a helyzetünkből fakadó bizonytalanságot. Az ablakon kopogtattunk: percek múlva engedtek be, miután a kutyát megkötötték. Bent meleg fogadott minket, és étellel, itallal kínáltak. Őszintén feltártam Tibi problémáját, egyben megnyugtattam őket saját magam felől. Matyi megértőnek és jó pedagógusnak bizonyult: a felé kialakult bizalmat tovább ápolva elmagyarázta, hogy rejtőzködésünk nem tartható a végtelenségig. Napok kérdése csupán, hogy országos körözést adjanak ki Tibi ellen, ami a budapesti tartózkodást végképp lehetetlenné teszi, ráadásul bűnpártolás miatt mindazok veszélybe kerülnek, akik a szökését támogatják. Látva társam ódzkodását az ellen, hogy feladja magát, Matyi javasolta, hogy vidéken kíséreljük meg a továbbiakat, ott lazább a rendőrségi kontroll. Egy-egy tanyasi rokon, vagy barát akár évekig menedéket nyújthat. Tibi emlékezetében felötlött egy ilyen lehetséges pártfogó, így emellett döntöttünk.

     Másnap reggel elbúcsúztunk Matyiéktól, ő némi készpénzzel támogatta tervezett utunkat. Megnyugtattam, csak addig maradok Tibi mellett, amíg biztonságban nem tudom. A Nyugati Pályaudvaron társam gondjára bíztam a poggyászunkat, amíg az információnál el nem igazítanak. Mire visszaértem, Tibi eltűnt. Mivel egy gitár is volt a holmim között, és ez akkor még tabunak számított nálam, néhány nap múlva feljelentést tettem a hűtlen barát ellen, akivel legközelebb a bíróságon találkoztam. Sajnos nem ítéltek meg nekem kártérítést; azóta tudom, hogy a szolidaritás útja rögös és, hogy a magyar jog nem orvosolja a problémáimat.

   A “sáros kirándulás” óta, melynek összetartó ereje felmérhetetlennek bizonyult, több kísérletet tettünk, hogy kimozduljunk a szabadság irányába. Ez nem mindig vágott egybe a többség ízlésével és elvárásaival, hiszen, ha valaki a saját környezetét, mint gettót éli meg, akkor - a fővárosból kiruccanva - több mint markánsan jelenik meg az élmények utáni éhség. 

     Így volt ez egy agárdi túránk alkalmával is. Itt Zoli számított rangidősnek, aki kopaszra borotválta a fejét, csupán hátul hagyott meg egy hosszabb tincset, így - nem számítva a szakállát - úgy festett, mint egy janicsár, aki hobónak álcázva magát kémkedik az imperialisták számára, a szocializmust építő Magyarországon*. (Ő tanított meg a zongorán arra, ha a “lá” és a “dó” pentaton skálát kombinálom, s nyújtásokkal egységesítem a dúrt és a mollt, akkor a blues világába jutok.) 

     Magától értetődő, hogy kis csapatunk szabadságigenlése már a vonaton feltűnést keltett. Hasztalan kerestük az utasok bizalmát a “váza” körbekínálásával, így a ránk eső porció jócskán meghaladta egy tudatmódosulásra szomjas nebuló kapacitását, ezért Agárdon már borközi állapotban szálltunk le. A kisvendéglőben sem arattunk osztatlan sikert, pedig aznap nem voltunk olcsójánosok, ennek dacára a kiszolgálásunk nem működött olajozottan. Mindez azonban egy cseppet sem tett bennünket frusztrálttá. Ebéd után a strandolás mellett döntöttünk, jóllehet az időjárás kissé barátságtalan volt, viszont éppen ezért aránylag kevés ellenséges tekintet fogadott minket a vízpart mellett. Ezek látókörétől is messze ütöttünk tanyát. Tovább borozgattunk, majd az italtól felhevülve meztelenül vetettük magunkat a habokba, nem számítva Zoli ávós bőrkabátját - ő ezt választotta fürdőruhának. Mivel nem volt törülközőnk, némelyek a játszótéri homokban szárítkoztak, mások libikókázással, vagy hintázással próbálták az átlagos testhőmérsékletet visszanyerni. 

     Kisvártatva megjelent egy alacsony, kövér rendőr. Ruhát parancsolt ránk, elkérte az igazolványainkat, majd mindnyájunkat bekísért a helyi posztra. Kissé meg voltunk ugyan szeppenve, de a jókedvünk még ezen a ponton sem hagyott minket cserben. Csupán akkor vontuk fel a szemöldökünket, amikor a jegyzőkönyv gépelése során azt állította, hogy lepisáltuk a szovjet hősök emlékművét. Mivel ezt a rágalmat egybehangzóan tagadtuk, csupán közszemérem elleni vétség miatt indított eljárást. Zolit kivéve valamennyien kiskorúak voltunk, a többség még iskolába járt. Mégis pénzbírságra ítéltek mindnyájunkat, ami az otthoni szigor mértékét értelemszerűen növelte. Zsolt szülei letüdőzték az ügyet: kiragadták őt a baráti körünkből, a haját konzervatív ízlés szerint fazonírozták, és öltönyt adtak rá. Szegény srác a továbbiakban köszönni sem nagyon mert nekünk, végeredményben eltűnt az életünkből.

     Nem állítom, hogy jó fejek voltunk, de legalább megpróbáltunk azok lenni. A pénzbírság ténye inkább fokozta, mint csökkentette a szökésre való hajlamomat. 

      Ma, amikor 200 Wattal dübörög a Zámbó Jimmy a túlkoros Mazdákban és Mercedesekben, egyre kevésbé értem, hogy mi volt annyira kirívó akkori önmagunkban?!

      '71-'72-ben sikk volt a lejmolás és a stoppolás. Behódoltam ennek a divatnak is, azt gondoltam, hogy ezzel is tágítom a korlátaimat. 

      El is jutottam egy haverommal Balatonig. Alig néztünk körül ebben a lángosbódés, palacsintás, német és olasz turistákból verbuválódó, lenge lányokkal színezett világban, már lekapcsolt minket a rendőrség. Mivel kettőnknek volt összesen két forintja, s rokont, vagy barátot több km-es körzetben sem voltunk képesek felmutatni - kiskorúak lévén -, a gyermekvédelmin kötöttünk ki. Nem volt gondunk immár kosztra és kvártélyra. 

     Mostohám jött értem, aki - kivételesen - józannak és toleránsnak bizonyult. Valószínű, hogy a vízparti “sunshine” és “summertime” puhította meg.

      A Béke Nevelőotthon rugalmas ugródeszkának bizonyult: Bozsóval szabadon szörfözhettünk el innen a szélrózsa minden irányába, az sem volt probléma, ha az utolsó busszal, vagy egyáltalán nem érkeztünk vissza. Az est sötét háttere előtt szentjánosbogárként fluoreszkáltunk, s tücsökként ciripeltünk. Én képviseltem az elszálltabb, ő pedig a józanabb vonalat. Csekély pénzünk hamar elfogyott ifiparkbeli sziporkázásaink folyamán. Bozsó gyakorlatiassága segített át minket az anyagi nehézségeken: üvegbetéteket gyűjtöttünk, ezt a valóban konvertibilis valutát. Némi jattolás után a visszaváltó ember zokszó nélkül leperkálta a lóvét az irdatlan mennyiségű flaska ellenében, így kapu nyílt az újabb szórakozásaink felé.

      Rövidesen fanyalogni kezdtünk a Syconor és a Gemini kultúrszegény zenéje hallatán. Napközben – a tanítás után - a Képző előtt mindig akadt jótét lélek, aki ebédjeggyel ajándékozott meg minket. A menzán informálódtunk a színvonalasabb zenei programokról. Így jutottunk el egy középiskola tantermébe, ahol a Vízöntő zenekar játszott akusztikus hangszereken. Magyar-csángó és román dallamokat dolgoztak fel. Ott énekelt egy csinos, sötétbarna hajú lány, és gitáron kísérte magát, s időnként blockflote szólókkal színesítette az együttes hangzását. Pentaton dallamaik nem a szokásos terchangzás szerint, hanem kvint és kvart párhuzamokban szóltak. Bozsó rámenős volt, és a koncertjük után kölcsönkérte az egyik gitárt. Amikor a kezembe vettem, zavarba jöttem, és azt hittem, hogy elfelejtettem a fogásokat. A barna lány sietett a segítségemre: elmagyarázta, hogy a hangszer nem a szokásos módon, hanem "nyíltan" van hangolva, a folkos zenei karaktert elősegítendő. Rövidesen így is megszólalt a kezem alatt, majd - visszatérve a szokásos hangoláshoz - improvizációkba kezdtünk. Muzikálisak lehettek az etűdjeink, mert a zenekar meghívott minket sörözni. Azon meg végképp meglepődtünk, mikor a lány - Áginak hívták - kölcsön adta nekünk a hangszerét, ami Bittermann egyik mestermunkája volt. Elfogódottan cipeltük fel a kóterba, ahol a megszokott Cremonák cincogásánál jóval teltebben, öblösebben szólt. A gitárcsodát hónapokig birtokoltam.

     A vallás nem vonzott, mivel azóta nem hittem Istenben, mióta megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot. A kegyes emberek elrajzolt, deformált habitusa is taszított. Ezért amikor bakfislányok jelentek meg a Léparton, s hosszú, bő szoknyákban, fejbőrhöz szorított hajjal és gitárkísérettel énekeltek Jézusról, mit mondjak, nem esett ki a váza a kezünkből. Nyers hangolásuk, darabos hangszerkezelésük pedig egyenesen irritált. Volt velük néhány fiú, akik öltözködésükben mintha az intézeti kimenőruhát és a falusi búcsúkban látható szerelést kombinálták volna. A sokadik dal végighallgatása után nem tudtam úrrá lenni a nagyképűségemen, és félig udvariasan, félig nyeglén bevezettem őket a szerintem helyes frazírozás alapvetéseibe, majd kijelentettem, hogy a Jézust dicsőítő szövegekkel csak tovább rontanak az amúgy sem túl magas zenei színvonalukon. Talán az volt az első csoda az életemben, hogy nem akadtak ki a pofátlanságomon: Jézust megvédték ugyan, de látva merevségemet ebben a kérdésben, nem feszegették tovább, sőt további részletek felől érdeklődtek a gitározás terén. Gőgömet némileg lehűtötte, hogy ők is tudtak újat mutatni: a pengetőt félretéve, megtanultam tőlük a jobb kéz ujjainak arpeggio technikáját. 

     Estefelé meghívtak vacsorázni engem és egy haveromat, aki még nem párolgott el a többiek után. Pestimrén kötöttünk ki egy kertes házban, ahol családi körben egy idős hölgy fogadott minket. Egyszerű, de ízletes ételeket rakott elénk. Viselkedése az ezerszeresen elkoptatott “szeretet” szó jelentését újra elevenné tette. Vacsora után őszinte érdeklődést tanúsított a személyünk és körülményeink iránt, majd nyitott felénk a kedvenc témájával.

- Szerintem szükségetek van Istenre.

- Valaha lehetett a Biblia az emberi szellemre nagymértékben ható könyv, de mára már eljárt felette az idő, és nem állja ki a tudományos gondolkodás próbáját - reagáltam a szavaira. 

- Ezt nem állíthatod addig, amíg el nem olvastad és magad nem vetetted egybe az eddig tanultakkal - hangzott a logikus felelet. (Ez talált.) Nietzsche “Vidám tudomány”-ából felcsipegetett gondolatokkal védekeztem: 

- A nyájszellem a tömegeknek való, a világ fejlődését mindig kivételes individuumok segítették elő.

      Már csak halványan emlékszem ennyi év után, hogy mit felelt erre, mindenesetre találó volt ahhoz képest, hogy az általam felvetett témákban járatlannak bizonyult. Talán azt, hogy ahol jó a pásztor, ott a nyáj alatt nem egy gyülevész csordát kell érteni? Vagy azt válaszolhatta, hogy az a közösség, amit Isten Szelleme kovácsol eggyé, annak nincs szüksége a kaszárnyákból ismert regulákra? Volt egy nem intellektuális erő a szavaiban, amitől még az acélrúddá edzett elme is meghajolt, mindezt olyan egyszerűen fejezte ki, hogy jócskán lelohadt a pökhendiségem és visszavettem az arcomból.  

     Megköszöntük a vacsorát, s távozni készültünk, ám ő nem akart úgy elbocsátani minket, hogy ne kedveskedett volna némi ajándékkal nekünk. Mindkettőnket ellátott egy-egy Károli-Bibliával és azt mondta, hogy a külföldi “testvéreitől” rengeteg olyan ruhát kapott, amit ő és a családja nem tud használni, ezért arra kér, hogy válasszunk magunknak valamit a csomagból. Nem kis meglepetést okozott nekünk két mikrokord Levis' farmerrel. Vadonatújak, a legújabb divat szerint szabottak, és mintha ránk öntötték volna, amikor felpróbáltuk. Mindez kirívóan hatott a falusias, konzervatív ízlésű környezetben. Nem voltam biztos abban, hogy elfogadható-e ilyen értékes ajándék egy aznap megismert embertől, de annyira gyönyörűek voltak és a néni olyan jó szívvel adta, hogy nem tehettünk mást, mint hogy újra megköszönjük a kedvességét.

     Bevallom, akkor jobban örültem a nadrágnak, mint a Bibliának. Csak jóval e ruha elnyüvése után értékelődött fel a szememben ez a könyv.                                                                                                                                                                                                                                                     

      

     Sárika belátta, hogy nem érdemes fizetni utánam a nevelőotthonnak, ha már csupán vendégként járok oda. Visszafogadott tehát, a nagykorúságom előtt egy évvel. Otthon teljes prolivircsaft fogadott. András alkoholizmusa már annyira előrehaladott volt, hogy szókincsben gazdag beszédre csak házon kívül számíthattam. Anyám lényegében egyedül nevelte az öcsémet, a “fater” esténként bezuhant az ágyba, örülhettünk, ha a napot balhé nélkül megúsztuk Már nem szerették egymást, de túl ezen a tényen, a korrekt együttélés célját és értelmét sem voltak képesek újrafogalmazni. Mostohámat végtelen primitívsége gátolta meg ebben, anyámat pedig a túlságosan nagy teher, ami a személyére hárult. Gondozónőként dolgozni, otthon főzni, házimunkát ellátni (kézzel mosott), kisgyereket nevelni, mindezek mellett az esti gimnázium padjait koptatni, s mindezt úgy, hogy András részéről csak a macera érte, nos ez így együtt roppant fásulttá tette. Mégis szeretetreméltó tudott maradni, vendégszerető, és a baráti körömben is közkedvelt volt. Negyvenes éveit taposva is csinosnak számított, nem ártott meg neki a három szülés. A haláláig megőrzött valamiféle kislányos vonást. Szellemileg is friss tudott maradni, sikerrel tornásztatta elméjét a matekon, a törin és a fizikán. Giccsbe hajló romantikájával nemegyszer felbosszantott, de józanul végiggondolva ez is megható volt - operettnek élte meg a sorsát.       

      Sajnos, nem voltam igazán segítőkész: a házimunkából alig, az anyagiakból rapszodikusan vállaltam részt. Amennyire csak lehetett, házon kívül voltam, ellentétben Andrással, aki görcsösen ragaszkodott vélt előjogaihoz. Morbid indítékokat épített ki magában a maradásra, meg akarta mutatni nekünk, hogy ő itt az ász. Aztán hova ment volna? Nyírkércsre, ahol már akkor se volt munkalehetőség? Vagy vissza a munkásszállásra, hallgatva a haverok jaszkari* (nagyszájú, nagyképű biz.) szövegét, hogy visszacsúszott közéjük? Ennél üdvösebb lehetőség volt a számára, hogy lebüntesse az agyunkat.  

     A fentiek miatt inkább én váltam hazátlanná. A mai napig nem értem, mit értenek ez alatt bizonyos ideológiai, politikai erők. Ezzel a fogalommal mindig begurblizták az embereket, mondjuk 1848-ban, vagy 1956-ban, de mindig kiderült, hogy nincs mögötte valódi tartalom. Ha költőt idézték, hogy “Íme, hát megleltem hazámat…”, akkor azért volt ez a sor a hajánál fogva ideráncigálva, mert a mű egészét figyelembe véve ironikus csengése van. Hát, még ha megértjük, hogy a szerző ezt kevéssel a halála előtt írta és egybevetjük azzal a sorral, “…ha eltemet, ki eltemet”, akkor döbbenünk rá, milyen émelyítő pátosszal tolmácsolják többnyire ezt a verset a színészek. Az "Önök kérték"-ben rendszeresen fölcsendülő hőstenor “Hazám, hazám, te mindenem!”-e pedig egyenesen a falvédőkőn olvasható magvas gondolatokkal egyenértékű. És amikor az emberek - többnyire hamisan - eléneklik a “Hazádnak rendüle-etlenül, légy híve óóó magyar”-t, már végképp kínosan érzem magam: valóban “föl-földobott kő” leszek, “földedre hullva”. Őszintén örülnék, ha valaki pontosan definiálná nekem a “haza” fogalmát, mert úgy vettem észre, hogy mindenki mást ért alatta, hasonlóképpen a versbéli gazdákhoz, akik azon vitatkoznak, kinek fütyül a fülemüle, míg végül jön egy harmadik, perdöntő, immár jogi személy, aki “jobb felől üt, nekem fütyül, bal felől üt, nekem fütyül”. Szerintem a “haza” a politikusoké, akik részekre parcellázták, így lett a Balaton a külföldi turistáké, a folyók az iparé, a tavak a halőröké, az utcák a rendőröké és közterület-fenntartóké, a pénzen pedig a politikusok, bankárok és a multik osztoznak. Egyszóval nekem “hazám” csak átmenetileg és csupán illegálisan lehet. 

     A fenti témával kapcsolatban érdekes cikket olvastam Tamás Gáspár Miklós tollából* (A bozgor megszólal, TGM, Beszélő 23). Az ő látásmódja azért speciális - szinte látom, amint írás közben eltöpreng önnön helyzetén -, mivel a háttere fogékonnyá tette a “hazai” sorskérdéssel kapcsolatban. Ahogy ő fogalmaz: “… magyar emigráns vagyok Magyarországon”. Így határozza meg látásmódját: “Budapestről nehezen érthető, hogy lehet valaki ösztönösen nyugatos és meghitten provinciális”. Erdélyben gyakran ütötte meg a fülét a “bozgor” szó, ami a “magyarok román csúfneve” és “eredetileg hazátlant, jöttmentet, sehonnait jelent”. A cikk elolvasása arra késztetett, hogy a saját helyzetemen is elgondolkozzam. Míg a szerzőnek az anyaországban élve az évek során a “bozgortudata elhomályosult”, addig önnön hontalanságom megélése fölerősödött a sors-órám mutatóinak előrehaladtával. Tehát ezért kényszerülök folyton-folyvást szökésre, ahogy barátom, Víg Mihály - a téma ismeretében - mindezt tömören definiálta egy autóutunk során, Ady-t némileg átköltve: 

“Mester utcából szakadt bozgor,

tikkadva itt tovább ne ülj,

menekülj!”.

     Mivel a “sweet home”-ban a mostohám dagonyázott, az utcára szorultam. Egy ideig tujáztam, azaz villamoson bóbiskoltam, míg egyszer le nem szedtek a rendőrök. Bevittek az őrsre, ki kellett pakolnom mindent a zsebeimből és a táskámból. Két könyv volt nálam: a Károli-Biblia és Madáchtól “Az ember tragédiája”. Az utóbbi műben nem szimatoltak politikai értelemben felforgató gondolatokat, de az előbbit veszélyesnek minősítették és elkobozták, emiatt indirekt módon a Biblia tekintélye jócskán felértékelődött a szememben.

       Beláttam tehát, hogy a tujázás, mint éjszakázás járhatatlan út. Bozsó sietett, azaz bicegett a segítségemre. Csekély pénzünkből futotta még egy-egy üdítőre, emellett ücsörögtünk fél éjszaka az Erzsébet sörözőben. Ide és a szemközti Royalba jártak a zenészek és a roadok. Néhány akkori arszlánnal összehaverkodtunk, ők mutatták meg nekünk az éjszakázás további lehetőségeit. Az egyik ilyen a Park vendéglő volt, a Feneketlen-tó mellett. Kerthelyiség is üzemelt, de ha hűvösre fordult az idő, behúzódhattunk a bárba. Egyetlen egy szabályt kellett betartanunk: tilos az alvás! Ez különösen pirkadatkor tűnt szinte lehetetlennek, ezek voltak a legnehezebb órák. Reggelenként eltűnt otthonról a “családfő”, így lehetőségünk nyílt a regenerálódásra.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Ekkor találkoztunk Vadölővel, aki valaha Radics Béla mellett dobolt a Tűzkerékben, de a találkozásunk magasságában már kikopott a szakma élvonalából. Dobos létére ügyesen gitározott. *Ő mutatta meg nekem, hogyan alkalmazzam a jazz akkordokat a blues skála mellett. Egy hároméjszakás “turnénk” Csepel külső részéből egy cigánysorról indult, az isten háta mögül, onnan, ahol a madár se' jár. Itt még csak sörrel alapoztunk, de másod- és harmadnap már borral és röviddel fokoztuk a tempót. Még discoba is elvetődtünk, pedig nem szerettük az efféle helyeket, de az alkohol már tompította a szituációs érzékünket. Nem volt veszélytelen a dolog, mivel a külsőnk eltért az ottaniakétól. Sajnos nem bírtam az italt, főleg kialvatlanul, így harmadnap este elaludtam a disco WC-jén. Arra ébredtem, hogy rángatnak a helyi erők és meg akarnak verni, csupán Bozsó és Vadölő átlagon felüli diplomáciai érzéke mentett ki az erőszakos kezek és öklök közül. 

      Vadölő dühöngött, hogy miattam veszélybe került, hiszen ő volt hármunk közül a legtermetesebb, ráadásul ő adta meg az alaphangot. Így történt, hogy hajnalban a Feneketlen tónál nyílt szakításig vitte a dolgot. Gazdag szókinccsel ecsetelte, hogy micsoda balfácán vagyok, és soha nem lesz belőlem zenész. Bozsó mindkettőnk felé lojálisnak mutatkozott, de Vadölő szava bizonyult erősebbnek, távoznom kellett.

      Ezekben az években a zenei stílusok között még nem húzódtak lövészárkok: a jazz, a progresszív- és a hard rock között nagy volt az átjárás, csupán a répanadrágos diszkósok és a rockerek különültek el egymástól. Így történhetett meg az, hogy roma zenészekkel is sikerült megismerkednünk, jóllehet ez a kaszt kizárólag a saját fajtájabeliekkel haverkodott. Engem diszkriminatív módon kiközösítettek, egyrészt a származásom, másrészt a csekélyebb zenei tudásom miatt. Pedig éppen ezekben az években roppant gyümölcsözőnek bizonyult, hogy különböző stílusú és hátterű zenészek tanultak egymástól, pl. Kathy Horváth Lajos hegedült Szabados György free jazz formációiban, Babos Gyula a Kexben, Szakcsi Orszáczky Jacky-vel végzett közös kutatást a Rákfogóban. Ez így együtt ritmikában és alterációkban gazdag, mégis ízléses muzsikát eredményezett. Bozsó cigány származása viszont ajánlólevélnek bizonyult a környékünkön gyakorló Ricsi és Karcsi társaságába. Előbbi a zongorán és orgonán kereste Oscar Peterson bebopja és a rock direkt ritmizálása közötti közös pontokat, utóbbi pedig a dobon variálta a swingelést Billy Cobhamtől ellesett figurákkal és rockos-funkys frazeálással. Időnként belógott a képbe Füsti-Balogh is, aki zseniális tehetség volt, a nemzetközi karrierben korai és tragikus halála akadályozta meg. Kevélységük néha a komikumot súrolta: Füsti-Baloghtól származik a mondás, hogy “nem tudsz semmit, ő sem tud semmit, senki nem tud semmit, még én sem tudok semmit”. Sikerült ellesnem tőlük néhány dolgot, jóllehet nemigen tanítottak, mégis megismertem az alterált skálákban rejlő improvizációs lehetőségeket, bár a mai napig nem alkalmazom rutinosan, de az elv megvan a fejemben. Ők beszéltek nekem először a tengely-rendszerről, ami a bluestól eltérően nemcsak a szomszédos hangnemeket, hanem, a távol esőket is egy nevezőre tudja hozni.

      Nos velük, négyesben zarándokoltunk el egy hétvégén egy budafoki kultúrházba, ahol aznap a Ferm játszott. Engedélyt kértünk és kaptunk a szünetben egy alkalmi produkcióra, egy alkalmi néven: Felhőverő. Ez akkor olyasmi volt nekem, mint amikor valaki úszni tanul és az úszómester bedobja a mély vízbe. Az volt csupán előre megbeszélve, hogy G-ben játszunk, de Ricsi rutinosan hozott egy shuffle-s lüktetésű wampet, Karcsi az összecsiszoltság biztonságával vette át a dobon a ritmust. A Ferm basszerosa egészítette ki korrekt módon a ritmusszekciót: hol a lábdobbal lüktetett együtt, hol a walking-basst hozta. *( ő későbbi pályája egyébként tipikus magyar sikertörténet: miután az M7-es, később az R-Go zenekaron keresztül a Az slágercéh élvonalába került, szögre akasztotta a hangszerét, és ma már fiú-zenekarokat és női vonós-triót menedzsel.) Mindenesetre azon a hétvégén olyan zenei alapot hoztak, amiben még az olyan amatőrök is, mint Bozsó meg én biztonsággal szörfözhettünk. Ricsi szemöldökmozgásából tudni lehetett, mikor van a kíséret, mikor pedig a szóló ideje; a kölcsön Stratocaster számomra szokatlan teltséggel és dinamikával simult a zenei textúrába. A Vasfüggöny sem repedezett még, így Bozsó halandzsája is elgurult, a blues feeling pedig a vérében volt. A produkciót egy valóban “felhőverő” tussal zártuk.* (Később a Colosseumtól hallottam hasonló hangütést.)

      Sajnos, még ez az apró siker is elbizakodottá tett. Egyszer elmentünk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Télapó ünnepségére, ahol a klasszikus-, a jazz- és a rockzene szakmai élvonala előtt nyílt lehetőségünk beszállni egy jam session-be, Bozsó protezsált be egy körre. Kőszegi Imre játszott, igaz, nem dobon, hanem a móka kedvéért Fender pianon, néhány jazz konzissal. A gitáron egy csellista fiú játszott, érezhetően nehezen vette az akadályt, ami a két hangszer közti különbségből adódott. Ez tett annyira magabiztossá, hogy be mertem szállni ilyen nagyágyúk mellett s átvettem a csellistától a gitárt. Pechemre egy tördelt ritmikát kerestek és találtak. Figyeltem a basszusgitáros kezét, hogy milyen hangnemben játszanak és… elnéztem egy fél hanggal. A teremben csupa vájtfülű ült, akik valósággal összerezzentek, mikor az általam vélt hangnemben bekapcsolódtam a játékba. Baklövésemtől bepánikoltam és a továbbiakban hibát hibára halmoztam. Kb. egy-másfél perc vergődés után (ami örökkévalóságnak tűnt) feladtam a küzdelmet és elmenekültem az iskolából. Az eset után néhány nappal, az egyik legnépszerűbb zenekar fuvolás-énekes frontembere ezekkel a szavakkal üdvözölt: “Jó estét, művész úr!”. Az eseménysorozat hetekig lelkibeteggé tett és arra késztetett, hogy hónapokig ne nyúljak hangszeremhez. Szerintem sokan vannak, akiknek egy ekkora kudarc egy életre elvette volna a kedvét a gyakorlástól; ezt mérlegelve már az is fél siker, hogy egy ilyen fiaskó után kisvártatva folytattam a félbehagyott zenei kutatást. 

      Bozsó ebben az évben vált bűnözővé: az éjszakába járt lopni. Eleinte egyedül csinálta, majd rájött, hogy a nők felé könnyebben megnyílnak a “manusok”, ezért a továbbiakban egy prostituáltnak öltöztetett és kozmetikázott lánnyal járt a bárokba. Jómagam elleneztem ugyan tevékenységét, de képmutató módon haszonélvezője voltam a könnyen szerzett pénznek, sőt, néha én is elkísértem őket ezekre a “turnékra”, így alkalmam nyílt megfigyelni, hogyan csinálják. Bozsó stricinek adta ki magát és elsősorban vidékiekre utazott: ezek a fővárosba jártak gépekért, alkatrészekért és egyéb iparcikkekért, és pénzt érezve a zsebükben, szívesen vállalkoztak egy görbe éjszakára. Barátom digitális pontossággal talált rá az effélékre, tudott a nyelvükön beszélni, képes volt bizalmat ébreszteni bennük, és a lányt, mint szintén megvásárolható cikket bemutatni. Egy másik asztalhoz ülve, magukra hagytuk a “szerelmespárt”, csupán arra ügyeltünk, hogy a látókörünkben legyenek, mivel ezek az ürgék tettlegességre hajlamosak. A pincérek és a taxisok fejedelmi borravalókat kaptak, ezért szívesen falaztak. A nő szóval tartotta a pácienst, gondosan ügyelt arra, hogy szorgalmasan rendeljen, és minél előbb berúgjon; ebben az esetben a nő kedveskedő, de monoton hanghordozásától hamarosan koppant a feje az asztalon. Az ezt követő gyors mozdulatokat soha sem tudtam lekövetni (noha nagyon figyeltem), annyira rutinos ügyességgel történt. Bozsó ekkorra már rendezte a számlát, és gyorsan elhagytuk - külön-külön - a helységet. Néha a taxi hátsó ülésén lopták meg a delikvenst, néha az utcán, vagy a parkokban, miközben az illető csapzott külsejét rendbe hozták. A pénztárca útját egyetlen ízben sem tudtam megfigyelni.

      A pincérek és a taxisok mindig időben adták le a drótot a közelgő razziákról, és barátom mindig időben abba tudta hagyni tevékenységét, így egyik napról a másikra a legnagyobb nyomorba csúszott vissza. A legérdekesebb a dologban, hogy Bozsónak volt erkölcsi érzéke, és nagyon zavarták a “turnék”. Sok közvetett bizonyíték utalt erre: egyfelől tényleg abbahagyta a lopást - igaz, csak évekkel később -, másfelől tőle meglepő érzékenységgel követett a hit vonalán Pestimrére a nénihez, aki Bibliákat, Levis' farmereket és a XX. században szokatlan mértékű szeretetet osztogatott.

      Számomra továbbra is megfejthetetlen talány maradt első találkozásom a hiteles kereszténységgel, és ez újra és újra arra késztetett, hogy kilátogassak az idős nénihez és családjához. Anyám gyerekkoromban kevésbé féltett a ferencvárosi csibészektől, mint az ottani vallás képviselőitől. Például óva intett a haller téri katolikus templom papjától, mivel az a gyerekeket nem teljesen tiszta indítékok alapján szerette. Ezt a tényt nehezen tudtam összeegyeztetni az Irénke néniből áradó tisztasággal és az ebből fakadó erővel.

      Bozsót megrendítette a szentségnek ez a szintje, amikor először kísért el az idős asszonyhoz, mivel az addigi élettapasztalatainak tökéletesen ellentmondott. Őt soha senki sem fogadta el fenntartás nélkül, Irénkét kivéve.

      Sárika egy éjszaka arra neszelt fel, hogy imádkozunk a konyhában, és ezen jobban megdöbbent, mintha szétvertük volna a kéglit. Jó anyaként - negatív vallási tapasztalataiból kiindulva - elhatározta, hogy megvizsgálja, mi húzódik a szokatlan viselkedésünk hátterében. Ő is kilátogatott Pestimrére és a véleménye több volt, mint pozitív: kisvártatva már velünk imádkozott.

      Hogy történhetett meg mindez? Irénke baptista gyülekezetbe járt, ám az ottani álmosító légkör nem az elszakadásra, hanem még nagyobb elkötelezettségre sarkallta, és ennek az lett a következménye, hogy Isten látogatását élte meg, nyelveken kezdett szólni, majd további pünkösdi élményekben részesült. Mindez nem váltotta ki a baptisták osztatlan elismerését, de teljes elszakadásra nem került sor; részint azért, mert a férje nem osztozott karizmatikus elszálltságában, részint, mert az asszony minden más kérdésben tökéletesen együttműködött a felekezetével. A frissen kapott tűz mégis arra késztette, hogy ezt másokkal is megossza, így hamarosan különböző felekezeti hátterű fiatalok vették őt körül, kisebbfajta gyülekezet alakult ki. Velük találkoztam a Léparton és ők kalauzoltak el ébredésük színhelyére. A családfő viszont megmaradt vallási tradícióiban, s nem lelkesedett maradéktalanul az átjáróházért, amivé az otthonuk vált, de - mivel nehezen talált “Isten munkájával” szemben ellenérveket - tűrte a megváltozott helyzetet. Utólag úgy látom, hogy ebben némileg igaza volt, és Irénkének elsősorban talán a családjában kellett volna a hitnek ezt a nagyobb mértékét elfogadtatnia és csak ezután – miután kedvező hátteret létesített - munkálkodnia a kívülállók felé, hiszen így egy olyan családmodell alakult ki, amiben a férfi jelentősége zárójelbe került, és az asszony szellemi fölénye több volt, mint nyilvánvaló. Sajnos a kirobbanó pünkösdi hangulat miatt erre a végig jelenlévő diszharmóniára árnyék vetült, és ez évekkel később vitte vakvágányra az ígéretes kezdetet. 

      Ráadásul a kommunista elit végig ellenséges volt mindenfajta vallási megnyilvánulással szemben, így a családi ház körül hamarosan civil és egyenruhás rendőrök kezdtek el naphosszat körözni, tovább fokozva a helyzetet, ami a bent levőkben egyfajta szektás öntudatot hozott létre.

      Bozsót vonzotta ez a szellemiség, sokkal kevésbé kételkedett az újszövetségi igazságokban, mint én: őt a devianciája akadályozta meg abban, hogy döntő lépéseket tegyen ebbe az irányba. Számomra a világ kulturális és vallási sokfélesége tette bonyolulttá az állásfoglalást: nehezen tudtam elképzelni, hogy a glóbusz összes buddhistájával, busmanjával, zsidójával és felekezeteivel szemben a néninek és Bibliájának legyen igaza. Mindazonáltal volt egy bizonyos plusz mindabban, amit körülötte tapasztaltam, és ennek a megfogalmazásához kevésnek bizonyultak a szavak. Gyakran figyeltem meg, hogy a nyelv emberei többnyire értetlenséggel vegyes ingerültséggel állnak hasonló talányok előtt s azokat mindig elbagatellizálták, a részletkérdéseken fennakadva. Ellenben engem éppen ez a definiálhatatlanság késztetett a további látogatásokra.

      Ráadásul mostohámnak még a nyelvi gazdagság sem állt rendelkezésére, hogy az ellenérzéseit megfogalmazza az újfajta szellemiséggel szemben. Fokozódó indulattal reagált anyám mind gyakoribb zarándokútjaira a hit irányába. Mivel nem értette az egészet, a legalantasabb rágalmazásokban talált kiutat. Nemcsak állította, de terjesztette is a környezetünkben, hogy a szektában villanyoltás után csoportszexet művelnek. Vádaskodásaiban egészen odáig ment, hogy anyámat és engem vérfertőző kapcsolattal gyanúsított. Ez már több volt a soknál. Mikor szóba hoztam évekkel ezelőtti perverz közeledését, cinikusan röhögött és persze tagadott. Anyám nem volt hajlandó többé egy ágyban aludni vele: az asztalon készített fekhelyet magának és azon pihent esténként, mint egy ravatalon, sokszor órákig hallgatta a sziszegő vádakat. Nem tudtuk elküldeni: Sárika a kapcsolatuk elején bejelentette őt a lakásba, így jogi alapja volt a maradásra.

      A Bibliából sajnos nem sokat értettem, bepecsételt könyv maradt számomra. Az Ószövetség véres horrorjelenetekben bővölködő népirtások sorozatának látszott; a Zsoltárokat unalmasnak találtam és néhol átkokat szórónak, de az Újszövetség Jézusa bizonyult a legérthetetlenebbnek: az evangéliumok relatíve érdekesek voltak ugyan, amikor már megszoktam az ódon veretű nyelvezetet, de nem fért a fejembe, hogy nem elég pusztán jó embernek lenni, de az Atya még azt is szükségesnek találta, hogy a Fia szenvedjen azért, hogy nekem és nekünk jó legyen. A feltámadás pedig hihetetlennek tűnt. Az egész mellett nem szólt egyéb, mint hogy a néni életében átlelkesültek és megnemesedtek a fenti tanok. Ráadásul a zenélés is akadályként jelentkezett. Már említettem azt a gyatra muzikalitást, amivel ezek az egyszerű Jézus-dalok meg lettek szólaltatva. Szenvedtem tőlük. Irénke azt mondta, azért lettem elhívva, hogy általam ezen a téren javulás álljon be. Igen ám, de magamat sem tartottam még jó zenésznek, ráadásul ebben a családias környezetben perspektívátlannak tűnt a fejlődés útja. Egyedül egy Józsi nevű fiú kezében szólaltak meg korrektül az akkordok. Patriarchális átszellemültséggel adta elő a gyakran saját szerzeményű dalokat. Korábban rockzenész volt és - hasonlóképp Lutherhez - egy halálközeli élmény késztette megtérésre. Józsi és Irénke idegenkedett attól az extázistól, ahogy a gitárt kezeltem, pedig talán az egyetlen érték volt akkori próbálkozásaimban, így aztán nem találtam meg a kiutat a zenei holtvágányból.

      Irénke bemutatott egy baptista lelkésznek, Győzőnek, aki meghívott egy keresztény nyári táborozásra. A baráti körében csupa olyan emberrel ismerkedtem meg, akik a tudomány különböző területein tevékenykedtek. Egzaktságra törekvő ellenvetéseimre a hittel kapcsolatban megengedő mosollyal világosítottak fel - ki-ki a maga szakterületén - a hipotézis, az ideológia és a valóban tudományos megközelítés közti különbségről. Az utóbbinak három alapelve van: mérhetőség, megismételhetőség és kísérleti úton való igazolhatóság. Jóllehet már sikerült bizonyos aminosav láncokból szerves fehérjét létrehozni laboratóriumi körülmények között, ám a feltételezett “őslevesben” minden bizonnyal nem álltak rendelkezésre laboratóriumi körülmények. A makroevolúció elve, miszerint az élet a Földön úgy alakult ki, hogy aminosav láncok szerves fehérjékké alakultak, amik telepekké szerveződtek, majd kezdetleges állatokká; ezek az evolúciós folyamat során mind magasabbrendűbb, bonyolultabb életminőségekké rendeződtek; az évmilliók során egyes fajok kimásztak a szárazföldre, s fokozatosan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Nos ez az elv nem felel meg a tudományos gondolkodás kritériumainak, mivel nem mérhető, nem megismételhető és kísérleti úton sem igazolható, kvázi ugyanolyan hipotézis, mint bármelyik vallás az élet keletkezésére vonatkozó elmélete. Azt, hogy mindez így történt, azt a fajok közti átmenetet bizonyító fosszíliák tömegének kéne igazolnia, ilyenek viszont nincsenek, illetve csupán olyanok állnak rendelkezésünkre, amik a fajokon belüli mikroevolúció tényét erősítik meg. Nem véletlen, hogy nem kevesen az evolúció hívei közül bírálják a tan ideologikus, hipotetikus részét, rámutatva a gyenge pontokra, s mindössze annyit fogadnak el belőle, amennyi a tudományos kritika próbáját kiállja.

      A másik nagy probléma az evolúció “dogmái” és a termodinamika második fő törvénye közötti ellentmondásban mutatkozik. Az utóbbi a következőképpen határozható meg: “Bármilyen nyitott, vagy zárt rendszerben létezik egy olyan tendencia, melynek eredményeképpen a rendszer rendezetlenné válik, és ez a tendencia csak egy információs program által irányított, külső rendező energiaforrás segítségével tartóztatható fel, illetve fordítható vissza”, azaz minden kikerülhetetlenül a szétesés felé tart, destrukturálódik. Nos, ha minden vegyület tendenciaszerűen szétbomlik, nem pedig egyre összetettebbé válik, akkor az élet kémiai evolúcióelmélete komoly problémával néz szembe. Ezt olyan módon próbálták áthidalni, hogy megállapították, a második főtétel nem vonatkozik az olyan “nyitott rendszerekre”, mint az élőlények, mivel ezek új energiát képesek nyerni. A növények növekednek, mert a napfényből életerőt nyernek a fotoszintézis által. Amikor pedig növénnyel táplálkozunk, szervezetünk energiát nyer és fenntartja magát. Mindez azonban nem magyarázat az élet kémiai eredetű keletkezésére, mivel ha nincs olyan “információs program”, amely az energiát irányítja, az evolúciós folyamat nem képes hasznosítani a napenergiát. 

      Mindehhez hozzájárul az a sajnálatos tény, hogy a tudományos közvélemény korrumpálható. A kutatások rendkívül idő- és pénzigényesek, ezért rászorul a politikai elit és a velük együttműködő, az energiaforrásokat kezükben tartó iparmágnások támogatására. Ebből következik, hogy pl. Teller Ede nukleáris energiát célzó kutatásai kiemelt reklámot, ideológiai (antikommunizmus) és anyagi támogatást kaptak, mivel egybevágtak a fenti elit céljaival, míg pl. egy rákkutató jóval kevesebb, egy környezetvédő energiaforrásokat kutató pedig szinte semmi támogatást nem kap a részükről. Mindez arra készteti a tudósokat, hogy ideológiák, tudományos hipotézisek alapján szerveződjenek, mivel így több pénzt kapnak. A tudomány objektivitása tehát joggal megkérdőjelezhető.

      Ily módon meggyőzve elhatároztam, hogy a fenntartásaimat félreteszem, és fejest ugrok a hit dimenziójába. Elmondtam a megtérés imáját, elköteleztem magam egy Istennel való együtt járásra, elismertem bűnös természetemet és kértem Jézust, hogy jöjjön az életembe és uralkodjon ott. De nem jött. Semmiféle természetfölötti válasz nem érkezett a kérésemre. Odáig eljutottam ugyan, hogy bűnösnek éreztem magam, de ebből az állapotból semmiféle kivezető utat nem találtam. Ez annyira lehangolt, hogy feladtam a további próbálkozást, s lesétáltam a táborból a közeli falu kocsmájába és söröket rendeltem. A szomszéd asztalnál szintén olyanok ültek, akik szórakoztatóbbnak tartották a tábori életnél a sörözést. Tőlük ült át hozzám egy lány és szimpatizálni kezdett velem. Szellemi kudarcom miatt túlságosan le voltam törve ahhoz, hogy flörtölni kezdjek vele. Ehelyett ecsetelni kezdtem neki az ottlétem és lelki válságom okát. Mit mondjak, meglehetősen megnyúlt képpel fogadta bizalmas vallomásomat. 

      A táborból hazatérve Irénke néni felé vettem az irányt: szerettem volna megérteni a fiaskó okát. Látva rajtam az út porát és vívódásomat, fürdővizet engedett nekem. Bezárkóztam, és már a kádban ültem, amikor hangos veszekedésre és csitító női hangokra lettem figyelmes. A családfő akkor és ott elégelte meg a házában kialakult képtelen állapotot, és elégedetlenségének kiabálással adott nyomatékot. Ennek a lényege az volt, hogy a sok ingyenélő miatt már régóta nincs nyugalma. Mindez megkönnyítette a döntést. Megtörülköztem, felöltöztem, majd a fürdőszoba szellőzőablakán kimásztam a kertbe. A kapu nyitva volt: rövid pillantást vetettem a ház körül ólálkodó rendőrökre és az 54-es busz végállomása felé vettem az irányt.

      Felfelé igazodás, de mivel a fák nem nőnek az égig, refrénszerű kudarc és szökés, hovatovább ez lett a sors-forgatókönyvem. Mivel az Ige nem elevenített, a betű ölt, a Biblia szinte törvényszerűen a Deuteronomium átokmondásainál nyílt ki, és hónapokra meghatározta a közérzetemet.

      Kacsában a galeri-per áldozataként masszív, ciklikus paranoia fejlődött ki, ilyenkor hiába köszöntünk rá, nem akart minket megismerni, azt is tagadta, hogy ő egyáltalán Kacsa lenne. Időnként viszont átesett a ló túlsó oldalára, divat-hipstereknek, műhobóknak nevezett minket, s megszaggatta a rajtunk lévő tetszetősebb ruhadarabokat. Rá ugyan nem hatottak a hitehagyott siránkozások. Hangulatom fő okát a divatorientáltságomban látta, majd - mikor ezt tagadtam - váratlan fordulattal azt mondta, hogy nem hiszi, hogy meg tudnék válni a hosszú hajamtól. Bántam is én! Szavamon fogott és nyírni kezdett, miközben szemeiben az extázis tüze égett. Utóbb tudtam meg, hogy ez a mániája, többeket megkopasztott már. Egyszóval túlságosan hirtelenkedve, hatalmas tincseket vágott le, majd - azzal a szöveggel, hogy most már úgyis mindegy - leborotválta a fejem búbját, csupán oldalt és hátul hagyta meg a hajam hosszát. Mivel ügyesen rajzolt, filctollal szvasztikát, Nílus-kulcsot és egyéb okkult ornamentikát sikerített a kopasz részre, lepedőből egy tógaszerű felsőruhát ügyeskedett rám; így látogattuk meg Jamest, Ákost és a többieket. Kacsa egy Pygmalion büszkeségével nézett végig rajtam, azaz saját alkotásán, s a jelenlévőket is műélvező hangulatra késztette.

      Sajnos, a külvilágban már nem arattam ilyen osztatlan sikert. Mostohám kínos röhögése már nem is volt emberi. Az utcán szeneslegények koksszal céloztak be a teherautó platójáról. Mindez arra kényszerített, hogy nyáron is sapkát viseljek, a nagyobb botrányt elkerülendő. Így azonban a vendéglátóhelyeken kerültem kínos helyzetbe. A szokásos nyárvégi álláskeresést is ez nehezítette meg: ősz derekán sikerült elhelyezkednem.

      Egy bágyadt augusztusi délután keresett fel Irénke néni a családjával. Megdöbbentette őket külső és belső átalakulásom, de azért elmondták, hogy eltűnésem miatt perpatvaruk a visszájára fordult; a családfő is megerősítette mindezt, és bocsánatot kért tőlem hirtelenkedő beszédéért. Szívszorító volt átélni ennek a tisztességben megőszült embernek a gesztusát felém, egy félőrült gyerekember felé. Biztosítottam őket, hogy semmilyen neheztelést nem táplálok feléjük, mindnyájukat nagyon szeretem, meg is fogom látogatni őket, de egyelőre nem látok kiutat abból a szellemi örvényből, amibe kerültem. A legnagyobb barátságban váltunk el.

      A vénasszonyok nyarán egy nap köszönettel visszavittem Áginak a Bittermann mestergitárt. Nem dobott egy hátast eltorzított külsőm miatt, sőt némileg még imponált is neki a különcségem. Megmosta a hajamat, közben – akarva-akaratlanul – a hátamhoz értek mellei. Szárítkozás közben érdeklődést mutatott indokaim iránt, hogy mi késztetett ilyen változásra, amióta nem láttuk egymást. A hit irányába tett keresésemet hallgatva nem foglalt állást, csak ült némán, befelé koncentráló tekintettel.

      Természetesen beleszerettem és éppen ezért nem volt bátorságom meglátogatni jó ideig, inkább bűn-rossz verseket írogattam.

      Bozsónak ellenben nem voltak ilyen skrupulusai. Rendszeresen feljárt hozzá s a baráti támogatását élvezte étel és ital, valamint az ápolt külső elnyerése terén, nemegyszer tette próbára a család türelmét több órás zongorázásaival. Ám juthatott némi ideje kerítő tevékenységre is, mert - megunva a fűzfapoéta nyavalygásomat - egy decemberi (!) hétvégén Ágival állított be a Vásárhelyi kollégium aulájában megrendezett Syrius koncertre. A lány Bartókon edzett füleit azonnal megnyerte a zenekarból áradó elemi és intellektuális erő. Kiderült, hogy eleddig csak elvétve látott és hallott rock-koncertet. Egyébként minden tetszett neki: a roma zenészek rikító eleganciája, a szakállas egyetemisták bólogató műélvezete, a hipsterek több mint változatos sokszínűsége.

      A buli után hármasban sétáltunk a csípős hidegben, Ági mindkettőnkbe belekarolt. A Fő utca egyik patinás bárjában kötöttünk ki, ahol egy unalmas dobos és egy fantasztikus zongorista játszott: bebop improvizációitól, block-akkordjaitól a legelcsépeltebb dalok is értelmet nyertek. Mikor a szünetben gratuláltam neki az átlagot jóval meghaladó játékáért, egy szobor személytelenségével nézett rajtam keresztül. Vajon hány évtizeddel ezelőtt léphetett túl a muzsika iránti gyermekded lelkesedésen?

      Táncoltunk, amiben Bozsó nem vett részt a fogyatékossága miatt, de egész este látszott, hogy mindent értem tesz. Ez a Csarodáról elszármazott cigánygyerek még előkelő embereknél is ritkán érzékelhető tapintattal és finomsággal ezerféle módot talált arra, hogy kettesben maradjak a lánnyal, úgy, hogy mindez egy cseppet sem tűnt erőltetettnek, sőt időnkénti felbukkanásai inkább bátorságot öntöttek belém, semmint zavartak volna.

      Bármennyire is félénk voltam a nálam három évvel idősebb és jóval műveltebb lány társaságában, a fent vázolt körülmények miatt siker kellett, hogy koronázza a közeledésemet: attól a naptól fogva együtt jártunk. Egy rövid ideig újra fény volt az életemben, noha ez az ajándék-tűz neurotikusan vibrált. 

      

      Sajnos a nénivel és családjával nem olyan körülmények közt találkoztam, mint ahogy bármelyikünk remélte volna: idézést kaptam a Tolnai Lajos utcába. Erről a helyről mindössze annyit tudtam, hogy itt raboskodnak a politikai foglyok. Mikor a kijelölt napon odamentem, nem kis meglepetésemre ők már ott várakoztak a sorukra. Szorongásom dacára némi harag fogott el, hogy ilyen becsületes embereket ide mernek citálni. Társalgásunk akadozott, ők sem igazán értették, mi keresnivalójuk lehet itt.  

      Hamarosan megtudtam, mire kíváncsiak: a külhoni “testvérek” nemcsak Bibliákat és első osztályú Levis' farmereket, hanem zanzásított propagandatermékeket is küldtek Jézusról és az evangéliumról, a magyar ébredést elősegítendő. Mivel a Kádár-korszakban ez törvénybe ütköző cselekedetnek számított, ezen a ponton talált fogást rajtuk Bárány (!) főhadnagy, a politikai elhárító tiszt. Utólag úgy vélem, nem cselekedtek igazán bölcsen, amikor ilyesmit osztogattak, mert egyrészt veszélyes, másrészt minimális hatékonyságú az efféle “evangelizáció”: engem ugyan ezer ilyen cetli sem tudott volna Jézus irányába kíváncsivá tenni. Nem tudtam és nem is akartam az “illegális” nyomdatermékek hátteréről felvilágosítást adni, így aztán a válaszaim nem elégítették ki a főhadnagyot; újra és újra beidézett, hátha ellentmondást talál a vallomásaimban. Később már a baráti körömről is kérdezősködött, kezdtem megijedni. Egyértelmű volt, hogy bűntudatot akar ébreszteni bennem, hogy azután be tudjon szervezni vamzernek. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen rajtam, hiszen a hívő család csak jót tett velem, ugyanakkor a lelkierőm már fogytán volt Bárány elvtárs zaklatásaival szemben. A mennyei segítség különös formában érkezett: megismerkedtem egy bűnözővel, aki börtönviselt volt, így aztán az idézések és kihallgatások világában már meglehetősen kikupálódott. Éppen esedékes raportra hívásomat csak rövid ideig olvasta, majd kijelentette: kár, hogy nincsenek meg az előzők, mert szívesen összevetné azokkal, mivel a főhadnagy teljesen svarcban, a saját szakállára idézget be engem; egyébként a papíron nincs iktatószám, ezért az bármilyen ügyirattal beazonosíthatatlan, így az aláírás és a pecsét még nem növeli a papír becsét. Ergo, ha nem jelentkezem a legközelebbi időpontban, annak szerinte semmiféle jogi következménye nem lehet.  

      Megköszöntem az értékes felvilágosítást. Egyik nap éppen elindultam otthonról, amikor a lépcsőfordulóban felbukkant Bárány elvtárs feje, s kérdőre vont a távolmaradásom miértjéről. Nekem csak az iktatószám hiányát kellett elkántálnom, mint egy varázsigét ahhoz, hogy örökre eltűnjön az életemből.

      Azóta tudom, hogy a politikai erő több mint gyanús.

                                                        ----------    *    ---------

      Nehezen és habozva vágok neki ennek a fejezetnek, mivel az életem egyik kritikus szakaszát vagyok kénytelen papírra vetni, de egy efféle leírás önterápia is, ezért érintenem kell ezt a korszakot. 

      A randevúk Ágival nehézkesen és körülményesen alakultak: hiába fogadta anyám szeretettel, a szoba-konyhás lakás, a mostoha nem túl építő jelenléte nem kedvezett a kibontakozásnak. Az utcákon hideg szél fújt, kemény télre emlékezem. Behúzódtunk ugyan moziba, éttermekbe és kocsmákba, de egyikünknek se volt annyi pénze, hogy ezt nap, mint nap megtehessük. Én földmérő segédmunkás voltam, Ági pedig zeneszerzést tanult a konzervatóriumban, tehát édesanyja támogatására szorult. Szép és tágas, polgári atmoszférájú lakásban laktak, ám anyja szemében nem túl meglepő, mégis fájó módon persona non grata voltam. A kicsi, konyhából nyíló cselédszoba csupán a függetlenség illúzióját volt képes megadni: a fő előnye abban állt, hogy a konyhából külön bejárat nyílt oda. A pici helységet teljesen betöltötte az ágy, a pianínó és az asztal, rajta a lemezjátszóval. A női lelemény mégis lakályossá tudta tenni, noha egyfajta klastromi puritánság volt az uralkodó hangulat, mivel itt minden a művészi fejlődésnek rendelődött alá. Nagyon halkan kellett beosonni hozzájuk késő esténként, mivel a mama és társbérlőjük, az idős Sári néni igen-igen éber alvók voltak. És sajnos korán kelők is: ha elmulasztottuk a hajnali ébredést, előfordult, hogy csak délelőtt tíz óra felé sikerült kiosonnom, emiatt a munkahelyemen sem nekem állt a zászló. Ilyenkor hallgattuk a konyhából beszűrődő zajokat: a kotyogó kávé, a reggelizés, a mosogatás és a komótos asszonybeszéd hangjait, miközben nekem már nagyon kellett pisilnem. Néha úgy adódott, hogy lebuktunk, mivel a mama benyitott. Erről később leszokott, ám eleinte borzalmas volt látni a döbbent asszony megkeményedett arckifejezését. Ilyenkor zavartan köszöntem nekik és eloldalogtam. Megtörtént egyszer-kétszer, hogy megpróbáltam férfiként úrrá lenni a helyzeten és némi torokköszörülést követően kiléptem a konyhába, üdvözöltem a meglepett hölgyeket, majd határozott léptekkel távoztam. Erről viszont én szoktam le, mivel egy-egy ilyen magabiztosnak álcázott fel- és lelépés után annyi macera érte Ágit, hogy felhagytam evvel a macsó-mimikrivel. 

      A baráti körünk is megosztott minket valamelyest, és a mi véleményünk is megoszlott róluk: Ági ugyan elementárisnak tartotta Bozsót, de egyoldalúnak. Szerintem sokoldalú volt, csak a képzettségnek volt híján. Berliozt felszínesnek mondta, a zenei ötleteit pedig operettnek minősítette. Jómagam úgy voltam ezzel a kérdéssel - amennyiben az “operett” már nem tárgya, hanem éle a kritikának -, hogy inkább hallgatok egy Offenbachot, mint mondjuk egy Wagner-indigót. Gyurit, a grafikus-növendéket Ági sznobnak tartotta, és még hosszan sorolhatnám a példákat. Mivel egyetlen haveromat sem fogadta el fenntartás nélkül, okkal kételkedtem a saját személyem maradéktalan elfogadásában is.

      Az ő baráti körébe sem sikerült beilleszkednem, egyedül Andrással barátkoztam össze, aki filozófiát és történelmet tanult az ELTE-n. Két testvérével, Zsuzsával és Péterrel laktak közösen az Attila úton, olyasformán, ahogy Jean Cocteau “Rettenetes gyerekek” című kisregényében olvasható. András volt az első olyan ismerősöm, aki nem egyszerűen műveltnek számított, hanem az elméjében kritikai szűrő és laboratóriumi folyamatok játszódtak le, így eleven organizmussá alakultak az olvasottak. Elrévedő oldalpillantással teremtett összefüggést az élet egymástól távol eső területei között. Érdekelte a színház- és filmművészet, általa kezdtem új szemszögből nézni ezeket a műfajokat. Pl. szövegkönyvvel a kezünkben elemeztük az Operaházban Wagner Nibelung-tetralógiáját. A szövegösszefüggésben némileg rendet teremtve, komikus színezetet kaptak a német és olasz vendégművészek anyanyelven eladott áriái. A hangszerelés struktúrája éppen azért nyílt meg könnyen előttünk, mert a mű tolmácsolása közepes színvonalú volt: a szekciók küzdelmet vívtak azért, hogy valamelyest összecsiszolódjanak; az egyöntetűség hiánya miatt bepillantást nyertünk a zenei műhelymunkába. Általában: az átlagos, illetve csapnivaló produkciókból legalább annyit lehet tanulni, (ha nem többet), mint a kiválókból. A kontár munkák szemléltetik a “rosszat”, míg a mesteri megoldások nehezen nyílnak meg a kutató tekintetnek. A bombasztikus effektusok - összevetve az apró részletek megfigyelésével - egy fapados matiné hatását keltették. A felvonásközi szünetben sem unatkoztam: az a körülmény, hogy zsidó származású barátom a filozopter-történész ironikusan tárgyilagos modorában tekintette át az antiszemita Wagner által megénekeltetett pogány germán istenek mitológiáját, “vidám tudománnyá”, kacagtató kultúrsokká tette az operaházi látogatásunkat. András vezetett bele Platón, Rousseau, a francia és orosz klasszikus írók, valamint Thomas Mann munkáiba. Az utóbbinak valóságos szakértőjévé váltam mellette. Újraolvasva vele József Attila verseit, átértékeltem a véleményemet a költőről. Ugyanis az iskolában, mint a proletariátus, a munkásmozgalom sokat szenvedett művészét mutatták be, ami ösztönös ellenszenvet ébresztett bennem iránta. (Ezen a ponton is tettenérhető az ideológiai rögzültségre épülő oktatási módszer káros hatása.) Megtudtam továbbá, hogy kirúgták a pártból. Egyszer pedig a fiatal Kádár János - akkor még Csermanek néven - vitte el Szántó Judit (vagy Luca?) küldeményét, egy pakli dohányt, cigarettapapírt és gyufát a lakásba bezárt költőfejedelemnek, hogy az ne tegyen kárt magában és a berendezésben a nikotinelvonás miatt. A “Munkát! Kenyeret!” és az “elbőgi magát egy acéltehén” típusú sorai - összehasonlítva a más korszakban írottakkal - kifejezetten középszerűnek hatottak, ezzel indirekt módon azt sugallták: mindenféle ideológia megtöri a művészet belső törvényének a lendületét. Később a szerző maga is revideálta a véleményét a mozgalmár korszakában írottakról. Azt írja például: 

“... Talán dünnyögj egy új mesét,

fasiszta kommunizmusét-

mivelhogy rend kell a világba,

a rend pedig arravaló,

hogy ne legyen a gyerek hiába

s ne legyen szabad, ami jó”.

A “Nincsen apám, se anyám” című munkája ebből a szemszögből nézve punk-expanzióként hatott. A “Szabad jegyzetek két ülésben” elolvasása pedig megvilágította a művek pszichológiai hátterét, ami által átértékelődött a “zseni” fogalma, azaz reális keretek között tanulmányozhatóvá vált, lerántva a Parnasszus irracionális világából.  

      Ági többi barátjának a szemében túlságosan excentrikus és simlis voltam; lepukkantságom a társaságukba integrálhatatlannak bizonyult, ezért egy-egy ilyen baráti összejövetel Ági és az én számomra egyaránt megpróbáltatás volt. Egy intézetből frissen szabadult nebuló nemigen tudott hozzászólni az általuk beszélt intellektuális tolvajnyelvhez. 

            Azt, ami a barátnőm és köztem történt, utólag világítja meg az, amit erről a körről megtudtam.                                                                                                                                                                                                                                                     Ennek a megrajzolásához az tűnik kézenfekvőnek, ha az időrendiséget véve alapul, Ági gyermekkorával kezdem. Az apja ismert író, anyja pedig pedagógus volt. Felismerve a lányuk muzikalitását, már elemista korában szolfézsre taníttatták, hangszereken gyakorolt. Jó hallása lévén a Bartók Gyermekkórusban kapott helyet és lehetőséget. Erről az életszakaszáról Ági nem mindig beszélt pozitív értelemben, szenvedett ugyanis az intonációs gyakorlatoktól, skálázásoktól, különóráktól és a zenére idomítás egyéb lélekölő módszereitől. Azonban éppen ez a munka tette lehetővé, hogy még az általános iskola elvégzése előtt amerikai turnéra indulhatott a kórus.

      Egyszer egy könyvben rockzenekarokról készült fotókat nézegettünk. Az egyiken a Rolling Stones volt látható, és Ági megemlítette, hogy őket látta az USA-ban, amikor az énekkar egy stúdiófelvételről haladt ki libasorban, s a fiúk éppen munkaszünetet tartottak a folyosó pihenő részén. “Különösen ez a srác öltözködött gyönyörűen”, mutatott Brian Jones-ra a fényképen. Sajnos, Amerikában is lelki sérülés érte: egy áruházi vásárlásnál elcsent valami apróságot. Lelepleződött és a tanár-kísérők az egész kórus előtt megszégyenítették.

      Serdülőkorában még nagyobb megrázkódtatást élt át: édesapja, aki már évek óta depresszióval küszködött, öngyilkos lett. Egyszer nekem ajándékozta apja néhány ruhadarabját, köztük egy zöld kordbársony nadrágot, amiben halva találták. Bármennyire nemes gesztus is az ajándékozás, azért ezt utólag végiggondolva morbidnak találom.

      '68 körül alakult egy világnézeti klub, melynek tagjai Mao-Ce-tung ideológiája alapján bírálták a kommunista bürokráciát. Két vezetőjüket bebörtönözték, a többiek megúszták “felfüggesztettel”. Néhány év múlva az egyik ilyen hosszú pórázra eresztett fiú kezdeményezésére egy serdülőkből verbuvált művészkör alakult, akik szinte az összes művészeti ágban kipróbálták magukat. Ebből kristályosodott ki egy bábos-, színész- és zenészcsoport, akik kommuna-elvek alapján éltek együtt és tartottak össze, de szexuális téren is pionírmunkát végeztek, felfedezve egymás testét. Szülői panaszra a rendőrség ezen a ponton talált fogást rajtuk, de végül ejtették az ügyet. Mindazonáltal támadt némi sajtóvisszhangja a dolognak; ezek a támadások és a rendőri macera negatívan hatott a társaság kohéziós erejére. Egyre eltérőbb módon látták a továbbfejlődés útját, ennek az lett az eredménye, hogy Pilisborosjenőn külön házat építettek maguknak a bábosok, valamint a színészek és a zenészek. (Egyszer én is meglátogattam őket Ágival, s bepillantást nyertem egyszerre nyitott és zárt világukba.) A muzsikusok egy része levált róluk, magukkal cipelve a kutató attitűd és a promiszkuitás örökségét. Ági is közéjük tartozott és zenekart alapítottak Kolinda néven. Bartók és Kodály lábnyomaiba lépve folklór-gyűjtőmunkát végeztek Erdélyben a moldvai csángók között. Valóban érdekes zenét produkáltak: sikerült elkerülniük az értelmiségi réteg akkoriban divatos autentikusságra törekvését, folk, rock és kortárs elemekből ötvöződő darabokat adtak elő népi és akusztikus hangszereken. Külföldre is eljutottak és kisebbfajta nemzetközi sikert arattak. Az ő pályájuk jellegzetes magyar történet: míg Franciaországban három nagylemezt készítettek, addig hazájukban tudtommal egyet, vagy egyet sem. Megunva ezt az aránytalanságot, a zenekar hangadói kivándoroltak és külföldön építették tovább a karrierjüket. Távozásuk után a magyar folklór-élet évekre megrekedt és modorossá vált. Történetük középső és végső szakasza kísértetiesen megegyezik a zeneileg eltérő stílusú Syriuséval.   

      Ebbe a társaságba csöppentem bele alkalmilag s voltam köztük idegen test a hátterem és az ő társasági összecsiszoltságuk miatt. Ezen a ponton Ági már a saját útját járta, de még érintkezett velük. A fenti előtörténetet mérlegelve már érthető, miért rémült meg attól, hogy a kapcsolatunkban a kizárólagosságra törekedtem (mintha létezne másféle szerelem), így aztán néhány hónap együtt járás után kirúgott. Emiatt a barátaimtól is elszigetelődtem: irritált a szórakozásuk és a saját depressziómmal sem szívesen terheltem másokat. Magányos sétákat tettem, csupán András segített, hogy ne essek szét. Így léptem át a nagykorúság küszöbét 1975 tavaszán.

     

       Ez az időszak egyébként minden tekintetben visszarendeződött: a legkiválóbb zenészek disszidáltak, a nagy Syrius haldoklott, Radics Béla külvárosi kultúrházakban vegetált, a V'73 Kovács Kati kísérőzenekaraként talált kiutat egzisztenciális problémáiból. A Kisrákfogó és a Dimenzió már nem volt képes továbbvinni az elődök progresszivitását: profizmusuk begyakorolt rutinmunkává vált, ihletük a részletkérdések csiszolására korlátozódott. Szakcsi művészetében az lett megfigyelhető, hogy amikor egyedül játszik, csodálatos, ha duóban muzsikál, még mindig nagyon jó, (Johnny Lambezivel hallottam az FMK-ban egy kitűnő koncertjét), a triói is elég klasszak, de a kvartettjeiben már nem érvényesült mindaz, ami a zenei világában egyedülálló. Felteszem, ez a honi jazz-ben kibontakozó beltenyészet miatt alakult így. A legigénytelenebb dalocskák harsogtak a rádióban, melyekből talán a “Sajtból van a hold”, az “Iskolatáska” és a “Törökméz” voltak a legemlékezetesebbek. A Skála-kópé, a lángossütödék és a gebinesek aranykorát éltük ekkor. A tudomány, a művészet, a gazdasági és az üzleti élet jelesei tömegesen keresték a kiutat külföldön az elképzeléseik megvalósításához. A szürkeállomány távozásával az elbunkósodás, a középszerűség hangja erősödött fel, ekképp mesterségesen táplálták az igényt “szellemi” termékeikre.

      Mindebben üdítő sziget volt az Attila úti lakás. Péter rugalmas energiával élte tulajdonképpen már felnőtt életét, villogó szemüvege élénken reagált a legapróbb rezdülésre is, diákosan alkalmazkodott a testvérei önmegvalósító küzdelmeihez. A konyhában falra függesztett cetli tette félreérthetetlenné, hogy ki a soros, mégis finom káosz uralta a terepet. Zsuzsa ezt írta a WC falára: “Én sem pisilek a hamutartódba, te se dobd a csikket a WC-mbe”. A mama alkalmi látogatásai nélkül a lakás jóvátehetetlenül lápos ingovánnyá vált volna. Noha Péter állandó átutazónak tűnt, mégis - talán az elsőszülött fiú jogán - ő birtokolta a legnagyobb szobát, ahova bejárásunk volt ugyan, ám a dolgaihoz hozzányúlni csak módjával lehetett, ő maga ezt nem ajánlotta. András már akkor hajlott arra, hogy a külső és belső konfliktusokat a szobájába vonulásával oldja meg, tudósi modort öltött magára, miközben - bár közel laktunk egymáshoz, és gyakran találkoztunk - többoldalas leveleket írt nekem, pl. arról, hogy ki akar törni abból a rezervátumból, amibe a sorsa belekényszerítette. Ezért a “rezervátumért”, ami számomra a kultúrával volt azonos, enyhén irigyeltem mellesleg. Minden téren visszafogta magát, a legnagyobb kilengésnek az számított nála, ha néha elszívott egy szivart, vagy megivott velem egy sört. Talán éppen az övétől eltérő, szenvedélyes lelki alkatom miatt kedvelt meg. A fentiekből következik, hogy a nappaliban, aminek a közepén egy hatalmas, ovális asztal terpeszkedett, Zsuzsa hangja dominált. Vakító intelligenciával, lehengerlő modorban pellengérezte ki fogyatékosságainkat. Aki össze akarta vele akasztani a bajuszt, annak bizony fel kellett kötnie a gatyáját. Ő is az ELTE-n tanult, és a terebélyessége dacára gyönyörűszép volt, sőt a túlsúlyát olyan méltósággal hordta, ami megérdemelt tekintéllyel ruházta fel. Extrovertáltsága egyszerre vonzott és félemlített meg, ám ha kiállta a nebuló emberpróbáló tesztjeit, utána már rendkívül jóságosan viselkedett. Mindnyájukra jellemző volt egyfajta karitatív attitűd: rendszeresen felkaroltak nehézsorsú tehetségeket. Zsuzsa Lenkét (ő azóta kiváló fotóművész lett) és Jutkát, egy félőrült lányt, aki gyönyörű verseket írt, ajándékozott meg a barátságával, támogatta a kezdeti lépéseiket; András pedig engem fogadott a bizalmába. Kritikákkal, könyvekkel és bakelitlemezekkel inspirált: a verseimről őszintén megmondta, hogy rosszak, egy-egy sort emelt ki csupán, mint értéket. Bár alig tanult zenét, kiváló hallása volt, így az etűdjeimben csalhatatlanul ráhibázott a kontár verziókra. Gyakran hallgattunk Bachot, Mozartot, Beethovent és Bartókot, valamint John Coltrane-t és a Beatlestől a Sergent Peppers Lonely Hearts Club Band-et. Csekély zenei tudásom miatt ez utóbbit sikerült a leginkább megközelítenem: a világhírű brit zenekartól tanultam meg, hogyan lehet kilépni a zárt dalszerkezetből, a hangszerelési technikájuk pedig a mai napig olyan csemege, amiben apró újdonságokra lelek. A kottatudásomat is elkezdtem fejleszteni: kezdetben Bach Woltemperiertes Klavier-jának C-dúr prelúdiumát tanultam meg és írtam át gitárra, mivel a kottakép nem volt túl szövevényes. Később a Kétszólamú Invenciókat gyakoroltam, a zongora jobb- és balkézre írt szólamait egyaránt megtanultam, amit utóbb az ügyesebb haverokkal raktam újra össze; ez motívum- és ellenpontérzékennyé tett, és a skálázás csapdáit is sikerült elkerülnöm. Coltrane-hez már kevés voltam, mindössze néhány pentaton futamot sikerült levennem; viszont mindmáig ezt a korszakát kedvelem a leginkább, amikor a mérföldkőnek számító szaxofonos lineáris technikáját McCoy Tyner kvart akkordjai ellenpontozták és tették színessé, sokféleképpen értelmezhetővé. Bob Dylant is hallgattunk, de - mivel nem ismertem a költészetét - nem fogott meg a hamiskás harmonika és a zörgő dobozgitár, hiszen éppen ebből az irányból kerestem az utat másfelé, így csak jóval később kedveltem meg. Az emberek általában örömmel hallgatják a zenét: nos, nekem ez a fajta élvezet ritkán adatik meg, mivel az agyamban szüntelenül újra- és átstrukturálódnak a hallottak, ezért mindez inkább munka a számomra, amiért a felfedezés izgalma kárpótol.

        A nappaliban a legváltozatosabb társaság gyűlt össze: a film- és színházrendezőktől a színészeken át egészen a segédmunkásig terjedt a skála. Bozsó - ha nem is számított állandó vendégnek - egyáltalán nem volt kirekesztve, sőt a vendégsereg az akkori társadalom keresztmetszetét ábrázolta ki, s nagymértékű etnikai és kulturális toleranciát sugalmazott. A mai napig az a legfőbb vádam az “értelmiséggel” szemben, hogy az efféle kultúrmissziót - csekély kivételtől eltekintve - nem teszi a maga feladatává, jóllehet tömegével szereznek diplomát tanári, népművelő, szociológia és pszichológia szakon. Manapság a szellemi elit belterjes gittegyletté alakult, részletkérdéseken rágódik, az emberekkel nincs semmi kapcsolatuk, mi több, “a tudás hatalom” elve alapján - hasonlóképpen az egyiptomi és maya papokhoz - féltékenyen őrködik az intellektuális javakon. Az információ áramlásának ilyeténképp a gátjává válnak, s a fejlődés útját lényegében akadályozzák. A lehetséges kiutat a számítógép-informatika területén látom, itt érzek némi támogatottságot. A többség egyelőre fennakad a játékok és a pornó hálóján, de - mivel mindez gyorsan kiismerhető, tehát megunható - egyesek már továbbléptek a valódi ismeretek irányába. A fenti kaszt így megkerülhetővé válik és - ókori elődeikhez hasonlóan - anakronizmussá, muzeális értékké fokozódhatnak le idővel.

      Nos a testvérek által létrehozott, némi túlzással “szabadegyetemnek” minősíthető légkör hátterét a mama biztosította, időnként rendet vágott az élelmiszer-utánpótlás, az edények és szőnyegek világában; a dolgok folyásának egyébként szabad utat hagyott, azt csupán némileg mederbe terelte. Rendkívül energikus, ám nem tekintélyelvű asszony volt. Személyiségében az előkelőség és a munkaszeretet harmóniában olvadt össze. Máig nem tudom, hogy jutott ideje mindenre és mindenkire, egyszer még nekem is hímzett - kézzel - egy Zippo öngyújtó nagyságú csodát. Több hónapig dolgozhatott rajta: arany, ezüst, kék, zöld és piros színekből állt össze az összhatás. Egyszerű, ízléses ornamentikával egy paradicsommadarat ábrázolt, ami a legenda szerint lábatlan jószág, ezért egész életében repül, a földre csak a halála pillanatában száll le. Ilyen képe volt rólam? Vagy magát örökítette meg így? Mindez végérvényesen megválaszolatlan marad, mivel érzelmi téren meglehetősen szűkszavú volt. Noha ebben a leírásban a diszkréció elve alapján a leginkább keresztnevekkel, vagy név nélkül utalok személyekre, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne idézzem ószövetségi muzsikájú nevét: Avi Saul Bruria. Legelőször talán az ő alakján keresztül vált számomra az előkelőség, a finom modor emberléptékűvé, megközelíthetővé és mindenfajta protokolltól távol esővé. Különös és mégis jellemző módon baloldali érzelmű volt, jóllehet csak elvétve beszélt a politikai felfogásáról; többnyire a gyakorlati élet és a költészet jellemezte a szókincsét. Gyermekei már jóval szkeptikusabbak voltak ideológiai téren, talán éppen a szülők tragédiája miatt.

      Mert ami történt velük, az több mint tragédia. A történetet Zsuzsa és András is megfogalmazta már irodalmi színvonalon*, (Talált nő; Aki nincs) ezért én csak nagyvonalakban dokumentálom azt a keveset, amit láttam és elmondtak nekem.                 

      Szinte semmit nem tudok a kommunista illegalitásban eltöltött évekről. A Párt hatalomra jutásakor a papa - Marcell bácsi - aránylag kiemelt funkcióba került. Ipper Pálhoz hasonlóan Nyugat-Európából tudósított az aktuális külpolitikai és kulturális eseményekről, de nem a TV-kamera előtt, hanem a nyelv és a toll erejével fogalmazta meg mindezt. E miatt évekig éltek Angliában; ez alatt a gyerekek az ottani iskolákban tanultak, így az angol szinte a második anyanyelvükké vált. Mutattak egy magnófelvételt, amin a gyerekkori hangjuk hallható: Shakespeare “Makrancos hölgy”-ét alakították ó-angolul; Zsuzsa “színpadi közép”-je vált ki a leginkább a zajos szalagból, megelőlegezve a későbbi színészi munkáit.

        Marcell bácsi becsületes kommunista volt; képzett marxista lévén őszintén hitt a “múltat végképp eltörölni” eszméjében, ám a valóságban történteket egyre kevésbé tudta összeegyeztetni az ideológiai alapvetéssel. Bár névváltoztatással is igazolta a Párt iránti lojalitását, valószínű, hogy telefonlehallgatások és eseti kontroll kísérhették bel- és külföldi tevékenységét, éppen kiemelt státusza miatt. Az elv és a gyakorlat Szküllája és Kharübdisze közt hajózva végképp zátonyra futott az élete: még az orvosok által is visszafordíthatatlan paranoid-skizofrén defektus állt be nála. A család eleinte diszkréten kezelte a problémát, majd mikor látták, hogy a papa nem tud visszatérni a benne kialakult zűrzavarból, nyíltan felvállalták a nehézségeket. Amikor Marcell bácsi állapotában némi javulás mutatkozott, elhozták a pártszanatóriumból, mivel abban bíztak, hogy a szerető otthoni környezet kimozdítja őt a lelki holtpontról. Elsősorban Bruria vállalta az evvel járó tehertételt. Ennek a színhelye nem az Attila út, hanem egy óbudai panellakás volt. Alkalmi odalátogatásaimkor habozva léptem be az ajtón, mivel nehéz volt eldönteni, hogy a pillanatnyi szituációban árt, vagy használ-e a jelenlétem. Ugyanis egy félreérthető pillantás, vagy a megcsörrenő telefon hónapokra visszavethette a bácsi állapotát. Ugyanakkor a család szándéka az volt, hogy megértő és szerető barátok segítségével visszavezessék őt a “Való Világba”. A papa erre többnyire nem mutatkozott hajlamosnak, ennek ellenére egy érzékeny, rokonszenves emberként maradt meg az emlékeimben. Szelíden morzsolgatott valamit a kezében, miközben a szemüvege mögül kutató pillantásokat vetett környezetére. Nagyon lesoványodott, mivel az elé tett ételt nemritkán mérgezettnek ítélte meg. Egy-egy a ház elé parkírozó autó láttán páni félelem kerítette a hatalmába, mert azt hitte, érte jönnek. Ilyenkor visszavitték a szanatóriumba az újabb, átmeneti javulás idejéig. Ennek a ragyogó elmének a széthullása, életművének a torzója önmagában vádbeszéd mindenfajta ideológia romboló hatása ellen. Mindez élő bizonyíték amellett, hogy az intellektus védtelen a vallás, illetve a jobb- és baloldalról érkező támadásokkal szemben. Marcell bácsi esete cseppet sem egyedülálló: néhány évvel később, mikor a Katonai Kórházban “feküdtem”, volt alkalmam megfigyelni sokoldalúan képzett, magas rangú katonatisztek zavart viselkedését, akik hasonló lelki hajótörést szenvedtek a vasfegyelem szorítása alatt, és éppen a legérzékenyebb, legkiválóbb elmék közt pusztított a leginkább a fenti tünetegyüttes.

      A Mester utcában kialakult állapot még a legjobb indulattal sem volt emberinek nevezhető. András tanácsára anyám pert indított a mostohám ellen, rosszhiszemű lakáshasználat alapján. Hogy az igazunkat bizonyítani tudjuk, a barátom kölcsönadott egy kazettás magnót, az alantas monológokat megörökítendő. Sajnos lelepleződtünk, és az ipse tönkretette a bizonyítékot és a készüléket is egyszersmind.

      Nyár derekán Ági újra beállított hozzám azzal a szöveggel, hogy többször megnézte Visconti “Ludwig” című filmjét, és én a főhősre emlékeztetem. Természetesen megtekintettük együtt is: tetszett ugyan a különc bajor király története, ám amikor otthon a tükörbe néztem, még távoli hasonlóságot sem fedeztem fel Helmuth Berger megnyerő alakja és a saját külsőm között. De mit bántam én! Fő, hogy visszajött és újra szerethetőnek láttam magam, még ha csupán egy kortárs német-olasz film is az indíték. Azóta is csípem Viscontit, mivel átmenetileg hidat vert közénk, noha biztos nem ezért rendezett egy grandiózus, nagy költségvetésű mestermunkát. Még mindig elnéző jóindulattal nézem az én ízlésemnek túlzottan esztétizáló megközelítését. András - látva túlhabzó újraéledésemet - levelet írt nekünk, aminek az volt az alapüzenete, hogy szerelmes belénk. Mámoros életigenlésem alkalmatlanná tett arra, hogy a sorok közt olvassak.

      Hármasban utaztunk el Almádiba, Ágiék nyaralójába. Minden OK volt, mégis, neurotikus feszültség alakult ki bennem, mivel csupán megéltem, de nem láttam át a dolgokat. Munkások végezték az utolsó simításokat a konyhalejáróban, és arra intettek bennünket, hogy ne járkáljunk a lépcsőn; várjunk néhány órát, amíg a cement megköt. Távozásuk után - mivel nem voltam igazán jelen - mégis megfeledkeztem a figyelmeztetésükről és egy szeles mozdulatsorom tönkre tette a munkájukat. A probléma nagy volt ugyan, de a neurózisom túlméretezte: felrémlett előttem Ági anyjának megkeményedett arca és teljesen összeroppantam. András a munkások után szaladt, hátha eléri őket. Szerencsénk volt, mert kisvártatva visszajött velük. A mesterek nem voltak elragadtatva, de látva az összetörtségemet, megenyhültek, és néhány rutinos mozdulattal helyrehozták a hibát. A nyaralás alatt végig azt éreztem, hogy nem arról beszélünk, amiről valójában szó van, jóllehet sokszínű, érdekes volt a társalgás.

       Hazatértünk: később Ági elmondta, hogy terhes volt tőlem, de túl van már az abortuszon. Megtudtam azt is, hogy amikor az állapotával járó tünetek jelentkeztek, elviselhetetlenné váltam a számára, ezért rúgott ki. Próbáltam megértő lenni, mégis furcsállottam, hogy nem osztotta meg velem a felelősséget. Beláttam, nincs olyan egzisztenciám, hogy partner lehetnék egy ilyen nagy horderejű döntésben; átláttam az ő helyzetét is: a tanulmányait beláthatatlan ideig fel kellene függesztenie*. (Egy évvel később abba is hagyta.) Ennek ellenére a belső emberem egy más életszabályt sugallt: én megtartottam volna a gyereket. A körülményeket mérlegelve és a külső érvekre hallgatva el kellett fojtanom az érzéseimet, immár kész tények elé állítva. Ráadásul felszólított, hogy fizessem ki az abortusz költségeit, mert ezt diktálja a becsület. Sajnos nem volt egy fillérem sem, különben odaadtam volna a kívánt összeget, jobb meggyőződésem dacára. Így álltunk. Áginak azóta sincs gyermeke, jóllehet e sorok írásakor már az ötvenediket tapossa. 

      Néhány hét múlva levelet kaptam tőle, amiben a nyugtalanságára hivatkozva közölte: újra elutazott Almádiba – “dolgozni”. Tanácsokkal látott el az életvezetésemre vonatkozóan, még Senecát is idézte. A levél hangneme inkább baráti volt, mint szerelmes.

      Lógó orral lógtam a városban, az Attila úti kégliben sem találtam a helyem, mozgó bútordarabként funkcionáltam; John Coltrane és a Beatles sem üzent azidőtájt nekem, a verseimet pedig én sem bírtam már elviselni. Zsuzsa látta nyámnyila passzivitásomat, ezért próba alá vetett; testsúlyából adódó fölényével visszaélve, kis híján a vízzel teli kádba nyomott. Láttam a tekintetében, hogy elgurul nála tréfa gyanánt, ha eláztat, ezért elhatároztam, hogy ezúttal dacolok hatalmas tekintélyével, és a kezemben lévő zsíros kenyeret kezdtem az arcába nyomni, elszánva magam a legvégsőkre. A patthelyzetet Zsuzsa oldotta föl, s engedett a szorításából. 

      Úgy látszik kiálltam a próbát, mert néhány nap múlva azt mondta: buli van Alsóörsön; Almádi onnan egy köpés, utazzunk együtt. Így is történt. Valóban nagy összeröffenés volt ott, valami folkos dörömbölés. Zsuzsa bízott a lélekjelenlétemben, s gátlástalanul fejest ugrott az emberforgatagba. Megpillantottam Ágit, aki kedvesen üdvözölt, de nem vont bele a saját bulizásába. Így aztán petrezselymet árultam, mivel a szerelmet nem játszmának, hanem életalapnak fogtam fel. Kétes helyzetemen csak némileg javított a későbbi közös kocsmázás és az ezt követő éjszakai fürdőzés, miután a kompánia bemászott a strand kerítésén. Valaki, a karalábétolvaj kategóriából benyögte olcsó poénként, hogy “Rendőrség! Készítsék elő az igazolványaikat!”, miután én röpke másodpercek alatt a kerítés túloldalán voltam. Persze mindenki rajtam röhögött, a ruhátlan testüket fitogtatva. Másnap hazautaztam Zsuzsával, beláttam, hogy Ági nem oszt nekem különösebben lapot. 

      András külföldre utazott, azt hiszem, akkor éppen Izraelbe. Nagyapja, Mordechai úr élt ebben az ősi és mégis fiatal országban, ahol ismert írónak és műfordítónak számított: többek között József Attilát is ő ültette át ivritre. Az ő vendégszeretetére támaszkodhatott az unokája, noha a rokonlátogatás inkább ugródeszka volt a turizmusához, kibucban is dolgozott egy ideig. Felajánlotta, hogy a távolléte alatt szakadjak el az otthoni lepukkantságtól, lakjak egy ideig a szobájában. Elutazása előtt átadta a lakáskulcsot és a testvéreivel is elboronálta a dolgot. Akkor még nem tudtam, hogy épp az Attila úton fog érni egy olyan sokkhatás, aminek az előidézéséhez még a mostohám is kevés lett volna.

      Ági hazatért és egy hosszú sétánk alkalmával, mely a Körszálló előtt ért véget, nem sokat teketóriázott velem. Közölte, nyomasztja az, hogy valaki ilyen mértékben függ az ő személyétől és kiadta az utam, ezúttal végleg, majd a Kolinda Ivánjának a lakása felé vette az irányt. Ez a lépése - az alsóörsi élményekkel karöltve, tudat alatti gátlásokat épített ki bennem a folk-zene irányába. Az Attila út remetelakká vált, amit még Coltrane szaxofonja sem tudott átlelkesíteni. Péter is elutazott valahová, kettesben maradtunk Zsuzsával, az egymásmellettiség elve alapján.

      Egy kora őszi estén Ágival és egy népszerű jazzbanda trombitásával léptek be a kégli ajtaján, vidáman, bortól csillogó szemekkel. Lármás életigenlésüktől András - egyébként kellemes - szobája nem pusztán remetelak, hanem börtön lett. Miután elcsitultak a zajok, bátorkodtam végre WC-re menni. Zsuzsa már lepihent. Mivel Ágit a kegyetlensége még a diszkréció alapelveire is érzéketlenné tette, nem vette a fáradságot, hogy villanyt oltson, ezért - amikor áthaladtam a nappalin - Péter ajtajának a tejüvegén át tisztán kivehető volt, ahogy életem első szerelme a hirtelenszőke trombitáson lovagol. A sokkoló látványhoz percekig oda voltam szegezve, embertelen kínokat éltem át. Zsuzsa megérezhetett valamit a néma drámából, mert kinézett a szobájából és látta, hogy úgy állok a nappaliban, mint Csontváry cédrusa. Gyorsan megitatott velem egy pohár vizet, majd betuszkolt egy szobába, leültetett és hatalmas kebleire vont, mintha belső erejéből akarna átadni egy darabkát. Én csak remegtem, szavakat sem találtam, mialatt az ősanya csitított. Azt hiszem, jó pajtások lehettünk volna Zsuzsával, sőt később zenei téren is a segítségére lehettem volna a színházi próbálkozásaiban, ha nem lógnak együtt még hosszú évekig Ágival. A történtek után akadt néhány alkalmi kapcsolatom, de - mivel a testi szerelem lehangolt - felhagytam ezzel is hosszú ideig. Azóta tudom, hogy “az asszony ingatag”.

      Bár nyilvánvaló, hogy a régi időkben rengeteget szenvedtek a konvencionális kötelékben élők, ma már nős és házasságpárti vagyok. Úgy látom, a nemi szabadság több problémával jár, és nagyobb sérüléseket okoz, mint a hagyományos modell. Mindezt leginkább az utódok sínylik meg; elsősorban úgy, hogy még esélyük sincs a megszületésre. Nem vagyok vaskalapos abortusz-ellenes, mint pl. a pápa; biztos vannak extrém esetek, amikor nem kínálkozik más lehetőség, de mára elképesztő méreteket öltött a tömeggyilkosság, a modern Taigetosz, miközben képmutató módon borzongunk az aztékok egykori véres rituáléin, vagy a föníciaiak Moloch-áldozatain. Szerintem intézményesen, azaz politikai, jogi, vallási, média és össztársadalmi módszerekkel nem lehet sikeresen kezelni ezt a krízisállapotot, egyedül abban látom a megoldást, hogy ha megtaláljuk az utat a belső emberhez, aki mindannyiunkban ott van.                                                

      A család a személyiség fejlődésének az alapja, ezen a burkon kívül gyakoribbak a sérült génállománnyal rendelkezők, a deviancia is könnyebben kifejlődik. Sokan a többnejűségben látják a megoldást, az ősatyákra hivatkozva. Ám akkor még nem volt túlnépesedés, továbbá elég arra utalni, hogy Ábrahám utódai a mai napig versengenek az elsőségért. 

      Szerény tapasztalataim alapján a monogámiában gazdagabb és sokszínűbb szexualitás fejlődhet ki, mint a gyakori partnercseréknél. Azt lehetne ez ellen felvetni, hogy egy idő után unalmassá válik a dolog. Én nem félek az unalomtól. Rövid távon üdít, csak huzamosabb idő után válik teherré, ilyenkor kreativitásra serkentem magam. Valaha átélt kalandjaim döntő részét a legszívesebben kiradíroznám az életemből: történetük egy nagy vargabetű, visszatérve a serdülőkori Ariadné-fonálhoz.

      Az Ószövetség ezzel a félmondattal zárul: “... és az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek, és meg ne verjem a Földet átokkal”. Malakiás záróakkordja egy új korszak küszöbén többdimenziós és sokatmondó; a hozzám hasonlóan apa nélkül felnőttek számára titokzatos, azaz tonika nyugvópontra érkező, ám felhangjaiban disszonáns feloldatlanságot hordozó akkord.